Marx a pénz fogalmának bevezetőjében említi Gladstone megjegyzését, aki Sir Robert Peel 1844. és 1845. évi banktörvényének parlamenti vitájában mondta, hogy még a szerelem sem bolondított meg több embert, mint a pénz lényegén való töprengés. Minden bizonnyal túlzott e megállapítás, de kétségtelenül a korábbi évszázadok számos neves gondolkodója – elsősorban a filozófusok és közgazdák – nem hagyta megválaszolatlanul e mindenkit érdeklő kérdést: mi a pénz lényege? A sok és sokféle válasz gazdag elmélettörténeti anyagot nyújt, amelyről egy viszonylag rövid áttekintést adunk úgy, hogy nem az egyes elméletek kritikájára, hanem azok fejlődésének kimutatására tesszük a hangsúlyt.
Történelmileg első elméleti iskola az ún. megegyezési elmélet, amely hosszú időszakban uralkodó nézetté vált. A megegyezési elmélet a naturálgazdálkodás terméke, a természetbeni gazdálkodáshoz szokott „földhözragadt” gondolkodás nem tudta a nemesfémből készült pénzek mindenhatóságát a gazdasági életről alkotott rendszerbe beilleszteni. A nemesfémek pénzen kívüli szerepükben, mint közönséges áruk, csekély használati értékkel bírtak; mindennapos szükséglet kielégítésére alkalmatlanok, jószerével luxus jellegű fogyasztást szolgáltak. A magasabb rendű pénz lényegére vonatkozóan magától adódott a válasz: az emberek közötti megegyezés hozta létre a pénzt.
Két válfaja alakult ki. Az egyik szerint az emberek hallgatólagos egyezsége alapján alakult ki, míg a másik változat szerint az államfő (király, császár, fejedelem) volt az, aki az emberek igényét felismerve létrehozta a pénzt.
A megegyezési elmélet pozitív magja annak felismerése, hogy a pénz létének feltétele az iránta megnyilvánuló általános bizalom, ami lényegében abban nyilvánul meg, hogy a pénzt mindenki mindenkor elfogadja, mert azért bármikor, bárhol a már megérdemelt árut megveheti. Az első változat megsejt valamit a pénz spontán kialakulásának folyamatából, míg a második változat már előrevetíti az állami befolyásolás lehetőségét, s ezzel korai őse az ún. állami pénzelméleti iskolának. A megegyezési pénzelmélet alapvető fogyatékossága, hogy a pénznek a gazdaság természetes elemeitől független voltát hangsúlyozza, s így sem a pénz eredetét, sem a már kialakult pénz valós társadalmi viszonyait nem képes megmagyarázni.
Az elmélet még az ókorból származik. Platón, majd Arisztotelész ezen az alapon magyarázta a pénz keletkezését és lényegét, de átvette e nézetet a vallásos középkor, amelynek nevezetes hirdetője volt Aquinói Szent Tamás. Hasonló nézetet vallott az ismertebb filozófusok közül Locke, Montesquieu és Hume. Még a XIX. században is előfordult, hogy egyesek, mint pl. J. St. Mill, a pénz megegyezési eredetét hangsúlyozták.[2]
A megegyezési elmélet tiszta formája az ún. akatallaktikus pénzelméletnek (az elnevezés Misestől származik), amely a pénz keletkezését és lényegét értékelmélettől függetlenül magyarázza, s ezzel a pénzt a gazdasági élet törvényein kívüli kategóriaként kezeli.
Az elmélettörténet általános jelensége, hogy egy-egy új elméleti iskola a korábbi tagadására épül és ezzel együtt gyakran átcsúszik a másik végletbe. Ez a jellemző az ún. pénz áruelmélete keletkezésére és térhódítására.
