A fejlett és a feltörekvő országok két egyértelműen jól mérhető makroökonomiai mutatója a nemzetközi fizetési mérleg (folyó fizetési mérleg) és az állami költségvetési (államháztartás) mérleg egyenlege. A nemzetgazdaság nyitottságától/zártságától függően a folyó fizetési mérleg pozíció erősebben vagy gyengébben hat az adott ország valutájának az árfolyamára s azon keresztül a nemzetgazdaság belföldi és külföldi megítélésére. Az állami költségvetés egyenlegét az adott ország gazdasági potenciálja alapján, széles körben elterjedt módon a GDP (GNP)-hez viszonyítva szokás minősíteni.[2] Ezt a megközelítést „intézményesítette” az Európai Unio, amikor az eurozóna tagságot és a belépés feltételét konkrét számhoz (3% és 60%) kötötte. Az állami költségvetés hiánya, tipikusan a hiány növekedése, szubjektív intézményi döntések – minősítő cégek, befektetési bankok, kereskedelmi bankok, állammal szembeni követeléseket biztosító intézmények döntései – következményeként reálgazdasági és pénzügyi (jövedelmi) veszteségeket okozhatnak. A veszteségek korlátozása, ideális esetben kizárása érdekében a nemzeti kormányok dilemmája rendkívül leegyszerűsödik: adót kell emelni vagy/és állami kiadást kell csökkenteni.
A mérlegelés egymásnak ellentmondó szempontja: a gazdaság versenyképességének a fenntartása (növelése) vagy az állami feladatok csökkentése a cél. A két egymásnak ellentmondó gazdasági- és társadalompolitikai cél között erős az átváltási kapcsolat. Az adóemelés csökkenti a versenyképességet, de lehetővé teszi a finanszírozható állami feladatkör változatlanságát vagy növelését, az adócsökkentés növelheti a versenyképességet, de szűkíti a finanszírozható állami feladatok körét. A versenyképesség növelése vagy a szociális (egészségügy, oktatás, szegényügy, rendvédelem) feladatok bővítése között kell dönteni.
Általában, normális körülmények között a nemzeti kormányok szűk ösvényen egyensúlyoznak, és bármennyire is igyekeznek elhitetni, mindkét cél egyidejűl javulását, folyamatosan, minden egyes kormányzati lépésnél választaniuk kell, s ha ki nem is mondják, választanak. Rendkívüli, nem normális helyzetekben nem lehet elhallgatni a döntési irányt. A versenyképesség javítása az adóterhelés mérséklését indokolja, amivel együtt jár az állami költségvetési kiadások csökkentése, vagyis az állami feladatok körének a szűkítése.
Ki lehet-e törni a kettős szorításból? Általában igen. Amit egyértelműen ki lehet jelenteni, itt és most, azaz Magyarországon és 2010-ben bizonyára igen. A versenyképesség az adóterhelés mérséklésével növelhető úgy, hogy az állami költségvetési kiadások csökkentésével nem kell az állami feladatok körét is szűkíteni. Az adótömeg az adóteher csökkentésével is növelhető, ha az adózók köre bővül. Ennek négy feltételét sorolom fel.
1. tétel: új munkahelyeket kell létesíteni a munkaképes korú inaktívak munkavégzéséhez
Az egyéni adóteher mérsékelhető, az adótömeg összege nem csökken, de még az adótömeg összege növekedhet is, ezen keresztül az állami feladatok köre is bővülhet, ha az egyéni adóteher csökkentésekor az adózók köre bővül:
- új munkahelyek kialakításával növekszik a foglalkoztatottsági szint, mert a munkaképes korú inaktívak foglalkoztathatók, és jövedelmük adóztatható (nem értendők ide a munkanélküliség természetes rátájának megfelelő és a dekonjunkturális hatás miatt növekvő munkanélküliek többlete);
- a bonyolult adórendszerből „kibújt” és az adófizetési kötelezettséget kikerülő adóalanyok adófizetővé tétele.
