1. Néhány előzetes fogalmi megjegyzés
A klasszikus angol közgazdaságtan legnagyobb alakjai, Adam Smith, David Ricardo, Karl Marx a munkaérték-elméletet elfogadták, közülük Karl Marx jutott az elmélet kifejtésében a legtovább. Két ponton is finomított, amivel javított az eredeti felfogáson, a bonyolult munkát visszavezette egyszerű munkára, és bevezette a társadalmilag szükséges munka fogalmát. Megkísérelte a már Ricardótól ismert probléma megoldását, ami az eltérő termelési periódusú, valamint az eltérő munka–tőke arányú termékek előállításánál jelentkezik. A kísérlet lényege az értékből levezethető termelési ár bevezetése, aminek alapján a kereslet–kínálat szerint változó piaci áraknak nem a társadalmilag szükséges munkamennyiségnek megfelelő érték az árcentruma, hanem az értékből levezetett termelési ár. Az irodalomban transzformációs problémaként ismert kérdésre adott válaszok szerint egy invariancia posztulátum elfogadásával az értékalapú rendszerből árrendszer deriválható, ha valamilyen mennyiségnek az értéke és az ára azonos. A feltételt teljesítheti az értéktöbbletek és a profitok összegének vagy az értékek és az árak összegének vagy egy áru értékének és árának az azonossága.
A transzformációs problémától eltekintve is indokolt és célszerű az árupénzre kiterjesztett munkaérték-elmélet alapján létrejött pénzáruérték-elmélet kifejtése, mert további gyengeségeket, így korlátozott értelmezési lehetőségeket, elméleten belüli ellentmondást, rendszerhibát lehet kimutatni.
Mindenekelőtt egy definíciót kell rögzíteni. Ha egy-egy konkrét áru (szolgáltatás) a piaci kereslet és kínálat alapján viszonyul a pénzhez, akkor az áru pénzben, azaz árformában fejeződik ki. Az adásvétel megtörténte után minden egyes konkrét áru adott mennyisége egyenlő lett adott pénzmennyiséggel. A pénzmennyiség a konkrét áru konkrét árnagysága. A munkaérték-elmélet fogalmi keretén belül, árupénzt feltételezve és a munkaérték-elméletet az árupénzre is kiterjesztve, ha 20 mázsa búza = 10 font arannyal, akkor a 20 mázsa búza ára (árnagysága) 10 font arany, ami azt fejezi ki, hogy 20 mázsa búza és 10 font arany előállításához társadalmi szinten szükséges munkamennyiség egyenlő.
2. A pénz értékmérő funkciójának marxi értelmezése
Marx az egyszerűsítés kedvéért feltételezett arany anyagú pénzáru értékmérő funkcióját a következőképpen kezdi tárgyalni: „Az arany első funkciója az, hogy az áruvilágnak értékkifejezése anyagát szolgáltassa, vagyis az áruértékeket mint egynemű, minőségileg egyenlő és mennyiségileg összehasonlítható nagyságokat fejezze ki.” (Marx, 1967. 95. o.) A pénz mint értékmérő passzív, a tárgyiasult emberi munka alapján adódó áruérték mérésének eszköze, amelyet éppen az áruértékek egyneműsége, minőségileg azonos volta – ti. „minden áru mint érték tárgyiasult emberi munka” (Marx, 1967. 95. o.) – teszi értékmérésre alkalmassá. Minthogy az érték az áruk társadalmi sajátossága, ezért mérése csak az áruk és áruk közötti viszonyban lehetséges.
Az áruértékek minőségi azonossága lehetővé, a gyakorlati igény szükségessé teszi a pénz útján történő értékmérést. „Az áruk, amelyeknek ára meg van határozva, valamennyien a következő formában fejeződnek ki: a mennyiségű A áru = x mennyiségű arany, b mennyiségű B áru = z mennyiségű arany, ahol a, b, c az A, B, C árufajták meghatározott mennyisége, x, z, y az arany meghatározott mennyisége… Mint ilyen, különböző aranymennyiségekkel hasonlítják és mérik magukat egymáshoz, és technikailag kifejlődik az a szükségszerűség, hogy egy rögzített mennyiségű aranyra mint mértékegységükre vonatkoztassák őket.” (Marx, 1967, 97-98. o.)