A pénz áruelméletének születését a gyakorlati tapasztalatok kényszerítették ki. Mert a megegyezési elmélet a pénzt a gazdaságtól idegen testnek tekintette. A felfogás alapot adott az uralkodók pénzügyi manipulációinak. Az uralkodók gyakran saját jövedelmük növelésének sajátos módját választották: a forgalomban levő érméket beolvasztották, majd a korábbinál több érmét verettek ki. Vagyis az érmék fémtartalmát fokozatosan csökkentették, míg azok névértéke változatlanul maradt. A csökkentett értékű érmék zavartalan forgalmát még a legszigorúbb szankciók sem tudták biztosítani, a forgalom minduntalan megkülönböztette a jobb pénzt (a tényleges és a névleges érték eltérése kisebb) a rosszabbtól (a tényleges és a névleges érték eltérése nagyobb).[3] E felismerésből következtettek arra, hogy a pénzforgalomnak is megvannak a maga törvényei, mégpedig gazdasági törvényei, amelyek alól az állami hatalom sem képes kibújni. Nyilvánvalóvá vált, hogy az érme névértékétől tetszőleges arányban nem szakadhat el a belső tényleges érték.[4] S mert nem szakadhat el, könnyen adódik a következtetés. A pénz névleges értéke, ezen keresztül a tényleges vásárlóértéke az érme belső értékének a függvénye, azaz a pénz is tulajdonképpen áru, általános áru, amelynek használati értéke formálissá válik, de megmarad és az áruvilághoz való viszonyában mindenkor hat az értéke (csereértéke). A pénz áruelméletének születése tette lehetővé a pénz eredetének megértését, és annak a hosszú fejlődési folyamatnak a felvázolását, amely az áruk egyszerű, közvetlen cseréjéből az általános értékforma és a pénzforma kialakulásáig vezetett. A pénz áruelméletének hívei idővel túlzásokba csaptak át. Elterjedt az a felfogás, hogy a zavartalan pénzrendszer feltétele az árupénz, konkrétan a nemesfém tiszta forgalma, mert csak akkor biztosított, hogy a pénzáru belső értéke megakadályozza annak elértéktelenedését. A pénz áruelméletén belül e nézetet nevezték metallizmusnak, mégpedig arany vagy ezüst pénz esetén monometallizmusnak, arany és ezüst pénz együttes forgalmakor bimetallizmusnak. A már korábban ismertetett currency és banking iskolák vitájában a currency-elmélet hívei a metallizmus elve alapján érveltek.
A pénz áruelméletének első megfogalmazói Jean Buriden és Dresme püspök voltak, akik már a XIV. században megfogalmazták, hogy az állam bár tetszése szerint teheti egyik vagy másik árut pénzzé, annak értékét tetszése szerint nem befolyásolhatja, mert ha az érmét fémből készítik, akkor annak ugyanúgy belső értéke van, mint minden más árunak (Heller Farkas, 1943).
Hasonló nézetet vallott többek között Walras (1889), Sismondi (1894), Adam Smith (1940) és Ricardo (1940).[5] Habár Ricardo tudta, hogy a fémpénz papír anyagú pénzzel helyettesíthető úgy, hogy a forgalom zavartalan maradjon, de ezt csak akkor tartotta lehetségesnek, ha a pénzkibocsátást helyesen szabályozzák, viszont annak eszközéül a teljes aranyfedezet alapján való pénzkibocsátást tekintette. Így felfogása a currency-elméletet tükrözi.
A pénz áruelméletének ellenzői hibásnak tartották azt a módszert, amely az érmét és a pénzt azonosította. Szerintük az érmét a pénztől meg kell különböztetni, mert az érme csak a pénz testi képviselője. Két egymástól lényegesen nem különböző nézet terjedt el: az egyik az ún. jelképelmélet vagy számolási egységelmélet; a másik az ún. utalványelmélet. Közös volt az alapgondolat: a pénz lényegét tekintve különbözik az áruktól, így az áruk belső tulajdonságából sem vezethető le a pénz lényege. Kissé eltérő a pozitív válasz: a jelkép- vagy számolási egységelmélet azt hangsúlyozta, hogy a pénz csupán jelképe vagy számolási egysége az értéknek, így az csak visszatükrözi az áruk értékét; az utalványelmélet szerint a pénz a piacon levő áruk egy részének megszerzésére jogosítja fel tulajdonosát.
A jelkép (számolási egység) – és az utalványelmélet – pozitív magja, hogy a pénzt – ha csak homályosan és a fogalmak keveredése miatt zavarosan is – termelési viszonyként értelmezi.
Mindkét elméleti formát Marx bírálta. A jelképelmélettel szemben felvetette: „Ez itt összecserélése egyrészt az értékmérőnek és az árumérésnek, másrészt az aranynak és ezüstnek mint mértéknek és mint forgalmi eszköznek.” (Marx, 1965, 95. o.). Az utalványelmélet hibája viszont az, hogy „azt képzeli, hogy az áruk közvetlenül vonatkozhatnának egymásra társadalmi munka termékeiként. Az áruk azonban csak akként vonatkozhatnak egymásra, amik. Közvetlenül az áruk elszigetelt független magánmunkák termékei, melyeknek a magáncsere folyamatában történő elidegenülésük által kell igazolniuk általános társadalmi munka voltukat, vagyis az árutermelés alapzatán végzett munka csak az egyéni munkák mindenoldalú elidegenülése által lesz társadalmi munkává.” (Marx, 1965, 60. o.).
