1. Az állami alapnyugdíj-rendszer mai formája fenntarthatatlan

            A nyugdíjrendszer több mint száz évvel ezelőtt kezdett kialakulni. Azóta számtalan korrekció történt, ebből adódóan a mai rendszer áttekinthetetlenül bonyolult. Elvárható társadalmi igény, hogy a majdan nyugdíjra jogosultak az áttekinthető és egyszerű nyugdíjszabályok alapján a munkaképes kor bármely szakaszában a várható nyugdíjellátás feltételeit és mértékét becsülni tudják. Az egyszerűség igénye kimondatlanul is a nyugdíj létét feltételezi, ami viszont nem evidencia. A mai nyugdíjrendszer belátható időn belül további korrekciókkal sem lesz fenntartható. A vita csupán a kritikus időpontról szól. A kiinduló alaptétel: nyugdíj ellátás van és lennie kell!

Az állami nyugdíjrendszer kritikus pontja az ún. korfüggőségi ráta:

p/w

      ahol,

                                    P= nyugdíjasok száma

                                    W = munkahelyi dolgozók száma.

A nyugdíjkorhatár leszállítása vagy a várható élettartam hosszabbodásánál kisebb mértékű nyugdíjkorhatár emelés a nyugdíjasok számát növeli, a születések számának a csökkenése a munkaképes korba lépők munkahelyi foglalkoztatását csökkenti, a tanulási időszak növekedése, a belépés időpontját kitolva, a munkaképes kort csökkenti. Mindhárom tényező a korfüggőségi rátát rontja, közülük kiemelkedő jelentőségű a termékenységi ráta drámai csökkenése. A folyamatos negatív irányú változás a nyugdíjalapot, a változatlan nyugdíjfeltételekkel szabályozott nyugdíjfolyósítást nem biztosítja.

A beavatkozási lehetőségek:

• a nyugdíjfeltételeket a nyugdíjasok szempontjából rontani, vagy
• a központi költségvetési támogatás összegét folyamatosan emelni kell, vagy
• a munkaképes korú foglalkoztatottak alapján fizetendő járulék összegét emelni kell (akár a munkaadó, akár a munkavállaló terhére), vagy
• az addigi felfogástól és gyakorlattól gyökeresen eltérő rendszert kell kialakítani és működtetni.

Az első három lehetőség legfeljebb rövidtávú ideiglenes megoldás. A hosszabb távon is fenntartható állami alapnyugdíj konstrukció bevezetését késlelteti, az elkerülhetetlenül hosszú átmeneti időszak kezelését nehezíti.

Az öregségi nyugdíjellátás kezdetén a bevezetett konstrukció munkáltatói jellegű (az állami alkalmazottak szűkebb körére terjedt ki, majd a kör fokozatosan bővült) és juttatásalapú felosztó típusú volt. Az első világháború után több európai országban a kötelező öregségi nyugdíjbiztosítás felosztó-kirovó rendszerét úgy vezették be, hogy a munkáltatói kötődés megszűnt (a munkáltatóként feldarabolt struktúrát egyesítették), de az alkalmazotti munkaviszonyhoz fűződő kapcsolat megmaradt. Az állami nyugdíjrendszer napjainkig lényegében felosztó-kirovó formájú és a sokféle kivétellel bonyolult rendszerként működik.

A felosztó-kirovó rendszer mellett egy alternatív megoldást találtak fel, ami szintén a munkáltatói nyugdíjpénztár adaptálása. A tőkefedezeti rendszer a munkáltatói nyugdíjpénztáraknál működhet, sőt ott csak az működtethető, akár egyéni számlás, akár egyéni számla nélküli formában. Az állami nyugdíjrendszer alapjaként az egyéni számlás változatot nem tartom alkalmasnak, kizárólag egyéni számlák nélkül adaptálható. Kérdéses viszont, ha valahol bevezetik, akkor valós és érdemi választási lehetőség-e a felosztó-kirovó elvű rendszerrel szemben a korfüggőségi ráta negatív irányú változásakor? A szakirodalom (Stiglitz 2000, 352-354. o.; Barr 2009, 308-309. o.) a kétféle logikai megoldást a korfüggőségi ráta kedvezőtlen irányú változásakor egyöntetűen azonosnak tartja, sem az egyik, sem a másik nem ad jobb eredményt. A korfüggőségi ráta mellett ki kell emelni a foglalkoztatottság várható alakulására hivatkozó több mint aggályokat is (Augusztinovics-Köllő, 2007; Ford, 2017). A fiatalkori munkanélküliség számottevő növekedése napjaink jelensége. Nincsenek érveink, hogy csupán átmeneti a negatív folyamat, a fiatalkori munkanélküliek késleltetve ugyan, de foglalkoztatottakká válnak, viszont a fiatalkori munkanélküliség nem ismétlődik.

2. A nyugdíj sajátos pénzügyi termék

A nyugdíj, mint pénzügyi termék és az abból felépíthető (felépített) nyugdíjrendszer a pénzügyi rendszer bármely más részével (elemével) összehasonlítva egy szempontból jelentősen különbözik. A változtatást előidéző döntés időpontja és a társadalom egésze vagy csak a társadalom egy részének az érintettsége közötti időszak a várható életkorhoz képest rendkívül hosszú, maximálisan az előkor (a születéstől a munkaképes korig tartó időszak) és a munkaképeskor összegének (60-70 év) megfelelő mértékű lehet. A nyugdíjrendszer egyes elemei a munkaképes korúaknál még „menet közben”, a nyugdíjazási kor előtt változtathatók, a nyugdíjrendszer egésze csak felmenő rendszerben, a munkaképes kor kezdetétől (esetleg attól még nem távoli időben) alakítható át. Az átmeneti időszak rendkívül hosszú, kezelése nehézkes és költséges. A nyugdíjrendszer átalakítása az újraelosztások irányát és mértékét megváltoztatja, a változás a hátrányosan érintetteknél elégedetlenséget okozhat. A négyéves kormányzati ciklusok a politikai kockázatokkal járó döntéseknek nem kedveznek. Különösen igaz akkor, ha az eredmény a négyéves cikluson túl csak hosszú időszak múlva kezdődik. Ez lehet a magyarázata annak, hogy az egyes országok mai nyugdíjrendszere még a kezdeti rendszer elemeiből épül fel, az eredeti jellegzetességeket magukon viselik, az elemek többszöri változtatásával a rendszer túlbonyolított lett, alapvető változtatás a kezdetektől nem történt.

3. A változtatási irány okai és indokai

Az állami nyugdíj ismert konstrukcióitól eltérő új pénzügyi termék kitalálásához induljunk ki a felosztó-kirovó és a tőkefedezeti rendszerek fenntarthatatlanságát előidéző társadalmi-gazdasági változásokból. Az alacsony szintre csökkent születésszám és a magas nyugdíjas létszám mellett a hagyományos nyugdíjrendszer fenntarthatatlan. A magas nyugdíjas létszám csak a munkaképes kor felső határának az emelésével csökkenthető, de a nyugdíjkorhatár emelése a munkanélküliséget, különösen a fiatalok munkanélküliségét növelné, emellett a foglalkoztatási kor fiziológiai felső határa sem hagyható figyelmen kívül. A nyugdíjasok száma az átlagéletkor emelkedésével növekszik, majd ma még meghatározhatatlan szinten feltételezhetően stagnálni fog.

Egyrészt a társadalom tagjai a nemzetgazdaság eredményéhez egyénenként hozzájárulnak, részükre az állami nyugdíjellátás jogos és elvárható. Másrészt a hozzájárulás mértéke egyénenként mérhetetlen, a szolidaritási elv alapján az állami nyugdíjellátás a lehető legszélesebb körű öregkori pénzbeli juttatás, ami – első megközelítésben – az ország állandó lakhelyű állampolgárainak alanyi jogon jár. Az állami nyugdíjrendszer kizárólag öregségi ellátást biztosít, minden más, a jelenlegi nyugdíjrendszert terhelő juttatás a szociális ellátás része. A nyugdíjasok létszáma jogi szabályozással, a nyugdíjkorhatár módosításával változtatható, a születések száma viszont legfeljebb ösztönzőkkel befolyásolható.

Az alacsony születésszám a hagyományos és jelenleg is érvényes nyugdíjrendszer keretein belül a változatlan feltételű nyugdíjfolyósítás fenntartását megakadályozza, ezzel szemben az alkalmazotti munkaviszonyhoz kötött nyugdíjszabály a gyermekeket szülő és nevelő anyát, a háztartást működtető nőt (néha férfit) a saját jogúnyugdíjjogosultságból kizárja. A nyugdíjrendszer paradoxona, hogy a változatlan feltételű állami nyugdíj az alacsony születésszám miatt nem tartható fenn, de a gyermeket szülő és csak a saját gyermekét (gyermekeit) felnevelő nő nyugdíjra nem jogosult. A nyugdíj „születésekor” a nyugdíjjogosultság az alkalmazotti munkaviszonyhoz, kezdetben az állami alkalmazotti munkaviszonyhoz kapcsolódott, de a gyakorlat paradoxonnak még nem nevezhető. Az első világháború előtt az akkori egykeresős családmodellben a nyugdíj ugyanúgy a nyugdíjaskort elérő munkavállaló férfin keresztül finanszírozta a családot, mint a munkaképes korban a munkabér. A családban a nő gyermeket szült, gyermekeket nevelt és a háztartását vezetve dolgozott, alkalmazotti munkaviszony nélkül személyes nyugdíjjogosultsága nem volt. Az első világháború után a meghalt és munkaképtelenné vált férfiak helyett nagyszámú nő kényszerből alkalmazotti munkavállaló lett. A kényszert egyrészt a család eltartása, másrészt a gazdaság működtetése is igényelte. Később sem történt visszarendeződés, hanem az egykeresős családmodell átalakulása folytatódott. Egyrészt a jóléti társadalom többletfogyasztási igénye, másrészt a nők jogos függetlenségi és szakmai vágyai az egykeresős családmodell helyett kikényszerítették a kétkeresős családmodellt, amely mellett nem elhanyagolható mértékben az egyfelnőttes család is jellemző lett. A család átalakulása, a családok tagjainak az alkalmazotti munkavállalási igénye okozta a születésszám drasztikus csökkenését, a korfüggőségi ráta romlását és a nyugdíjrendszer paradoxonát. Ha a születések számának további csökkenését meg akarjuk akadályozni, (ha a születésszám növekedését nem akarjuk hátráltatni), a nyugdíjjogosultságot a járadékfizetéstől és így az alkalmazotti munkaviszonytól el kell választani. És természetesen a születések száma alapvető nemzetpolitikai kérdés is.

