(Társszerző: Bácskai Tamás) Elméleti kiindulópont

A munkaérték-elméleten alapuló pénzérték-elmélet szerint az áruk összegének – s ebből következően az árszínvonalnak és a pénz vásárlóértékének – a változása a különös (közönséges) és a pénzáru (általános áru), nevezetesen az arany termelékenységváltozásából adódó értékváltozások eredőjeként adódik. Így, ha az áruk árösszege változik, a változás iránya és mértéke a különös áruk és/vagy az arany értékváltozása alapján megmagyarázható kell, hogy legyen. Ez a kapcsolat azonban már a fellelhető statisztikai adatok és a pénzelmélet-történet tanulsága szerint is az aranypénzrendszer működésének egy konkrétan behatárolható szakaszában kétségbe vonható.

Az 1895-től 1905-ig terjedő időszakban az árszínvonal több mint 200 százalékkal emelkedett. Ezt az árszínvonal-emelkedést aligha lehet az áruk és az arany értékarányának alakulásával magyarázni, hiszen a munka termelékenysége az Egyesült Államok feldolgozó iparában 10 százalékkal, az aranytermelő munka termelékenysége pedig Dél-Amerikában a Witwatersrenden kb. 30 százalékkal emelkedett. Különösen alapos gyanúra ad okot az a körülmény, hogy 1905 és 1911 között az árak emelkedése tovább tartott, míg az arany termelési költségei nyilvánvalóan emelkedtek. A Frankfurter Zeitung 1912. április 24-i számában megírta, hogy a tonnánkénti átlagos aranytartalom az 1905. évi 35 shilling 6 pennyről az 1911. évi 28 shilling 1 pennyre csökkent. W. Kalweit ezt elsősorban azzal magyarázza, hogy: „az ár-trend további eltorzulása a kilencvenes években a transzváli, alaszkai és kanadai gazdag aranylelőhelyek kiaknázásának a következménye.” (Kalweit, 1958) A századfordulón fellépő erős áremelkedés azonban nemcsak az aranytermelés növekedésének és olcsóbbodásának az okozata. Itt olyan tényezők kezdenek hatni, amelyek a „szabadversenyen alapuló” kapitalizmusról a monokapitalizmusra való áttéréssel kapcsolatosak.

Erről a kérdésről folyt vita az 1911–1913-as években a „Die Neue Zeitung” hasábjain, Varga Jenő, Hilferding, Kautsky és Otto Bauer közreműködésével. Ezt a vitát az első világháború előtti esztendőkben az aranyvalutában kifejezett árak emelkedése váltotta ki, mert a pénzoldalon, az arany értékének változásában nem lehetett fellelni annak okát.

Az aranytermelés sajátosságai, az arany értékének és csereértékének tartós eltérése

A kapitalizmus kifejlődése, tehát a munkaerő áruvá válása és az aranytermelés hatalmas fejlődése, de különösen az aranytermelés tőkés termeléssé válása igen bonyolulttá teszi az értékmérő funkció működésének vizsgálatát. Ez annak ellenére így van, hogy az aranytermelés tetemes részben még hosszú ideig igen primitív módszerekkel folytatódott. Sokáig nagy szerepet játszott továbbra is az egyes termelők által bányászott vagy mosott arany. Ezzel egyidejűleg a többi áru termelésében valóságos forradalom ment végbe, amelynek feltétlenül ki kellett hatnia az aranytermelésre is.

Az áruk aranyárainak a kialakulási mechanizmusát – feltéve, hogy az aranytermelés termelékenysége megváltozik – a következő mozzanatok teszik bonyolulttá:

1. Az áruk árai a kapitalizmusban nem az érték, hanem a termelési ár körül ingadoznak, míg az aranynak, mint bányaipari terméknek „hamis” társadalmi értéke van.
2. A jegybankok, mint fő aranyvásárlók szilárd „árat” állapítanak meg az aranyra.
3. Az aranytermelés egyre nagyobb mértékben kapitalista üzemekben folyik, az aranyat nem cserélik közvetlenül árukra. Így az arany nem szerepel először a közvetlen cserekereskedelemben, s anélkül válik pénzzé, hogy előzőleg a szó teljes közgazdasági értelmében áruvá vált volna. Így nem képvisel pénzként realizált áruárakat.
4. Egyre jobban csökken az aranytermelés más áruk termelésével való felcserélésének lehetősége. A tőkés aranybányászatból ugyanis a tőkét kell kivonni és más ágban befektetni, ami távolról sem olyan egyszerű, és nagyobb veszteségektől mentes, mint a tevékenység felcserélése.

Vizsgáljuk meg ezeket a mozzanatokat abból a szempontból, hogy mennyire érintik az arany értékmérő funkcióját.

Mihalevszkij nem ismeri el az első pontban megfogalmazott változás jelentőségét, s a következőképpen érvel: az aranybányászat – mint általában a bányászat a kapitalizmusban – átlagos szerves összetételű iparág. Széles körben alkalmaz ugyan gépeket, de nem dolgozik nyersanyagokkal. Ennek az a jelentősége, hogy ha a tőke szerves összetétele megközelíti az átlagot, akkor a termelési ár igen közel fekszik az értékhez. Ez pedig csökkenti azt a nehézséget, hogy a kapitalizmusban az értéktörvény a hatását a termelési ár révén fejti ki.

A termelés átáramlását a kevésbé kedvező termelési ágakból a kedvezőbb termelési ágakba a kapitalizmusban a tőkék áramlása közvetíti. Míg a bányaipari munkaerő mobil (a kifejezett szaktudás alárendelt volta miatt), addig a tőke rendkívül immobil. Így csupán a változó tőke alkalmas átáramlásra, az állandó tőke csak nehezen realizálható. A felszabaduló változó tőkét egyéb üzemekben forgatják, az állandó tőke gépi elemeit pedig „parlagon hevertetik”, tartalékolják, majd vagy a helyszínen, vagy új lelőhelyen vetik be.

Új jelenség az egyszerű árutermeléshez képest az is, hogy az áramlást most már nem az határozza meg, hogy a közvetlen termelőnek megtérülnek-e a „költségei”, hanem az, hogy mekkora profitra tesz szert a tőkés a kapitalista értelemben vett költségeken felül. Ebből a szempontból vizsgálva a nagyüzem labilisabb, mint a kisárutermelő.