Az új munkahelyek kialakítását segítheti, de önmagában nem elegendő az élőmunka adó- és járulékterheinek a csökkentése. Az államnak közvetlenül is be kell lépni a munkapiacra, mert a magántőke nem hajlandó és nem lehet képes a szakképzetlen és alacsony szakképzettségű potenciális munkavállalók földrajzi elhelyezkedésének megfelelő munkalehetőségeinek a biztosítására. A lakhelyhez szorosan igazodó munkahelyteremtés nem, de a lakhely figyelmen kívül hagyása sem reális elképzelés (pl.: Szabolcs-Szatmár-Bereg vagy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei lakhelyűeket Zalában, Vasban vagy Győr-Moson-Sopron megyében foglalkoztatni nem reális elképzelés).
2. tétel: az adózó adómorálja elsősorban a többi adózó adófizetési hajlandóságától függ, ezért az adóbevallás (adófizetés) titkosságának az eltörlése az adómorált és az adófizetési hajlandóságot javítaná
Ideális esetben az egyén (az állampolgár) saját és családja fogyasztását adózott munkajövedelméből, vagy/és adózott tőkejövedelméből, vagy/és adómentes állami juttatásból (pl.: családi pótlék), vagy nyugdíjból finanszírozhatja. Egy adott időszak jövedelmének a fogyasztásra el nem költött része a lakossági megtakarítás, amely egy későbbi időszakban szintén fogyasztásra felhasználható.
Az adózók köre és a befizetett adótömeg növekszik:
- ha a meglévő munkahelyeken a nem legálisan (feketén) foglalkoztatottakkal munkaszerződést kötnek (kifehéredés);
- a meglévő munkahelyeken a legálisan foglalkoztatottak teljes jövedelme (munkabér + egyéb jövedelmek) legalizálódik;
- az adásvételi ügyletekben a fizetés csak számla (nyugta) ellenében történik.
Az adófizetési hajlandóság növelésének a legerősebb eszköze a nyilvánosság, amit csak az egyéni adózók titkosított adóbevallásának és adófizetésének a nyilvánossá tételével lehet elérni.
Mielőtt bárki felháborodna, a félreértések elkerülésére gyorsan rögzíthetjük: az adótitok nem a személyi jogok része, nem egy alkotmányos jog, csupán „Az adózás rendjéről szóló törvény” (2003. évi XCII. törvény) 53. paragrafusa négy bekezdésben mondja ki az adóhatóságra, illetve az adóhatóság alkalmazottjára vonatkozó titoktartási kötelezettségét.
A Magyar Köztársaság Alkotmánya (1949. évi XX. törvény) szerint „minden természetes személy jogi személy és jogi személyiséggel nem rendelkező szervezet köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően a közterhekhez hozzájárulni.” Anélkül, hogy jogi érvényességű levezetésbe bocsátkoznék, a „köteles jövedelmi és vagyoni viszonyainak megfelelően” kitétel oly mértékben erős célmeghatározás, hogy annak megvalósulását nem volna szabad egy törvénnyel gyengíteni. Így ha a 2. tétel igaz, az adótitok feloldása javítja az adómorált és az adófizetési hajlandóságot, ami viszont az arányos közteherviselést segíti, akkor az adóhatóságra kirótt titoktartási kötelezettség indokolatlan. (Az adótitok feloldásának a legegyszerűbb módja az adózók adóbevallásának a nyilvánossá tétele.
Ha a nyilvános, név szerinti adóbevallás és adófizetés első hallásra túlzottan „meredek” javaslatként hatna, első lépésként átmeneti megoldás – a név szerinti tételes nyilvánosság helyett – a sávonként összegyűjtött név szerinti adózólisták nyilvánossága lehetne. Például: első sáv a 200 ezer Ft-nál nem többet, a második sávba a 200 ezer és az 500 ezer Ft közötti, a harmadik sávba az 500 ezer és az 1 millió Ft közötti… éves adóösszeget fizetők név szerinti listája lenne ismert.