A nyugdíj-rendszer paradoxonán túl az állami nyugdíjrendszer kiterjesztése mellett más módon is lehet érvelni. A nemzetgazdaság eredményét (amit jobb híján az éves GDP-vel fejezhetünk ki), az ország természeti adottságaihoz kapcsolódó termelőeszköz állomány és humán tőkeállomány (az ország lakossága) hozza létre. Az egyéni hozzájárulás mértéke meghatározhatatlan, ezért az egyéni hozzájárulás és a hozzájárulásért fizetett jövedelem (bér) aránya, valamint az egyéntől független járadék jellegű jövedelem nagysága mérhetetlen. A nők és a férfiak gyermeket vállalnak, gyermeket eltartanak és nevelnek, nem alkalmazottként vagy alkalmazottként béren kívüli munkát végeznek, beteget ápolnak, időskorúakat eltartanak és gondoznak, meghatározhatatlan körben és mértékben segítséget nyújtanak. A hozzájárulás sajnos károkozásis lehet, amit az igazságszolgáltatás korlátozhat.

4. Az állam finanszírozási kötelezettségének következménye a régi és egy új nyugdíjrendszerben azonos

            A felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben a munkaképes korú foglalkoztatottak éves járulékbefizetései finanszírozzák a nyugdíjas korúak éves nyugdíjkifizetéseit. A járulékfizető munkaképes korúak arra jogosultak (ígéretet kapnak), az állam arra vállal kötelezettséget, hogy nyugdíjas korukban az akkori munkaképes korúak járulékbefizetéseiből a folyó nyugdíjkifizetéseiket biztosítja. Ha a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben az állam az általános számvitel szabályát átvéve azokat követné, akkor az államnak a munkaképeskorú járulékfizető foglalkoztatottakkal szemben keletkezett későbbi fizetési kötelezettségét az államháztartási mérlegben mérlegen kívüli tételként kell elismernie és nyilvántartania. A mérlegen kívüli tétel a folyó mérleg egyenlegét nem befolyásolja, de az évenkénti mérlegen kívüli tételek kumulált összegét az államadósság számbavételénél is vonal alatti tételként ki lehet és ki kell mutatni. A vonal alatti tétel azt jelenti, hogy az állam kötelezettsége valós és elismert, de ezt a nyugdíjaskor eléréséig finanszírozni nem kell. A vonal alatti tételt a nyugdíjgazdasági irodalomban implicit államadósságnak nevezik.

Ha a korfüggőségi ráta egy jól meghatározható szint fölé nem emelkedik, azaz a nyugdíjasok száma és a járulékfizető munkavállalók közötti arány nem „borul föl”, a folyó évi járulékfizetés összegéből a folyó évi nyugdíjellátás finanszírozható. Ellenkező esetben a nyugdíjellátás változatlan feltételekkel nem finanszírozható, az állam a vállalt kötelezettségét a felosztó-kirovó rendszer logikája szerint részben vagy egészben nem képes teljesíteni: „A nem képes teljesíteni” csak a felosztó-kirovó rendszerben változatlan feltételű állításnak fogadható el. Az állam kötelezettséget vállalt a korábbi munkaképes korú járulékfizetőkkel szemben, akiknek a változatlan feltételű nyugdíjigényét köteles teljesíteni. A teljesítés forrása – akár a járulék felemelésével, akár a központi költségvetés adóbevételeinek az átcsoportosításával történik – a munkaképeskorúak jövedelme.

5. Az új állami öregségi nyugdíjrendszer elemei

           Az állandó bejelentett lakással rendelkező és életvitelszerűen ott lakó belföldi állampolgár megszületett gyermeke születése napjától kezdődően nyugdíjjogosult. A külföldi állampolgárokra, mint ahogy az a munkaviszonyhoz kötött nyugdíjjogosultság esetén is, a főszabály nem érvényes, rájuk külön szabály vonatkozik.

A nyugdíjjogosultság kizárólag az öregségi nyugdíj folyósítására a nyugdíjkorhatár elérésétől a nyugdíjjogosult haláláig tart. Ha a nyugdíjjogosult a nyugdíjkorhatár előtt meghal, a nyugdíjjogosultság megszűnik, sem az egyenesági gyermek(ek), sem a házastárs nem örökölheti. A házastárs – ha állandó bejelentett lakással rendelkező és életvitelszerűen ott lakó belföldi állampolgár gyermeke – születésétől saját jogon nyugdíjjogosult, ezért özvegyi öregségi nyugdíj nem létezik. A nyugdíjkorhatár elérése előtt az özvegy indokolt esetben szociális ellátásban részesülhet.

A gyermek állampolgári jogon születése napjától nyugdíjjogosult, aminek induló pénzügyi alapja az állam által folyósított személyi juttatás. Naptári évenként az előző év vagy utólag a folyó év fogyasztási árindexe alapján az állami juttatást valorizálni kell. A kiinduló összeg a született gyermek nevére megnyitott számlára kerül. A számlákat nyilvántarthatja az Államkincstár (vagy más állami intézmény) és összevontan vezeti azokat a jegybank. A nyugdíjjogosult a számlatulajdonos, akinek a számláján nyilvántartott pénzösszeg a zárolt vagyona, azt a nyugdíjkorhatár eléréséig nem használhatja fel, azzal, mint fogyasztó nem rendelkezik. A nyugdíjjogosult felhatalmazása alapján az Állami Adósságkezelő Központ (vagy más állami intézmény) a névre szóló számlán lévő pénzösszeget folyamatosan befekteti. A nyugdíjjogosultak tulajdonában, de a nyugdíjjogosultság eléréséig a névre szóló zárolt számlán nyilvántartott teljes pénzösszeget be kell vonni az államadósság folyamatos finanszírozásába. A finanszírozás költsége a nyugdíjjogosultak nyugdíjalapjának a hozama, aminek az évenkénti nagyságát az előre meghatározott piaci hozamokra épített képlet alapján kell kiszámítani. A kiszámított hozamokat évente, például minden év utolsó napján a név szerinti számlákon jóváírják és a hozamok összegét a jegybanknál vezetett összevont számlára az Adósságkezelő Központ átutalja. A nyugdíjkorhatár elérésekor a számlán levő pénzösszeg egyenlő a befektetések hozamával megnövekedett induló pénzösszeggel, ami a nyugdíjfolyósítás forrása.

Az új öregségi nyugdíj bevezetésekor az induló évben a gyermek születésének napján, a nevére megnyitott számlán a jóváírt összeg – reális feltételezés alapján – legyen 1 millió forint. Az összeg természetesen lehet több és lehet kevesebb, a konkrét döntéshez egyrészt sokoldalú és részletes hatástanulmány, másrészt széles körű egyeztetés szükséges. Ha az állam a megszületett gyermek nevére megnyitott számlára 1 millió forintot befizet, majd azt az államadósság finanszírozására folyamatosan felhasználják, változatlan évenkénti hozamot feltételezve, a 65 és 70 év között felhalmozott nyugdíjalap nagyságát az induló évben születettekre a következő táblázat mutatja:

millió forintban

65 év                  66 év               67 év               68 év               69 év               70 év

1%         1, 91                1,93                 1,95                 1,97                 1,99                 2,01

2%         3,62                 3,69                 3,77                 3,84                 3,92                 4,00

3%         6,83                 7,03                 7,25                 7,46                 7,69                 7,92

4%         12,80               13,31               13,84               14,40               14,97               15,57

5%         23,84               25,03               26,28               27,60               28,98               30,43

6%         44,14               46,79               49,60               52,58               55,73               59,08

Az induló évet követően a folyósított összeg az inflációs rátával indexáltan évről-évre változik (általában emelkedik), ezért a változatlan évenkénti hozammal számított nyugdíjalap is évente természetesen változni fog.

Ha 1 millió forint személyenkénti összeggel és évente 90 ezer nyugdíjjogosult gyermek születésével számolunk, akkor az induló évben az állami költségvetés kiadása 90 milliárd forint, ami az államháztartás teljes kiadásának a 0,5 százaléka, a központi költségvetés kiadásának 0,8 százaléka (2015-ös adatok alapján).

A nyugdíjkorhatár elérésekor a nyugdíjjogosult számláján lévő nyugdíjalap összege, a várható elhalálozási kor alapján adódó várható élettartama, valamint a folyamatos nyugdíjkifizetésekkel csökkenő maradék nyugdíjalap befektetésének a várható hozama alapján a havonta folyósítható járadék összege meghatározható. A nők és a férfiak eltérő várható élettartama azonos induló nyugdíjalapnál azonban eltérő összegű járadékot biztosít[1].

A várható élettartam növekedni fog, jelenleg Magyarországon születéskor a nőké 78,5 év, a férfiaké 70,9 év, 2050-re a nőkét 83,4 évre, a férfiakét 78,1 évre becsülik. Ha 65 év nyugdíjkorhatárig az 5%-os hozammal felhalmozott nyugdíjalap 24 millió forint, a nőknél 20 év várható élettartam és további 5%-os hozammal a havi járadék 156.921 forint, míg a férfiaknál 15 év várható élettartamnál 188.405 forint. 6%-os hozamnál 65 év után a felhalmozott nyugdíjalap 45 millió forint, további 6%-os hozamot kalkulálva változatlan várható élettartam mellett a nőknél 318.281 forint, a férfiaknál 375.882 forint a havi járadék.

A felhalmozott nyugdíjalapból a várható élettartam alapján számítható járadék egyéni szinten pozitív és negatív egyenleget is okozhat. Ha a nyugdíjjogosult a várható élettartamot túléli, a tőkéje elfogyott, a további járadékfolyósítás az államot terheli. Ellenkező esetben maradvány keletkezik, amiről az állam rendelkezik. Elsődlegesen a maradvány a járadéktöbblet finanszírozásának a forrása. A nyugdíjjogosultak összességénél meghatározható időintervallumon belül, kellően megalapozott aktuáriusi módszerekkel számított járadékkifizetéseknél az egyenleg – rendkívüli helyzeteket kivéve (pl. háború) – nullához közeli mértékű. Állami finanszírozási többletkötelezettség feltételezhetően nem keletkezik, mert a nyugdíjkorhatár előtt elhunyt nyugdíjjogosultak maradványösszege is állami bevétel. Általános szabályként célszerű úgy rendelkezni, hogy az állam a járadékkifizetési kötelezettségen felüli maradványösszeggel kizárólag az államadósságot csökkentheti, azt folyó kiadások finanszírozására nem fordíthatja. Egy ilyen szabály ekvivalens azzal az ellentétes hatású kitétellel, ha a rendelkezésre álló nyugdíjalap a járadékfizetésre nem elegendő, a pótlás összege az államadósságot növelő tétel.

