A lakossági megtakarítási formák
Ebben a fejezetben lakossági megtakarításon – hacsak az ettől való eltérést nem emeljük ki – pénzmegtakarítást értünk. Nagyságának megközelítése kétféleképpen lehetséges.
Az egyik esetben a megközelítés alapja a maradékelv; vagyis azt tételezzük fel, hogy az egyén elsődlegesen szükségleteinek kielégítéséről dönt, és a döntés realizálása után megmaradó pénzkészlete a megtakarítás forrása. A döntés kritériuma ekkor kizárólagosan a jelenbeli szükségletek kielégítése, ami azonban csak a szükségletkielégítési lehetőségek viszonylag alacsony szintjén reális megközelítés.
A másik esetben az egyén döntése az áru- és szolgáltatásvásárlásra és a megtakarításra együttesen történik. Ekkor a döntés kritériuma már a jelenbeli és a jövőbeli szükségletek valós vagy vélt ideális kielégítése.[2] A jelenbeli szükségletek kielégítése érdekében a lakossági jövedelem egyik hányada a fogyasztási cikkek piacán mint végső kereslet jelenik meg és költődik el, a másik hányadnál a lakosság az áru- és szolgáltatásvásárlásról átmenetileg lemond, s az így értelmezett elhalasztott kereslet a megtakarítás.
A lakossági megtakarítás időtartama szerint átmeneti és tartós lehet. Az átmeneti megtakarítás két bérfizetési időpont között (ami a magyar gyakorlatban tipikusan egy hónap) a folyó kiadások fedezetére szolgáló pénztömeg, s mint ilyen, az első bevételi időponttól a következőig a folyó kiadások összegével párhuzamosan nullára csökken. Az átmeneti lakossági megtakarítás ismétlődő képződése szükségszerű, mert a lakosság, mint pénztulajdonos – szemben más pénztulajdonosokkal – elsősorban saját jövedelméből fedezheti kiadásait. A lakosságnak nyújtott hitel a lakossági jövedelem megelőlegezéseként előrehozott kereslet, s mint ilyen, mértékében, felhasználási céljában is korlátozott mértékű. Ezt a részt célszerű kizárni a lakossági megtakarítás értelmezéséből, mert itt a képződés oka a jövedelemkifizetésnek a vásárlásoknál hosszabb időtartamú periodicitása.
A lakosság, mint pénztulajdonos, a megtakarításkor az áru és szolgáltatás vásárlásáról átmenetileg lemond, mert a keresletét elhalasztja. Ennek két oka lehet: önkéntes megtakarítás vagy kényszermegtakarítás. Az önkéntes megtakarításon belül is két eset különböztethető meg. Az egyik esetben a megtakarítás oka az, hogy egy meghatározott fajta áru ára az egyszeri bérfizetés nagyságát meghaladja, ezért csak többszöri kifizetésből adódik a vásárláshoz szükséges pénzmennyiség (általában a tartós fogyasztási cikkek sorolhatók ebbe az árukörbe). A megtakarításnak, mint a kereslet elhalasztásának alternatív párja a fogyasztási hitel igénybevétele, amely a jövőbeli kereslet előrehozatalát jelenti. A két lehetőség közüli választás függ a fogyasztási hitel szabályozásától, a hitelkamat és a megtakarítás hozamának viszonyától, a társadalmi szokásoktól stb.
Az önkéntes megtakarítás másik esetében az előre látható vagy nem látható távolabbi cél finanszírozására történik a megtakarítás.
Az ilyen jellegű megtakarítások képződése szükségszerű. Részben a jövőbeni bizonytalanság, részben a fogyasztási szerkezet eltolódása a tartós fogyasztási cikkek felé okozza a mindenkori kifizetett lakossági jövedelmek egy – viszonylag stabil – részének az átalakulását megtakarítássá.