Megjegyezném, az adótitok nem volt mindig, mi több, nem túl régóta létezik. 1945-ig a virilisták (a legnagyobb adófizetők) a helyi önkormányzatok képviselői, akik a legnagyobb egyenes adót fizetők meghatározott köréből lettek megválasztva (Vörös, 1979).
Az adótitok feladása nem a virilizmus visszaállítását jelenti, de a nemesi előjogokban gyökeredző vagyoni előjogok megszűntetésének sem kellett feltétlenül együtt járni a nyilvános adóbevallás titkosításával.
3. tétel: a korrupció a készpénzforgalom szigorú korlátozásával csökkenthető
Az állami feladatok változatlan körét, változatlan színvonalon a kiadások összegének a csökkentésével is finanszírozni lehet, ha az egyes feladatok finanszírozásánál a valós ár (költség) felett nincs „fölösleges” (plusz) költség. Kerülve a politikai, a szociológiai és az etikai megközelítéseket, kizárólag közgazdasági megfontolások alapján számos árfelhajtó piaci anomália közismert.
- Mérete szerint az első a legszélesebben értelmezett korrupció, azon belül a legnagyobb súlyúak a közbeszerzési pályázatok, az állami és az uniós támogatások.
- Még a korrupció lehetősége nélkül is vitatható a direkt állami költségvetési finanszírozást kiváltó innováció, a Public Private Partnership (köz- és magánszféra partnerség), elterjedt rövidítéssel a PPP. A közvetlen állami finanszírozáshoz képest a magánszféra által finanszírozott fejlesztés és működtetés összköltsége normális feltételek mellett nem lehet kisebb, mert a magántőke profitját is tartalmazza. Az állam a fejlesztésért és az üzemeltetésért bérleti díjat fizet, és a bérleti időszakban kifizetett bérleti díjak összege biztosítja a magántőke megtérülését és a tőkearányos profitabilitását. Ha a PPP összfinanszírozási költsége nem kisebb – véleményem szerint általában nagyobb –, mint az állami tulajdonú projekt direkt állami finanszírozása, akkor a többletkiadást csak az állami költségvetés számbavételi technikájából adódó „szebb” hiánymutató indokolja.
- A közszféra burkolt részleges magánosítása: ha a költségvetési intézmény egyes tevékenységeket kiszervez, azaz magáncéggel kötött vállalkozási szerződéssel a magáncéggel végezteti. A magáncégek gyakorlatából ismert outsourcing (kiszervezés) a profitabilitás növelésére létrejött innováció. Költségvetési intézményi „eladhatósága” a kiszervezés előtti költségszinthez viszonyított alacsonyabb kiadási összegből adódhat. Igen ám, de a magánvállalkozó folyamatosan nyereséget akar elérni, ezért emelni akarja a vállalási díjat vagy/és járulékmentesen fizeti az alkalmazottakat, ezért az alacsonyabb költségszint, a változatlan adótömeg befizetése kétséges.
A PPP és az outsourcing korlátozás vagy megszüntetése egyszerű jogi aktus. Ezzel szemben a gazdaság és a politika egészét érintő korrupció talán a modern társadalom legsúlyosabb anomáliája. Ha megszüntetése belátható időn belül nem látszik reális célnak, mindenáron való korlátozása a kormány halaszthatatlan kötelezettsége.
