• Sokakat meglepett, hogy a Monetáris Tanács tagjai között egy kamatcsökkentési javaslat is volt a május 2-i ülésen?
• Ma már nem titok, hogy a 25 bázispontos csökkentésre szavaztam. S hogy meglepetés volt? Attól függ, hogy kinek. Hallottam több olyan szakértői véleményt, miszerint a 25 bázispontos emelés volt a meglepetés, mert az akkori 241-242 körüli forint/euró árfolyamnál kamattartást vártak.
• Miért szavazott így?
• Mielőtt a kérdésre válaszolnék, röviden vázolnom kell a jelenleg érvényes, úgynevezett inflációs célkövetés rendszerét. Eszerint a kormány és a jegybank megegyezik az inflációs célban, ami jelenleg 3 százalék. A jegybank negyedévente elkészíti az inflációs jelentést, amely egy modellből levezetve az inflációs célkövetés időhorizontján leírja a várható inflációs rátát. A monetáris tanács havonta egyszer értékeli a már beérkezett tényadatokkal együtt az inflációs cél és az előre jelzett infláció viszonyát, majd az inflációs céltól való eltérés alapján kamatot emel vagy csökkent. Ez az alapeset, amitől el lehet térni. Az adott inflációs célkövetés rendszerét persze lehet szeretni és lehet nem szeretni. Én az utóbbiak közé sorolható kisebbséghez tartozom. Ennek ellenére azt mondom: tegyük fel, elfogadtam az adott helyzetet. A választ igénylő kérdés valójában az, hogy mekkora legyen az inflációs cél.
• A Magyar Nemzeti bank deklarálta, hogy 2009-ig Magyarország teljesíti a 3 százalékos, a maastrichti kritériumok szerint meghatározott inflációs célt. Akkor ez miért kérdés?
• A kormány és a jegybank 2005-ben valóban elfogadta az ominózus 3 százalékot, ami akkor lehetséges és célszerű mérték volt. Leegyszerűsítve az évekkel ezelőtti gondolatmenetet, a 3 százalék az eurózónás országoknál elvárt 1,5 százalékos árstabilitást jelző mérték és a felzárkózó országokra jellemző (Balassa–Samuelson-hatás alapján indokolt) 1,5 százalékos „felár” összegéből adódhatott. Manapság a 3 százalék is vitatható, mert az eurózónás országokban a korábbi évekre jellemző inflációs szint napjainkra nem elhanyagolható mértékben emelkedett. Az okok közismertek: az olaj- és a gázár, a nyersanyagok, a mezőgazdasági termékek árai robbanásszerűen emelkedtek. Tételezzük fel, a 3 százalékos szintet mint árstabilitási kritériumot ma is elfogadom. Ám azonnal következik a lényeges kérdés: vajon az inflációs célkövetést alkalmazó Magyarország már elérte a 3 százalékos árstabilitási szintet és annak fenntartása a cél? Vagy az inflációs ráta magasabb a 3 százaléknál, és majd egy dezinflációs folyamat végeredményeként teljesíthető a célkitűzés?