Tehát az
a mennyiségű A áru = x mennyiségű arany,
b mennyiségű B áru = z mennyiségű arany,
c mennyiségű C áru = y mennyiségű arany
egyenlőségek kettős összehasonlítást – mennyiségi viszony meghatározást – szemléltetnek: egyrészt a különös áruk (A, B, C) az általános áruhoz viszonyulnak és a különös áruk különböző mennyiségei (a, b, c) az aranynak mint pénzárunak a különböző mennyiségéhez viszonyulva (x, z, y) kifejezik a különös árukban tárgyiasult emberi munkát, azaz a különös áruk értéknagyságát; másrészt a különös áruk különböző mennyiségei (a, b, c) az aranynak mint pénzárunak a különböző mennyiségeihez (x, z, y) viszonyulva kifejezik a különös árukban tárgyiasult emberi munka arányait, azaz a különös áruk értékének az arányait. Ez utóbbi viszony technikailag könnyebben mérhetővé válik, ha a különös áruk különböző mennyiségeit a pénzáru egységéhez viszonyítjuk, így például:
mennyiségű A áru = egységnyi arany,
mennyiségű B áru = egységnyi arany,
mennyiségű C áru = egységnyi arany.
A különös áruk különböző mennyiségeit célszerű a pénzáru egységéhez viszonyítani, ami ezzel az aranynak mint értékmérőnek a mértékegysége lesz. A mértékegység hányadokra való bontása, illetve többszöröseire való emelése a mércének a kifejlesztése.
Az értékmérés folyamata láthatóan két mozzanatot tartalmaz, s a két mozzanat együtt az értékmérés. Az egyik mozzanat: az értékaránymérés; a másikat nevezhetjük: értékszintmérésnek (az értékaránymérés elnevezést Erdős Péter használta; Erdős P., 1974, 129. o.).
Az értékmérés két mozzanata – mintegy az értékmérés folyamatának kétoldalú megközelítése – szemléltethető egy gigantikus, a piacra vitt és értékesített összes áru árjegyzékén:
20 rőf vászon =
1 kabát =
10 font tea =
40 font kávé = 2 uncia arany
1 köböl búza =
½ tonna vas =
x mennyiségű A áru =
Az értékaránymérés a bal oldalon levő különös áruk értékviszonyának a meghatározódása: a bal oldalon levő egyik különös áru a jobb oldalon levő pénzárun keresztül a bal oldalon levő többi különös áruhoz viszonyítja önmaga értékét.
Az értékszintmérés a bal oldalon levő egy-egy különös áru és a pénzáru értékviszonyának a meghatározódása: a bal oldalon levő egy-egy különös áru értéknagysága és a jobb oldalon levő pénzáru értéknagyságához viszonyul.
Egy áru értékkifejezése aranyban (x mennyiségű A áru = y mennyiségű pénzáru) az áru pénzformája, definíciószerűen az ára. Ezek szerint az értékszintmérés eredménye szükségszerűen árnagyság-meghatározódás, mert a különös áruk az aranyban fejezik ki értéküket; az értékszintmérés folyamatában az értékszint árnagyság formájában jelentkezik. Az értékaránymérés mozzanata a különös áruk értékviszonyainak a meghatározódása, de mert ez a meghatározódás a pénzárun keresztül annak közvetítésével történik, az értékarány szintén árarány formájában jelenik meg.