Az átmeneti időszakban az új és a régi rendszer párhuzamosan működik. A régi rendszer kifutása után, ami rendkívül hosszú idő, az új állami nyugdíjrendszer kizárólagos lesz. Ha a nyugdíjkorhatár 65 év, akkor 65 év, ha 70 év, akkor 70 év után következik be a kizárólagosság.

Az átmeneti időszak a munkaképes kort megelőző évek számával, azaz 16 évvel 49 évre csökkenthető. Nem okozhat „észrevehető” társadalmi szintű nem tetszést, ha 18, vagy akár a felsőfokú tanulmányok befejezésére jellemző 23 évvel 42 évre csökkenne az átmeneti időszak. Az átmeneti időszak csökkentése természetesen azt is jelenti, hogy a születésüknél fogva nyugdíjjogosult 23 év alattiaknak a nevükre szóló számlát megnyitják, az állammal szembeni követelésüket jóváírják és a jegybanknál vezetett számlára az állam a személyenkénti juttatást, valamint a juttatott összegnek a meghatározandó mértékű évenkénti hozammal számított életkor szerinti összeget átutalja. Az átmeneti időszak 23 évnél nagyobb mértékben is csökkenthető, de ahhoz már a társadalom egyetértését célszerű kikérni.

Ha az átmeneti időszakot az említett módon 18 évvel rövidítjük az állami költségvetés kiadása több mint 1.600 milliárd forint, ami már feltételezhetően meghaladná a folyó költségvetés teherbíró-képességét.

Az átmeneti időszak rövidítéséhez szükséges összeg egyszeri tétel, azt finanszírozni lehet a folyó költségvetésen kívül privatizációs bevételekből vagy hitelfelvétellel. A „Mi adható el az állami vagyonból?”, abból „Mire lenne vevő? – kérdésekre előzetesen még általános jellegű javaslatok sem adhatók, konkrét válaszok csak a döntés időpontjában születhetnek. Hitelfelvétel bármikor lehetséges és három okból is különleges eset lenne. Egyrészt egyszeri és nem ismétlődő tranzakció, másrészt az adott összeg piaci keresletként a nyugdíjjogosultak nyugdíjaskorúvá válásáig nem jelenne meg, harmadsorban a hiteligény rendkívül hosszú futamidejű (ha az átmeneti időszakot 18 évvel rövidítjük és a nyugdíjkorhatár – tegyük fel – 68 év, akkor a futamidő 50 év). A hitel hagyományos forrásból is finanszírozható, de sajátos célja és jellemzői alapján rendkívüli finanszírozási forrás lehetséges.

A tőkepiac feltételezhetően a szokatlanul hosszú futamidőre is meghitelezné az államot, de minden bizonnyal csak úgy, ha az állam legalább az évenkénti kamatfizetést

 vállalja. A kamat a folyó éves költségvetés valós kiadási tétele lenne, ami az állam finanszírozási képességétől függő lehetőség.

A nemzetgazdaság és a társadalom egésze szempontjából előnyösebb finanszírozási megoldás is javasolható, aminek lehetőségét a finanszírozási igény két említett sajátossága támogatja. Az egyik szerint az igény egyszeri és nem ismétlődik. A másik az egyéni számlákon jóváírt pénzösszegek sajátossága: a nyugdíjaskor eléréséig a számlatulajdonosok a pénzösszegükkel szabadon nem rendelkeznek, azzal árupiaci keresletet nem támaszthatnak (magyarul: fogyasztási cikket és szolgáltatást nem vásárolhatnak), kizárólag megbízást adhatnak hazai állampapír vásárlására, ezen keresztül az államadósság finanszírozására.

A rendkívüli finanszírozási technika lényege röviden és talán még így is közérthetően felvázolható. Az állam egyszeri alkalommal hosszú lejáratú (55-60 éves) államadóssági kötvényt bocsát ki a jegybanki alapkamattal megegyező kamattal és a kamatfizetés az államadóssági kötvények lejáratakor egy összegben lesz esedékes. A kötvényeket a jegybank lejegyzi, azaz a jegybank a hagyományos működésén kívül teremt pénzt. A napi gyakorlatnak megfelelő pénzteremtéstől gyökeresen eltérő ennek a pénzteremtésnek a hatása, mert a teremtett pénz az árupiacon keresletként nem jelenik meg, a keresletet – míg a pénztulajdonosok a nyugdíjkorhatárt el nem érik – nem növelheti. A nyugdíjkorhatár elérésekor a nyugdíjjogosultaknak a számlájukon levő pénzösszegből finanszírozható járadékot kiszámítják és azt az összeget, mint állami öregségi nyugdíjellátást folyósítják.

Az új rendszer szerinti finanszírozás a felosztó-kirovó rendszerből adódó kötelezettséget kiváltotta, a régi rendszer szerinti nyugdíjjogosultak körében átmeneti ideig megmarad. A felosztó-kirovó rendszer fokozatosan megszűnik, de a járulékfizetési kötelezettséget átmeneti ideig célszerű fenntartani, mert a járulékbevételekből finanszírozott még meglévő járadékkifizetéssel csökkentett összegből az államadóssági kötvények visszaválthatók, a jegybankkal szembeni kötelezettség fokozatosan csökkenthető, majd megszüntethető. Az államadóssági kötvények visszavásárlásának az időtartama a tőketartozás és a kamatfizetési kötelezettség összegétől függ. A tőketartozás összege jól becsülhető, a kamattartozás összege kevésbé, mert az a jegybanki alapkamat lejáratig tartó változásától függ.

Az átmeneti időszak végső szakaszában a járulékbefizetésekből finanszírozott nyugdíjellátás összege folyamatosan csökken és egy előre meghatározhatatlan időpontban megszűnik, míg az államadóssági kötvények visszavásárlására rendelkezésre álló járulékösszeg folyamatosan emelkedik és szintén egy előre meghatározhatatlan időpontban a törlesztés befejeződik. Ha mindkét folyamat lezáródott, a járulékfizetési kötelezettség megszüntethető, vagy adófizetési kötelezettséggé alakul át. Ha az államadóssági kötvények visszavásárlása előbb fejeződik be, a járulékfizetési kötelezettség folyamatosan csökkenthető úgy, hogy a befizetett járulék összegéből a felosztó-kirovó rendszerből még fennálló nyugdíjkifizetés finanszírozható legyen. A felosztó-kirovó rendszerhez tartozó utolsó életben levő járadékos halálakor a járulékfizetés véglegesen megszüntethető.

A rendkívüli megoldással szemben két ellenvetés elképzelhető. Az egyik az állam és a jegybank finanszírozási kapcsolata, a másik a járulékok összegéből fizetett kamat értelmezése és kezelése. A kamat léte indokolható, kezelése egyszerű. Az állam és a jegybank finanszírozási kapcsolata közgazdasági szempontból ugyancsak egyszerű, de arról a politikusok politikai nézőpontból dönthetnek.

Az állam és a jegybank finanszírozási kapcsolata és az azt magyarázó jegybanki függetlenség korábbi értelmezése az I. világháború lezárását követően változott meg. 1922-ben a német kormány a jóvátétel fizetésére moratóriumot kért. A jóvátételi bizottság a német gazdaság és az államháztartás teljes összeomlásától tartva, a moratórium feltételeként a Birodalmi Bank autonómiáját kérte és kikötötte, hogy az államháztartást a Birodalmi Bank nem finanszírozhatja. A döntés akkor, abban az európai gazdasági helyzetben ésszerű lehetett. Az Európai Unióban, az Európai Központi Bankhoz kapcsolódó nemzeti jegybankok rendszerében – feltehetően a német dominanciából eredően – az 1922-ben született eszme és gyakorlat fennmaradt (Schanz, 1922 és Bánfi, 2013). Konkrétabban fogalmazva a jegybank sem az elsődleges, sem a másodlagos állampapírpiac tipikus szereplője nem lehet, kizárólag rendkívüli helyzetekben jelenthet be átmeneti állampapír-vásárlási akciókat. Eltekintve itt attól a hátránytól, amit az Európai Unió belső szabályozása az Amerikai Egyesült Államokkal szemben Európa egészének okoz, kiemelhető a rendkívüli helyzetnek nevezett kivétel. Ha a pénzügyi válság méretének a csökkentése, a károk enyhítése rendkívül helyzetként elfogadható, a fenntarthatatlan állami nyugdíjrendszer kényszerű megváltoztatása hasonló minősítéssel nemhogy nem vitatható állítás, hanem pénzügyszakmai érvekkel alátámasztható. Egyrészt, és ez a fő érv, a jegybanki pénzteremtés árupiaci keresletet nem generál, az árstabilitást nem befolyásolja, másrészt egyszeri esemény, ezért a gyakorlat „észrevétlen” kiterjedésétől még a hagyományhoz ragaszkodóknak sem kell félniük.

A befizetett járulékból finanszírozott, a lejáratkor egy összegben esedékes kamatos kamat jelentős nagyságú és nehezen becsülhető összeg. Ha a nemzetközi megállapodásokból adódó szabályozás megengedné a kamatmentes jegybanki finanszírozást, a kamat felszámítása és a kamatfizetési kötelezettség elhagyható lenne. A kivételes kamatmentesség is reális alternatíva lehetne, de a meglévő szabályozásnak sincs hátrányos következménye. Az államadóssági kötvények lejáratakor az állam törleszt, a tőketörlesztés a jegybank követelését megszünteti, míg a kamatfizetés összege a jegybank eredményeit növeli. A jegybank és az államháztartás mérlege konszolidálható, a jegybank pozitív eredménye az államháztartás bevétele. Az extra kamatbevétel szintén az állam bevétele, amit célszerű a folyó kiadások finanszírozása helyett az államadósság csökkentésére felhasználni. Ha egy adott évben a jegybanknak az extra kamatfizetés nélkül negatív eredménye lenne, lényeges változás akkor sem történne. A negatív eredmény tőkevesztést jelent, a jegybank alaptőkéje azonban nem csökkenhet, ezért az államháztartási mérleg folyó kiadásának terhére az alaptőkét tőkefeltöltéssel ki kell egészíteni. Ha az állam kamatfizetése a negatív eredményt megszünteti, a tőkefeltöltési kötelezettsége is kizáródott.

6. Függelék: A nyugdíjrendszer kialakulása, múltja és jelene

A nyugdíj fogalmáról

Régi és örök érvényű tétel, ha a meglévők közül elfogadhatót választhatunk, nem célszerű és nem kell folyamatosan új definíciókat konstruálni. Két nemzetközi szaktekintély alapvetően különböző megközelítése közül az egyiket (Stiglitz) elfogadom, a másikat nem (Barr). Stiglitz szerint „A nyugdíjkonstrukciók általában felfoghatók egy speciálisan szabályozott hosszú távú kényszertakarékossági konstrukciónak” (Stiglitz 2000, 342. oldal). Barr szerint az öregségi nyugdíjak „egyik központi célja a fogyasztás kisimítása” (Barr 2009, 3001. oldal).