A megoldáshoz vezető út nem annyira nehezen járható és bonyolult, mint az első hallásra (látásra) tűnik. A korrupció tipikusan pénzmozgással együttjáró illegális tevékenység. A korrupciós szereplők (akitől lopnak és aki lop) érdeke a bizonyító erejű banki számlaátutalások helyett a készpénzes fizetés. Ma már a készpénz nélküli fizetési forgalom széleskörű kiterjesztésének technikai korlátai nincsenek. Az egyének jövedelme bankszámlára érkezik (érkezhet), az egyén bankszámlájáról mások (egyének, közüzemek, intézmények) számlájára a bankfiókból, elektronikus úton otthonról is utalhat, kártyával a kereskedelemben, a szolgáltatóknál fizethet. A készpénz nélküli fizetés széles körben elterjedt, kizárólagosságának technikai korlátai ma már nincsenek, a készpénzforgalom szűk körű fennmaradását csupán praktikus szempontok indokolják, akkor mi lehet az oka és a magyarázata a gazdaság „normális” készpénzigényét jelentős mértékben meghaladó forgalomban lévő készpénztömegnek? A „fölös” készpénztömeg egyik hányadát az adókikerüléssel és az adócsalással összekapcsolható rejtett gazdaság igényli, a másik részét a köztörvényes piacok (prostitúció, kábítószer-, fegyverkereskedelem) fogalmával magyarázható.
Ha a kereskedelemben (az áruk és a szolgáltatások piacán egyaránt) a készpénzfizetések tranzakciónkénti összege felső limithez kötött, a banki pénztárak ügyletenkénti készpénz ki- és befizetései korlátozott mértékűek, a korrupció „finanszírozásához” szükséges pénztömeghez képest készpénzhiány lép fel, ami – bármennyire is abszurdnak tűnik a következtetés – a korrupciót akadályozza, azaz korlátozza.
Természetesen a készpénzigényt a külföldi valuta is kielégítheti, a helyettesítéssel együtt járó átváltás azonban a korrupcióhoz kapcsolódó tranzakciókat bonyolultabbá és veszélyesebbé teheti, így legalább korrupciót visszafogó hatása még lehet. Az ideális változat a széles jegybanki körre kiterjedő készpénzforgalom-korlátozás lenne.
A készpénzes fizetési limit praktikus szempontok alapján meghatározható, időszakos tapasztalatok szerint módosítható, az infláció mértéke alapján időnként indexálható. Magyarországon (példaként említve) a minimálbér egynegyede (kerekítve húszezer forint) egynyolcada (tízezer forint) is javasolható limit lehetne.
4. tétel: a hazai gazdasági tevékenységből eredő jövedelem tulajdonosa ne (csak) az adóparadicsomokban és az offshore területeken, hanem Magyarországon adózzon
Ha az adózó a gazdasági tevékenységéből adódó adókötelezettségét részben vagy egészben a tevékenység valódi helyszínén köteles teljesíteni, az adózók köre bővül, az állami költségvetés bevétele nő. Ideális esetben az adóparadicsomokban, az off-shore területeken bejegyzett cégek gazdasági tevékenységük valódi helye szerinti országokban adóznak. Ennek feltétele a mind szélesebb körű (teljes körű) nemzetközi egyetértés, majd a döntés és a cselekvés. A cselekvés kezdete és a folyamat befejezése közötti időtartam túl rövid nem lehet, mert az adóparadicsomokhoz és az offshore területekhez kötött hatalmas (szinte felbecsülhetetlen méretű) pénztömeg gyors ütemű mozgásának a kikényszerítése kiszámíthatatlan mértékű árfolyammozgásokat okozhat. Kevésbé ideális esetben – amit a közös döntés előtti helyzetnek is tekinthetünk – legalább a hazai mérték szerinti adókötelezettség és a külföldön befizetett adó különbözetét kelljen az adózónak a tevékenység valódi helyszínén teljesíteni.
Záró megjegyzés
A négy tételben leírt eszközök és célok között átfedések lehetnek és minden bizonnyal vannak, élesen egymástól nem különíthetők el.
[1] In: Adózó munkaadók és adózó munkavállalók a korrupciómentes gazdaságban, 2011. Tanulmánykötet, Budapest
[2] Itt most eltekintünk a GDP (GNP) nem elhanyagolható torzító (félrevezető) hatásától.