A kényszermegtakarításnak[3] három megjelenési formája lehet:
- az áru és a szolgáltatás vásárlását azok hiánya akadályozza;
- a vásárlási szándék megvalósulását a vétel adminisztratív korlátozása akadályozza;
- a megtakarítást adminisztratív módon kényszerítik ki.
Az első esetben a kényszermegtakarítás kialakulásának szükségszerű feltétele a rögzített árforma. Ha az ár központilag rögzített, s az adott áru piacán a kínálati volumen és a rögzített ár alapján adódó árösszeg kisebb, mint az a pénzmennyiség, amely ugyanazon piacon keresletként megjelent, a kielégítetlen keresletnek megfelelő pénzmennyiség kényszermegtakarítás formájában a forgalomból átmenetileg vagy tartósan kicsapódik. Feltételezhető, hogy az áruk nem teljes körénél rögzítettek az árak, hanem részben rugalmasak, s csak részben rögzítettek. Ekkor – ha az egyén szükségletkielégítése szempontjából a rugalmas és a rögzített árú árak között a helyettesíthetőség fennáll – a fizetőképes kereslet kielégítetlen hányada vagy annak egy része a rugalmas árformájú áruk piacára áramolhat, s ezzel megszűnhet vagy csökkenhet a kényszermegtakarítás.
A második esetben is lényegében hiány okozza a kényszermegtakarítás képződését, de az idesorolható okok sajátossága, hogy azokat társadalompolitikai és külpolitikai szempontok befolyásolják, valamint jellemző, hogy a lakossági nominális jövedelmek közötti – akár az elsődleges elosztás, akár a további újraelosztás eredményeként – jelentős a differenciálódás, s a jövedelmek tőkeformává való átalakítása korlátozott vagy teljesen kizárt. Az egyikre tipikus példa az ingatlanvásárlás, a másikra a külföldi utazás korlátozása. Az előbbinél a lakossági reálvagyon-különbségek és az ingatlanspekuláció korlátozása az elsődleges cél. Az utóbbinál alapvető szempont a külföldi valuta hiánya, de emellett nem elhanyagolható az sem, hogy egyrészt a belföldi lakossági valutakereslet a valuta árának az emelésével csak szűk keretek között korlátozható (amennyivel a belföldinek többe kerül egységnyi külföldi valuta megvásárlása, annyival kevesebbe kerül a külföldinek a hazai pénz egységének vétele), másrészt a belföldi és a külföldi vevőre vonatkozó eltérő valutaárfolyam megállapítását a nemzetközi megállapodások tiltják, vagy (csak) a partnerországok nehezményezik.
A harmadik esetben is hiány az alapvető ok, de e formában nem a piacon megjelent, s túlkeresletet okozó pénzmennyiség válik kényszermegtakarítássá, hanem a túlkereslet kizárása végett már annak megjelenése előtt kikényszerítik a megtakarítást. A beavatkozás történhet csupán egy-egy árupiac vonatkozásában (mint például jelenleg hazánkban az új gépkocsi vásárlásának előfeltétele a vételár meghatározott arányának a befizetése takarékpénztári számlára), vagy általánosan mint az a magyar gyakorlatból ismert Terv- és Békekölcsönkötvények „kötelezően ajánlott” jegyzésénél történt.
A lakossági megtakarítás többféle formában lehetséges:
- készpénzben,
- számlapénzben,
- takarékbetétben,
- kötvény jellegű értékpapírban,
- sajátos árukban,
- részvényben.
A lakossági jövedelem részvényvásárlás esetén tőkévé változik, ekkor már a jövedelem megtakarítása tőkefelhalmozássá alakul át. A jövedelemmegtakarítás és a tőkefelhalmozás között azonban nem lehet éles határvonalat húzni – ezért kell a részvényvásárlást mint megtakarítási lehetőséget is figyelembe venni –, hisz a megtakarítani szándékozó egyén dönthet úgy, hogy a jelenben részvényt vásárol, majd a jövőben azt eladja. Ennek a döntésnek az lehet az alapja, hogy a részvény adott időpontra várható árfolyama (a vételi árfolyamhoz képest) és az addig kifizetett osztalék együttesen nagyobb hozamot biztosít, mint más megtakarítási forma.