A jelkép- és utalványelméletet képviselte Berkeley, James Stuart, Montesquieu, de még Adam Smith-nél is találni utalásokat.[6]
A német romantikus iskola is foglalkozott a pénz lényegével, Fichte és Adam Müller pénzelméleti nézeteit szokták romantikus pénzelméletnek nevezni. Megkülönböztettek – helyesen – az ország belsejében forgó pénzt (nemzeti pénzt) és világpénzt. Míg az utóbbi függetlenné válik az államhatalomtól, ezért szükségszerű, hogy csak értékes áru, nemesfém funkcionáljon világpénzként, addig az országon belül a pénz csupán árukra szóló utalvány, így nem kell, hogy nemesfém forogjon belső pénzként. Adam Müller szerint nem hogy nem kell nemesfémre alapozni a belső pénzt, hanem nem is szabad, mert egyrészt a pénz az államhatalom által létesített intézmény, másrészt a nemesfémforgalom túlságosan merev a folytonos alkalmazkodáshoz.
A romantikus pénzelmélet érdeme a világpénz kiemelése és annak hangsúlyozása, hogy a nemzetközi forgalomban a nemesfém pénz is értékes áruvá válik. Valójában pénzelméletük részben megtartotta az utalványelmélet fő vonását, részben kezdeteit adta az ún. állami pénzelméletnek.
Az állami pénzelmélet kezdetei, majd kifejlett formája a német közgazdászok munkáiban volt megtalálható. A romantikus iskolát követően említést érdemel G. Stimmel, aki azt igyekezett bizonyítani, hogy a pénz csupán elvont eszköze a forgalomnak, amelynek az árukhoz semmi köze nincs (G. Stimmel, 1973). Szemben a megelőző pénzelméleti iskolákkal, végül is az állami pénzelmélet kizárólag egy szerző, Knapp 1905-ben megjelent könyvével azonosítható.
Knapp kiindulópontja határozott, de meglepő: a pénz az állam alkotása, ezért lényege és valós elmélete nem a gazdaság, hanem a jog körébe tartozik. S mert a pénz állami alkotás, magától értetődik, hogy az állam kialakulása előtt nem lehetett pénz, előtte legfeljebb egyszerű csereeszközök foroghattak, amelyeknél viszont elengedhetetlen volt a belső érték léte. Abban az esetben viszont, ha egyik csereeszközt a másik csereeszközre kell átszámítani (akár azért, mert egyik fémpénz helyett másik fémpénz kezd forogni, vagy mert egy adott területen sokféle anyagú és finomságú fémpénz forog, s közöttük az átváltás és átszámolás szükséges), meg kell határozni az átszámítás kulcsát (árfolyamát), amelyet viszont csak az állam tehet meg. Ezzel az állam beavatkozott a forgalomba, s a forgalom állandóan jelenlevő eszköze nem csereeszköz már, hanem pénz. A pénz törvényes intézménnyé lett, amelynek lényege megszűnt az érme anyaga lenni, a pénz már nem belső értékére, hanem az állam akaratnyilvánítására támaszkodik. A pénz értéke kinyilvánítottá lesz az állam akarata szerint és chartalis fizetési eszköz. Ezért is nevezik Knapp elméletét chartalis-elméletnek.
Vagyis az érme áruértékétől elválik a pénz értéke, mert a pénz forgalmi eszköz lesz, s aki pénzt kap vagy már pénzzel rendelkezik, a nála lévő pénzmennyiség értékét nem aszerint minősíti, hogy milyen súlyú és finomságú az éremtömeg (tehát a belső érték szerint), hanem aszerint, hogy mekkora értékű árutömeget képes érte a piacon vásárolni. A pénz elveszti belső értékét és kizárólagossá válik a névleges értéke, a pénz nominális egységgé lesz. Innen ered egy másfajta (leginkább elterjedt) elnevezése az állami pénzelméletnek: nominalizmus.
Vitathatatlan érdeme a nominalizmusnak annak felismerése, hogy a pénz kialakulása és fejlődése során kell lennie egy fázisnak, amelyben az érme vásárlóértéke fokozatosan elválik saját belső értékétől és – ezzel párhuzamosan – az érme vásárlóértéke saját nominális értékének és az áruk értékének viszonyában határozódik meg. Vitatható ezen átalakulás okának és következményének ábrázolása.