Az értékszintmérés értelmezéséből és az ár fogalmának meghatározásából azonosság következik:
20 rőf vászon =
1 kabát =
10 font tea =
40 font kávé = 2 uncia arany
1 köböl búza =
½ tonna vas =
x mennyiségű A áru =
értékösszeg = árösszeg
Ha az árszínvonal fogalmát a különös áruk összességénél az egységnyi értéknek az áraként, azaz fajlagos árként határozzuk meg, akkor az adott fogalmi rendszerben az árszínvonal szükségszerűen állandóan egységnyi. S ugyancsak, ha a pénz vásárlóértékét az árszínvonal reciprokaként, az egységnyi pénzért vásárolható értékű áruban határozzuk meg, a pénz vásárlóértéke szintén állandóan egységnyi, ezért az árszínvonal és a pénz vásárlóérték kategóriák pénzelméleti tartalmat nem hordoznak, így használatuk felesleges. Mindkét kategória használata először a mennyiségi pénzelmélet Fischer nevéhez köthető forgalmi szemléletű válfajához kapcsolódik.
Az értékösszeg–árösszeg egyenlőség értelmezhetősége az értékmérce–ármérce azonosságát feltételezi, holott a konkrét piaci cserefolyamatban az ármérce más, mint az értékmérce.
Marx az értékmérő és az ármérce alapvető különbözőségét hangsúlyozza: „Mint értékmérő és mint ármérce a pénz két egészen különböző funkciót teljesít. Értékmérő mint az emberi munka társadalmi megtestesülése, ármérce mint megállapított fémsúly. Mint értékmérő arra szolgál, hogy a legkülönbözőbb áruk értékét árrá, képzelt aranymennyiséggé változtassa; mint ármérce ezeket az aranymennyiségeket méri.” (Marx, 1967. 98-99. o.)
Igen ám, de szintén Marx szerint: „Amikor például a kabátot mint értékdolgot egyenlővé tesszük a vászonnal, a benne rejlő munkát egyenlővé tesszük a vászonban rejlő munkával. A kabátot készítő szabómunka ugyan a vásznat készítő szövőmunkától különböző fajta konkrét munka. De az, hogy egyenlővé teszik a szövőmunkával, a szabómunkát ténylegesen redukálja arra, ami mindkét munkában valóban egyenlő: arra a közös jellegükre, hogy mindkettő emberi munka.” (Marx, 1967, 55. o.). Itt a marxi idézetben a 20 rőf vászon = 1 kabát egyszerű, egyes vagy véletlen értékformáról van szó, így az 1 kabát és a 2 uncia arany között nincs lényegi különbség, mindkettő egyenértékforma.
Az egyenlővé tevés minőségi és mennyiségi megfeleltetést jelent, az mérést igényel, ami viszont mércét – tehát értékmércét feltételez. Úgy, ahogy Marx is írja: „Magát a munkamennyiséget a munka időtartamával mérjük, a munkaidő mércéje viszont az idő meghatározott része, például óra, nap stb.” (Marx, 1967, 44. o.) Vagyis az egyes áru ára és az áruk árösszege ki kell hogy fejeződjön egyrészt értékmérce alapján, s ily módon értelmezhető az értékösszeg–árösszeg egyenlőség. Másrészt az áru ára és az áruk árösszege egy adott súlyú aranyban mint ármércében is kifejeződik. Ez a mérce és az ennek alapján kifejezett árnagyság jelenik meg a konkrét cserefolyamatban mint a konkrét piaci értékítélet egyik és másik eleme. S ebben a formában értelmezhető az aranypénzrendszer ártörvénye: az áruk árösszege a különös áruk és a pénzáru értékváltozásának eredője; vagyis az áruk árösszege változik, ha a különös áruk és a pénzáru (arany) termelésének termelékenysége változik, kivéve az azonos irányú és mértékű változás esetét.
A történelmi folyamat során az ármérce formájában változás következett be. A fémsúlyok mint mértékegységek fokozatosan elváltak a tényleges súlymértéktől, és mint önálló pénznevek jelentek meg. A változás okát Marx három alapvető tényezőre vezeti vissza:
„1. Idegen pénz bevezetése kevésbé fejlett népeknél… Ennek az idegen pénznek a nevei különböznek a hazai súlynevektől.
2. A gazdaság fejlődésével a kevésbé nemes fémet a nemesebb kiszorítja az értékmérő funkcióból… A font például egy valóságos font ezüstnek a pénzneve volt… A font mint pénznév és a font mint az arany közönséges súlyneve most elvált egymástól.