Mihalevszkij érvelése azonban nem fogadható el, mert figyelmen kívül hagyja a bányajáradékot. Márpedig a bányászatban, általában a kitermelő iparban tőkés viszonyok között az érték elemei között ott van a járadék s ezzel az „hamis társadalmi értékké válik”. Az értéket nem az átlagos, hanem a legrosszabb, még a kitermelés alá vont termelőhelyek feltételei között szükséges munkaerő-ráfordítás határozza meg. Ez annyit jelent, hogy amíg az arany „árának” kialakítására később kifejtésre kerülő külső (jegybanki vagy állami) elhatározás nem gyakorol döntő hatást, az értékmérés az arany túlértékelődése alapján történik.

Most pedig vizsgáljuk meg az aranytermelés tőkés termeléssé válásának folyamatát abból a szempontból, hogy milyen mechanizmus vette át a közvetítő szerepet az arany értékváltozása és az áruárak között (Mihalevszkij, 1937).

A múlt század 40-es éveinek a végén és az 50-es éveinek elején dúsgazdag aranylelőhelyeket fedeztek fel az Egyesült Államokban és Ausztráliában. Kezdetben mindkét helyen a felszíni rétegeket termelték ki. Ekkor az aranytermeléshez ott még csak egészséges karokra, kitartásra, valamint egyszerű szerszámokra és némi élelmiszerkészletre volt szükség.

Kezdetben önálló kutatók dolgoztak ott saját kockázatukra. A termelékenység növekedésének a hatása eleinte hasonló módon érvényesült, mint ahogy azt az egyszerű árutermelésnél tárgyaltuk. (Ilyen fejlődési szakaszon minden nagy aranylelőhely keresztülment, a dél-afrikaiak éppúgy, mint a kanadaiak vagy az alaszkaiak).

Ezt követte az a szakasz, amikor – a mélyebb rétegek kitermelése gépeket és szervezetet követelt – az egyéni aranykutatók háttérbe szorultak és megkezdődött a bányák kapitalista üzemeltetése.

Az aranyipar – mindaddig, amíg aranyérme-rendszer van – mindazért, amit újratermelésben felhasznál, arannyal fizet. A dolog lényegén nem változtat – amíg aranyérme-rendszer van –, hogy az aranytermelők aranyukat bankjegyre vagy csekk-könyvekre váltják át és bankjegyekkel vagy csekkekkel fizetnek a szállítóknak. Amikor a tőke behatolt az aranytermelésbe, akkor a közvetlenül aranyra cserélődő áruk árszínvonala már megingott az egyéni aranykitermelés periódusa alatt, legalábbis a lelőhelyekhez közel fekvő vidéken. De tételezzük fel, hogy amikor a tőkések bekapcsolódnak a termelésbe, az említett áruk árszínvonala még a régi. Ez annyit jelent, hogy a tőkés aranyipar az átlagprofitot erősen meghaladó profitrátával fog dolgozni.

Vizsgáljuk meg, milyen lesz erre a közvetlen aranyra cserélődő áruk árainak a reakciója?

A tőkés termelésre való áttérés az aranyiparban azt a fontos változást hozza, hogy az aranytermeléshez közvetlenül szükséges áruk közé bekapcsolódik egy új áru: a munkaerő. Ez pedig annyit jelent, hogy a tőkés aranyiparban szükséges áruk közé bekerülnek a munkás összes fogyasztási cikkei. Ezenkívül ezeknek az áruknak a köre kiegészül a termelési eszközök egész sorával, vassal, szénnel, építőanyagokkal stb.

Ezek az áruk abban különböznek a többitől, hogy míg a többi áru csak egyetlen módon változhat arannyá, eladás útján, addig az említett áruk aranytermelő országokban még egy módon, termelés útján is arannyá válhatnak. Ezeknek az áruknak az aranyiparban való alkalmazásával aranyhoz lehet jutni.

S éppen ez a körülmény, nem pedig az aranymennyiség növekedése változtatja meg tartósan az arany önköltségi elemeinek az árát, mivel az aranymennyiség, amelyre ezeknek az áruknak az eladásával szert lehet tenni, olyan országokban, ahol aranyat termelnek, nem térhet el nagymértékben és tartósan attól az aranymennyiségtől, amelyet segítségükkel termelni lehet.

Fel lehet tenni a kérdést, miért nem az aranyiparban szükséges áruk iránti növekvő kereslet emeli ezeknek az áruknak az árát?

Azért nem, mert az ilyen konjunkturális árváltozás nem lehet az árak strukturális változásának alapja. A kereslet nyomán növekszik a kínálat, s amikor az előbbi és az utóbbi kiegyenlítődik, akkor az aranyiparban szükséges áruk ára visszatér a régi színvonalra függetlenül attól, hogy a munka termelékenysége az aranyiparban emelkedett. Éppen ez a körülmény, hogy bizonyos áruk segítségével aranyat lehet szerezni, nem teszi lehetővé, hogy ezeknek az áruknak az ára nagymértékben eltérjen attól az aranymennyiségtől, amelyet segítségükkel termelni lehet.

Mihalevszkij tulajdonképpen nem mond mást, mint hogy a megnövekedett összkereslet növeli az áruk árát, amely az aranyipar számára szükséges. Ez az árváltozás strukturális változássá lesz, mert azt az árukínálat emelkedése nem tudja a régi szintre visszaszorítani. Ha az áruk ára csökkenne, akkor azokat nem adnák el, hanem közvetlenül az aranytermelésre fordítanák.

A tézis azért nem helytálló, mert szabad lelőhelyek – adott aranycsereérték mellett – csak azok a legrosszabb lelőhelyek, amelyeknek termékét a piac már nem veszi fel.

Téves a kiindulás is, mert az aranytermelésből származó megnövekedett összkereslet nem elégséges általános árszintemelkedés kiváltásához. Mihalevszkij Otto Bauer egyik magyarázatát veszi át. Otto Bauer csak az aranyipari tőkések keresletét veszi figyelembe: „Az aranybánya tulajdonosok az aranytermelést a pénzverdéknek és a bankoknak szolgáltatják be. Azért érmét, váltót vagy certifikátot kapnak. Ebből fedezik először is az aranytermelés költségeit. A termelt mennyiség és különbözete megmarad nekik. Ez annál nagyobb, minél kisebbek a termelési költségek.”(Bauer, 1912, 39. o.)

Érdemes megállni itt egy pillanatra s elgondolkozni azon, hogy Bauer e helyen maga is egy szilárd, a termelési költségektől nem függő aranyárat tételez fel!