Az áru formájú megtakarítás és a fogyasztás között szintén nem húzható meg az egyértelmű határvonal. Az ékszer tekinthető luxus fogyasztási cikknek is, de az arany, ezüst vagy a drágakő megfelelő mértékű áremelkedésére számítva az ékszervásárlás megtakarítási szándékú is lehet.[4] Hasonló lehet a megfontolás minden olyan áru esetében, amely a fogyasztásban nem semmisül meg, az ára emelkedő irányú, s az áru jövőbeni eladhatósága feltételezhető. E körbe sorolhatók a nem, vagy csak a korlátozottan szaporítható javak (nemesfém, drágakő, festmény, műkincs, régi könyv stb.), valamint a föld és más ingatlan.
Mind a részvény, mind az áru a legkisebb likviditású megtakarítási forma: egyiknek sincs lejárata, mindkettő csak a piaci árfolyamon, illetve áron adható el, s csak az eladás után az árfolyamtól és az ártól függő pénzmennyiség válhat tényleges keresletté. A legnagyobb likviditású megtakarítási forma a készpénz. A készpénz formájú megtakarítást a jövedelemtulajdonos önmaga, pénzintézetektől függetlenül végzi. A megtakarított készpénz növekményének a meghatározása legalább akkora időintervallumot feltételez, mint amekkora a lakossági jövedelemkifizetés tipikus időtartama. Az azon belüli időpontokban a készpénz állományának növekedése jövedelemmegtakarításnak nem tekinthető, mert nem választható szét a két jövedelemkifizetési időpont között még el nem költött, de a következő időpontig elköltendő folyó kiadás.
A számlapénz likviditása egy fokkal gyengébb: csak azok számára lehet számlapénzzel közvetlenül fizetni, akiknek a pénzintézetek egyikénél számlája van. Eszerint a számlapénz formájú megtakarítás csak abban különbözik a készpénz formától, hogy az a forgalmi és a fizetési funkcióban készpénzkímélő formában funkcionál, és a megtakarítási funkció intézményesített. A számlapénz megjelenésének a közgazdasági értelmét a tiszta forgalmi költségek csökkenése és a nem számszerűsíthető biztonság és kényelem adja. Az előbbi a nemzetgazdasági, az utóbbi a lakossági szintű indíték.
A takarékbetét látra szóló és lekötött betét lehet. A látra szóló betét bármikor készpénzzé váltható át, így likviditása nagy, szemben a lekötött betéttel, amelynél a jövedelemtulajdonos meghatározott időre szerződésszerűen lemond jövedelme más célú felhasználásáról.[5]
A kötvény formájú értékpapírok vásárlása szintén jövedelemmegtakarítás, de míg a takarékbetétnél általában rövid és középtávú lekötés a jellemző, a kötvény közép- és hosszú lejáratú lekötést jelent.
A másik különbség: a lekötött takarékbetét a lejárati idő előtt kamatveszteséggel általában felmondható, a kötvény tulajdonosa a lejárati idő előtt a kötvényt csak eladhatja, mégpedig nem feltétlenül a kötvény névértékének megfelelő árfolyamon.[6]
A felsorolásból látható, hogy a lakossági jövedelemmegtakarítás különböző formáinak az egyén szempontjából értelmezett likviditási szintje más és más. A legnagyobb likviditású forma a készpénz, legkisebb az áruforma és a részvény. S mert a készpénztől az áruformáig és részvényig haladva a likviditási szint csökken, az egyes formák létét csak a likviditási színvonal csökkenését kompenzáló kamat- vagy ár-(folyam)növekmény biztosíthatja.