Barr megállapítása két okból is vitatható. Az elsőt, mint a fogyasztás simításának egyik feltételét Barr is leírja. Barr szerint a szegénység az egyes személy szempontjából csak átmeneti jelenség, az életút egészének nem meghatározó szakasza, ezért minden személy lehetősége a megtakarítás, amiből a nyugdíjas időszak kereslete finanszírozható (Barr, 2009. 142 – 144. oldal). Ezzel szemben bizonyítható, hogy a szegénység nem átmeneti jelenség, és a magas jövedelmű rétegeket sem lehet figyelmen kívül hagyni. Míg a szegényeknél a fogyasztás csökkentésével a fogyasztás simítása lehetetlen, a magas jövedelműeknél a fogyasztás simítása nem értelmezhető, mert nem a fogyasztásuk rovására nő a megtakarításuk és nem azért nő, mert a későbbi nyugdíjas évek fogyasztását kell a megtakarítás növekményéből finanszírozni. Ha a szegénység kizárja, a magas jövedelemnél értelmezhetetlen a fogyasztás simítása, az öregségi nyugdíj a társadalom egészére, mint a fogyasztás kisimításának eszköze és terméke, nem fogadható el.

A Stiglitz-féle definíció elfogadható, de kiegészítést igényel. Mitől kényszerű megtakarítások a nyugdíjkonstrukciók? Az állami felosztó-kirovó és a kötelező tőkefedezetű nyugdíjrendszerek általában egyrészről a jogi szabályozás (a járulékfizetés kötelező), másrészről a gazdasági hatás alapján is kényszermegtakarításként értelmezhetők, mert a járulékbefizetések és a folyósított nyugdíjak között egyéni szinten nincs egyenlőség, ezért újraelosztás zajlik a magas jövedelműek rovására és az alacsony jövedelműek javára, a megélt alacsonyabb életkorúak rovására és a magasabb életkorúak javára (az átlagéletkor alapján), a nők javára és a férfiak rovására, esetleg az idős nemzedék javára és a fiatalabb nemzedék rovására (az utóbbi hatás fordított irányú is lehet). Az önkéntes nyugdíjbiztosítást és a kötelező örökölhető egyéni számlás tőkefedezetű nyugdíjrendszert viszont nem lehet kényszermegtakarításnak definiálni. Az első esetben a megtakarítás szuverén döntés eredménye (az elnevezés is kifejező), amit az állam adókedvezménnyel az önkéntes nyugdíjbiztosítással nem rendelkezők rovására még támogathat is. A második esetben ugyan az állam nem bízza az egyének előrelátó bölcsességére a megtakarítást (ezért az kötelező), továbbá az egyének helyett az állam dönt a folyamatos befektetések kockázatvállalásáról (ezzel a várható hozamról), de újraelosztási hatás nincs, a megtakarítók mindegyike megkapja (az örökösök öröklik) a megtakarításnak a hozammal megnövekedett teljes összegét.

A nyugdíjrendszer kezdetben nem lehetett más, mint – mai szóhasználattal élve – felosztó-kirovó. Valamikor, valahol, valakik[2] eldöntötték, hogy az állami alkalmazottak egésze vagy csak egy szűkebb köre a munkaképes kor végétől pénzügyi ellátásban, azaz nyugdíjban részesül. A döntésnek több oka is lehetett: az állami alkalmazottak bére alacsony volt ahhoz, hogy egyéni megtakarítással a nyugdíjas korú életvitel elfogadható szinten finanszírozható legyen; az állami alkalmazottakat más irányú munkavégzéstől tiltották és a tiltást a folyósított nyugdíj kompenzálta; az „élethosszig tartó” állami alkalmazást, a tanulást, a legjobbak kiválasztását a nyugdíj lehetőségével ösztönözték.

Ha a döntéssel egyidejűleg a nyugdíjfolyósítást is bevezették, a finanszírozás a felosztó-kirovó logika szerint történhetett és mivel az állami alkalmazottak körére terjedt csak ki, munkáltatói nyugdíjnak is tekinthető. Felosztó-kirovó és egyben munkáltatói nyugdíjrendszer csak azért lehetett, mert az állam volt a munkáltató, ezért az állami költségvetésbe befizetett „címkézetlen” adó a nyugdíjkifizetés azonnali forrását biztosította. Államon kívüli munkáltatói és kötelező magánbiztosítású nyugdíjrendszer felosztó-kirovóként nem, csak tőkefedezeti rendszerben lehetséges, mint ahogy az a későbbiekben a magánszférában (a magángazdaságban) elterjedt.

A lényeg: mind a felosztó-kirovó, mind a tőkefedezeti nyugdíjrendszer kezdettől fogva az alkalmazotti munkaviszonyhoz kötődött és a nyugdíjjogosultság, a nyugdíj mértéke az alkalmazotti munkaviszony időtartamától, valamint a munkaviszonyból származó keresettől vagy az abból képződött járulékalap összegétől függött.

A kétféle nyugdíjrendszer közötti különbség:

• a felosztó-kirovó rendszerben a folyó nyugdíjkifizetéseket a folyó járulékbefizetésekből, míg a tőkefedezeti nyugdíjrendszerben a folyó nyugdíjkifizetéseket a munkaviszony időszakában befizetett járulékok összegéből és a járulékalap befektetéséből származó hozamból finanszírozzák;
• a kétféle módon biztosított finanszírozási forrás időbeli eltéréséből adódik, hogy míg a felosztó-kirovó rendszer bármikor azonnal működik, a tőkefedezeti rendszer teljes körűen a bevezetést követő hosszabb időszak után működtethető;
• az általános állami nyugdíjrendszer felosztó-kirovó és tőkefedezeti alapon is működhet, a munkáltatói és a foglalkoztatási nyugdíjrendszerek csak tőkefedezeti alapon működhetnek;
• a kötelező magánnyugdíjrendszer csak tőkefedezeti alapon működhet;
• az egyéni számlás és örökölhető kötelező magánnyugdíj-rendszer egyértelműen a magas jövedelműek igényének kedvező konstrukció, mert az újraelosztási hatásokat, különös tekintettel az alacsony jövedelműek és a magas jövedelműek közötti újraelosztást és így a szolidaritást kizárja. Ha nem örökölhető, akkor a nyugdíjas egyén halálával visszamaradt ki nem fizetett járadék, a nyugdíjalap tartaléka, ami járadékfizetésre vagy a működési költség finanszírozására felhasználható.

A nyugdíjrendszer alapkérdései

A nyugdíj értelmezésünk szerint kizárólag öregségi, előre meghatározott életkortól kezdődő pénzbeli juttatás. Nem tartozik bele az özvegyi juttatás, az árvaellátás, a rokkantság alapján leszázalékolt fogyatékosok juttatása, a speciális okokból „előnyugdíjazottak” juttatása az öregségi nyugdíjkorhatár eléréséig (pl.: balett-táncos, tűzoltó, uránbányász, stb.).

Kell-e öregségi nyugdíj? A rövid kérdésre a rövid válasz csak igen vagy nem lehet. A rövid válasz viszont több kérdést felvet, az érvek és az ellenérvek ütköztetését igényli.

Biológiai tény, hogy az ember születik és meghal. A születéstől a halálig tartó időszak három jól elhatárolható periódusra bontható:

• A gyermeket születéstől kezdve a munkaképes kor eléréséig (előkor) eltartják, jellemzően a vér szerinti szülők.
• A munkaképes korú ember munkát vállal (alkalmazott), vállalkozást tulajdonol (részvény- vagy üzletrész tulajdonos), nem alkalmazottként dolgozik (háztartást vezet, gyermeket nevel), tanul (felsőfokú intézmény hallgatója), az előbb felsorolt csoportok egyikéhez sem sorolható (nem alkalmazott, nem részvény- és üzletrész tulajdonos, nem végez családi – háztartási munkát, nem tanul), mert munkaképtelen vagy nem tud, esetleg nem akar munkalehetőséghez jutni.
• A munkaképes kor felső határától (az előre meghatározott nyugdíjas kor kezdetétől) halála napjáig (utókor) az ember a felhalmozott vagyonából, a munkajövedelméből eltartja (finanszírozza) önmagát, eltartják a gyermekei, részben vagy egészben finanszírozza az öregségi nyugdíj, valamint a munkaképes korban önként megkötött nyugdíjbiztosítás és a munkáltatói (foglalkoztatási) nyugdíjjuttatás.

A döntéshez szükséges lényeges információkat a következő kérdésekre adott válaszok adhatják meg:

• Feltételezhető-e, hogy az utókor önfinanszírozó legyen? A kizárólagos önfinanszírozás nem reális. Egyrészt a társadalom munkaképes korú részében kialakult jövedelmi és vagyoni különbségek alapján csupán egy szűkebb körű önfinanszírozás feltételezése reális. Másrészt a nem alkalmazottként dolgozók, a munkaképtelenek, a munkához nem jutók munkaképes korukban jövedelemmel nem rendelkeznek, ezért megtakarítani nem tudhatnak.
• Feltételezhető-e, hogy a gyerekek eltartsák a szülőket? A gyermek mint kizárólagos eltartó, még azzal a megszorítással sem reális lehetőség, hogy csak a gyermektelen utókorúak legyenek önfinanszírozók, mert munkaképes korban nem terhelte őket a gyermek(ek) előkorában az eltartás költségeinek a finanszírozása. Ellenérvként ugyan felvethető lehet a történelem és a mai szegény országok példája. A történelem folyamán a társadalombiztosítás bevezetéséig részben vagy egészben a fiatalok (gyerekek) támogatták közvetlenül a szülőket. A mai szegény országokban a magas születési arány és a nagycsalád fennmaradásának a fő oka az öreg szülők eltartásának az igénye. Sem a történelmi hagyomány, sem a szegény országok gyakorlata nem lehet döntő érv a fejlettebb országokban. Egyrészt a gyermektelenség nem csak saját akaratból, hanem biológiai okokból is bekövetkezhet, másrészt a nők és a férfiak külön-külön és együtt is huzamosabb ideig lehetnek olyan élethelyzetben, hogy a gyermek nem vállalása a születendő gyermek és a társadalom egésze szempontjából jobb döntés, mint a gyermekvállalás.
• Feltételezhető-e, hogy a munkaképes korban önként megkötött nyugdíjbiztosítás elegendő lehetőség az utókor finanszírozására? Az önkéntes nyugdíjbiztosítás az egyén szempontjából racionális választás, működését szigorú szabályokkal biztosítani és óvni kell, de el kell fogadni, hogy a létfenntartás minimális szintje alatti jövedelemszint kizárja, az afölötti nem magas jövedelemszint még nem ösztönözi a távoli jövőre szükséges megtakarítást.