3. A fejedelmek évszázadokon át folytatott pénzhamisításai, amelyek következtében a pénzérmék eredeti súlyából a valóságban csak a név maradt meg.” (Marx, 1967, 99-100. o.)
A változás lényege annyi, hogy az ármérce mértékegységét, nevezetesen a pénzlábat, a pénznév egységének a súlyban mért aranytartalma alapján határozták meg. Ily módon az áruk árösszegét és annak változását a konkrét piaci értékítélet pénznemben fejezte ki. De emögött a pénznem aranytartalma alapján adódó súlyra mért aranymennyiség húzódott meg, tehát míg korábban közvetlenül, itt most már közvetetten jelenik meg az ármérce mint fémsúlyok mennyiségének a skálája.
A különös áru és a pénzáru értékviszonyát elsődlegesen a pénzáru termelése helyén az értéktörvény szabályozza. És mert a folyamat spontán piaci mechanizmus, kialakulásának és folytonos lejátszódásának szükségszerű feltételei vannak:
- az aranytermelés helyén a folyó termelésből származó aranyat közvetlenül cseréljék ki más árukkal;
- az aranytermelés és a különös áruk termelése között a tőke és a munkaerő mozgása korlátozásmentesen szabad;
- az aranytermelés helyén kialakuló mindenkori új és valós értékviszony végig fertőzze a teljes cserefolyamatot.
A pénzáru termelése (aranytermelés) ugyanolyan normális termelési folyamat, mint bármely más árué. Az aranytermelés helyén az arany mint közönséges áru áll szemben és cserélődik el bármely más árura. Az első csere – ha úgy tetszik – barternek is nevezhető. Ha a cserében a társadalmilag szükséges munkamennyiségek egyenlősége nem teljesül, a szabad tőke és munkaerő mozgása a piaci kereslet és kínálat változásán keresztül az egyenlőséget kikényszeríti. Az áruként kitermelt arany a forgalomban azáltal válik pénzzé, hogy – szemben más árukkal – a csere lezajlása után nem kerül ki onnan, hanem bent maradva, a további állandóan ismétlődő cserefolyamat lebonyolításának eszközévé lesz. Ekkor már az árupénz mindenkori értékviszonya az elsődleges értékviszonyból eredő fertőzés eredménye.
Marx a következőképpen írja le a mechanizmust: „…az áruk forgalmi területén van egy rés, amelyen át az arany (az ezüst, egyszóval a pénzanyag) mint adott értékű áru belép erre a területre.
Ezt az értéket feltételezi a pénz értékmérő funkciójánál, tehát az ármeghatározásnál. Ha mármost például magának az értékmérőnek az értéke süllyed, ez először azoknak az áruknak az árváltozásában jelentkezik, amelyeket közvetlenül a nemesfémek termelési forrásánál cserélnek ki ez utóbbiakkal mint árukkal. Főleg a polgári társadalom kevésbé fejlett állapotaiban a többi áru nagy részét még hosszabb ideig az értékmérőnek most már illuzórikussá lett, elavult értékében becsülik meg. De az egyik megfertőzi a másikat a vele való értékviszonya útján, az áruk arany- vagy ezüstárai fokozatosan kiegyenlítődnek olyan arányokban, amelyeket maguk az értékeik határoznak meg, míg végül valamennyi áru értékét a pénzfém új értékének megfelelően becsülik meg. Ezzel a kiegyenlítődési folyamattal együtt jár a nemesfémek mennyiségének folytonos növekedése, amelyek a közvetlenül velük kicserélt áruk fejében azok helyébe özönlenek. Ezért ugyanabban a mértékben, amelyben az áruk helyesbített árai általánossá válnak, vagyis amelyben értékeiket az új, csökkent és bizonyos pontig tovább csökkenő fémértékben becsülik meg, már megvan a nemesfémnek az a többlettömege is, amely realizálásukhoz szükséges.” (Marx, 1967, 115. o.)
