Az aranyalapú pénzrendszer végleges megszűnése az 1929–33-as világgazdasági válságot követő évekre tehető. A változás nem egy egyszeri aktus, hanem egy folyamat eredménye volt, amelynek országonként különböző sajátosságai is megfigyelhetők.
Angliában (Homonnay, 1947, 136. o.) az I. világháború alatt a bank felhatalmazást kapott ugyan a fedezetlen pénzkibocsátásra, ennek ellenére fenntartotta a Peel-törvényt,[2] és az állam kincstárjegyek formájában növelte a pénzmennyiséget. A háború befejezése után törvényes úton rendezték a kincstárjegyek forgalmát, amely 1928-ban már 285,5 millió font volt. A kincstárjegyeket összeolvasztották a kibocsátott bankjegyekkel, vagyis az Angol Bank aranyfedezet nélküli kibocsátását a korábbi 19,75 millió fontról 260 millió fontra emelték. Ettől fogva ismét csak az Angol Bank bocsáthatott ki pénzt bankjegy formában. 1928-tól kezdődően 1946-ig lényegében az aranyfedezet nélküli kibocsátási limit fokozatos emelése volt jellemző (1931: 275 millió font; 1939: 300 millió font; 1940: 630 millió font; míg 1946-ban 1400 millió font lett a határ), ami egyben az aranyfedezettől független pénzkibocsátás növekedését és teljessé válását mutatja.
A Francia Bank a világháború alatt az állam pénzügyi ügynökeként bocsátotta ki a pénzt. A hadikölcsön összege 17 milliárd frank, az államnak nyújtott előleg 2,9 milliárd, majd 1919-re 27 milliárd, végül 1927-ben 31 milliárd frank volt. Az előleg felét felvett kölcsönből már 1928-ban az állam visszafizette (Homonnay, 1947, 175-176. o.).
A francia frankot 1928-ban helyezték aranyalapra, de az aranyra való beváltás visszaállítása már csak részleges volt: a bank a kibocsátott bankjegyeket aranyrudakra váltja át Párizsban, s a mindenkori előírás szerinti mértékben. Ekkor a bankjegyforgalom aranyfedezete 35 százalékos volt. A francia állam adósságrendezésének ismétlődő formája a frank leértékeléséből eredő nyereség „államosítása”, amikor is a Francia Bank arany- és devizakészletének újraértékeléséből adódó különbséget lefoglalta és azt a bankhoz átutalva rendezte adósságát. Franciaország végül 1936-ban tért le az aranyalapról.
Az aranyalapú pénzrendszer megszűnésével felmerül a kérdés: milyen gazdasági körülmények kialakulása okozta, hogy a világháború, majd az 1929-33-as világgazdasági válság alatt természetszerűleg felfüggesztett rendszert a válság elmúlása után sem lehetett vagy kellett visszaállítani.
Az aranyalapú pénzrendszer átmeneti felfüggesztését, majd végleges megszüntetését magyarázhatnánk – legalábbis úgy tűnhet – a közönséges áruk és az arany termelési volumenének a nagymértékű elszakadásával. A kapitalista fejlődés eredményeként a termelés óriásira növekedett, s így – a forgalom szükségletének megfelelően – a forgalomban levő pénz mennyisége is nőtt. A pénzhelyettesítők mindaddig beválthatók voltak aranyra, amíg nem akarták nagyobb mennyiségben beváltani, illetve csak azért volt beváltható, mert nem akarták beváltani (mihelyt egy „gyanús” jelre megrohanták a jegybankot a beváltani szándékozók, a jegybank azonnal felfüggesztette a bankjegy aranyra történő beváltását). A hitelpénz megjelenésével bevezetett szabad beválthatóság szinte az életbeléptetés pillanatában illuzórikussá vált, hiszen a jegybank aranykészlete mindig kisebb volt a forgalomban levő pénz volumenénél. A pénzhelyettesítőnek a megjelenését éppen az tette lehetővé és szükségessé, hogy a termelés felfutása következtében a rendelkezésre álló aranypénz nem volt elegendő a forgalom zavartalan lebonyolításához. A pénzhelyettesítő megjelenésével fennállt az aranyra történő de jure beválthatósága, azonban ez nem jelentette a de facto beválthatóságát is. A ténylegesen aranyra beváltható pénzhelyettesítő volumene mind kisebb lett. A lényeg az, hogy nem lehet a mennyiségi változásokon túl (tehát a forgalomban levő hitelpénz mind csökkenő hányadát, például 50, 40, 20, majd 5%-át aranyra átváltani) minőségi változást találni. Vagyis nem állíthatjuk, hogy egy bizonyos arányhatáron túl a bankjegyek beválthatósága közgazdaságilag megalapozatlan, tehát a beváltást fel kell függeszteni, az aranyalapú pénzrendszer nem működhet tovább.