Ezek után így folytatja gondolatmenetét: „Ezért a többletért azután árukat vásárolnak. Az aranytermelők nem szaporítják az árukat, hiszen aranyat és nem árukat állítanak elő. Növelik viszont az áruk iránti keresletet. Az utóbbit annál jobban bővítik, minél jobban meghaladja a termelés a költségeket, vagyis minél kisebbek a költségek. A változatlan mennyiségi áruk iránt megnövekedett kereslet felhajtja az áruk árát. Ily módon idézi elő az arany termelési költségeinek csökkenése az áruárak emelkedését.” (Bauer, 1912, 39. o.) Akaratlanul a „Simplicissimus” c. korabeli vicclap találó megfogalmazása jut eszünkbe erről: „A kolosszális aranytermelés nyomán annyi pénz került a forgalomba, hogy az árak olyan magasra emelkedtek, hogy nincs elég pénz az áruk megvásárlására.”(Hilferding, 1912)

Itt tehát Bauer nem az arany árának csökkenése, hanem a megnövekedett kereslet miatti áruár-növekedésben – változatlan aranyár mellett – látja az árszínvonal általános emelkedésének okát.

E magyarázat sem helytálló. Először is az összkereslet nem függ attól, hogy az árbevételben mekkora a profit hányada. Másodszor, a magasabb profitot realizáló bányatőkések bizonyos, főleg luxuscikkek iránt támasztanának nagyobb keresletet, vagy pedig felhalmozási cikkek, munkaeszközök iránt. E nagyobb kereslet nem jelentkezne élelmiszerek, ruhák, lakások stb. iránt, melyek ára a vizsgált időszakban jelentősen növekedett.

Harmadszor, még a megnövekedett profit is elenyésző része csupán a világ áruforgalmának. Az 1909-ben termelt aranymennyiség 1881 millió márkát tett ki. Ha a profit egy év alatt az összérték 25 százalékával nőtt volna, ami teljesen extrém feltételezés, akkor a többletkereslet mindössze 470 millió márka lett volna. Mi volt ez a világkereskedelmi forgalom volumenéhez képest (Varga, 1911; 212–220. o.), amelyben az aranytermelés (bér, amortizáció és profit) mindössze 1,5 százalékos súllyal bírt.

A kapitalista aranybányászat technikai fejlődését fékezte és fékezi az, hogy ebben az ágban a szakképzetlen munkaerő a munkáslétszám igen nagy hányadát képezi. S mivel a legfőbb aranytermelő helyek gyarmati országok voltak, illetve olyan országok, ahol jelentős mennyiségben elnyomott, nem fehér népesség él, tehát olcsó a munkaerő, mindez igen huzamos ideig és igen nagy mértékben fékezte az aranytermelés technikai fejlődését.

A drágaság lehetséges okai

A vita két-két irányban folyhatott és folyt is. Az egyik: a drágaság (az árszínvonal emelkedésének) oka az aranytermelésben bekövetkezett változásokban mutatható ki, vagy az aranytermelésen kívüli és attól független tényezőkkel magyarázható. A másik: ha elfogadjuk, hogy az ok az aranytermelésben található, akkor ott a változás kétirányú lehet (s a századfordulón mindkét irányú változás be is következett), mert a kitermelt arany tömege is emelkedhet és az aranytermelés termelékenysége is emelkedhet, aminek következtében az egységnyi súlyú arany értéke fokozatosan csökken.

Akik az aranymennyiség növekedésével magyarázzák az árszínvonal emelkedését, azok a mennyiségi pénzelmélet logikája alapján gondolkodnak: ha a pénz mennyisége az azt megelőző állapotához képest nő, míg az árutömeg változatlan, akkor megnő a kereslet és változatlan a kínálat, következésképpen az árszínvonal emelkedik (a pénz mennyiségének csökkenésekor ellentétes előjelű a változás).

Varga Jenő szerint: „a mennyiségi pénzelmélet azonban a szabad forgalmú árucikkeket képező aranyra nem érvényes, hanem csak a fedezet nélküli papírpénzre és a zárt ezüstvalutára. A pénz ugyanis a forgalomban nem mint fizetőeszköz, hanem mint csereközvetítő szerepel.

Vevők és eladók, ha a pénzközvetítéstől eltekintünk, árumennyiséget cserélnek ki. Hogy két áru milyen mennyiségi arányban cserélődik, a bennük levő társadalmi munkamennyiségtől függ, azzal az eltéréssel, hogy az olyan áruk, melyeknek termeléséhez sok konstans tőke és kevés emberi munka kell, a bennük foglalt tényleges munkamennyiségnél arányosan kedvezőbben cserélődnek az egyenlő profit tendenciái folytán.” (Varga, 1912)

Majd később így folytatja: „Föltéve azt az irreális esetet, hogy a forgalomban levő aranypénz valamely országban kelleténél több volna, ti. több, mint amennyi a forgalomhoz szükséges, az aranypénz éppenséggel nem vesztené el értékét, mint a papírpénz hasonló esetben, az árak nem emelkednének, hanem az arany kivándorolna az illető országból rudak formájában. Viszont az aranypénz – szabad verést tételezvén fel – nem is emelkedhet felül belső fémértékén, csak igen csekély mértékben.” (Varga, 1912, 223. o.) A mennyiségi pénzelmélet tarthatatlanságát statisztikai adatok is igazolják: 1900–1909 között az aranytermelés 77 százalékkal emelkedett, amit ha csökkentünk az arany ipari felhasználásával és a természetes kopásból eredő veszteséggel, kb. 25 százalékos aranypénz-növekedést jelent: viszont ugyanazon időszakban a világforgalom növekedése meghaladta ezt a mértéket, tehát a világforgalmat is bekapcsolva az aranypénz mennyisége nem lehetett túl sok (Varga, 1912;  223. o.).

A mennyiségi pénzelmélet mellett – a pénz forgási sebességére hivatkozva – érvel Karl Kautsky. A folyó aranytermelés hatását nem lehet annak abszolút nagyságából levezetni, mert a pénz forgási sebessége a hatást megsokszorozza. Kautsky példája szerint: „…az éves aranytermelés százezer kilogramm arany, 140 millió márka. Ez az összeg, feltételezve, hogy pénzként funkcionál, az áruk iránt megnövekedett keresletet jelent 700 millió márka értékben, mert az áruforgalom azt mutatja, hogy minden aranydarab évente 5 forgást végez. Vegyünk egy olyan példát, ahol a forgási sebesség 10, akkor a megnövekedett kereslet 1400 millió márka lesz. Mindenesetre sokkal magasabb lesz, mint a termelt arany értékösszege.” (Kautsky, 1912, 7. o.) Természetesen ebben Kautskynak igaza van, hogy a mennyiségi pénzelmélet talaján állva nem elegendő csak az újonnan kitermelt aranymennyiséget figyelembe venni, mert hisz egységnyi aranypénz – a pénz forgási sebességétől függően – több egységnyi áru forgalmát közvetítheti. De ha már azt elfogadjuk, hogy csak a forgási sebességgel korrigált aranypénz tömege állítható szembe a piacra vitt árutömeggel, akkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a forgási sebességgel korrigált aranypénztömeg növekedése mint keresletnövekedés, nem egyezhet meg az újonnan kitermelt aranymennyiség változásával.