Mindeddig – az értékviszony kialakulásakor és annak változási folyamatában, az ún. fertőzési mechanizmusban – feltételeztük, hogy az aranytermelés nemzeti keretekben történik, azaz minden ország aranyat is termel, és az aranypénz igényét a belső termelés biztosítja. E feltételezés az aranymosásról az aranybányászatra való áttéréssel mindinkább érvényét veszti, és már a XIX. század második felében jellemző, hogy néhány ország adja a világ aranytermelésének döntő hányadát, míg a világgazdaság országainak többsége nem, vagy csak csekély mértékben termel aranyat. Ekkor már szükségszerű a monetáris célú aranyimport, s ez azt jelenti, hogy a fertőzési mechanizmusban még bonyolultabb, a mindenkori új és valós értékviszony az importált arany értéknagyságának alakulásán keresztül terjed.
3. A tökéletes értékmérés illúziója aranypénzrendszerben
Az értékmérés valójában értékbecslés, mert a pénzáruban kifejezett árnagyságok nem pontos matematikai egyenlőségek eredményei. Ezentúl az arany mint árupénz két szempontból sem képes tökéletes értékmérő lenni. Egyrészt nem lehet változatlan értékmérő, másrészt az arany bányatermékként korlátlanul nem termelhető áru, ezért a munkaérték-elmélet belső logikájának megfelelően a társadalmilag szükséges munkamennyiség nem az egyéni termelők munkamennyiségeinek átlaga, hanem a legrosszabb feltételeknél az átlagos technikai színvonallal kitermelt arany egyéni munkamennyisége az érték meghatározója. Az aranynak (hasonlóan a mezőgazdasági termékekhez) ún. hamis társadalmi értéke lesz és a legrosszabbiknál jobb körülmények mellett kitermelt aranynál járadék képződik.
Az aranyként megjelenő pénzáru termelésénél fogva áru, tehát különös áruként termelik, és csak a társadalmi elismerés teszi általános áruvá. De mert eredendően éppen olyan természetes áru, mint az áruvilág bármely tagja, nem független a termelés feltételeitől, ugyanazon feltételek hatásának van kitéve, mint bármely más áru. Az értékmérésnek nem lehet tökéletes mércéje, mert mennyiségileg maga sem állandó (ellentétben minőségi vonatkozásával).
A változatlan értékmérő hiányát, tehát olyan áru kiválasztásának lehetetlenségét, amely időben és térben is változatlan mérceként szolgálna, már Ricardo feltárta: „Jó lenne, ha valahányszor az áruk viszonylagos értéke megváltozik, módunk lenne annak a megállapítására, melyik csökkent és melyik emelkedett közülük valóságos értékében. Ez csak úgy volna lehetséges, ha egymás után összehasonlítanák őket valamely változatlan értékmérővel, amely önmaga nincs alávetve egy olyan ingadozásnak sem, amelynek a többi áru ki van téve. Ilyen értékmérőnk azonban sohasem lehet, mert nincs olyan áru, amely maga ne lenne kitéve ugyanazoknak a változásoknak, mint azok a többi áruk, amelyeknek az értékét meg akarjuk állapítani. Más szóval, nincsen olyan áru, amelynek az előállításához ne lenne egyszer több, másszor kevesebb munkára szükség. De ha lehetséges is lenne az értékmérő értékében beálló változásoknak ezt az okát kiküszöbölni, ha lehetséges is lenne elérni, hogy például pénzünk előállításához mindenkor azonos munkamennyiségre legyen szükség, akkor sem lenne tökéletes vagy változatlan az értékmérő, mert mint már igyekeztem kimutatni, még mindig alá lenne vetve a munkabérek emelkedésével vagy csökkenésével járó viszonylagos változásoknak, mégpedig azért, mert előállításához esetleg nem ugyanolyan arányban van szükség állótőkére, mint azoknak az áruknak a termeléséhez, amelyeknek az értékváltozásait meg akarjuk állapítani. De változásoknak lenne alávetve a munkabérek csökkenése vagy emelkedése esetén abból kifolyólag is, hogy különböző a saját és a vele összehasonlítandó áruk előállításánál alkalmazott állótőke tartóssága, továbbá annak következtében, hogy a piacra hozatalához szükséges idő hosszabb vagy rövidebb lehet, mint a többi árunál, amelyeknek az értékét meg akarjuk állapítani.” (Ricardo, 1954, 82-83. o.) Ricardo elismeri, hogy az arany (vagy ha bármely más áru is lenne a pénz, az ugyancsak) nem tökéletes eszköze az értékmérésnek, mert a társadalmilag elismert értéke, valamint termelésének szerves összetétele is változhat, ceteris paribus, az értékmérés mechanizmusa során adódó árösszegváltozás nemcsak a különös áruk termelési feltételeinek, hanem az általános áru, az arany termelési feltételeinek a változásából is eredhet. Ricardo ezt az értékmérő fogyatékosságának tekinti.