Más magyarázat lehetne a következő: „Aranypénz-rendszerben – mint láttuk – az általános árszint mozgása függ az értéktörvénytől, és az árszint az értéktörvény hatására csökkenhet is. Ha az árutermelő munka termelékenysége gyorsabban emelkedik, mint az aranytermelő munkáé, vagyis az áruk értéke gyorsabban csökken, mint az arany értéke, akkor az árak süllyedő irányzatúak lehetnek. Ennek megfelelően a pénz csereértéke emelkedik. Ezért – ha a profitkilátások rosszak – gyakran érdemesebb a vagyont pénz alakjában tartani, mint áru formában, kevésbé érdemes beruházni. A beruházások visszatartása pedig a gazdasági helyzetet tovább rontja. Előnyösebb ezért az olyan pénzrendszer, amelyben az árszint nem függ az értéktörvénytől, és nem kell az árszint süllyedő tendenciájától tartani.”[3]
Az okfejtés logikus, s mint ilyen cáfolhatatlan, feltéve, hogy a kiindulópont reális. Az aranypénzen alapuló belső pénzrendszer az 1930-as években szűnt meg, következésképpen a csökkenő árszínvonal hipotézisnek az azt megelőző időszakra kell igaznak lennie. Éppen a századfordulón bekövetkezett árszínvonal-emelkedés okairól folyt vita, mert azt az arany és a közönséges áruk termelésének termelékenysége alapján már nem lehetett magyarázni. Az első világháború alatt, majd azt követően sem a csökkenő árszínvonal volt a jellemző. Ha a világgazdasági válság produkált is árszínvonal-csökkenést, azt csak a válság sajátos megnyilvánulásának tekinthetjük, s mint ilyen, a válságból való kilábalással megszűnik, azaz a csökkenő árszínvonal nem lehet az aranypénz megszűnésének az oka.
Az aranyalapú pénzrendszerek szükségszerű felfüggesztésének az oka a termelési viszonyokban bekövetkezett változásokban rejlett. Ezek: az állam beavatkozása a gazdaságba; a nemzetközi kereskedelmi és termelési kapcsolatokban bekövetkezett minőségi változás.
Az állami beavatkozás jelentős fokozása az aranypénz sajátosságával szemben manipulálható pénz létét igényelte. A jegybank expanzív hitelpolitikája, de különösen a keynesianus gazdaságpolitikai ajánlásból eredő államháztartási politika (Keynes, 1974) lehetetlenné teszi a belső pénz aranyra történő átváltásának fenntartását, feleslegessé az aranyalapokhoz való bárminemű kötöttséget.
A nemzetközi kereskedelmi és termelési kapcsolatokban bekövetkezett változások az aranyalapú pénzrendszerek felfüggesztéséhez vezettek.
Már az első világháború előtti időszakban, a századfordulót követően megindul a tőkeexport a fejlett tőkés országokból (elsősorban Angliából, Franciaországból, az USA-ból, Németországból és Japánból). A tőkekivitel nagy része ebben az időszakban a nyersanyagforrásokkal és olcsó munkaerővel rendelkező, egyben nagy felvevőpiacot biztosító gyarmati országokba irányul, de már ekkor megkezdődik a behatolás a fejlettebb országok gazdaságába is. A tőkekivitel volumene 1929-ig nem nő jelentős mértékben, de számottevően megváltozik a legfejlettebb tőkés országok részesedése. Míg Anglia részesedése szinte változatlan marad, addig az USA 3,5 milliárd dolláros tőkekivitele 17,2 milliárdra emelkedik, Franciaország és Németország tőkeexportja pedig 9, illetve 5,8 milliárd dollárról 3,5, illetve 1,1 milliárd dollárra csökken.
A tőkeexport kiszélesedése, a nemzetközi monopóliumok kialakulása ellentétben van az aranyalapú pénzrendszer mechanizmusával, kizárja a rendszer „játékszabályainak” a betartását. A tőkekivitel – amelyet a legcsekélyebb mértékben befolyásol a kamatláb alakulása – gyakran nemcsak tőkeexportot, hanem áruexportot is jelent. Ilyen esetekben a tőkeexportőr feltételként szabja meg, hogy az importőr a tőkeexport egy része ellenében köteles nála árut vásárolni. Az egyirányú árumozgások és a tőkekivitellel szerzett jövedelmek (kamat, profit) következményeként egyes országok fizetési mérlege tartósan aktív, másoké tartósan passzív lesz. A fizetési mérlegek kiegyensúlyozatlansága következtében a monetáris arany a legfejlettebb tőkés országokban koncentrálódik, megfosztva ezzel a gazdaságilag kevésbé fejlett országokat az aranykészletüktől. Az aranytartalékok kiapadása, az országonként eltérő árszínvonalak kialakulása következtében az aranypontok automatizmusa nem képes a valutaárfolyamok stabilitását biztosítani. Az árfolyamok ingadoznak, vagy ha hatóságilag rögzítik azokat, akkor az aranyparitások és a vásárlóerő-paritások eltérései okoznak további bonyodalmakat a nemzetközi kapcsolatokban (harmadik lehetőség a valuták egymás közötti szabad átválthatóságának a felfüggesztése).