Four Proposals to Increase the Financing Capacity of the State
Two clearly and easily measurable macro-economic indicators of both the developed and emerging countries are the Balance of Payment and the Government Budget balance. Depending on the extent of openness or closeness of the national economy, the current balance of payment position has a stronger or weaker influence on the exchange rate of the currency of the given economy, and thus on the domestic and/or international evaluation of the national economy. The balance of the government budget is usually measured on the basis of the economic potential of the given country, with respect to the GDP (GNP). This approach was “institutionalized” by the European Union when it conditioned membership and admission to the Eurozone on specific figures (3% and 60%). The deficit of the state budget, or more typically the increase of the deficit, may cause real economic and financial (income) losses as a consequence of subjective institutional decisions by rating agencies, investment banks, commercial banks, institutions guaranteeing receivables from the state. Limiting, or ideally eliminating, these losses, the dilemma that national governments face becomes simplistic: to increase taxes or/and cut governmental expenses.
The two mutually exclusive choices are: whether to maintain (improve) the competitiveness of the economy or to reduce governmental responsibilities. However, there exists a strong interrelation between these two contradictory economic and socio-political objectives, because increasing taxes deteriorate competitiveness, but allow the sustainability or even extension of governmental responsibilities, whereas the reduction of taxes improve competitiveness, but narrows the available spectrum of governmental responsibilities. The decision has to be made between the improvement of competitiveness and the extension of social functions (healthcare, education, anti-poverty policies, law enforcement).
Even during normal economic circumstances national governments, despite their intentions to suggest the concurrent accomplishment of both objectives, usually balance on a narrow path. In case of each governmental action a choice must be made in between the two alternatives even if it is not explicitly stated. During extraordinary circumstances the preferences must be made explicit. The improvement of the competitiveness requires the moderation of tax burdens, and it leads to the reduction of the expenses of the central budget, or in other words a narrowed scope of governmental responsibilities.
Is there any solution to break out from the Catch-22? In general, yes. It can be declared, that right here right now, in Hungary and in 2010 our answer is positive: by moderating tax burdens competitiveness can be improved, and at the same time it does not lead to the reduction of the expenses of the central budget and thus to a narrowed scope of governmental responsibilities. The volume of taxes can be increased concurrently with the reduction of tax burdens if the number of taxpayers is also increased. In the following, the four conditions of the above statement are listed.
Proposal 1: the necessity to create new jobs to re/activate the inactive population
Simultaneously with the moderation of individual tax burdens, the overall volume of taxes could be kept at the same level, or even potentially increased, and thus the scope of governmental responsibilities will remain unchanged or might extend if the number of taxpayers is increased by:
- the creation of new jobs which increases the level of employment, as the inactive population of working age can be employed or reemployed, and their prospective income is taxable (excluding the increasing number of unemployed due to the natural rate of unemployment and the recessionary periods of the business cycle);
- involvement of taxpayers using/abusing the over-complicated tax regime, and evading or even eliminating their tax payment obligations.
The reduction of the tax and contribution burdens (born by both the employee and the employer) on labour will promote the creation of new jobs, however in itself it is not sufficient enough. The state has to enter into labour market also, as private capital is neither willing and nor able to provide job opportunities to unskilled and low-skilled labour at the given geographic locations. The creation of jobs at the exact residence of potential employees cannot be an imperative, but on the other hand it is not realistic to totally neglect the geographic location (e.g. it is not reasonable to employ residents of Szabolcs-Szatmár-Bereg or Borsod-Abaúj-Zemplén Megye (County) in Zala, Vas or Győr-Moson-Sopron Megye (County).