• Nyilván jelentős a két helyzet közötti különbség…
• Az utóbbi esetben külön döntést igényel a végső cél elérésének időtávja. A rendelkezésre álló monetáris politikai eszközök hatékonyságától, a hazai gazdaságpolitika inflációs hatásaitól, valamint a külső sokkok következményeitől függően ez az időtáv változó nagyságú lehet. Kivételes esetben elképzelhető, hogy a dezinflációs folyamat lerövidíthető, és az inflációs cél már a monetáris politika reális időhorizontján belül – általában 8 negyedéven belül – teljesülhet. Ellenkező esetben évről évre alacsonyabb szintű lehet az inflációs cél, a végső cél (az árstabilitás szintje) viszont csak többéves dezinflációs folyamat eredményeként adódik. Ha a folyamatot siettetve elérhetetlen célkitűzést hirdetnek meg, évről évre őszintén be kell vallani, a cél nem teljesült. S nem azért nem teljesült, mert a jegybank monetáris politikája hibás volt, hanem azért, mert a cél kitűzése nem volt reális. De ennél még rosszabb is lehet a helyzet, ha a jegybank szó szerint mindenáron el akarja érni a célt; például sorozatosan kamatot emel, mert a növekvő kamatkülönbözet – például a dollár-forint kamatszint – hatására a spekulációs célú rövid lejáratú pénzek beáramlása olyan mértékben is erősítheti a hazai valutát, hogy annak hatására az importárak látványos csökkenése következik be. Így elképzelhető a nem reálisnak tekintett cél teljesülése is, igen ám, de a túl magasra emelt kamatszint és a túlzottan erős árfolyam más irányú negatív hatásai a hazai gazdaságot terhelik. Lassul a növekedés, csökken az exportérdekeltség, miközben növekszik az importérdekeltség. Ezen negatív folyamatoknak súlyosabb következménye a foglalkoztatottság, a munkapiaci aktivitás csökkenése.
• Értem, amit mond, de miért éppen most szavazott a csökkentésre a többségi emeléssel szemben?
• A májusi kamatdöntés időpontja egy új szakasz kezdete volt. Már említettem az inflációs célkövetés rendszerével szembeni fenntartásaimat, ennek ellenére korábban még igyekeztem, hogy „ne lógjak ki túlzottan a rendszerből”. Ám ha a szikár számokat nézzük, valójában most is ez történt. A májusi kamatdöntéssel egyidejűleg publikált inflációs jelentés a nyolc negyedéves időhorizont alapján már 2010-re is megadta az alkalmazott modellszámítás szerinti várható inflációs számokat. A negyedéves inflációs indexek – 3,1-2,9-2,9-2,9 százalék – a korábban meghatározott, ma erősen optimistának tűnő 3 százalékos árstabilitási kritériumnak is megfelelnek, sőt kissé még alá is mennek. Így akár az inflációs célkövetés logikája alapján is indokolható volt a kamatcsökkentési javaslatom.
• Visszatérnék az inflációs célkövetés rendszerére. Miért nem szereti, mi a kifogása ellene?
• A válaszom egyszerű: ha a kitűzött cél látványosan nem teljesül, és a jegybanknak a vétlenségét (ami akár igaz is lehet) utólag magyaráznia kell, akkor ezt a rendszert legfeljebb a még ki nem talált jobb helyett lehet eltűrni. Az elméleti kifogásom azonban súlyosabb. Az inflációs célkövetés a dinamikát magyarázza, a szintekre nem értelmezhető. Magyarán, ha a várható infláció a kitűzött cél alatt vagy felett van, a kamat csökkentése, illetve emelése indokolt. De hogy mekkora kamatszint tartozik egy konkrét inflációs rátához vagy fordítva, mekkora inflációs ráta tartozik egy konkrét kamatszinthez, nem lehet megindokolni. Ha ismétlődően elmaradnak a lehetséges kamatcsökkentések, majd ezt követően, például külső okok miatt kamatemelésekre kényszerül a jegybank, akkor más országok viszonylatában az azonos inflációs ráták ellenére jelentős kamatkülönbség alakul ki, ami – a rövid lejáratú pénzmozgások teljes liberalizációja esetén – spekulatív pénzmozgásokat és változékony árfolyamokat okoz. Ezt a folyamatot erősítheti egy általam nehezen érthető gyakorlat, a döntéshozók könnyebben emelik, mint csökkentik a kamatot.
• Ezzel a véleményével nem mond ellent a jegybanktörvénynek?
• Szerintem nem. Ha egy országban az inflációs ráta megegyezik az árstabilitás feltételezett mértékével, akkor a jegybank az elvárt szint folyamatos fenntartására törekedhet. Amennyiben az inflációs ráta a feltételezett árstabilitási szint felett van, a jegybanknak a dezinflációs folyamat fenntartását kell favorizálni. A jegybanktörvény nem tartalmaz semmiféle utalást a dezinflációs folyamat hosszára, tehát az árstabilitás elérése nem feltétlenül az első, a második vagy a harmadik év követelménye, hanem egy reálisan megállapított, jellemzően csökkenő inflációs ráták sorozata, amelynek csupán végső pontja az árstabilitási szint. És természetesen az árstabilitás mértékét sem definiálja a jegybanktörvény.