Habár a monetáris aranykészlet számottevő csökkenése az adott országban automatikusan megköveteli az állami beavatkozást a pénzkibocsátásba, ennek ellenére az aranynak mint belső pénznek a megszűnését elsődlegesen a konjunktúraszabályozás miatt szükséges állami beavatkozással magyarázhatjuk. Ennek oka: a szükséges monetáris aranykészlet hiánya csak egyes országokban követelte volna a pénzkibocsátás másfajta szabályozását, míg a konjunktúra befolyásolása általános igény volt, függetlenül a monetáris aranykészlet lététől vagy hiányától.
Az arany árát 1934. január 1-jén az Amerikai Egyesült Államokban állapították meg és rögzítették 1 uncia arany = 35 dollárban. A rögzített aranyár mellett az arany a II. világháború alatt folyamatosan alulértékelődött. A világpiaci árakat aranyra be nem váltható dollárban állapították meg, s mivel a dollár paritását aranyban határozták meg, az arany csereértéke azonos volt a dollár vásárlóértékével. A világpiaci árak emelkedésével a dollár világpiaci vásárlóereje csökkent, ami automatikusan jelentette az arany csereértékének csökkenését. Ezt még fokozta a magánaranypiac és a nemzetközi aranykereskedelem teljes megszűnése, mert működésük hiányában nem alakulhatott ki szabad aranyár, amely az átváltás révén fiktív arannyá degradálta volna a dollár aranytartalmát. A nemzetközi aranyforgalom megszűnéséből következik, hogy a folyó aranytermelést a jegybankok vették meg a hivatalos áron.
Felvetődik a kérdés: miért hagyják az arany árát változatlanul Bretton-Woods-ban, amikor is nyilvánvaló volt a háború alatti nagymértékű árszínvonal-emelkedés. A választ az Amerikai Egyesült Államok érdeke adja meg. Az Amerikai Egyesült Államok aranykészlete az 1938. évi 14 milliárd dollárról 1944-re 20,6 milliárd dollárra emelkedett (a tőkés világ aranykészletének 61%-a), míg a többi tőkés ország együttesen 13 milliárd dollárnak megfelelő aranykészlettel rendelkezett (30%). Hat év alatt az Amerikai Egyesült Államok aranykészlete kb. másfélszeresére növekedett. Az aranynak az Amerikai Egyesült Államokba történő áramlására – és ott a jelentős mértékű fizetésimérleg-aktívum kialakulására – azért kerülhetett sor, mert a háború során hatalmas veszteségek érték az európai országok termelési kapacitásait, míg az Amerikai Egyesült Államok termelése és exportja nagymértékben felfutott. Európában ekkor óriási volt a dollárhiány, amely valamennyi tőkés országot sújtotta, és csak oly módon volt áthidalható, hogy arannyal egyenlítették ki az USA-val szembeni tartozásaikat, feláldozva még meglevő tartalékaikat (a külföldi beruházások jelentős részét már a háború alatt átadták az Amerikai Egyesült Államoknak). Ha a kiegyenlítés egyedüli módja az aranyszállítás, akkor a minél alacsonyabb aranyár biztosítja az aranykészletek legolcsóbb „felvásárlását”. Az Amerikai Egyesült Államok gazdasági és politikai súlya pedig megvédte az aranynak mint világpénznek az irreálisan alacsony monopolisztikus árát, de ezzel egyben lehetségessé és szükségessé tette a dollár nemzetközi pénzszerepét a nemzetközi likviditás fenntartásában.
1954-ben Londonban megnyitották a szabad aranypiacot. A szabad aranypiac lehetővé tette a monetáris és magántezaurációs aranykészlet közötti kölcsönös, valamint a monetáris készlet és az ipari felhasználás közötti egyirányú kapcsolatot. Ezeknek a kapcsolatoknak mindaddig nem volt jelentőségük, amíg az Amerikai Egyesült Államok, majd az ún. aranypool[4] nyílt piaci műveletekkel a 35 dollár/uncia aranyárat a szabadpiacon is fenntartotta.