A lakossági megtakarítások alakulásának társadalmi-gazdasági jelentősége
A lakossági megtakarítások képződése, a korábbi évek megtakarításai során felhalmozódott megtakarításállomány változása időről időre alapvető társadalmi-gazdasági kérdéssé válhat. A megtakarítás egyrészt a folyamatos árszínvonal-emelkedés és az ún. hiperinflációs folyamat közötti kapcsolódási ponton válik jelentőssé; másrészt a kényszermegtakarítás változása (emelkedése vagy csökkenése) köti össze a folyamatos árszínvonal-emelkedést az árrögzítés mellet kialakuló hiánygazdálkodással, amelynek kiteljesedése szintén hiperinflációs folyamatba torkollhat.
A folyamatos árszínvonal-emelkedés okai nem csoportosíthatók úgy, mint csak pénzoldalról vagy csak áruoldalról jelentkező okok, hanem csak úgy értelmezhetők, mint amelyek mindkét oldalt egyidejűleg érintik. Ezzel szemben a hiperinflációs folyamat (amikor a pénzforgalom megszűnését a jegyrendszeren keresztüli elosztás és a közvetlen termékcsere váltja fel) általános okát a pénzoldalra korlátozhatjuk. A kétféle megállapításból nyilvánvalóan az következik, hogy a folyamatos árszínvonal-emelkedést és a hiperinflációt összekapcsoló intervallumban következik be olyan változás, amely az okokat mindinkább a pénzoldalra tereli, míg az átmenet határpontján a pénzoldalról ható ok kizárólagossá válik.
A folyamatos árszínvonal-emelkedéshez hasonlóan a hiperinflációs árszínvonal-emelkedést is elsődlegesen a fogyasztói árszínvonalra értelmezzük, ezért kiindulópontként már az is feltételezhető, hogy a pénzoldalról történő hatások elsődlegesen a végső fogyasztói piacokon erősödnek fel és csapnak át hiperinflációba. A végső fogyasztói piacokon tényleges keresletként megjelenő jövedelmek mértékét általában a jövedelem formájú pénz kiáramlása határozza meg, amit viszont általában az alkalmazó és alkalmazott közötti érdekkülönbség és/vagy az állami szabályozás korlátoz. A korlátot csak az oldhatja fel, ha a fogyasztói árszínvonal hirtelen bekövetkező gyors ütemű növekedése nagymértékű reáljövedelem-csökkenést okoz, amely aztán már kikényszeríti a korábbi szokástól és/vagy szabályozástól eltérő nominálisjövedelem-termelést és ezzel hirtelen megugró fogyasztásicikk-keresletet eredményező nagymértékű jövedelemkiáramlást. A nagy, de vállalatonként, ágazatonként eltérő mértékű jövedelemkiáramlásnak az egyes fogyasztási cikkek piacán tényleges keresletként megjelenő nagysága különböző, amit előzetesen meghatározni nem lehet, következésképpen az egyes árupiacokon egymástól eltérő lesz az áremelkedés nagysága, s minél nagyobb mértékű áremelkedések következnek be, az eltérés mértéke is annál nagyobb lehet. Az árupiaconként bekövetkező nagymértékű és különböző nagyságú áremelkedések az egyes fogyasztók (háztartások) reáljövedelmét a fogyasztási szerkezetük szerinti áremelkedések eredőjeként adódó árszínvonal-változás szerint csökkentik. A jövedelemtulajdonosok közötti jövedelem-újraelosztás mértékének a fokozódása kikényszeríti az újabb nomináljövedelem-emelést, amely tovább fokozza a jövedelem-újraelosztás mértékét; az tovább növeli az ismétlődő nomináljövedelem-emelés kényszerét, s a folyamat mindinkább felerősödve tart tovább.
