A fenti címmel jelent meg Bánfi Tamás és Surányi György cikke az 1979/8. Valóságban és részben ehhez kapcsolódik mostani beszélgetésünk is.
Bánfi Tamás 1969-ben végzett pénzügy szakon, azóta a pénzügyi tanszék oktatója. 1976-ban védte meg kandidátusi dolgozatát, amely „Valutaárfolyam-elmélet és -politika” címmel ez év szeptemberben jelenik meg a Közgazdasági és Jogi Kiadó gondozásában. Jelenlegi kutatási témája a pénzelmélet, konkrétabban a pénz vásárlóértékének értelmezése, alakulásának vizsgálata. Beszélgetésünk során ez utóbbiról kérdeztem elsősorban: miért kezdett e kérdéssel foglalkozni, miben látja a téma legizgalmasabb fonákjait és hol tart a probléma kutatásában?
- Egy általános közgazdasági kérdés pénzelméleti szempontú tisztázását kíséreltem meg, amikor e témával foglalkozni kezdtem.
A kérdés háttere az a még húszas években általános érvényűnek kikiáltott (s egyébként a marxizmus logikájából következő, csak éppen idővel vulgarizált) tétel, amely szerint a szocialista gazdaságban szükségszerűen nő a munkatermelékenység, következésképpen állandóan nő a használati értékmennyiség, s ha ceteris paribus az értékösszeg változatlan, akkor mindezek következtében csökken az áruegység értéke, tehát csökkennie kell az árnak is. A „csökkenő árszínvonal törvényét” sokáig a szocialista gazdaság specifikus törvényeként kezelték. S bár később bebizonyosodott, hogy ez így aligha tartható (az árak szinten tartását, különösen csökkentését csak adminisztratív előírásokkal tudták érvényesíteni, ami viszont áruhiányhoz vezetett), mégis az ötvenes években e tétel a másodvirágzását élte. Sőt, kiegészült azzal, hogy a kapitalizmus specifikus törvénye pedig az állandóan emelkedő árszínvonal – azaz az infláció. A hatvanas években természetesen lehetett hallani ettől eltérő felfogást is, a döntő változás azonban csak 1968 után következett be, amikor az árak bizonyos részénél feladták az eddigi kötöttségeket, mire az árszínvonal nálunk is egyre nagyobb mértékben emelkedett. Felmerült a kérdés, hogy ha korábban a tőkés gazdaság árszínvonalának 4-5 százalékos növekedését (mint specifikusan rájuk jellemzőt) már inflációnak neveztük, akkor a szocialista gazdaságban előforduló hasonló léptékű árszínvonal-emelkedést minek nevezzük? A kérdés körül komoly viták folytak és csak látszólag volt ez pusztán terminológiák körüli csatározás. Jól mutatják ezt azok a jellemző következtetések, amelyeket összességében úgy lehetne összefoglalni, hogy a szocializmusban úgymond, kétféle árszínvonal-emelkedés létezik: a „terven belüli”, amely nem tekinthető inflációnak, hanem csupán a gazdaság normális működésével együtt járó eseménynek: valamint a „negatív áremelkedés”, amely már az iménti „tervezett szintet” meghaladja, tehát kikerül az ellenőrzés alól, s így inflációnak kell tekintenünk.
Ezek azok a tények, részben közgazdaságtudományi, részben történeti háttér, amelyek a kiindulópontot jelentették számomra.
Van-e jó és rossz áremelkedés?
Tudományos szempontból a fenti megkülönböztetést elfogadhatatlannak tartom: sem az ok, és főként sem az okozat oldaláról azt indokolni, bizonyítani nem lehet.
Egyszerűen ténykérdés, hogy az árszínvonal emelkedésének hatása – zárt rendszerben – mindig ugyanaz: a mindenkori jövedelmek újraelosztását eredményezi a jövedelemtulajdonosok között, mégpedig az éppen adott, a tényleges árszínvonal-emelkedés alapján, függetlenül annak tervezett vagy „terven felüli” mértékétől. És itt hadd jegyezzem meg, hogy teljesen hamis köztudat alakult ki az árszínvonal-emelkedés hatásáról. Ma egyértelműen az a felfogás, hogy az áremelkedés mindenkinek szükségszerűen csak rossz lehet. Holott az újraelosztás logikája alapján amilyen mértékben a jövedelemtulajdonosok egyik csoportjának az emelkedés rossz, nyilván olyan mértékben egy másik csoportnak az előnyös. A közgazdaságtanban efféle abszolút kategóriákkal, mint „csak jó”, „csak rossz”, nem sokra megyünk.