• Az utóbbi időben egymásnak ellentmondó kijelentések látnak napvilágot: most valójában van-e az MNB-nek árfolyamcélja vagy nincs? Ezt is meg azt is lehet hallani és olvasni. Mi az igazság?
• A Magyar Nemzeti Bank Monetáris Tanácsának deklarált árfolyamcélja nincs. Azt viszont fel lehet tételezni, hogy minden egyes döntéshozó szavazáskor mérlegeli – más adatokkal együtt – a pillanatnyi és az általa célszerűnek tartott árfolyamszint viszonyát. Ám hogy kinek mi a célszerű, nem tudom megmondani. A túl erős árfolyam elősegítheti a nem reális inflációs cél megközelítését, netán elérését, azonban a növekedési áldozatokon, az export- és az importérdekeltségen keresztüli munkapiaci hatás, tehát a foglalkoztatás csökkenése súlyos árként állítható szembe a valós vagy csak vélt előnnyel. Az ezen állítással ellentétes vélemény, miszerint az export és az árfolyam között nem lehet összefüggést találni, továbbá a növekedés és az árfolyam kapcsolata sem egyértelmű, elfogadhatatlan következtetés. Becslések alapján mintegy 10 százalékos árfolyam-erősödés 0,4-0,6 százalékpontos növekedéscsökkenést okozhat.
• Bár már régóta a levegőben volt, februárban sokakat meglepett a forint árfolyamsávjának eltörlése. Egyetértett a döntéssel?
• A Monetáris Tanács tagjaként csak annyit szeretnék ezzel kapcsolatban mondani – mint azt nyilvánosan jegyzőkönyv is tartalmazta –, a sáveltörlés ellen szavaztam. A korábbi plusz-mínusz 15 százalékos intervallum szerintem bőven elegendő lehetőséget biztosított az árfolyam erősödéséhez.
• Ön szerint mikor lesz magyar euró?
• Egy szűk körű megbeszélésen 2004-ben kisebbségi véleményt képviseltem: azt javasoltam, hogy a lehetséges euróövezeti belépés dátumát – a bizonytalanságok miatt – ne közöljük túl korán; vagy ha feltétlenül meg kell tenni, akkor a lehető legkésőbbi időpontot jelöljük meg. Azóta kiderült, hogy az akkori, sőt az azt követő időpont is elhamarkodott volt, idővel mindkettőt korrigálták. Ma azt gondolom, a kritériumok teljesítésében (különösen az államháztartási hiány csökkentésében) nem lehet engedményt tenni, az elvárásoknak való megfelelést szándékosan lassítani, de indokolatlanul gyorsítani sem szabad. Az időpontot akkor célszerű kijelölni, ha a szándék egyértelmű és a feltételek teljesültek.
• Mi lesz, ha az Európai Központi Bank következő alkalommal tényleg megemeli a kamatot, ahogy azt Trichet elnök jelezte?
• Nem gondolom, hogy egy esetleges 25 bázispontos kamatemelés számottevő és tartós hatással lenne a forint árfolyamára. Egyébként a Valutaunió sok-sok megoldatlan problémával küszködik, ezek közül csupán az egyik, s talán nem is a legfontosabb a kamatszint és az eurózóna inflációs szintjének viszonya.
• Gondolkodott-e a jegybank azon, hogy mit tehet az infláció visszaszorítása érdekében a hatalmas devizahitel-kiáramlással?
• Nem sokat vagy talán semmit. A magas forintkamat mellett érthető a devizaalapú hitelezés térhódítása. Az adósok árfolyamkockázatra játszanak, aminek mértékét eltérően ítélik meg a piaci szereplők. Belátható időn belül nem várható, hogy a forinthitelek kiszorítják a devizaalapú hitelezést.