Ha elismerjük az önfinanszírozás szűkkörű létét, ha nem zárjuk ki a szülők gyermeki támogatását, ha biztatunk a széleskörű önkéntes nyugdíjbiztosításra, akkor is mindezekkel együtt az általános öregségi nyugdíj meglétét feltétlenül szükségesnek tartom. Etikai megközelítésben a társadalmi szolidaritás igénye, gazdasági szempontból a társadalom önvédelmi kényszere alapján érvelek. A szolidaritási elv elfogadása vagy elutasítása emocionális kérdés, arról vitatkozni nem lehet, vagy elfogadom, vagy nem. A társadalom önvédelmi kényszere viszont összetett politikai és gazdasági kérdés. Az elégedetlenség növeli a társadalmi feszültséget, amit egyrészt a politikai szélsőségek a hatalmi harcban kihasználhatnak, másrészt a biztonság fenntartása mind az egyéni, mind a társadalmi költségeket növeli, harmadrészt az élhető társadalmi környezet az elégedetlenség csillapítását, ideális esetben megszüntetését igényli az államtól. Öregségi nyugdíj véleményem szerint tehát kell. Az öregségi nyugdíj a társadalom széles körére kiterjedő állami pénzbeli juttatás, amit az önkéntesség elve alapján a munkáltatói nyugdíjrendszer és az önkéntes nyugdíjbiztosítás kiegészíthet.

A mai nyugdíjrendszerek ugyan országonként eltérő paraméterekkel működnek, ennek ellenére az eredeti, a köztisztviselőkre és a közalkalmazottakra „kitalált” állami nyugdíjak munkáltatói jellegét még magukon viselik:

• munkaviszonyhoz kötődnek;
• a szolgálati idő szükséges minimuma felett a nyugdíj összege a keresettől függ;
• a munkavállaló és/vagy a munkaadó járulékot fizet.

A nyugdíjrendszer lehetséges felépítése

A három pilléres nyugdíjrendszer a történelmi hagyományokon és ennek megfelelő jogi szabályozáson alapul. A három pillér:

• az állami alapnyugdíjrendszer;
• az önkéntes nyugdíjbiztosítás;
• a munkáltatói nyugdíjrendszer.

Az állami alapnyugdíjrendszert gyökeresen át kell alakítani, az önkéntes nyugdíjbiztosítás konstrukciója adott, de a működés néhány elemét változtatni kell, a munkáltatói nyugdíjrendszer szükségessége viszont vitatható.

Az önkéntes nyugdíjpénztár nevének megfelelően önkéntes, az egyes személy dönti el, hogy igénybe akarja venni, vagy nem, ezért ellene érvelni általában nem lehet és nem kell. De működtetésének egy eleme vitatható. Ha az állami alapnyugdíjrendszer az eddigi formájában fennmarad, az a jelenlegi és a várható születésszám alapján csak mind nagyobb állami költségvetési támogatással finanszírozható. Egy új, a jelenlegi működőktől alapvetően különböző állami nyugdíjrendszer bevezetésekor is a folyamatosan szűkülő régi rendszerű nyugdíjasok körére a régi nyugdíjrendszert hosszú ideig fenn kell tartani, ami szintén az állami költségvetés támogatását igényli. Figyelembe kell venni azt is, hogy a kormányzat a költségvetés bevételeit nem tudja vagy nem akarja növelni (a magasabb adószint a magángazdaság teljesítményét csökkentheti), kiadásait nem növelni, inkább csökkenteni szeretné (a költségvetési hiány előírt vagy elvárt korlátai miatt), ezért akár a régi állami nyugdíjrendszer fennmaradásakor, akár egy új rendszer bevezetésekor a teljes körű működtetéséig tartó átmeneti időszak finanszírozása elkerülhetetlen költségvetési többletterhet okoz. További többletterhet az önkéntes nyugdíjpénztárból az állami költségvetésre nem szabad (nem lehet) hárítani, de nem is indokolt. Az önkéntes nyugdíjpénztárakra jellemző adókedvezmény lényegét tekintve adóbevétel kiesés, ami az állami költségvetés egyenlegét rontja. Ha viszont az alacsony jövedelmű és a jövedelem nélküli szegények az önkéntes nyugdíjpénztárt nem képesek igénybe venni, ezért az adókedvezmény a szegények rovására és a magasabb jövedelműek javára jelent újraelosztást, következésképpen az önkéntes nyugdíjpénztári tagokra az adókedvezményt indokolni és elfogadni nem lehet.

A munkáltatói nyugdíjrendszer a munkáltató és a munkavállalók közötti megállapodás, ami a munkavállaló szempontjából elvileg önkéntes. A már meglevő munkáltatói nyugdíjrendszerhez az új munkavállaló belépése (beléptetése) automatikus is lehet, ami az önkéntesség elvét csak látszólag sérti, ha a munkaadó a munkavállalónak béren felüli juttatásként képezi a nyugdíjalapot.

A munkáltatói nyugdíjrendszer csak tőkefedezeti alapon jöhet létre. Működtetésében két etikai kérdést kell megfontolni:

• A munkáltatói nyugdíjrendszer adókedvezménnyel csak akkor támogatható, ha az összes munkavállaló akár egy-egy vállalatnál, akár a kisebb vállalkozásokat összefogó közös pénztárnál munkáltatói nyugdíjpénztárhoz csatlakozhat. Ha a csatlakozás lehetséges és az adókedvezmény érvényesíthető, akkor is még az alkalmazotti munkavállalók javára és az alkalmazotti jogviszonnyal nem rendelkezők, valamint a csatlakozás lehetőségét igénybe nem vevő munkavállalók hátrányára jövedelemújraelosztás történik. A csatlakozás lehetőségét igénybe nem vevő munkavállalók hátránya ésszerűtlen vállalás lenne, ezért azt felesleges feltételezni. Az alkalmazotti jogviszonnyal nem rendelkezőknek egyéni döntési lehetőségük nincs, helyettük az állam dönthet. Ők azok, akik gyermeket szülnek, gyermekeket nevelnek, betegeket ápolnak, öregeket gondoznak, háztartást vezetnek, kertet művelnek, valamint sokféle családi, társadalmi és szociális munkát alkalmazotti jogviszony nélkül végeznek el. Betegek és sérültek nem képesek, munkanélküliek nem tudnak alkalmazottként dolgozni. Sokuknál indokolhatatlan, másoknál szolidaritás ellenes, hogy az adókedvezményből adódó állami támogatást nem vehetik igénybe. A hátrányt az alap nyugdíjhoz kapcsolt kompenzáció szüntethetné meg.
• Az állami alkalmazotti körben munkáltatói nyugdíjpénztárat csak úgy szabad létrehozni és működtetni, ha az a teljes állami szférát lefedi. Az állami alkalmazottak bérét és mindenfajta egyéb juttatását, valamint a munkáltató összes adó és adójellegű befizetését az állam a magángazdaság adóbefizetéseiből finanszírozza. Ha az állami alkalmazottak teljes körére kiterjedő munkaadói nyugdíjrendszer helyett az csak szűkebb körű, akkor azok az állami alkalmazottak, akiknek a munkaadói nyugdíjrendszer lehetőség, előnyös helyzetűek azokkal szemben, akiknek arra nincs lehetőségük. Újraelosztás történik a tagok javára, a tagságból kizártak hátrányára[3].

Ha a munkáltatói nyugdíjrendszer teljes körű, az alkalmazotti munkavállalók egészére és az azon kívüli társadalmi csoportra is kiterjed az adókedvezmény, a harmadik pillér sem gazdasági, sem etikai szempontból nem vitatható, de felesleges. Az adókedvezmény átvezetése az alapnyugdíj rendszerben az állami költségvetés terhelésében azonos, az egyének csoportjai között újraelosztást ugyan nem okoz, de a külön pillér működtetésének költsége reáljövedelmet csökkentő (áremelkedést okozó) tényező.

---

[1]

Az Európai Unió rendelkezése szerint a két nemre kalkulált járadék nem térhet el egymástól. A rendelkezés visszavonása, be nem tartása vagy betartásának a módja a biztosítók és az Európai Unió döntéshozóinak megállapodása szerint dől el.

[2]                     A gazdaságtörténeti leírás számtalan helyen megtalálható: Közgazdasági Lexikon III. kötet (1901) Nyugdíjügy címszó: 128-141. o.; Közgazdasági Enciklopédia IV. kötet (é.n.) Nyugdíjügy címszó: 174-183. o.; Heller Farkas (1923): Magyarország sociálpolitikája. Budapest, Németh József Könyvkereskedése.

[3]                     Az állam természetesen szűkebb körű munkáltatói nyugdíjrendszert megengedhet, ha rendkívüli okokkal a kivétel indokolható (mint például a háborúban részt vett veteránok esetében).

Paradigm shift: a public pension system regardless of employment

            Today’s pension system started to emerge over a hundred years ago. Due to a multitude of adjustments over that time period, the current system is too complicated and intransparent. It is a justified social need that people should be able to estimate the conditions and level of their future pension provisions at any time during their working age, based on transparent and simple calculation rules. The need for simplicity implicitly means that old-age pension should be paid (which is not evident). The current pension system cannot be sustained in the foreseeable future, even with further adjustments. The debate is merely about the time of its collapse. But the basic thesis is that pension provisions are and should be granted!

1. The public pension system as we know it is unsustainable

The critical issue in the public pension system is the so-called age dependence ratio:

p/w

      where

                                    P = number of pensioners

                                    W = number of job holders.

Lowering the pension entitlement age or increasing it by less than the growth in life expectancy raises the number of pensioners, while lower birth rates decrease the number of working-age people, and longer study periods shorten the average work period as people take up work later. All three factors deteriorate the age dependency ratio, but the impact of the dramatically decreasing birth rates is the strongest. These continuous negative changes mean that pension provisions cannot be sustained with unchanged conditions, because sufficient funds are not generated.

Intervention options:

• pension conditions should become less advantageous to pensioners; or 
• funding from the central budget will have to be steadily increased; or
• pension contributions paid by employers or employees should be increased; or
• a pension system radically different from the previous approach and practice should be set up and operated.

The first three options offer no more than short-term, temporary relief; they delay the introduction of a public pension scheme that is sustainable in the long run, and render the inevitably long transition period difficult.

When old-age pension was introduced, the scheme relied on employers. Only a limited group of public sector employees were included, but the coverage was gradually increased. The system was based on the redistribution of provisions. After World War 1, the obligatory “pay-as-you-go” old-age pension scheme was introduced by abolishing the link to employers (the previous scheme fragmented by employers was unified), but the link to the employment relationship was kept. The public pension system has essentially remained “pay-as-you-go”, and has grown into a complicated scheme with a multitude of exceptions.