Nem lehet a belső értékű csereeszköz és a nominális értékű pénz közötti küszöböt egyszeri külső aktussal azonosítani. Az állam meghatározhatja – és szükség esetén bizonyosan meg is határozza – például a rézpénz és az ezüstpénz egymás közötti árfolyamát, de ezzel még távolról sem érte el, hogy az új pénz névleges értékét tegye meghatározóvá és annak belső értékét semlegessé. Bizonyítja ezt az a sok kudarc, amely az uralkodókat akkor érte, amikor a nemesfémből készült érmék tényleges és névleges értékét úgy akarták saját előnyükre változtatni, hogy az érmék nemesfém-tartalmát, azaz belső értékét csökkentették. A forgalom – éppen a nemesfém természetes kopásából eredően – az érmék csekély mértékű rontását még eltűrte, de egy határon túl már a forgalom számára alkalmatlanná tette: visszaváltozott súlyra mért nemesfémmé. Ezt – legalábbis tendenciózusan – az állam még a legszigorúbb szankciókkal sem tudta megakadályozni. Inkább állítható, hogy a spontán kialakuló piac szervezetlensége még megköveteli az érme tényleges és névleges értékének egybeesését, míg a szervezett piac kialakulása feleslegessé és gazdaságtalanná teszi az érme belső értékét. A piaci szervezettség kialakulásában szerepe lehetett az állam létének, de az alapvetően meghatározó tényező mégsem jogi, hanem gazdasági természetű volt. Az antik, majd a feudális társadalmi formát tiszta naturális gazdálkodás jellemezte, ahol az áru „melléktermék” csupán, s így a piac kialakulása is eseti. Ekkor az eseti árucserét lebonyolító érme általános egyenértékes, azaz minden egyes áru benne (annak értékében) fejezi ki értékét. Az általános egyenértékes lényegéhez hozzátartozik meglevő saját belső értéke.
Az eredeti tőkefelhalmozás következményeként kialakuló kapitalista társadalmi forma alapvető termelési viszonya lesz az árutermelés, ami viszont megköveteli, hogy a korábban eseti piac állandóan meglevő szervezett piaccá váljon.[7] E társadalmi forma kialakulása megkövetelheti az állam jelenlétét és annak jogi befolyásolását, de a kapitalista gazdaság működését alapvetően mégsem külső (jogi) törvények, hanem a gazdaság belső törvényei határozzák meg. Mindez vonatkozik az árutermelő gazdaság központi kategóriájára, a pénzre is. Ha már kialakul és folyamatosan fennáll a szervezett nemzeti piac, a még változatlanul érme formában megjelenő pénz belső értéke lényegtelenné válik s helyette a lényeg, az érme formájú pénz vásárlóértéke, vagyis az érte vásárolható áruérték lesz. De ebből persze nem az következik, amit a nominalizmus is sugall, tudniillik, hogy a pénz vásárlóértékét az érte vásárolható áruk értéke határozza meg, hanem – mint ezt már korábban igyekeztünk bizonyítani – a pénz megszerzésekor eladott áruk, alapvetően a munkaerőáru értéke. Míg az előbbi megállapítás elkerülhetetlenül szubjektív pénzértékelméletbe torkollik, addig az utóbbi felfogás a pénz meglevő vagy hiányzó belső értékétől függetlenül is az objektív értékelmélet alapján marad.
Az állami pénzelmélet alapvető fogyatékossága, hogy a pénzt a forgalmi eszköz szerepére egyszerűsíti és az értékmérő funkcióját elhanyagolja, azt – a korábbi pénzelméleti iskolák alapján – az ármérce technikai szerepével azonosítja.
A pénz lényege körül folyt több évszázados vitát, amely szerint a pénz lényege materiális vagy immateriális természetű, formálisan igyekezett szintetizálni az ún. funkcionális pénzelmélet. Ez az elméleti iskola azt hangsúlyozta, hogy a pénz lényege magában a pénz szerepében van, tehát azoknak a funkcióknak az összessége adja, amelyeknek betöltésére a pénz képes. Általában a pénznek csereeszköz, számolási egység, fizetési eszköz és felhalmozási szerepét szokták megkülönböztetni. Bár a tartalmi vonatkozások helyett a formára redukálták a pénz lényegét és ezzel tulajdonképpen a feltett kérdésre nem válaszolva visszaléptek a korábbi elméleti iskolákhoz képest, a funkciók szabályozására figyelemre méltó javaslatot tettek. Adolf Wagner szerint[8] meg kell különböztetni a pénz alapvető és másodlagos szerepköreit: az előbbi az értékmérő és csereeszköz, míg a többi másodlagos funkció.