• Ha jó lesz idén a termés, segítheti-e kompenzálni a nemzetközi szinten magas élelmiszerárakat? Ami talán jót tehet a hazai inflációnak.
• A jó termés természetesen segít, de hogy mekkora mértékben, most még megjósolhatatlan. A tavasz hangulatát bizonyosan még kellemesebbé tette a korábban nem látott területen sárgán viruló repceföldek látványa. Az esztétikai élményen túl azonban már kétségeim vannak: ésszerű ez a „portfolióátrendeződés”? Mindenki repcét termel, jelentős támogatással, mert abból bioüzemanyag készül. És mi lesz a kukoricával és a többi takarmánynövénnyel? Európai szintű hiány alakul ki?
• Milyen lépéseket tehet még meg a költségvetési politika – nyilván nem nélkülözve a monetáris intézkedéseket – a gazdasági konszolidáció érdekében?
• A kormány mozgástere meglehetősen szűk. Különösen igaz ez a kisebbségi kormányzás keretei között. Anélkül, hogy belebeszélnénk a politikába, a piaci szereplők megnyugtatása elsődleges kérdés. A mikéntre nem tudok és nem is szeretnék konkrétan válaszolni. A költségvetési politika legfontosabb elve kell hogy legyen a lazítás lehetőségének a teljes kizárása. Az állam újraelosztó szerepének a csökkentése indokolt, de az egyszeri drasztikus beavatkozást társadalompolitikai szempontból megvalósíthatatlannak, a fokozatos átalakítást viszont elengedhetetlennek tartom, amihez szélesebb körű közmegegyezés szükségeltetik.
• Mindeközben a világban újra és újra az amerikai hitelválság tovagyűrűző hatásával és élelmiszerválsággal, hatalmas méretű éhínséggel riogatnak… Mit „kaphat” ebből Magyarország?
• Magyarországon a hitelválságnak közvetlen hatása feltehetően nincs, közvetett annál inkább. A pénzügyi piacokon bekövetkezett likviditás-szűke, a kockázatvállalási hajlandóság csökkenése már erőteljesen érzékelhető. S hogy mi meddig fog tartani? Csak találgatni lehetne. Egy biztos, a nemzetközi pénzügyi piacokat ért sokkhatások következményei nem azonosíthatók a korábbról ismertekkel. Ma van egy száguldó és óriási tartalékokkal rendelkező Kína, India; hatalmas olaj- és gázbevételekkel gazdálkodó arab országcsoport és Oroszország. Rendkívüli a kihívás az USA-val és az EU-val szemben. Az éhínség pedig sajnos reális fenyegetés. Itthon szerencsére jó termést ígérnek a szakemberek.
• Még egy kérdés: hogy érintette a legutóbbi kamatdöntést követő sajtótájékoztatón elhangzott, akkor még anonim, ma már nevesítve, az ön személyére irányult megjegyzés: „aki a kamatcsökkentés mellett szavazott, a saját hitelességét rontotta”?
• Ma nem kívánok reagálni az elhangzott minősítő megjegyzésre. Nem tudom még eldönteni, mély szakmai elkötelezettség vagy ideges kiszólás volt a megjegyzés alapja. Néhány mondatom azért lenne. Egy kis, nyitott gazdaság jegybankja ugyanazokkal a monetárispolitika-eszközökkel rendelkezik, mint más nagyobb gazdasági súlyú országok jegybankjai, ennek ellenére külső piaci kiszolgáltatottsága számottevően nagyobb. Ezt csak a leghatékonyabb eszközével, a piactól elnyert hitelességével ellensúlyozhatja. A hitelesség megszerzése és megtartása elengedhetetlen feltétele a piaci stabilitás és a kiegyensúlyozott növekedés fenntarthatóságának. A hitelességet azonban a piac tartós folyamatai igazolhatják vissza és nem a Monetáris Tanács elnökének vagy tagjainak véleményétől függ.

(Népszava, 2008. június 14.,

a kérdező Horváth Éva volt)