Felvázolva az árszínvonal emelkedésének gyorsuló folyamatát, felvetődik és válaszra vár az a kérdés, hogy mi indítja el a folyamatot, s annak alapján hogyan jellemezhetjük azt az átmeneti szakaszt, ahol a folyamatos árszínvonal-emelkedés hiperinflációs folyamatba csap át. A kérdésre adott válasz nem csupán elméletileg fontos, hanem gazdaságpolitikai döntési kritérium is: annak alapján a pénzügy-politikai eszközök változtatásából vagy változásából eredő árszínvonal-emelkedés megengedhető (még elviselhető) mértéke közelíthető meg.
Az egyes fogyasztásicikk-piacokon hirtelen bekövetkező gyors ütemű áremelkedéseket az okozhatja, ha a lakossági megtakarítás különböző formái a jövedelem formájú pénz megtakarítási funkciójából forgalmi funkcióba mennek át, azaz a lakossági megtakarítások folyamatos és nagymértékű csökkenése okozza a tényleges kereslet hirtelen bekövetkező és nagymértékű növekedését (1. ábra).
„A kötvény”-ből 287. oldal
1. ábra. A hiperinfláció folyamata
Ha a folyamatos árszínvonal-emelkedés és a hiperinfláció közötti átmenet a lakossági megtakarítások nagymértékű és megállíthatatlan csökkenése, akkor a hiperinfláció kibontakozásának a megakadályozását csakis a lakossági megtakarítások gyors ütemű csökkenésének a megállításával lehet elérni.
Nyilvánvaló, hogy a direkt vagy/és indirekt beavatkozás eredményessége a beavatkozás időpontjának és eszközeinek a megválasztásától függ. Minél korábban kerül sor a beavatkozásra, a megtakarítások csökkenésének megállítására, annál gyorsabban és egyszerűbben elérhető az. Vitathatóbb, éppen ezért külön elemzést igényel a beavatkozási eszközök hatékonysága.
Ha az árak széleskörűen központilag rögzítettek, és a kínálati oldalon az áruhiány köre és mértéke emelkedik, a keresleti oldalon pedig a kényszermegtakarítás nagysága, akkor – ugyan más módon és más jelenségekkel jellemezhetően, de – a folyamat ugyanolyan hiperinflációba torkollhat, mint az árszínvonal folyamatos felgyorsulása esetén.
A kényszermegtakarítással egybeeső áruhiány esetén a pénzjövedelem kiáramlásának szigorú szabályozása esetleg csökkentheti az áruhiány mértékét és körét. Valójában az áruhiány mértékének és körének a bővülése várható, mert a túlzottan szigorú jövedelemszabályozás következményeként a termelői érdekeltség csökken és ez a csökkenés olyan mértékű lehet (s ha a leírt változás tartós folyamat, akkor az is lesz), hogy a termelés csökkenésén keresztül a kínálat visszaeséshez vezet. Éppen ennek a folyamatnak a kizárása, esetleg megállítása miatt a pénzjövedelem-kiáramlás szigorú szabályozása nem, vagy csak rövid ideig alkalmazható eszköz. Ha az árforma rögzített és a termelés, s ezen keresztül a kínálat növelése érdekében a személyi jövedelemszintet emelik, kétféle folyamat indulhat be:
- a kiáramlott nagyobb pénzjövedelem átmenetileg növelheti az áruhiány mértékét és körét (mert a jövedelem emelésének a termelés növekedésére gyakorolt hatása a kínálatra nyilvánvalóan csak késéssel hathat, ahhoz képest, hogy a nagyobb jövedelemtömeg a fogyasztási cikkek piacán mint kereslet megjelenhet), de a tényleges termelést ösztönző hatás alapján végül is az áruhiány köre és mértéke mérséklődik;
- a kiáramlott nagyobb pénzjövedelem keresletnövelő hatása hosszabb távon is nagyobb, mint a személyi jövedelemszint emelésének a termelésre gyakorolt hatása, következésképpen az áruhiány mértéke és köre is növekszik.