Proposal 2: the tax morale of the taxpayer to fulfil his obligations depends primarily on the propensity of other taxpayers to pay taxes, and therefore the abolition of the secrecy of tax declarations would improve tax morale and thus propensity to pay taxes
Ideally, the individual finances his own and his family’s consumption from taxed labour incomes, or/and taxed capital incomes, or/and tax-exempt governmental benefits (e.g. family allowance) or pensions received. The portion of these incomes not spent on actual consumption in any given period adds to private savings that can also be used for consumption purposes at a later date.
The number of taxpayers and the overall volume of taxes would increase:
- if at the existing workplaces formal labour contracts are made with people currently not employed legally (black labour without contractual relationship) (whitening);
- if at the existing workplaces the total incomes of the legally employed (wages and salaries + other incomes) would be made legal;
- if in any business transaction payments would be made only against proper invoices (bills).
The most effective tool to enhance the willingness to pay taxes is publicity through the public disclosure of the individual taxpayers’ tax returns and tax payments that are now deemed to be confidential information.
Before triggering any uproar, to avoid any misunderstanding it is to be claimed here that tax secrets are not part of personality rights or any constitutional right, but it is only four paragraphs of Article 53 of the Act on taxation (Act XCII of 2003) that stipulate confidentiality obligations for the tax authority and its employees.
According to the Constitution of the Republic of Hungary (Act XX of 1949), “each natural person, incorporated or unincorporated organization is obliged to contribute to common charges in line with its income and property status.” Without going into some detailed explanation of the legal effect of this provision, it can be stated that the wording “in line with its income and property status” is such a strong definition of the given aim whose implementation should not be weakened by any other legislative act or legal regulation. Therefore, if Proposal 2 is accepted to be true, i.e. the release of tax secrets would enhance tax morale and the willingness to pay taxes, which in turn would promote the proportionate payment of common charges (public costs), then the confidentiality obligation imposed on the tax authority is unreasonable. (The release of tax secrets, in the simplest manner, could be done by making the taxpayers’ tax declarations public.)
If fully public tax returns and tax payment under the names of the individual taxpayers seem to be a too drastic proposal at the first hearing, the initial step could be a transitional solution – instead of the disclosure of data for each individual separately –, the publication of the list of the names of taxpayers compiled within predetermined categories according their actual annual tax obligation, for instance: those paying taxes in an amount not more than HUF 200,000 in the first category, between HUF 200,000 and 500,000 in the second category, between HUF 500,000 and 1 million in the third category, etc.
It is to be noted that tax secrecy were not always existent, and furthermore they have been introduced rather recently. Until 1945, the large taxpayers acted as representatives in local governments (Vörös, 1979).
The release of tax secrets would not mean the restoration of automatic participation in the local government based solely on tax contributions, yet the termination of property rights rooting in the privileges of the aristocracy should not have been necessarily accompanied by the classification of public tax declarations as secrets.
Proposal 3: corruption can be curtailed with strict restriction of cash payments
Even with a decrease in the expenditures, the standard level and quality of the state responsibilities can be sustained if no unnecessary (extra) cost incurred over the real price of the given service. Ignoring the political, sociological and ethical aspects, under solely economic considerations there are several market anomalies that are known to increase prices.
- With respect to the volume, the first one is the broadly interpreted corruption with the largest weight attributed to public procurement procedures, governmental and European Union aids, grants.
- Even disregarding the possibility of corruption, the innovation called Public Private Partnership or PPP that redeemed direct financing of the central budget is a highly questionable solution. In comparison with direct governmental financing, normally the total costs of development and operation financed by the public sphere cannot be smaller, because also the profit of the participating private capital has to be earned. The state pays rentals for development and operation, and the amount of these rentals paid in the period of rent ensures the return on the private investment and capital. If the total financing cost of PPP is not smaller – and in my opinion, usually they are actually higher – than the amount of direct governmental financing of state-owned projects, the excess cost could be interpreted as the price of a accounting technique to create a “nicer” budget deficit number .