Ismert kísérlet egy elméleti modellen belül a változatlan értékmérő meghatározása. Sraffa az újratermelés folytonos redukálásával jut el olyan termékhalmazhoz, amelyet előállításának minden fázisában pontosan az átlagos társadalmi arányok szerint termelnek. A szerző azonban nem a mindenkori pénzről és nem egy lehetséges pénzről állítja a változatlanságot (Sraffa, 1975).
Ha a technikai és technológiai színvonal emelkedéséből adódó termelékenység változását is figyelembe vesszük, további pénzelméleti következtetésfogalmazható meg.
Ha a közönséges áru termelésében a termelékenység nő (és ez a jellemző), a társadalmi értéke csökken. Ezzel szemben, ha az arany termelékenysége emelkedik, az arany társadalmi értéke nem változik meg, mivel a legrosszabb feltételek melletti termelés határozza meg az értékét. Az arany értékmérő funkciójának feltétele ebben az esetben az arany társadalmi értékének a megváltozása azon keresztül, hogy a tőkeáramlás hatására a rosszabb körülmények között működő bányákat bezárják, így az arany társadalmi értéke emelkedik. De valóban bezárják?
Lehet, de egyáltalán nem biztos, hogy igen. Mint Varga Jenő írja: „…az aranytermelésnél nincs egységes termelési költség, hanem minden bánya művelésbe vétetik, melynek művelése által egy súlyegység arany termelése kevesebb reális kiadást okoz, mint amennyit az adott árviszonyok mellett érte vásárolni lehet. Az újonnan termelt arany, kerüljön termelése bármily sok vagy kevés költségbe, értékét a piacon készen találja, vásárlóképességét a már forgalomban levő arany vásárlóképessége szabja meg; az újonnan termelt arany olcsóbb termelési költsége bányajáradék alakjában mutatkozik, nincs és nem lehet áremelői hatása.” (Varga J., 1912, 217. o.)
Vagyis, ha a munkatermelékenység emelkedik, akkor nem feltétlenül zárják be a még művelés alatt álló legrosszabb bányákat, hanem azokat továbbra is termeltetik, a munkatermelékenység emelkedése a jobb feltételek között termelők járadékát emeli.
Az aranytermelést jellemző folyamat két szempontból is lényeges következményekkel járhat a pénz áruérték-elméletének az elfogadhatóságára. Az egyik szempont az arany hamis társadalmi értékének a merevsége. Nem az a lényeges kérdés, hogy az arany társadalmi értéke a bányatermék jellegéből adódóan hamis, ebből eredően legfeljebb a tökéletes értékmérést utasíthatjuk el. A lényeges állítás az arany hamis társadalmi értékének a technikai és technológiai fejlődéssel együtt járó termelékenységemelkedés melletti változatlansága. A változatlanság egy szempontból még kedvező is lehetne, mert így a változatlan értékmérő igény teljesülne. Csak a különös áruk értéknagyságának a változását fejezné ki a pénzáruban mért árnagyság.