Részben az előbb említett társadalmi és gazdasági dilemma nyomán fordult a figyelmem egy immár pénzelméleti probléma felé, amire aztán a konkrét kutatásom irányult. A problémám a következő: ha a valóság ütközik valamely elméletből levont következtetéssel, akkor feltehetően nem a valóságban van a hiba. Az a valószínű (ha egyébként az elméleti rendszer önmagában konzisztens), hogy az elmélet kiindulópontja vitatható. E logikai premisszából kiindulva áttekintettem a marxi értékelméletet. Marx elméleti rendszere kidolgozásakor ismert absztrakcióval élt, eltekintett a termelékenység változásától, illetve a munkaintenzitás differenciálatlan szintjét tételezte fel. E leegyszerűsítések mellett teljesen logikus a marxi kiindulópont, miszerint egy árunak azért van értéke, mert benne emberi munka tárgyiasul, következésképpen az érték nagysága a tárgyiasult munka mennyiségének a függvénye. Önmagában ez a tétel – amely köztudottan a munkaérték-elmélet alaptétele – vitathatatlan, többek között csak ennek alapján írható le és érthető meg az értéktöbblet-elmélet. Viszont van egy – szerintem teljesen technikai – folytatása ennek az alaptételnek: a munkamennyiséget munkaidőben mérjük, aminek a skálája az idő egységei. Csakhogy emellett Marx a munkatermelékenységet és a munkaintenzitást mint a munkaerő kifejtésének két attribútumát, technikailag szintén az időre vetítette. Az azonos vonatkoztatásból (tehát abból, hogy az érték „forrását” és a munka két belső tulajdonságát mennyiségileg egyaránt az időre vonatkoztatja) az következik, hogy a munkaerő kifejtésekor a két attribútum változása nem tud hatni az érték nagyságára! Ez a „közömbösség” nem okoz addig problémát, amíg a marxi absztrakció jogos, tehát változatlannak tekinthetjük a munkatermelékenységet, differenciálatlannak az intenzitást. Ahogy azonban ezt az absztrakciót feloldjuk (s ennek szükségessége a mai körülmények között nyilvánvaló), abban a pillanatban az a fajta mérési rendszer kizárja az aggregált értéksémákat, és az (azokból levezethető) összefüggéseknek a gyakorlattal összhangban levő értelmezését.
Amikor a gyakorlat ellentmond az elméletnek
Mindezekből számomra az következik, hogy nem feltétlenül kell a munkatermelékenység növekedése mellett az értékösszegnek változatlanul maradnia. Ez csak akkor szükségszerű, ha a munkaidőben való méréséről van szó. Viszont, ha ez nem szükségszerű, akkor az a tétel sem az, hogy a használati érték egységére jutó érték feltétlenül csökken, s hogy ebből következően annak pénzformája, az ár is csökken (s ha az általános, akkor az árszínvonal csökkenő tendenciájú). Az elméleti rendszernek magában kell foglalnia más (esetleg ezzel ellentétes) lehetőséget is, különösen, ha a gyakorlat számtalan esetben azt mutatja, hogy a munkatermelékenység szakadatlan növekedése mellett az árszint nem csökken, sőt emelkedik.
A kiinduló kérdésem tehát az volt: ha az elméleti rendszer végeredménye ellentmond a valóságnak, ez azt jelenti-e, hogy a rendszer alaptétele hibás, illetve, hogy meg kell sérteni ezt az alaptételt, az ellentmondás feloldása érdekében? Szerintem az alaptétel önmagában helyes, sőt szükséges, viszont a gyakorlatban tapasztalható jelenségek is olyan objektív adottságok, amelyek létezésével tényként kell számolnunk.
Nyilván tettem (teszek) kísérleteket bizonyos megoldásokra, amelyekre azonban itt most külön kitérni már csak terjedelmi okok miatt sem lenne szerencsés. Az eddig elmondottak során egyébként is csak a kutatási „fővonalat” említettem – van egy sor olyan kérdés is, amelyek nem lényegtelenek, de a témám szempontjából másodrangúak, s amelyek kidolgozása még hátra van.
- Sok sikert a további munkához!
(Közgazdász, 1981. április 16.,
a kérdező Fórizs György volt)