1. táblázat. Az aranytermelés alakulása 1900 és 1910 között

Forrás: Statistisches Jahrbuch für das Deutsche Reich 32. évf., Berlin

Év	Ezer kilogramm	Index
1900	383	100
1901	393	102
1902	446	117
1903	493	129
1904	523	137
1905	568	148
1906	605	158
1907	621	162
1908	666	174
1909	683	178
1910	685	179

A mennyiségi elmélet erre egyszerűen rávágja: 79 százalékos aranytermelés-növekedés – 79 százalékos áremelkedés! Csakhogy az aranytermelés 79 százalékos növekedése 10 év alatt nem azonos az aranypénzmennyiség 79 százalékos gyarapodásával. A forgalom lebonyolításához nemcsak az új aranymennyiséget használják, hanem a teljes, több évszázad folyamán felhalmozott aranymennyiséget. Az áruárak alakulásával tehát az összpénzmennyiség gyarapodási százalékát lehet csak szembeállítani.

W. Lexis becslése szerint 1900-ban az európai–amerikai gazdaság felhalmozott (érme és rúd-) aranykészlete 12,3 millió kg volt. 1901–1910 között 5,8 millió kg aranyat termeltek. Az egész új aranytermelés azonban nem a forgalmi eszközök szaporítására szolgál. Az évi termelésnek – az amerikai pénzverde igazgatója szerint – egynegyedét, Helfferich és Lexis egybehangzó korabeli becslése szerint az évi termelésnek mintegy harmadát iparilag használják fel. Így tehát az új monetáris aranyat az 1900. évi teljes aranykészlet 32,4-35,3 százalékára becsülhetjük. Valójában ennél kevesebb volt, mivel jelentős tezaurációra került sor (egymilliárd dollár körül) Indiában, Egyiptomban, Argentínában, Brazíliában, Mexikóban és Japánban. Ez az arany – részben vagy egészben – időnként forgalmi eszközként is működhetett. Ha tehát elfogadnók a mennyiségi pénzelméletet és feltételeznénk, hogy a vizsgált időszakban az árutermelés változatlan maradt, úgy a pénzszaporulat okozta indokolt árszínvonal-emelkedés 30-32 százalékot tett volna ki.

Az árutermelés azonban nem maradt változatlan. Sőt gyorsabb ütemben növekedett, mint a monetáris aranykészlet. A vasérctermelés 48, a nyersvas-termelés 50, a kőszéntermelés 35, a réztermelés 61, az olajtermelés 88, a búzatermelés 31, a gyapottermelés 45 százalékkal növekedett 1900 és 1909 között.[2]

Vegyük most szemügyre azt az elméletet, amely az általános árszínvonal emelkedését az arany termelési költségeinek csökkentésére kívánta visszavezetni.

Varga Jenő elutasítja az aranytermelés feltételeinek változásából, tehát a munkatermelékenység változásából eredő magyarázatot is: „A termelési költség kisebbedése nem minden áru csereértékét szállítja le, hanem csak azokét, amelyeknek termelése – a szükséglethez képest – korlátlanul szaporítható. Az olyan áruk csereértékét ellenben, melyeknek termelése nem szaporítható korlátlanul, mindenkor a legrosszabb körülmények közt termelt, a szükséglet fedezésére még szükséges áru termelési költsége szabja meg; más szóval kifejezve: a legrosszabb körülmények közt termelt áruban foglalt munkamennyiség. Az arany pedig nem az előbbi, hanem az utóbbi csoportba tartozik; a termelési költség kisebbedése tehát nem az arany és vele a pénz értékcsökkenését idézi elő, hanem a kisebb termelési költség extraprofit, illetve különbözeti bányajáradék alakjában az aranytermelőké lesz.” (Varga Jenő, 1911, 226. o.)

Az aranytermelésben automatikusan adott pl. 1 kg arany termelésének maximális költsége, a költség nem lehet nagyobb, mint a kitermelt aranyból verhető aranyérme mennyisége. Amelyik bánya magasabb költséggel művelhető meg, azt be kell zárni. De az aranytermelés költségalakulása különleges: „Az arany termelési költsége ugyanis nem a termelt színarany mennyisége, hanem a feldolgozott nyersanyag ércmennyisége és a bánya mélysége szerint alakul, tehát a színaranyra nézve egyáltalán nincs egységes termelési költség, mely értékét meghatározná. A gazdag aranyércet tartalmazó bányában egy kilogramm színarany megtermelése talán egyötödébe kerül, mint egy másik, szegényebb bányában, mely azonban még mindig művelhető, mert egy kilogramm arany még mindig egy kilogramm vert aranynál kisebb mennyiség kiadásával termelhető meg.” (Varga Jenő, 1912; 229. o.)

Ha tehát a munkatermelékenység az aranytermelésben növekszik, akkor az azt jelenti, hogy az addig nem művelhető bányákat is bevonhatják a termelésbe és a gazdagabb bányákban növekszik a különbözeti járadék.

Az aranytermelés költségének a vállalatonkénti és egy vállalatnál az időbeli változékonyságát szemlélteti a Varga Jenő által idézett dél-afrikai aranybánya osztalékkimutatása (2. táblázat).

2. táblázat

	1901	1902	1903	1904	1905	1906	1907	1908	1909	1910
Anglo French Exploration	8,0	27,5	17,5	–	20,0	–	–	–	10,0	12,5
Consolidated Gold	–	25,0	–	12,5	15,0	–	12,5	20,0	35,0	35,0
East Rand	–	–	25,0	20,0	20,0	–	45,0	212,5	400,0	40,0
Ferreira	–	100,0	187,0	250,0	262,5	300,0	300,0	300,0	600,0	300,0
General Mining	–	10,0	–	–	20,0	–	–	–	5,0	15,0
Globe and Phoenix	50,0	35,0	–	–	22,5	27,5	15,0	22,5	35,0	125,0
Premier Deferred	–	–	–	–	400,0	400,0	400,0	–	200,0	200,0
South Africa Gold Trust	50,0	50,0	–	12,5	15,0	–	–	10,0	25,0	25,0
Rand Mines	–	80,0	–	100,0	100,0	180,0	130,0	190,0	350,0	220,0

Forrás: Epstein, M. L.: Die englischen Goldminen. Drezda, 1909

Varga Jenő megjegyzi még, hogy az aranytermelésben lényeges „olcsóbbodás” nem következett be, mert jelentős technikai újítás nem történt, sőt éppen a munkabérek a munkaerőhiány következtében emelkedtek. De még ha be is következett költségcsökkenés, annak árnövelő hatása már csak azért sem lehet, mert a nyersanyagtermelők, s így az aranytermelők „abban a kellemes helyzetben vannak, hogy nem kell nekik versenyezni, mert összes terméküket el tudják a piacon adott árban helyezni, nincs az a nagy mennyiség, melyet a kapitalista országok központi bankjai szívesen át ne vennének”. (Hilferding, 1959) Végül Varga Jenő azt bizonyítja, hogy az árszintemelkedés oka részben a monopolárak kialakulása, részben a mezőgazdasági termelés elégtelensége.