A 60-as években az USA állandósuló fizetésimérleg-passzívumából eredő növekvő dollárkiáramlás fokozta a dollár árfolyamára nehezedő nyomást, ami a dollár aranytartalmának és az arany szabadpiaci árának közvetlen kapcsolata miatt sajátos spekulációs lehetőséget teremtett. Ha a dollárleértékelés várhatóan közeli lépés, akkor célszerű a szabadpiacon rögzített aranyáron az aranyat felvásárolni azzal a szándékkal, hogy a dollár leértékeléseként adódó aranyár-emelkedésekor az aranyat eladják. Minden ilyen műveletnél a régi és az új aranyár közötti különbség tiszta nyereség. Kialakult tehát a spekulációnak egy olyan sajátos válfaja, amely lényegében különbözik minden más spekulációtól: a nyereség nagyon valószínű, és a veszteség szinte elképzelhetetlen.
Az előbbi okokból következett, hogy a túlértékelt dollár leértékelésére számítva 1968 előtt fokozódott az aranyvásárlási láz, s a kereslet növekedése mind nagyobb mértékű aranyeladásra kényszerítette az aranypool országait, akik végül is úgy akadályozták meg monetáris aranytartalékaik teljes elvesztését, hogy 1968. április 1-jén megszüntették a szabadpiaci aranyár támogatását. Ezzel lezárult egy hosszú korszak, az arany árának stabilizálására irányuló törekvések korszaka, és kialakult az újabbkori pénztörténet egy eddig ismeretlen kategóriája: a kettős aranyár.
A jegybankok közötti elszámolásokban az aranyár változatlanul 35 dollár/uncia maradt, ennek alapján az egyes valuták aranytartalma is változatlan volt, míg a szabad aranypiacon az aranyár a kereslet–kínálat szerint alakult.
A kettős aranyár jogilag igen, valós piaci árként nem létezett. Ha van egy piaci ár, ami magasabb és van egy elszámoló ár, ami alacsonyabb szinten rögzített, ki fog ott eladni? A válasz triviális, senki, egy jegybank sem. A rögzített aranyár szerepe formális lett. A jegybankok akkor még meghatározták pénzegységük aranytartalmát fémsúlyban anélkül, hogy annak bármifajta pénzügyi szerepe lett volna. A meghatározás a rögzített árfolyamrendszerben automatikus volt. Az aranyárat az USA még 1935-ben rögzítette, 1944-ben a Bretton Woods-i megállapodásban a tagországok változatlan szinten elfogadták, így 1968-ban is még 35 $/uncia volt. Az aranyár reciproka megadta egy dollár aranytartalmát, és ahogy a többi konvertibilis valuta feltételezhetően a vásárlóerő-paritás alapján viszonyult a dollárhoz, automatikusan meghatározódott azok egységének az aranytartalma is. Ha 1 dollár – tegyük fel – 4 gramm arany és 1 dollár a vásárlóerő-paritás szerint 4 márka, akkor 4 márka = 1 gramm arannyal, és 1 márka fémsúlya 1 gramm arany lesz. Sematikus ábrázolással az összefüggés érthetőbb:
→ font
arany ↔ dollár → márka
→ frank
.
→ x valuta
A séma alapján az is könnyen belátható, ha a dolláron kívüli valutákat felértékelik, akkor a dollár arányosan leértékelődik és annak ellenére, hogy bármilyen jelentősége lenne, a többi valuta aranytartalma emelkedik. Ezzel szemben, ha a dollárt leértékelik, a többi valuta arányosan felértékelődik (ami a dolláron kívüli valuták felértékelésével azonos hatás) és a dollár az arannyal szemben is leértékelődik, vagyis az aranyár emelkedik. Természetesen, ha a rögzített aranyáron piaci művelet nem történik, az aranyár-emelkedésnek sincs jelentősége.
1976-ban az aranyban megállapított fémsúlyok korszaka is befejeződött. A Nemzetközi Valutaalap közgyűlésén elfogadták az aranyhoz való viszonyítást, az arany fémsúlyok megállapítását tiltó rendelkezést. Attól fogva a tagállamok pénzegységei még formálisan sem kapcsolódnak az aranyhoz.
[1] In: Bánfi Tamás–Hagelmayer István: Pénzelmélet és pénzügypolitika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1989
[2] A gazdasági törvény erősebb minden jogi szabálynál: a Peel-törvény 1844. évi bevezetésétől annak végső eltörléséig terjedő több mint fél évszázad a törvény felfüggesztésének és visszaállításának a váltakozása.
[3] A kapitalizmus politikai gazdaságtana,1975, 339-340. o.
[4] Nyolc fejlett tőkés ország közösen vállalta az aranypiaci intervenciót, oly módon, hogy az egyes országok hozzájárulását kvóták alapján szabályozták.