Igen ám, de nem zárhatjuk ki a másik irányú hatást. Ha az aranytermelésben a munkatermelékenység emelkedik, ami az aranytermelők járadékát növeli, az aranytermelők nem érdekeltek, sőt ellenérdekeltek az aranytermelés volumenének a visszafogásában. Ha viszont az aranytermelés volumene nő, a pénzáru mennyisége is nő, ami a mennyiségi pénzelmélet logikája szerint az árak emelkedését váltja ki. Vagyis a különös áruk árnagysága azért emelkedik, mert a pénzmennyiség emelkedett, vagy a különös áruk termelékenységének az emelkedésével az áruk árnagysága azért nem csökken hasonló mértékben, mert azt, annak egy hányadát az aranypénz mennyiségének a növekedése kompenzálja. Vagyis aranypénz esetén az aranytermelés termelékenységének emelkedésével együtt járó folyamat logikai csapdába torkollik.
A pénz áruérték-elméletéből kiindulva, az értékmérés folyamatának a leírásában, figyelembe véve a valós feltételeket, a korai mennyiségi pénzelmélet alaptételéhez jutunk. Különleges esetekben ugyan lehet relevanciája, de általánosan érvényes elméletként a korai mennyiségi pénzelmélet sem fogadható el. A gazdaságtörténet kétféle különleges esetet ismer. Az egyik egy egyszeri történet. A XVI. században kezdődő portugál és spanyol gyarmatosítók arany- és nagyobb mértékű ezüstimportja szétáramlott egész Európában, amit az akkori körülmények között árrobbanásnak neveztek. Statisztikai adatok híján a becslések három-négyszeres nemesfémforgalmat és szintén három-négyszeres áremelkedést feltételeznek úgy, hogy a földrajzi területek közötti eltérések jelentős nagyságúak lehettek. A második nem egy, hanem különleges esetek sorozata, ahol a pénzügyi folyamatok jellemzői hasonlók. Forradalmak és háborúk idején a beszedett adó kevés, az újabb adó kivetése és beszedése lassú volt, ezért a pénzellátást az állam (a hatalom) az igényeihez igazodó mértékben állami papírpénz nyomtatásával biztosította (ide sorolhatók a francia forradalom assignátái, a magyar forradalom és szabadságharc ún. Kossuth-bankói, az amerikai észak-dél háború ún. zöldhasú bankói és a példák folytathatók). Az esetek mindegyikében jelentős az áremelkedés, és annak ellenére, hogy a pénzmennyiség növekedése és az áremelkedés mértéke közötti mennyiségi összefüggés statisztikai adatsorok híján szintén nem igazolható, a kapcsolatot a szakirodalom vita nélkül elfogadja.
A korai mennyiségi pénzelmélet általános érvényű törvényként azonban nem fogadható el. Egyrészt megfelelő statisztikai adatsorok a 20. századot megelőző századokra természetesen nincsenek, szórványos adatok találhatók, de azok nem erősítik, inkább gyengítik az aranymennyiség és az árak alakulása közötti kapcsolatot. Varga Jenő 1912-ben megjelent tanulmányában szereplő adatok szerint 1900–1909 között az aranytermelés 77 százalékkal emelkedett, amit ha az ipari felhasználással és az aranypénz természetes kopásával csökkentünk, kb. 25 százalékos az aranypénz mennyiségének a növekedése. A világkereskedelem ennél nagyobb mértékben nőtt, következésképpen az adott időszakban jellemző áremelkedés az aranypénz mennyiségének változásával nem indokolható (Varga, 1912, 223. o.). A konkrét számok pontossága vitatható, ezért sem bizonyító érvként, sem cáfolatként nem használhatjuk.