Lényegében Varga Jenő álláspontját osztotta Hilferding is. Külön és ismétlődően kiemeli, hogy aranypénzrendszerben a marxi törvények csak szabad pénzverést megengedő feltétel mellett érvényesek. Ha az állam zárt pénzverést vezet be, az arany belső, benne tárgyiasult munkamennység szerinti értéke és a tényleges vásárlóértéke elszakadhat, illetve elszakítható egymástól: „Egyébként aranyvaluta esetén is többre értékelhetnék az érmét a nem érme formában lévő fémnél, ha megszüntetnék a szabad pénzverést, vagyis a magánegyéneknek azt a jogát, hogy bármikor érmévé verethessék saját aranyukat.” (Hilferding, 1959, 61-91. o.)

Hilferding, Varga Jenőhöz hasonlóan ugyancsak hangsúlyozza az arany iránti korlátlan banki keresletet és a fix felvásárlási „aranyárat”, ami az arany értékváltozásának a hatását az áruk árösszegére kizárja. Hilferding egy kérdésben vitathatatlanul meghaladta a vitapartnereit: elképzelhetőnek tartotta az arany formájú pénz megszűnését, s éppen e megfontolásból eredhetett a belső értékkel nem bíró pénz mintájára bevezetett ún. társadalmi forgalmi érték kategóriája is (Bauer, 1912, 39. o.)

Otto Bauer nem zárja ki az aranytermelésben bekövetkezett változások lehetőségét, de az általa feltételezett hatásmechanizmus gyökeresen eltérő a marxi rendszertől. Szerinte:

„Az aranybányák tulajdonosai a kitermelt aranyat a pénzverdéknek és a bankoknak adják el. Érte vert érmét vagy váltót, aranyra szóló utalványt kapnak. Ezzel kifizetik mindenekelőtt az aranytermelés költségeit. A termelt aranymennyiségnek a termelési költségek feletti része nekik marad. Ez annál nagyobb, minél kisebbek a termelési költségek. Ezért a fölöslegért árut vásárolnak. Az aranytermelők nem növelik az árukészletet, hanem aranyat termelnek, ellenben növelik az áruk iránti keresletet. Ezt annál inkább növelik, minél nagyobb a költségek feletti terméktöbblet. Az áruk iránt megnövekedett kereslet azonos árukészlet mellett az áruk árát növeli.” (Varga, 1912, 230. o.)

E gondolatmenet szerint az aranytermelésben bekövetkező termelékenység emelkedésekor növekszik az önköltség feletti hányad (ha tetszik: a járadék), amelynek megfelelő pénztömeg mint kereslet megjelenik a piacon és áremelő hatású lesz. Az ellenvetés kétirányú lehet, s a vitában mindkettőt Varga Jenő felvetette. Az egyik irányú ellenérv a mértékre vonatkozik: a folyó aranytermelés árösszegét tekintve bármekkora nagyságú önköltségcsökkentésből eredő járadékösszeg s ezen keresztül keresletnövekedés okozhatta-e azt a nagymértékű árösszeg-növekedést, amit a piaci adatok igazoltak?

A válasz egyértelműen nem (ismerve, hogy a világ aranytermelésének nagysága 1909-ben 1881 millió márka volt): „Tegyük fel, hogy a termelők haszna a termelés olcsóbbodása folytán teljes 25 százalékot tett volna ki. Ezen rendkívül túlzó feltevés esetén az aranytermelők haszontöbblete 470 millió márka. Ekkora összeggel nagyobb a kereslet. A világ árumennyiségéhez képest ez egy végtelen kicsiny mennyiség, a kereslet ilyen végtelen kicsiny emelkedése nem okozhat áremelkedést.” (Kautsky, 1912, 1. o.) A másik irányú kritika a keresletnövekedés okára vonatkozik. A kereslet nőhet, egyrészt mert az aranybánya-tulajdonosok növelik a személyes fogyasztásukat. Ekkor a fogyasztási cikkek piacán nőne a kereslet, ami már úgyis áremelő hatású, hogy az aranytermelés extenzív növekedésével a tiszta forgalmi költségek összege is növekszik. Ezen áremelő hatásnak ellentmondó statisztikai adatokat találhatunk, ami cáfolja Otto Bauer azon véleményét, miszerint az aranybányászatban képződő jövedelem az aranybányászatot mint befektetési célt részesíti előnyben.

Otto Bauer mellett Varga Jenővel és Hilferdinggel szemben érvelt Karl Kautsky. Véleménye szerint – nem a bankok létéből következik a korlátlan aranykereslet, mert „Már az egyszerű árutermelésben, bankok nélkül is nagy a vágy arra, hogy aranyat, ezüstöt vagy egyáltalán fémpénzt szerezzenek, éppen ezért, mert pénz, tehát áru, és az egyetlen áru, amelyből az embernek soha nincs elég.” – Otto Bauer alábecsüli a kereslet növekedését, mert az aranytermelésből kiinduló multiplikatív hatástól eltekint.

3. táblázat

Év	Bányászati összes beruházások (millió font)	Aranybánya beruházások (millió font)	Aranybányászati beruházások részaránya %-ban
1901	87,5	18,6	32,7
1902	140,7	38,1	27,1
1903	76,3	32,8	43,0
1904	66,5	22,3	33,5
1905	86,8	20,0	23,5
1906	59,2	18,9	32,0
1907	29,4	7,1	24,1

A vita egyik részletkérdése

Közismert tény, hogy egy áru árát csak akkor határozza meg az előállításához társadalmilag szükséges munka mennyisége, ha ezt az árut a termelési költségek növelése nélkül a szükségletnek megfelelően szaporítani lehet. Azoknak az áruknak az árát azonban, amelyeket csak termelésiköltség-emelkedéssel lehet nagyobb mennyiségben gyártani, a legrosszabb termelési körülmények között termelt, de a szükségletek kielégítéséhez még nélkülözhetetlen mennyiség termelési költségeit határozzák meg.