Az eddig ismertetett pénzelméleti iskolák voltak azok, amelyek szélesebb körben elterjedtek és hatottak. Rajtuk kívül természetesen szinte korlátlanul fellelhetőek olyan egyéni felfogások, amelyek csupán kuriózumnak számíthatnak, így azokkal részletesebben nem érdemes foglalkozni.[9]
[1] In: Bánfi Tamás–Hagelmayer István: Pénzelmélet és pénzügypolitika (Tankönyvkiadó, Budapest, 1984)
[2] Lásd példának: „…a pénz a szükségletnek mintegy helyettesítésére keletkezett megegyezés alapján; s ezért »nomiszma« a neve görögül, mert nem természetesen, hanem törvényen alapszik, s mert megváltoztatása vagy érvénytelenítése csupán tőlünk függ…” (Arisztotelész: Nikomathoszi Ethika V. könyv 8. fejezet, Budapest, Franklin, 1942. I. kötet, 240. oldal).
„A pénz tulajdonképpen nem tárgya a kereskedelemnek, hanem csakis azon eszköz, melyben az emberek közösen megállapodtak, hogy a javaknak kölcsönös kicserélődését könnyítsék.” (D. Hume közgazdasági tanulmányai. Budapest, 1899).
[3] „A rossz pénz kiszorítja a jó pénzt.” E megállapítást Gresham-törvénynek keresztelték el, bár már a régi görögök is tudtak e törvény létezéséről.
[4] De bizonyos, konkrétan meghatározott mértékben (ezt nevezték pénzverdei remédiumnak) elszakadhat a névleges és a tényleges érték, s éppen ez a lehetőség volt a csírája az ún. papírpénz későbbi megjelenésének.
[5] Lásd példának: Sismondi: „Munka által termeltetett miként azok, s azt a munkát teljesen jutalmazza. Munkában és különféle befektetésekben, hogy a bányákból előállítsák, ugyanannyiba került, mint amilyen értékben forog a világban… Mivel nem közmegegyezés kölcsönözte értékét, közmegegyezés meg sem vonhatja tőle.”
Walras: „Kétségtelen, hogy csak egyetlen olyan igazi áru van, amelyet csere- és hitelközvetítőként elfogadnak; más szavakkal, a pénz a társadalmi vagyon egyik formája.”
Smith: „Mindent, amit pénzzel vagy jószággal vettünk, éppen úgy munkával vásároltuk meg, mint azt, amit saját testi fáradságunkkal szereztünk… Ezek bizonyos munkamennyiség értékét foglalják magukban, melyet becserélhetünk valamire, amiről feltesszük, hogy abban az időben ugyanolyan mennyiség értékét tartalmazza.”
Ricardo: „Az aranynak és az ezüstnek éppen úgy, mint minden más jószágnak, csakis attól függ az értéke, hogy mennyi munka kell a termeléséhez és a piacra hozatalához.”
[6] Lásd példának: Berkeley: „Vajon az arany, ezüst vagy papír egyéb-e, mint ennek számbavételére, könyvelésére és átszármaztatására szolgáló puszta jegy vagy zseton?… És vajon a pénz valóban másvalami-e, mint ilyen hatalom átruházására vagy nyilvántartására szolgáló zseton vagy jegy, és van-e nagy fontossága, hogy ezeknek a jegyeknek az anyaga miből áll?” (The querist, London, 1750)
James Stuart: „A monopolpénz nem egyéb, mint egyenlő részekből álló önkényes mérce, melyet azért találtak ki, hogy eladható dolgok relatív értékét mérjék… Aszámolópénz ugyanezt a szolgálatot teljesíti a dolgok értéke esetében, mint a fokok, percek, másodpercek stb. a szögek esetében, vagy a léptékek a térképek esetében stb.”(An Inquiry into the Orinciples of Political Economy, Dublin, 1770)
Montesquieu-nél érdemes megemlíteni, hogy az afrikai törzsek által pénzként használt csigákra utalt, amelyek önmagukban értéktelenek, csupán jelképei az értéknek (vö. Polányi Károly által idézett kaori csigákkal!)
Adam Smith: „A guineát úgy tekintjük, mint egy a közeli kereskedőkre kiállított bizonyos mennyiségű szükségleti és kényelmi cikkekre vonatkozó utalványt.” (A nemzetek gazdaságai. Budapest, 1959)
[7] A piaci szervezettség fogalma egyáltalán nem jelenti a termelés szervezettségét.
[8] Sozialökonomische Theorie des Geldes und Geldwesens, Leipzig, 1908. 116. oldal (Idézi: Heller Farkas i.m. 347. oldal)
[9] Lásd példának: Schilling Zoltán: Energiatan és pénzelmélet. Budapest, 1932. vagy az ún. szakrális pénzelmélet; Laum B.: Heiliges Geld. Tübingen, 1929.