- Hidden partial privatization of the public sphere: if a budgetary institution outsources certain activities, i.e. these activities are performed by private companies under contractual agreements. Outsourcing, well-known from the practice of private companies, is a kind of innovation to increase profitability. Its public institution related “marketability” is usually justified by the smaller expenses compared with the previous period before the outsourcing. Still, private entrepreneurs want to maximize profit continuously, and therefore they either tend to increase the contracting fees or/and to pay their employees without tax or social security contributions, and as such the desired smaller level of expenses or the payment of constant amount of taxes is doubtful.
The restriction or complete cessation of PPP and outsourcing schemes is a simple legal act. On the other hand, corruption affecting the economy and politics as a whole is probably the most serious anomaly of modern societies. If in the foreseeable future full termination of such practices is not a realistic objective, the government has immediate obligation to restrict them under all circumstances.
Finding a proper solution is not as difficult and complicated as it may seem at a first glance. Corruption is a set of illegal activities that typically involve cash movements. The active stakeholders of corruption (the ones who steal) are interested in the sustenance of cash-based payments instead of documented bank transfers. Today, there are no technical limitations to the expansion of payments without cash involved. Any type of personal income can be credited on bank accounts and directly from the accounts electronic payment orders could be executed either at the branches of the banks, or even from home to any other accounts (individuals, public utility companies, institutions),and credit and debit cards can be used to pay goods and services without any technical limitations. If payments without the use of cash have become so wide-spread, and given that there are no technical limitations to their exclusive use, and only in case of a limited number of economic transactions the use of cash can be justified strictly by practical considerations, then what is the reason and explanation for the given volume of cash used in excess of the “normal” cash demand of the economy? One part of the “excess” cash is required by the hidden economy associated with tax evasion and tax avoidance, while the other part can be explained with reference to the turnover on criminal markets (drug and arms trade).
If the maximum amount of cash payment allowed in a single transaction (both in case of goods and services) were defined by an upper limit, while the amounts of cash payments and cash withdrawals at the cash-desk of banks were restricted in each and every case, a shortage of cash would occur in comparison with the overall amount of cash needed for the “financing” of corruption, thus hindering, i.e. narrowing the corruption by the increase of its transaction costs, however absurd this conclusion may sound.
Obviously, demands for cash could be satisfied also with the use of foreign currencies, however the corruption-related foreign-exchange transactions make the substitution process more complex and dangerous, and therefore they may also suppress corruption. The ideal solution would be the limitation of cash payments over a broad scope of economic activities within the competence of the National Bank of Hungary.
The limit of cash payments could be defined in light of practical considerations, it could be reviewed and modified according to the experience or indexed to the inflation rate at any time. In Hungary (just to give an example), the recommendable limit could be one-fourth (twenty thousand Forint (HUF) after rounding) or even one-eighth of the minimum wage (ten thousand (HUF) Forint).
Proposal 4: the owners of incomes realized on domestic economic operations should not (only) pay taxes in tax havens and offshore areas, but in Hungary
If a taxpayer is required to fulfil its tax payment obligations associated with its economic operations in full or part at the actual location of the given activities, the number of taxpayers will increase, and the incomes of the central budget will rise. Ideally, companies registered in tax havens and off-shore areas pay taxes in the countries where they perform their economic operations. A precondition of such a situation is a widespread (full) international consent, cooperation, decision and action. The time period between the commencement of the action and the completion of the process may not be too short, because the inducement of the quick movement of the huge (nearly inestimable) amount of money associated with tax havens and offshore areas may lead to exchange rate fluctuations to an unforeseeable extent. In a less ideal case – the situation preceding the joint decision can be regarded as such – at least the taxpayer should be required to pay the difference of the tax payment obligations under the domestic tax regime and the amount of taxes paid abroad at the actual location of the operations.
The instruments and objectives described in the above four proposals may and indeed do overlap, and cannot be separated sharply from each other.
[1] The study was published in Society and Economy (Vol. 32. (2010), No. 2.: 221-228.).