Egy munkát megtakarító új gép alkalmazása az első kategóriába tartozó áru piaci árát csökkentené: az új termelési eljárás válik a társadalmi eljárássá, ez határozza meg az árat. Ha azonban ilyen gépet vagy eljárást egy olyan termelési szférába vezetnek be, amelyben a legrosszabb körülmények között termelt, még szükséges árumennyiség termelési ára határozza meg a piaci árat, úgy a piaci ár csak akkor fog csökkenni, ha az újítás révén a szabályozó ár, vagyis a legrosszabb körülmények között termelt áruk termelési költségei is csökkennek. Ha ez nem következik be, akkor a piaci ár nem változik, és a műszaki újítás csak a kedvezőbb körülmények között termelők extraprofitját gyarapítja.

Az aranytermelésnél, éppúgy, mint a gabonatermelésnél, a legrosszabb körülmények között termelt mennyiség termelési költségei szabályozzák az árat. Így az ennél kedvezőbb termelési feltételekkel rendelkező bányák extraprofitot élveznek. A munkamegtakarító újítások pedig nem csökkentették a legrosszabb körülmények között termelt arany termelési költségeit, s így az aranybányászatban realizált különbözeti járadékot növelték.

Ezen gondolatment alapján feltételezhető, hogy az aranytermelésnél éppúgy, mint a gabonatermelésnél, a legrosszabb körülmények között termelt mennyiség termelési költségei szabályozzák az árat. Ha a kiinduló tézist elfogadjuk, akkor abból már következik, hogy:

1. a legrosszabb körülményeknél kedvezőbb termelési feltételekkel rendelkező bányák járadékot élveznek;
2. a megtakarító újítások a legrosszabb körülmények között megtermelt arany termelési költségeit nem csökkentik, hanem az aranybányászatban realizált különbözeti járadékot növelik, feltéve, hogy az arany iránti kereslet korlátlan. A kiinduló tézis azonban a közgazdasági irodalomban vitatott. Marx Smith és Ricardo vitájában Smithszel ért egyet: „A nemesfémekben, a drágakövekben kevésbé gazdag bányák nem nyújtanak járadékot, mivel mindig a leggazdagabb bánya határozza meg a piaci értéket és állandóan gazdagabb új bányákat fedeznek fel, a mozgás mindig felfelé menő irányban halad (Marx, 1961, 337. o.).

Varga Jenő Ricardo véleményét fogadta el, Kautsky viszont a Smithszel egyetértő Marxét. Míg a legrosszabb termelési feltételek mellett hamis társadalmi érték Varga Jenő szerint viszonylagosan állandó s a munkatermelékenység változásakor ezért a még jövedelmezően megművelhető aranybányák köre fog változni, addig Kautsky a legjobb termelési feltételek mellett kialakuló „hamis társadalmi értéket” ismeri el, ami viszont a termelékenység változásakor szintén változik, de a járadék nem, mert „Smith és Marx szerint nem a különbözeti járadék növekszik, hanem a legkevésbé gazdag aranybányákat szüntetik meg az új, gazdagabb arany- (vagy ezüst-) bányák feltárását követően.” (Kautsky, 1912, 9. o.)

Otto Bauer és Karl Kautsky véleményéhez közeli volt Kozlové, de már – a figyelembe vehető tények alapján – nehezen érthető meg voluntarista nézőpontja:

„A marxizmusnak a pénz értékére vonatkozó egyedül helyes tudományos álláspontját egyrészt támadták a mennyiségi elméletet követők, akik az arany értékének minden változását mennyiségi változására vezették vissza, de másrészt támadás érte más formában is: megjelent az arany változatlan értékének elmélete. Eszerint az arany értéke állandó marad, tekintet nélkül arra, hogy a munkatermelékenység változása az aranyiparban semmiféle befolyást nem gyakorol az áruk árszínvonalára (Hilferding és mások)”. (Kozlov, 1951, 99. o.)

Kozlov hibásnak tartja azt a gondolatmenetet is (a mennyiségi elmélet érveihez hasonlóan), amely az arany értékének változatlanságára hivatkozva utasítja el az aranytermelés termelékenységének az árszínvonal változására gyakorolt számottevő hatását. Kozlov szerint abból a tényből, hogy a bankok korlátlan vásárlói a kitermelt aranynak, nem lehet az arany értékének változatlanságára következtetni. „Az arany iránt, s általában a pénz iránt korlátlan a kereslet, s ezért az arany eladásának normális körülmények között nincs határa. Így volt ez akkor is, Marx idejében, amikor a bankok még nem foglalkoztak az összes arany felvásárlásával. Csakhogy Marx ebből nem vonta le az arany változatlan értékéről szóló következtetést. A bankok felvásárolnak minden aranyat, de ez nem csökkenti az aranytermelő-ipar vásárlóképességét. A bankok által felvásárolt arany helyébe az érte kifizetett bankjegyek vagy bankcsekkek jelennek meg. Az aranytermelő-ipar keresletének mértékében nem okoz lényeges különbséget az, hogy munkásainak, szállítóinak aranyérmével fizet-e vagy pedig az arany ellenében kiadott csekkel vagy bankjeggyel. Nem lehet úgy felfogni a kérdést, hogy a bankoknak az arany iránt megnyilvánuló korlátlan kereslete nincs semmilyen viszonyban az aranytermelő-ipar áru iránti keresletével. Minél nagyobb aranyfolyam áramlik a bankokba a termelés emelkedése következtében, annál nagyobb az aranytermelő-ipar által támasztott kereslet. Innen származik az a lökés, amely befolyást gyakorolt az árak színvonalára.” (Kozlov, 1951, 100. o.)

Kozlov hibásnak tartja azt az érvelést is, amely az aranytermelő-ipart a mezőgazdasághoz hasonlítja és ezen keresztül azt állítja, ha a még kitermelt legrosszabb termelékenységű bánya munkaráfordítása az értékmeghatározó, akkor az aranytermelő munka termelékenységének a növekedése nem (de legfeljebb csak csekély mértékben) az arany értékét csökkenti, hanem a relatív gazdagabb és jobb körülmények közötti bányák járadékát növeli. Kozlov is idézi Marxot, aki Ricardóval szemben Adam Smithszel ért egyet, és a marxi állításból vezeti le Kozlov saját véleményét: „Az arany sajátossága abban áll, hogy értékét az egész áruvilág árai fejezik ki. Nyilvánvaló, hogy ámbár az arany iránti kereslet nem korlátozott, a rosszabb bányákra való átmenet nem nyújt az aranytermelőknek semmi hasznot, ha az áruárak a korábbi színvonalon maradnak. Ez csak akkor járhat haszonnal, ha technikai tökéletesítések következtében emelkedik a munkatermelékenység az aranykitermelési iparban, vagy pedig ha az áruk árszínvonala esik.” (Kozlov, 1951, 101. o.)