Besides the “pay-as-you-go” system, an alternative solution has been invented which is an adaptation of employers’ pension funds. The “pay-as-you-earn” system works at such pension funds only, with or without personal accounts. I do not consider personal accounts suitable in the public pension scheme; this solution can only be adapted without personal accounts. However, it is questionable whether this is a realistic and working option which can replace the “pay-as-you-go” system, considering the deterioration of the age dependency ratio. Experts (Stiglitz 2000, pp. 352-354; Barr 2009, pp. 308-309) agree that the two logical approaches are equal, i.e. neither yields better results than the other.

In addition to the age dependency ratio, very serious concerns about the future evolution of employment should be noted (Augusztinovics-Köllő, 2007; Ford, 2017). A major increase in youth unemployment is a current phenomenon. Nothing indicates that this negative phenom is only temporary, i.e. that unemployed youth will find work (albeit after some delay), and youth unemployment will not be regenerated.

2. Old-age pension as a special financial product

In one way, old-age pension as a financial product and the pension system (to be) built on it significantly differ from any other part (element) of the financial system. The period between the decision on its modification and the time when all or part of society are first affected by that modification is very long compared to the average life expectancy. This time period may equal, at the most, the total time from birth to the start of working age, plus the working age itself. I.e. it may last as long as 60-70 years. Some elements of the pension system can be changed “on the go”, before a person reaches pension age, but the entire pension system can only be modified through ascension, from the start of working age (or maybe at a time not far from that). The interim period is very long, and it is cumbersome and expensive to manage. The transformation of the pension system changes the direction and extent of redistribution, which may make those who are adversely affected dissatisfied. And four-year government cycles do not favor politically risky decisions. This is especially true if the effects of those decisions materialize far beyond the four-year cycle. That could be the reason why some countries’ pension systems are still comprised of the elements of the original schemes, with the characteristics of the original schemes. As the elements have been amended several times, these systems have become overcomplicated, without any fundamental change since their inception.

3. Reasons for and justification of the direction of change

In order to devise a new financial product that differs from the public pension scheme as we know it, let us start from the social and economic changes that render the “pay-as-you-go” and “pay-as-you-earn” systems unsustainable. As the number of births has declined and there are more and more pensioners, the conventional pension system cannot be sustained. The number of pensioners could only be lowered by increasing the upper limit of the working age; however, a higher retirement age would increase unemployment in general, and youth unemployment in particular. Also, the physiological limitations to increasing the working age cannot be ignored. The number of pensioners goes up as the population’s average age rises, and will presumably stagnate at a level that cannot be identified yet.

On the one hand, the members of society contribute to the national economy as individuals; it is justified to expect that they should receive pension from the state. On the other hand, the level of their individual contributions cannot be measured. Based on the principle of solidarity, pension provided by the state is the most wide-ranging old-age provision which, according to the primary approach, goes to all citizens with permanent residence in the country, on a universal basis. The public pension system offers old-age provisions only; all other allowances charged to the current pension scheme are part of social provisions. The number of pensioners can be changed through regulations and by altering the retirement age, but the number of births can only be influenced with incentives.

In the current conventional pension scheme, the low number of births makes pension payments with unchanged conditions unsustainable. And as pensions are tied to employment, mothers who give birth to and raise children alone are excluded from universal pension entitlement, and so are women (and occasionally men) who run their households. It is a paradox of the pension system that state-paid pensions cannot be sustained with unchanged conditions due to the low number of births, but women giving birth to and raising their own children (only) are not entitled to pension. When old-age pension was “born”, entitlement was tied to employment (initially to employment in the public sector), but this practice was no paradoxical yet. Before World War 1, when the dominant family model was based on a single wage-earner, pension payments financed families through the men who had reached retirement age, just as wages had financed families when men were of working age. In the family, a woman bore and raised children and worked in the household, without being personally entitled to pension in the absence of an employment relationship. After World War 1, many women were forced to work as employees to replace men who had died or become incapacitated. This was necessary in order to support their families and keep the economy going. This setup proved lasting; the transformation of the family model involving a single wage-earner continued. A new family model based on two wage-earners emerged as a result of increased consumption in welfare states, as well as women’s justified desire for independence and professional success. It should also be noted that single-adult families have proliferated. The transformation of families, and family members’ need for employment, have caused a drastic decline in the number of births, the deterioration of the age dependency ratio, and the above-mentioned paradox of the pension system.

If the continued decrease in the number of births is to be prevented, or if we do not want to hinder the growth in the number of births, then pension entitlement must be separated from contribution payments and, consequently, from employment.Naturally, the number of births is also a basic national policy issue.

Other arguments besides the paradox of the pension system can be made for the extension of the public pension scheme. The national economy’s results (expressed, for want of a better term, by the annual GDP) are created by the means of production connected to the country’s natural resources, and by human capital (the country’s population). The individual contribution level cannot be identified, so its ratio to the resulting income (the wage paid for the contribution) cannot be measured, similarly to the allowance-type income that is independent of the individual. Women and men have children who are supported and raised. They perform unpaid work as employees or outside an employment relationship; they care for the ill, support the elderly, and provide help the scope and extent of which cannot be identified.Unfortunately, the contribution may also cause damage, which can be judicially limited.

4. Equal consequences of the state’s financing obligation in the old and a new pension system

            In the “pay-as-you-go” pension system, annual contribution payments by employees of working age finance annual pension payments to people over the retirement age. Once they reach the retirement age, contribution payers of working age will be entitled to pension payments from the contribution payments by people of working age at that time. The state assumes this pension payment obligation. If, in the “pay-as-you-go” pension system, the state adopted and followed general accounting rules, then it would have to acknowledge and book its future payment obligation towards contribution-paying employees of working age as an off-balance sheet item in the central budget. Off-balance sheet items do not influence the current balance of payments, but the cumulated annual amount of off-balance sheet items can and should be booked as a below-the-line item. A below-the-line item means that the state’s obligation is real and acknowledged, but it does not need to be financed until employees reach the retirement age. A below-the-line item is called implicit public debt in pension economy literature.

Unless the age dependency ratio rises above a level that can be clearly defined, i.e. unless the balance of the number of pensioners and the number of contribution-paying employees is upset, the annual pension provisions can be financed from the annual contribution payments. Otherwise, pension provisions cannot be financed with unchanged conditions, and the state cannot meet part or all of its obligation based on the logic of the “pay-as-you-go” system, unless the conditions of that system change. The state has assumed an obligation towards previous contribution payers of working age, and must meet their pension needs with unchanged terms. These pensions are funded by the income of people who are currently of working age, and can be paid by increasing the contributions or regrouping the tax revenues of the central budget.

5. Elements of the new public old-age pension system

           In the new system, a child born to a citizen who has a permanent registered address in the country (and actually lives there) is entitled to pension from the date of his/her birth. This basic rule, just like pension entitlement tied to employment, is not applicable to foreign citizens. In their case, other rules apply. 

Entitlement to old-age pension starts when a person reaches the retirement age, and ends when he/she dies. No pension is payable if a person dies before the retirement age, i.e. pension cannot be inherited by a direct descendant or spouse. A spouse (provided that he/she was born to a domestic citizen with a registered permanent address who actually lives there) is automatically entitled to pension from the date of his/her birth, so there is no such thing as a widow’s old-age pension. In justified cases, a widow who has not yet reached the retirement age may receive social support.

A child is automatically entitled to pension from the day of his/her birth; the initial pension base is comprised of a personal allowance paid by the state. The amount of this allowance is updated every calendar year based on the consumer price index of the previous year, or retroactively, based on the consumer price index of the subject year. The initial amount is disbursed onto an account opened in the child’s name. These accounts can be registered by the State Treasury or another public institution and managed aggregately by the central bank. It is the account holder who is entitled to the accumulated pension; the money on his/her account is his/her blocked property which cannot be used or disposed over (consumed) until the account holder reaches the retirement age. Based on the entitled person’s authorization, the State Debt Management Centre (or another public institution) invests the money on his/her blocked account. The entire amount (which is owned by the entitled person but kept on the blocked account opened in his/her name until he/she reaches retirement age) is used to finance the country’s public debt. The financing cost is the yield of the entitled persons’ total pension base; the annual cost level is calculated using a formula based on pre-determined market yields. The calculated yields are credited to the personal accounts annually, for example on the last day of every year, while the total yield is transferred by the State Debt Management Centre onto an aggregated account with the central bank. When a person entitled to pension reaches the retirement age, the balance of his/her account is the initial amount increased by the investment yield; this is what pension is paid from.

Let us realistically assume that the amount placed on the account opened in a new-born child’s name in the first year, upon the introduction of the new pension system, is HUF 1 million. Naturally, this sum can be more or less than that; detailed and comprehensive impact studies and wide-ranging negotiations are necessary to arrive at the specific amount. If the state pays HUF 1 million onto the new-born child’s account, and then that amount is kept in use in order to finance public debt, then, assuming unchanged annual yields, the pension base accumulated by the time the account holder reaches 65 to 70 years of age is shown in the following table:

                                                                                                                                                                                                                     million HUF

           age 65         age 66             age 67             age 68             age 69             age 70

1%      1. 91            1.93                 1.95                 1.97                 1.99                 2.01

2%      3.62            3.69                 3.77                 3.84                 3.92                 4.00

3%      6.83             7.03                 7.25                 7.46                 7.69                7.92

4%    12.80             13.31               13.84               14.40               14.97               15.57

5%    23.84            25.03               26.28              27.60               28.98               30.43

6%    44.14            46.79               49.60              52.58               55.73               59.08

From the starting year, the disbursed amount changes (usually increases) annually, pursuant to the inflation index. So the accumulated pension, which is calculated based on a fixed annual yield in the above example, also changes every year.

Assuming a HUF 1 million deposit per capita and the birth of 90,000 children every year who are entitled to pension, the central budget expenditure comes to HUF 90 billion in the starting year. This is 0.5% of all expenditures of the public finance system, and 0.8% of the expenditures of the central budget (based on data for 2015).

When a person entitled to pension reaches the retirement age, his/her monthly pension can be calculated based on the amount on his/her account, his/her life expectancy based on the projected time of death, and the projected yield of the remaining pension investment, which is decreased by monthly pension payments. Due to the difference in the life expectancy of women and men, the same starting pension base results in differing monthly pension amounts.[1]

Life expectancy will increase. Women and men born now are expected to live for 78.6 and 70.9 years, respectively. In 2050, these figures will probably be 83.4 and 78.1 years. If the pension base accumulated until the retirement age of 65 years is HUF 24 million (assuming 5% yield), then, assuming the same yield and that women live for another 20 years, the monthly pension comes to HUF 156,921. For men, who are expected to live for another 15 years, the monthly pension is HUF 188,405. If the yield is 6%, the pension base rises to HUF 45 million after 65 years. Assuming further 6% yield and unchanged life expectancy, the monthly pension comes to HUF 318,281 for women and HUF 375,882 for men.