A kétféle folyamat ellentétes irányba vezet, feltéve, hogy a termelésre gyakorolt pozitív hatás nemcsak globális növekedést okoz, hanem a kínálati struktúra a kereslet alakulásának tendenciózusan megfelel. A központi árrögzítés kizárja a piaci értékítélet termelőhöz való visszajelzését, ami viszont akadályozza a termelésnek s ezen keresztül a kínálatnak a kereslethez való folyamatos alkalmazkodását. Egyes árupiacokon a kínálat meghaladja a keresletet és eladhatatlan készletek halmozódnak fel, míg más árupiacokon az áruhiány mértéke növekszik. A hiányzó áruk fajtájától (pl.: alapvető fogyasztási cikk vagy nem), a hiány mértékétől függően a közhangulat előbb vagy utóbb a fogyasztás szempontjából indokolatlan egyéni árukészlet-felhalmozást okoz, ami a piacon jelentkező hiányt tovább fokozza. Egyrészt azokon a piacokon, ahol korábban is túlkereslet volt, a kereslet hirtelen megnövekszik, fokozva ezzel a túlkeresletet, másrészt azokon a piacokon, ahol korábban még túlkínálat volt, a pénztől való szabadulás kényszere a fogyasztó (vásárló) szempontjából értelmezett ésszerűtlen keresletnövekedést okozhat, általános áruhiányhoz vezet.
A folyamat bármely pontján be lehet avatkozni, de a beavatkozás eredményessége nem független annak idejétől: minél korábban történik, annál kevésbé drasztikus módon lehetséges a folyamatot megállítani, illetve megfordítani. A beavatkozás módja lehet az árrögzítés feloldása vagy a külföldi hitellel finanszírozott import növelése. Az utóbbinak szigorú külső korlátja van, tehát csak átmeneti megoldást adhat; az előbbi társadalmi és politikai konfliktusokat okozhat, ennek ellenére a kivezető út végső soron csak ez lehet. Ha a beavatkozás eredményes, a folyamat megáll és a stabilizálódás megkezdődhet. Ha már eredménytelen, akkor a hiperinfláció állapota következik be: a pénzforgalom kizáródásával a jegyrendszer és a közvetlen termékcsere kizárólagossá válik (1. ábra).
A rögzített árforma alkalmazása esetén kialakuló áruhiány és a hiperinfláció közötti átmeneti szakaszt – az előbb vázolt folyamat alapján – a kereskedelmi árukészletek gyors ütemű csökkenésével jellemezhetjük.
[1] In: Bánfi Tamás–Sulyok-Pap Márta–Száz János: A kötvény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1986
[2] Harmadik esetként felvethető egy kompromisszumos megközelítés: az ún. feltétlen és a legfontosabb feltételes szükségletkielégítés után történhet csak döntés a további jelenbeli szükségletkielégítés és a megtakarítás képzése között. Mivel az ún. feltétlen és az ún. legfontosabb feltételes szükségletek körét nem tartjuk egzakt módon meghatározhatónak, e megközelítést nem tekintjük célszerűnek.
[3] A kényszermegtakarítás az áruoldalon mint áruhiány jelenik meg.
[4] Míg egy-egy aranygyűrű vagy nyaklánc vétele természetesen fogyasztásnak minősül, addig egy kilogramm gyűrű vagy nyaklánc megvétele már semmiképpen nem fogyasztás, hanem jövedelemmegtakarítás. S hogy a minősítésnek hány darab ékszernél kell megváltoznia, az megválaszolhatatlan.
[5] Amennyiben a lejárat előtti szerződésszegés megtörténhet, a jövedelemtulajdonost kamatveszteség éri (részben vagy teljes egészében a lejáratig szóló kamat elveszik.)
[6] Kivételt képeznek az életbiztosítási kötvények, amelyek szintén lakossági megtakarításnak minősíthetők.