Az arany mennyiségének a változására alapozott általános érvényű pénzelmélet logikai alapon sem igazolható. A forgalom pénzigénye és a rendelkezésre álló aranypénz mennyiségének az eltéréséből adódó relatív pénzhiányt már a pénz forgási sebességének a gyorsulása sem volt képes kompenzálni, ezért a piaci szereplők érdekeinek megfelelően automatikusan kialakult a kereskedelmi váltó, majd a bankár váltó, és végül mint pénzhelyettesítő, a klasszikus bankjegy. Az aranypénz mennyiségéhez viszonyított relatív pénzhiány folyamatosan nőtt, viszont a klasszikus bankjegy tömegének a szükséges növekedése a piaci igényt mindenkor kielégítette. A pénzhelyettesítők tömege nőtt, az aranypénz tömegének a növekedése attól szükségszerűen elmaradt, ezért az aranyfedezet mértéke csak csökkenhetett. Ha jogilag rögzítették, akkor ismétlődően változtatni kellett, ha nem volt rögzítve, akkor folyamatosan változott, vagyis csökkent. Azt feltételezni, hogy a forgalomban mind növekvő pénzhelyettesítőtől, a klasszikus bankjegytől az árak alakulása független, ezzel szemben a forgalomban lévő kisebb tömegű aranypénztől az árak alakulása függ, logikailag értelmezhetetlen. A pénz tömege és az árak alakulása közötti összefüggést az aranypénz tömegére korlátozva értelmezni legfeljebb akkor lehetséges, ha a jogilag rögzített aranyfedezet mértékét tartósan változatlanul fenntartják. Ezt a feltételezést azonban az ismét kialakuló relatív pénzhiány lehetősége kizárja.
4. Az arany demonetizálódásának kezdete
Elvitathatatlan gazdaságtörténeti tény, hogy az emberiség történetében jól meghatározható időszakaszban a pénz az arany volt. Azt sem célszerű vitatni, hogy az arany a pénzhelyettesítőkkel együtt is pénz volt. Mindkét állítás feltételez egy pénzdefiníciót, amit legegyszerűbben a pénzfunkciók betöltéséhez köthetünk.
Pénzelméleti tény az is, hogy az arany ma már nem pénz, de még világpénz sem. A pénzügyi rendszerhez még a jegybanki monetáris tartalékkénti jelenléte kötheti. A jegybankok tartalékai között megtalálható, aminek jelentőségét lehet túlértékelni, lehet alulértékelni, célszerű azonban a jegybankok érdekeltségéből kiindulva minősíteni. A jegybankok aranytartaléka több száz éves „gyűjtés” eredménye. A szabad aranypiacon a kínálatot a folyó aranytermelés és a felhalmozott aranykészletből eladni szándékozott mennyiség, a keresletet az ipari felhasználás és a magánfelhalmozási igény határozza meg. A jegybankok készleteikből árveszteség nélkül csak annyit adhatnak el, mint amennyivel a folyó kereslet a folyó aranytermelésből adódó kínálatot meghaladja. Az arany korlátozott felhasználási igényét figyelembe véve, a jegybanki tartalékkénti megszűnése inkább távoli, mint közeli időpontra tehető. Míg az arany demonetizálódási folyamatának a jelenlegi stádiuma egyszerűen meghatározható, a kezdete annál kevésbé. A jogi értelmű kezdet az 1930-as évekre tehető, az arany és a pénzhelyettesítők közötti átváltás végérvényes felfüggesztéséhez köthető. Pénzelméleti szempontból egyértelmű konkrét válasz feltehetően nincs.
Az aranypénzrendszerekre épülő aranystandard nemzetközi pénzügyi rendszer virágkorát az első világháborút megelőző 30-40 évre teszik, holott ebben az időszakban az áralakulást az aranypénz alapján, abból kiindulva igazolni nem tudjuk. Ennek oka az aranykereslet sajátosságával indokolható. A bankok, elsősorban a jegybankok a kitermelt arannyal szemben korlátlan keresletet támasztottak, a kitermelt arany teljes mennyiségét felvásárolták. A korlátlan kereslet a termeléstől és a kínálattól függő árváltozást kizárta, így az ár hosszú időn át változatlan maradhatott. Az aranyár változatlan volt, a piaci árak alakulását nem befolyásolhatta, ami változott, az az aranytermelők járadéka és a még jövedelmezően kitermelhető aranybányák köre.
Korábban az arany mint pénz ármeghatározó is lehetett. Ehhez el kell ismerni a pénz áruérték-elméletét magyarázó három feltételt, amelyek alapján a piaci áralakulás mechanizmusa leírható. A mikor, meddig és hol létezhetett kérdésekre bizonyítható válasz nem adható.