The pension calculated from the accumulated amount based on the life expectancy may result in a positive or negative balance. If the person entitled to pension survives the life expectancy, then he/she runs out of capital, i.e. the remaining pension will be paid by the state. In the opposite case, a surplus is generated, which is used as decided by the state. Primarily, the surplus is used to finance the pension payable by the state to those who survive the life expectancy. Apart from extraordinary circumstances (e.g. war), the balance of total pension payments (calculated with sound actuarial methods within a certain time period) is close to zero. The state is not expected to incur any additional financing obligation because the amount remaining after the people who die before the retirement age will also constitute income for the state. It is advisable to stipulate the general rule that the state must use any residual pension base for no other purpose than pension payment or the repayment of public debt. I.e. the remaining pension base must not be used to finance current expenditures. This rule is equivalent to the opposite provision that any amount that the state must spend on pension payments because of an insufficient pension base increases the country’s public debt.

The new and the old systems will work parallelly during a transition period. Once the old system “runs out” (over a very long time), the new public pension system will become exclusive. Exclusivity starts at 65 or 70 years of age, whichever is the retirement age. 

The transition period can be lowered by the number of years preceding the working age, i.e. by 16 to 49 years. No perceptible social dissatisfaction would be likely if the transition period was decreased by 18 years, or even by 23 years (the age when a person usually graduates from university) to 42 years. Naturally, a shortened transition period also means that the personal accounts for people entitled to pension since birth are opened, their claims from the state are credited, and the state transfers onto the account with the central bank the personal allowance as well as the amount based on the annual yield (based on the recipient’s age and the yield calculation method to be defined later). The transition period can be shortened by more than 23 years, but in that case it is advisable to seek society’s consent.

If the transition period is shortened by 18 years as described above, the related expenditure in the state budget is over HUF 1,600 billion, which would presumably exceed the maximum level allowed by the current balance of payments.

The amount required to shorten the transition period is a one-off item to be financed from privatization revenues outside the current budget, or by borrowing. What state-owned assets could be sold? What would there be demand for? Not even sweeping generalizations could be made in response to these questions now. Specific answers could only be given at the time of the decision. Borrowing is always a possibility, but it would still be a special event, for three reasons. Firstly, it would be a one-off, non-repeating transaction; secondly, the amount borrowed would not be expressed in market demand until the pension recipients reach retirement age; and thirdly, the loan tenor would be very long (50 years if the transition period is shortened by 18 years, and the assumed retirement age is 68 years). The loan could also be financed conventionally, but unusual financing sources are possible due to the special purpose and conditions of financing.

The capital market would probably finance the state despite the unusually long tenor, but possibly with annual interest payment only. The interest would be an actual expenditure item in the annual budget, and it would depend on the financing capacities of the state.

Another financing option, which is more advantageous to the national economy and society as a whole, could be proposed in line with the two above-mentioned characteristics of the financing need. The loan would only be needed once; and as a special feature of the money transferred onto the personal accounts, the account holders cannot access or dispose over their money until they reach the retirement age. So the money generates no demand for goods as it cannot be used to buy consumption goods or services. Before the retirement age, the account holders can only give orders to buy government securities (and thus finance public debt).

The extraordinary financing technique can be explained briefly and maybe even quite plainly, as follows. The state issues long-term government bonds (with a tenor of 55-60 years) on a single occasion. The bond yield, which equals the base rate defined by the central bank, will be paid upon maturity, in a single amount. The bonds will be subscribed by the central bank, who would thus make money outside the scope of its conventional operations. The effect of this measure is fundamentally different from the central bank’s daily practice, as the money created does not appear as demand in the market of goods; until the owners of the money reach the retirement age, the funds cannot increase demand. When the pension account holders reach the retirement age, the monthly allowance covered by their account balance is calculated and disbursed by the state as old-age pension.

The new financing system replaces the obligation arising from the “pay-as-you-go” system, but that obligation temporarily remains in effect for people entitled to pension based on the old system. The “pay-as-you-go” system gradually loses effect, but it is advisable to maintain the contribution payment obligation for a certain time period, because the contribution income (decreased by the connected pension payments) can be used to redeem the government bonds that finance public debt. The obligation towards the central bank can be gradually decreased, and then eliminated. The time period for which the bonds are redeemed depends on the principal debt and the interest payment obligation. The principal debt is easy to estimate, unlike the interest debt which depends on how the central bank’s base rate changes during the tenor.

Towards the end of the interim period, the pension provisions financed from contribution payments gradually decrease, reaching zero at a point in time that cannot be defined in advance. Meanwhile, the amount available to redeem the government bonds gradually increases, and repayment is completed at a point in time that also cannot be determined now. Once both processes are completed, contribution payment can stop or can be transformed into tax payment.  If the redemption of the government bonds ends sooner, then the contribution payment obligation can be gradually lowered so that the pension payments based on the still existing “pay-as-you-go” system can be financed. Contribution payment can be discontinued for good when the last person who receives pension in the “pay-as-you-go” system dies.

Two arguments can be made against the above-mentioned extraordinary solution. The first one is related to the financing relationship between the state and the central bank; the other involves the interpretation and handling of the income paid from the pension contributions. It is justified that interest should be incurred, and the interest is easy to manage. As to the financing relationship between the state and the central bank, that is also simple economically; however, it is up to politicians to decide, based on political considerations.

The financing relationship between the state and the central bank (and the interpretation of the underlying independence of the central bank) changed after the end of World War 1. In 1922, the German government requested a moratorium for the payment of reparations. Fearing the total collapse of Germany’s economy and public finances, the Reparations Commission prescribed the Imperial Bank’s autonomy in exchange, and stipulated that the Imperial Bank must not provide money for the country’s finances. In Europe’s economic situation at that time, this decision may have been rational. Presumably because of Germany’s dominance, this idea and practice, born in 1922, were maintained in the European Union and kept up by the national banks tied to the European Central Bank (Schanz, 1922, and Bánfi, 2013). Specifically, the central bank must not act as a typical player of the primary or secondary market of government securities; it is only in extraordinary situations that it may buy such securities temporarily. Apart from the disadvantage suffered by all of Europe due to this rule compared to the United States, the provision concerning “extraordinary situations” deserves attention. If containing a financial crisis and mitigating its effects are acceptable goals in an extraordinary situation, it is indisputable that the need to change an unsustainable public pension system can also be qualified as such. This is also supported by financial arguments. First of all (and this is the main argument), the creation of money by the central bank does not generate demand for goods and does not influence price stability; and secondly, this would be a one-off event, so not even those who insist on the traditions should be afraid of any “creeping” extension of the practice.

The compound interest on the contributions paid in, which falls due upon maturity in a single amount, is significant but hard to estimate. If international conventions allowed interest-free financing by the central bank, then it would not be necessary to charge and pay interest. It would be a realistic alternative to exceptionally forego interest, but the current regulations have no adverse consequences either. When the bonds aimed at financing public debt mature, the state effects repayment, and that principal repayment eliminates the central bank’s claim, while the interest payment increases the central bank’s earnings. The balances of the central bank and the system of public finances can be consolidated, and the central bank’s earnings constitute income in the system of public finances. The additional interest income is also realized by the state; it is advisable to use it to lower public debt instead of financing current expenditures. The situation would not change significantly even if the central bank made a loss in a certain year without the additional interest payment. The negative earnings would result in capital loss; however, the central bank’s registered capital must not decrease, so it would have to be topped up, which would be charged to the current expenditures of the system of public finances. If interest payment by the state eliminates the negative earnings, then it is not necessary to top up the central bank’s capital.

6 Appendix: Evolution, past and present of the pension system

On the concept of pension

It is an old and eternal adage that we should not and need not construe new definitions again and again if there is an acceptable choice among the existing ones. Two highly recognised international experts offer two different approaches: I accept one of them (Stiglitz) and refute the second one (Barr). According to Stiglitz, pension schemes can be generally viewed as specially regulated, long-term forced savings plans (Stiglitz 2000, p. 342). According to Barr, a ‘major purpose of old-age pensions is consumption smoothing’ (Barr 2009, p. 301).

Barr’s statement can be debated for two reasons. The first one is described as a condition for consumption smoothing by Barr himself. Barr notes that from the perspective of the individual, poverty is only a temporary phenomenon rather than a determinant of the life cycle as a whole; therefore, saving money in order to finance the demand of the retirement period is an option for each individual (Barr, 2009, pp. 142–144). As opposed to this notion, evidence shows that poverty is not a temporary phenomenon; moreover, high-income segments should not be disregarded. While among the poor it is impossible to smooth consumption by reducing consumption, consumption smoothing bears no relevance to high-income persons: their savings do not grow at the expense of their consumption and they do not step up their savings because they need to finance the consumption of their retirement years from the increment in savings. If poverty precludes consumption smoothing, it is an irrational concept in the case of high-income earners. Old-age pension as a tool and product of consumption smoothing cannot be accepted for society as a whole.

While the definition offered by Stiglitz is acceptable, it needs to be supplemented. Why are pension schemes a form of forced savings plans? The state-run, pay-as-you-go pension system and mandatory fully funded private pension systems can be generally understood as forced savings plans firstly because of their legal regulation (mandatory social security contribution), and secondly, because of their economic effect: at the level of the individual, there is inequality between the contributions paid and the pension disbursed; consequently, funds are redistributed at the expense of higher-income earners and to the benefit of lower-income earners; at the expense of those who lived shorter lives and to the benefit of those who live longer (based on average age); at the expense of men to the benefit of women and perhaps at the expense of younger generations and to the benefit of older generations (although the latter effect may take the opposite direction). By contrast, voluntary pension insurance and the mandatory, inheritable, individual account, fully funded pension system cannot be defined as forced savings. In the first case, saving is the result of a sovereign decision (as suggested by the name of the scheme), which may even be supported by the state – at the expense of those who have no voluntary pension insurance – through tax allowances. In the second case, although the state does not leave it to the individual’s foresight and wisdom to save money (hence, it is mandatory) and instead of the individual the state decides on the risk-taking associated with the continuous investments (hence, the expected return), there is no redistribution effect; all savers receive (their heirs inherit) the total amount of the funds saved, increased by return.