Néhány felvetődött kérdésre adható válasz

1. Ha sem az aranypénz mennyiségének, sem az aranytermelés feltételeinek a változása nem magyarázhatja meg az általános árszínvonal emelkedését, nem lehetne-e találni okokat a közönséges áruk termelésénél? Tévednénk, ha azt hinnők, hogy az 1910-es évek vitájában az áruoldalon jelentkező drágulási okokat nem elemezték. Sajnálatos módon háttérbe szorultak ugyan, s az arany került a középpontba, de – ha csak sommásan is – felsorolták azokat.

Hilferding és Varga Jenő a vitában is hangsúlyozta, hogy az aranytermelés változásainak meddő vizsgálata helyett az áruoldalt vegyék tüzetesebben szemügyre. Varga Jenő az árszínvonal emelkedésének okaként két tényezőt is hangsúlyozott: a monopolárak kialakulását és az elégtelen mezőgazdasági termelést.

Otto Bauer a védővámoknak, a háborúnak és az imperialista gyarmatosítási politikának is tulajdonítja az árak emelkedését. Érdemes megjegyezni, hogy itt is kísért az arany hatásának gondolata, amennyiben a búr háborút az aranylelőhelyekért folytatott háborúnak tekinti s költségeit az aranytermelés költségeinek, amelyeket a dolgozókra hárítanak át. Felveti azt a gondolatot is, hogy a munkásosztály ereje lehetetlenné teszi a kizsákmányolás fokozását a munkaidő meghosszabbításával és a nominálbérek csökkentésével. A béremelést megelőző, illetve a béremelésnél nagyobb áremelkedés így a relatív értéktöbblet-növelés fontos eszközévé vált.

Kautsky erőteljesen hangsúlyozza, hogy az aranytermelési költségek csökkenését nem tekinti a drágaság sem egyedüli, sem leglényegesebb okának. Felsorolja az áruoldalon jelentkező tényezőket: a földmagántulajdont, „a termelői és kereskedői egyesülések” (tehát monopóliumok) szaporodását, a védővámokat, az adóemeléseket. Az utóbbiakról megállapítja, hogy azok „az imperializmusra jellemző gyarmatosítási és fegyverkezési láz következményei.” (Kautsky, 1912, 837-847. o.)

• Felvetődik a kérdés, vajon igaz-e a sokszor hangoztatott érv, hogy adott csereérték mellett az aranykészlet mindig meghaladja a kínálatot. Elemzésünk szempontjából itt és most az a lényeges, hogy a bankok hitelállománya messze meghaladta aranykészletüket, s igyekeztek aranykészleteiket vásárlás útján növelni. Az Egyesült Államok bankjai 1890 és 1910 között 702 millió dollárért vásároltak aranyat. Ugyanakkor diszkontállományuk 7700 millió dollárral nőtt. A német Reichbank 1876 és 1911 között aranykészletét megkétszerezte, hitelvolumene azonban a tízszeresére nőtt.
• Miért alakultak ki csak a közönséges árukra monopóliumosan magas árak ebben az időszakban, s miért nem alakultak ki ilyenek a pénzáru vagyis az arany tekintetében is?

A legkézenfekvőbb válasz a feltett kérdésre az volna, hogy feltételezhetően az aranytermelésben nem történt monopolizálódás. Ez azonban nem így van. A XIX. század végén és a XX. század elején végbement a nagy aranylelőhelyek monopolizálása. A XIX. század végén válik az aranybányászat uralkodóvá az aranytermelésben. Ez a termelési eljárás lényegesen munka- és tőkeigényesebb, mint az aranymosás. Az aranybányászatra való áttéréssel fokozódik az aranyipari termelés koncentrációja. Ez a folyamat mindenütt végbemegy, de a legnagyobb mértékben a Dél-Afrikai Köztársaságban.

Amennyiben nem a monopóliumok hiánya miatt nincs az aranynak monopóliumosan magas ára, úgy felvetődik a kérdés, milyen sajátosságok különböztetik meg az aranyipari monopóliumokat az egyéb áruk monopóliumaitól.

A monopólium minden más iparágban megnehezíti az értékesítést a monopóliumon kívül állók részére. Ezzel szemben az aranybányászat nem szorul termékei realizálására. Azt termeli, amihez más iparág termékeinek eladásával jut hozzá: az aranyat, a pénzárut. Ez a körülmény csökkenti a monopóliumokon kívül állók elleni harc lehetőségeit, de egyben annak ösztönzőit is. A monopólium az aranybányászatban a leggyakrabban abban áll, hogy a legnagyobb monopóliumok kezükbe veszik a leggazdagabb bányákat, azokat, ahol az alacsony csereérték is jövedelmező termelést tesz lehetővé. Az aranybányászati monopóliumoknál tehát a gazdasági monopóliumhoz természeti monopólium is hozzájárul. Ez annyit jelent, hogy az aranybányászati monopóliumoknak állandó fölényük van versenytársaikkal szemben. Az utóbbiak csak akkor termelhetnek, ha a konjunktúra – az arany magas „ára” – nagyobb költségekkel járó termelésüket lehetővé teszi. Ezért egyáltalában nem meglepő, hogy a monopolista vállalatok mellett tömegével működnek kis és egészen apró vállalatok, amelyek hol abbahagyják, hol újból megindítják a termelést.

Sajátos vonása az aranytermelési monopóliumnak az is, hogy kevéssé szorul a termelés csökkentésére annak érdekében, hogy a piacot túl ne terhelje, mert terméke nem szorul realizálásra, s készleteit nem fenyegeti az elértéktelenedés veszélye, mint más áruk készleteit.

Kétségtelen továbbá, hogy az aranylelőhelyek monopolizálása megnehezíti azt, hogy azokhoz hozzáférjenek.