Initially, the pension system was inevitably a ‘pay-as-you-go’ system. At some point, someone, somewhere[2] decided that all public employees – or only a smaller fraction of them – will receive financial benefits – i.e. pension – from the end of their working age. There may have been various reasons behind the decision: the wages of public workers were too low to set aside sufficient savings individually to support the lifestyle of retirement-age individuals at an acceptable level; public workers were prohibited from performing any other kind of work, and the state compensated this prohibition by granting a pension; the prospect of a pension was an incentive for staying in ‘lifelong’ public employment, learning, and the selection of the best.

If the disbursement of pensions was also introduced concurrently with the decision, the funding was likely based on the pay-as-you-go logic, and since this scheme only covered public sector employees, it can also be viewed as an occupational pension. The existence of a pay-as-you-go system combined with a workplace pension plan was only possible because the state was the employer; therefore, ‘non-earmarked’ taxes paid into the government budget provided an instant source of funds for pension payments. Non-public sector workplace pension and the mandatory private pension fund system cannot function as a pay-as-you-go system, only as a fully funded system; it was in this form that it subsequently gained prominence in the private sector (private economy).

In essence: both the pay-as-you-go system and the fully funded pension system were linked to an employment relationship from the start; eligibility to pension and the pension level depended on the duration of the employment relationship, the earnings from employment and the contribution base allocated from the earnings.

Differences between the two pension schemes:

• in the pay-as-you-go system, current pension expenditures are financed from current contribution payments, whereas in the fully funded pension system current pension expenditures are covered by the amount of the contributions paid during the employment relationship and by the return on the invested contribution base;
• it is because of the different time profile of these two different types of funding that the pay-as-you-go system works instantly, any time but the fully funded system can only function completely after a fairly long period has elapsed following its introduction;
• the general public pension system can operate both on a pay-as-you-go or on a fully funded basis, while workplace and occupational retirement pension systems can only operate on a fully funded basis;
• the mandatory private pension system can only operate on a fully funded basis;
• the individual account, inheritable, mandatory private pension scheme clearly benefits high-income workers as it precludes redistribution effects, specifically, the redistribution between low-income and high-income workers; i.e. it precludes solidarity. If the pension cannot be inherited, after the pensioner’s death any unpaid annuity and pension fund reserve can be used to finance annuity payments or operating expenditures.

Basic issues of the pension system

In our interpretation, pension is strictly an old-age financial benefit provided from a pre-defined age. It does not include any widow(er)s’ or orphans’ benefits, disability benefits granted on the basis of the total or partial loss of working capacity, early retirement benefits granted for special reasons until the retirement age for old-age pension is reached (e.g. ballet dancers, firemen, uranium miners, etc.).

Is there a need for old-age pension? The short answer to this short question can only be yes or no. However, the short answer raises several questions, and requires the comparison of pros and cons.

It is a biological fact that we are born and then we die. The period from birth to death can be divided into three distinct periods:

• Children are supported typically by their birth parents from birth until they reach working age (pre-working age).
• Working-age people take a job (employee), own an enterprise (shareholder or stakeholder), work as non-employees (homemaker, raising children), study (student in higher education), or they cannot be classified into any of the above groups (they are not employees, shareholders, stakeholders, homemakers or students) because they have a disability or perhaps they are unable – or unwilling – to find a job.
• From the upper bound of working age (from the pre-defined retirement age) until death (post-working age), people support (finance) themselves from their accumulated wealth or labour income, they are supported by their children, or they are financed – in full or in part – by their old-age pension, the pension insurance scheme joined voluntarily at working age, or the workplace (occupational) pension benefit.

Material information for the decision may be provided by the answers to the following questions:

• Can it be assumed that the post-working age will be self-financed? Self-financing on an exclusive basis is unrealistic. Firstly, based on the disparities in income and wealth across the working-age segment of society, the only realistic assumption is a restricted form of self-financing. Secondly, non-employee workers, people with disability or people with no access to work earn no income during the period of their working age; consequently, they cannot accumulate savings.
• Can it be assumed that children will support their parents? Children as sole supporters are not a realistic option even with the proviso that only the childless post-working age population becomes self-financing as these individuals did not bear the financial burden of supporting their child(ren) during the period of their pre-working age. History and the example of contemporary poor nations may be cited as a counter-argument. In the course of history, up until the introduction of social insurance, the young (children) supported, in part or in full, their parents directly. In the poorest countries of the world today, the high birth rate and the persistence of large families can be mainly attributed to the need to support elderly parents. Neither historical tradition nor the practice of poor countries can serve as decisive arguments in more developed countries. On the one hand, not having children is not always a choice but a biological constraint; on the other hand, women and men may be forced to face life circumstances – either together or separately – where not having children is a better decision than having one, both from the perspective of the unborn child and society as a whole.
• Can it be assumed that the pension insurance joined voluntarily at working age will be sufficient to finance the post-retirement age population? Voluntary pension insurance is a rational choice from the perspective of the individual; its operation should be protected and secured by strict rules. It should be accepted, however, that an income level below the subsistence minimum precludes – and a low income level above that is insufficient to encourage – saving for a distant future.

Even if we acknowledge the existence of a limited level of self-financing and do not rule out that parents are supported by children while the population is also broadly encouraged to join a voluntary pension fund, even with all that considered, I still believe that a general old-age pension is indispensable. From an ethical standpoint I base my arguments on the need for social solidarity and, from an economic standpoint, on the self-preservation pressure on society. The acceptance or rejection of the solidarity principle is an emotional issue that cannot be debated; it is either accepted or rejected. The self-preservation pressure on society, however, is a complex political and economic issue. Dissatisfaction aggravates social tension which, on the one hand, might be exploited by political extremists in a power struggle; on the other hand, the maintenance of security increases both individual and social costs. Thirdly, a liveable social environment needs the state to alleviate – or ideally, eliminate – dissatisfaction. In my view, therefore, old-age pension is a necessity. Old-age pension is a financial benefit provided by the state to a broad spectrum of society, which may be supplemented – based on the voluntariness principle – by the occupational pension system and the voluntary private pension fund system.

Although contemporary pension systems operate with different parameters in individual countries, they still bear the marks of the occupational nature of state pensions, which were originally ‘designed’ for civil servants and public employees:

• they are linked to employment;
• above the required service time minimum, the amount of the pension depends on earnings;
• employees and/or employers pay contribution.

A possible structure of the pension system

The three-pillar pension system is founded upon historical traditions and the corresponding legal regulation. The three pillars are the following:

• basic state pension system;
• voluntary private pension funds;
• occupational pension system.

The state-run basic pension system must be transformed fundamentally; the structure of voluntary private pension funds is in place but some of its elements need to be changed; the necessity of the occupational pension system, however, is questionable.

As its name suggests, voluntary pension funds are voluntary; the individual decides whether they want to take recourse to it or not; arguing against it, in general, is impossible and unnecessary. However, some elements of its operation can be called into question. If the basic state pension system is maintained in its current form, its financing will need more and more funding from the central budget based on the current and expected birth rate. Even if a new, fundamentally different state-run pension system is introduced, the old pension system would have to be maintained for a long period of time to cover the continuously shrinking group of old-system pensioners, which would still require support from the central budget. It must also be considered that the Government is unable or unwilling to increase the revenues of the budget (a higher tax level may impair the performance of the private economy) and wishes to reduce, rather than increase, budget expenditures (due to the prescribed or required constraints of the budget deficit), whether the old state-run pension system is maintained or a new system is introduced, the budget would incur an inevitable additional burden because it has to finance the transitional period until the full-scale operation of the system. No further additional burden should (could) be passed on to the state budget from the voluntary pension fund, and neither would this be justified. The tax allowance that is typically granted to voluntary pension funds is essentially a loss in tax revenue, which deteriorates the fiscal balance. If, however, low-income workers or poorer citizens with no income are unable to use the voluntary pension fund, the tax allowance would imply a redistribution to the benefit of higher-income workers at the expense of the poor; consequently, the tax allowance cannot be justified or accepted for voluntary pension fund members.

The occupational pension system is an agreement between the employer and employees which, theoretically, is voluntary from the perspective of the employee. A new employee can enter (be directed to) the existing occupational pension system automatically as well, and this will only seemingly violate the voluntariness principle if the employer accumulates a pension fund for the employee as a fringe benefit.

Occupational pension systems can only be created on a fully funded basis. In operating the system, two ethical issues arise.

• The occupational pension system can only be supported by tax allowance if all employees have an option to join an occupational pension fund either at their company or at a joint fund comprising several smaller enterprises. Even if the entry is possible and the tax allowance can be applied, there will be a redistribution of income to the benefit of employees in employment at the expense of non-employees and workers opting out of joining the pension scheme. Since it would be an irrational decision for employees to opt out of the scheme given the disadvantage it would entail, it would be unreasonable to assume that they do. Workers who are not in an employment relationship do not have an option to make an individual decision; the state decides instead of them. This category of workers includes those who give birth, raise children, care for the sick and the old, manage households, cultivate gardens or carry out various social work, or work for the family and society without being in an employment relationship. The sick and the disabled are unable to, and the unemployed cannot work as employees. With many of them, it is unjustifiable and with others, it is against the principle of solidarity to be cut off the state aid entailed by the tax allowance. This disadvantage could be eliminated by a compensation linked to the basic pension.
• As regards public employees, an occupational pension fund should only be established and operated if it covers the entire public sector. It is from the tax receipts from the private economy that the state finances the wages and other benefits of public workers and all tax and tax-type payments of employers. In the event of a more restricted occupational pension system that does not cover the full spectrum of public employees, public workers who have access to the occupational pension system would enjoy an advantage over those who do not have that option. There is a redistribution of income to the benefit of fund members at the expense of those without access to membership[3].

Assuming that the occupational pension system is comprehensive and the tax allowance is applied to all employees plus the social group outside of employment, the third pillar cannot be questioned either from an economic or from an ethical aspect – with that said, however, it is superfluous. If the tax allowance was included in the basic state pension system the central budget would incur the same burden, and this would not give rise to a redistribution between different groups of individuals, but the expense of operating a separate pillar is a factor that reduces real income (increases prices).

---

[1]

According to the European Union’s rules, the pension calculated for men and women must be equal. It is up to the European Union’s decision-makers whether this rule will be withdrawn, violated or enforced (and if so, how).

[2] This description can be found in numerous pieces of the literature on economic history: Közgazdasági Lexikon (Lexicon of Economics), Vol. III. (1901), ‘Pension Affairs’ entry: pp. 128–141; Közgazdasági Enciklopédia (Encyclopaedia of Economics), Vol. IV. (n.d.) ‘Pension Affairs’ entry: pp. 174–183; Farkas Heller (1923): The Social Policy of Hungary. Budapest, Németh József Könyvkereskedése.

[3] Obviously, the state may allow a more restricted occupational pension scheme if such an exception is warranted by extraordinary reasons (e.g. in the case of veterans who served in the armed forces during a war).