Az aranytermelés monopolizálódásának sajátos vonásaiban tehát ismét nem találtunk választ arra a sajátos jelenségre, hogy a monopolkapitalizmus kialakulásával miért alakulnak ki monopóliumosan magas árak a közönséges áruknál, s miért marad el az arany tekintetében. Igaz, hogy az aranybányászatban a monopolizálódás foka mindenkor elmarad az egyéb területeken végbemenő monopolizálódástól, s ezért a monopóliumon kívül állók erősebb versenyt támaszthatnak. Ezt azonban ellensúlyozza a gazdasági monopóliummal párosuló természeti monopólium. Igaz, hogy a piac túlterhelésének elkerülése érdekében kevésbé szorul a termelés csökkentésére, ám ezzel nem is gyakorol hatást az aranypiacra. Igaz továbbá, hogy e területen kevésbé érvényesül a monopólium műszaki haladást gátló hatása, viszont az aranybányászatban a tapasztalatok szerint az árszínvonalat „forradalmasító” termelékenységváltozást nem a műszaki fejlődés, hanem új, gazdag lelőhelyek felfedezése okozza. Az aranypiaci monopóliumok elsősorban azért nem képesek jelentős befolyást gyakorolni az arany csereértékére, mert velük szemben áll a központi bank, amely nemcsak az évi aranytermelést sokszorosan túlszárnyaló aranykészletével képes az aranypiacot szabályozni, hanem egyéb eszközökkel is, mint pl. a kamatpolitika. A bank mögött ott áll az államhatalom, amely szükség esetén (aranykínálat visszatartása) bevezetheti a zárt érmeverés rendszerét.

Ha a feltett kérdésre az aranytermelésben nem találtunk választ, akkor az aranykínálat és -ke-reslet specifikus vonásaiban kell a választ keresnünk.

Vajon az aranykínálatnak az évi aranytermelés-e az egyetlen forrása?

Erre a kérdésre egyértelműen nemmel válaszolhatunk. Az arany nemcsak azért különös áru, mert pénzáru, hanem – azoknál a tulajdonságainál fogva, amelyek pénzáruvá tették – azért is különös áru, mert nem fogyasztódik el. A forgalomban volt aranyérmék csekély természetes kopásától eltekintve, az arany „elhasználódásáról” nem lehet beszélni. Ugyanígy az aranynak nincs számottevő „erkölcsi kopása” sem. Éppen ezért a felhalmozódott aranykészletek óriási és egyre növekvő mértékben meghaladják a folyó termelés mennyiségét. Ennélfogva az arany kínálati oldalának zömét nem a folyó évi termelés, hanem a felhalmozódott készletek teszik ki. Ebből következően az arany csereértékére, „árára” nem elsősorban az aranytermelésnek, hanem a felhalmozott aranykészleteknek a monopolizálása van hatással. Ez pedig olyan – készletekkel alátámasztott – intervenciós eladásokra (és vásárlásokra) ad módot, ami objektíve széles lehetőségeket teremt az érték és csereérték egymástól való jelentős és tartós elszakítására, amelynek már tárgyalt anyagi alapja az a körülmény, hogy az arany bányatermék.

Ez a körülmény önmagában még nem ad okot arra, hogy a csereérték milyen irányban: felfelé vagy lefelé szakad el az értékétől. Ehhez még az aranykereslet alakulásának ismeretére is szükség van.

A „korlátlan aranykeresletet” tárgyalva Varga Jenő és Hilferding túlhangsúlyozták a jegybankok szerepét. Hilferding expressis verbis kijelenti, hogy a központi bankok mechanizmusa termeli ki a korlátlan aranykeresletet s a korlátlan aranykereslet megszűnne, amint ez a mechanizmus nem működne többé (Hilferding, 1912).

Kautsky helyesen cáfolja ezt a megállapítást (Kautsky, 1912). Kifejti, hogy nem a jegybankok léte, illetve politikája teremt korlátlan aranykeresletet. Ez a kereslet arra vezethető vissza, hogy az arany pénzáru, lényege az értékesítés, az Á-P-művelet végrehajtása.

Aranyérme-rendszerben az arany „eladása” a jegybanknak sajátos csereüzlet. Az aranytermelő 1 kg aranyért 1 kg aranyérmét kap (vagy aranyra bármikor beváltható pénzjegyet). A költségek stb. elhanyagolható nagyságrendűek. Azt is mondhatnánk, hogy a beszolgáltatott aranyat érmévé verik. Az aranytermelő számára tehát a kérdés úgy vetődik fel, hogy 1 kg aranynál kevesebb befektetéssel 1 kg aranyat tud-e termelni. Ez viszont az aranytermelésben felhasznált áruk – mindenekelőtt a munkaerő – árától függ. Az utóbbi a tőke átlagosnál alacsonyabb szerves összetétele miatt a döntő költségtényező. A világ legfontosabb aranytermelő területén, Dél-Afrikában a rabszolgamunkához hasonló munkaviszonyok és a truck-rendszer biztosították, hogy e költségtényező alacsony maradjon.

A monetáris aranykereslet fő sajátossága, hogy a kereslet zömét bankok, illetve államkincstárak képviselik. A kereslet tehát a legmagasabb fokon monopolizált. Másik sajátossága, hogy a kereslet fő részét – a bankok és az államkincstárak keresletét – a folyó termelés iránt ugyanazok képviselik, akiknek a felhalmozott készletek zöme, tehát az „ár”-ra gyakorolt döntő befolyás lehetősége a kezükben van. Ezeknek az érdekei határozzák meg az érték és a csereérték közötti eltérés irányát és nagyságát.

• Végül felvetődik a kérdés: hogyan alakul monopóliumosan alacsony aranycsereérték esetén az aranytermelő monopóliumok profitja?

Ezek a monopóliumok nemcsak aranytermelési monopóliumok, hanem hatalmas finánctőkés csoportok részei. E csoportok egyéb iparágak birtokában, továbbá az aranytermelő területek kereskedelmének monopolizálásával össztevékenységük után monopolista profitra képesek szert tenni. Másrészt az arany csereértékének elmaradása az arany viszonylagos értéke mögött arra készteti az aranytermelőket, hogy az aranytermelést a gazdag lelőhelyekre koncentrálják, s ezzel a termelt mennyiséggel együtt csökkentsék az arany értékét is. Ilyen körülmények között az arany értékének változása inkább következménye, mint oka az áruárak változásának.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a) az aranytermelés tőkés termeléssé válásával az arany értékváltozása csak igen jelentéktelen hatással volt az arany csereértékére, így az áruárak alakulására; b) ezáltal az arany értékmérő funkciója nagymértékben sterilizálódott; c) a korszakot monopóliumosan magas áruárak kialakulása jellemezte.

---

[1] In: Bácskai Tamás–Bánfi Tamás: A drágaságról. A századforduló vitái és állásfoglalásai. Tőzsdeelméleti tanulmányok, 5. kötet. A magyar Tőzsdealapítvány kiadványa, Budapest, 1990

[2] Kompass, Finanzielles Jahrbuch für Österreich-Ungarn, 1911. 31. o., valamint Statistiches Jahrbuch für das Deutsche Reich, 1910.