Pénz pénzteremtéssel

A pénz megjelenése, a pénzen keresztüli csere és egyben a pénzforgalom kezdete az elfogadott pénzdefiníció alapján értelmezhető és jelölhető ki. A pénz áru (volt) és bankpasszíva (ma már), amely a pénz összes funkcióját betöltheti. A definíció alapján a pénz az áru megjelenéséhez, az árutermeléshez és az árucseréhez köthető. Megjelenése előtt, a pénzhez hasonló formák külön-külön egy-egy funkciót töltöttek be, azokat – Polányi nyomán – primitív pénzeknek nevezzük (Polányi, 1976).

A pénz történeti megközelítésben eredendően árupénz, tipikusan nemesfém (ezüst és arany). Az árupénzt termelték, a termelés helyén még, mint közönséges árut cserélték más közönséges árura (barter), és csak akkor és attól lett pénz, hogy az első csere után a forgalomból nem került ki és nem fogyasztották el, hanem a forgalomban bent maradva, a további cseréket is lebonyolította.

A tiszta nemesfém pénzrendszert (a pénz funkcióit kizárólag ezüst vagy/és arany töltötte be) követő, átmenetinek is nevezhető vegyes pénzrendszer (a pénz funkcióit az arany és ezüst, majd végül csak az arany mellett pénzhelyettesítők is betöltötték) vége az arany-pénzhelyettesítő átváltás végérvényes felfüggesztése, ami után a pénzt már nem termelik, hanem teremtik. A pénzteremtés könyvelési művelet, aminek eredménye számviteli értelemben mérleg passzíva, s mert a pénzteremtés kizárólag bank, mégpedig a jegybank és a kereskedelmi bank privilégiuma, a teremtett pénz bankpasszíva. A jegybank a bankok bankjaként, a hitelrendszert és a valutaárfolyamot szabályozza, a bankjegykibocsátást irányítja, monetáris hatóság és nem profitorientált intézmény. A kereskedelmi bank profitorientált gazdasági társaság, a magángazdaságnak hitelt nyújt, attól betétet fogad el, a bankban vezetett folyószámláról a nála vagy a másik bankban lévő folyószámlára fizetést közvetíthet, azaz pénzt utalhat át.

A pénzteremtés egyik technikája a hitelnyújtás (1), a másik a külföldi fizetési eszköz vásárlás (3). Ha a pénzforgalmi jogosítványú kereskedelmi bank ügyfele kérésére hitelt nyújt, akkor egyrészt bankaktíva keletkezik, ami kifejezi a bank követelését az ügyféllel szemben, másrészt bankpasszíva is teremtődik, és a bankpasszíva az ügyfél folyószámláján megjelenő pénz. A bank hitelviszonyt megtestesítő értékpapír vásárlással (2) szintén pénzt teremt, ekkor hitelnyújtással követelést vesz és bankpasszívával, azaz pénzzel fizet. Ha a hitelviszonyt megtestesítő értékpapírt nem a kibocsátótól vásárolja, hanem a másodlagos értékpapírpiacról mint megtakarítási eszközt, akkor a pénzteremtés összegének megközelítően a kétszeresével emelkedik a pénztömeg kivéve a bankközi pénzpiaci vásárlást (teremtett pénz + értékpapír lekötöttségből felszabaduló pénzösszeg) (Riesz, 1970; Erdős, 1966; Hagelmayer, 1965). A bankmérleg ekkor:

Bank

Aktívák	Passzívák
+ Hitel	+ Pénz

(1)

Bank

Aktívák	Passzívák
+ Értékpapír	+ Pénz

(2)

Ha a bank külföldi fizetési eszközt (valutát vagy devizát) vásárol, az átváltási árfolyamon átszámított összeg a hazai piac törvényes fizetési eszköze, azaz pénz, ami ugyancsak bankpasszíva. A bankmérleg ekkor:

Bank

Aktívák	Passzívák
+ Valuta (deviza)	+ Pénz

(3)

A bankmérleg tételei a vállalati mérlegben az ellentétes oldalon vagy csak az aktívák között, az aktívák szerkezetében jelenik meg. Az első esetben (4) vállalati hitelfelvétellel, a másodiknál (5) értékpapír, a harmadiknál (6) valuta (deviza) eladásával teremtett a bank pénzt. A vállalati mérleg sémája:

Vállalat

Aktívák	Passzívák
+ Pénz	+ Bankhitel	(4)
– Értékpapír
+ Pénz		(5)
– Valuta (deviza)
+ Pénz		(6)

Az előbbi általános sémák a kereskedelmi bank pénzteremtését szemléltetik. A jegybanki műveletek jegybankpénz teremtése két sajátosság kivételével azonos. Az egyik: a jegybank a kereskedelmi banktól eltérően nemcsak számlapénzt, hanem készpénzt (bankjegyet és fémpénzt) is teremt. A másik: a jegybank kizárólag a kereskedelmi bankoknak (néhol és néha az államnak) teremti a pénzt és a kereskedelmi bankoktól eltérően a magángazdaságnak (vállalatoknak) és a háztartásoknak (lakosságnak) nem. A jegybank és a kereskedelmi bank mérlege:

Jegybank

Aktívák	Passzívák
Kereskedelmi bankok hitele	Kereskedelmi bankok betéte
	Készpénz	(7)

Kereskedelmi bank

Aktívák	Passzívák
Készpénz	Jegybanki hitel
Kereskedelmi banki betét		(8)

A pénzteremtéssel ellentétes művelet a pénzmegsemmisülés. A kereskedelmi bankpénz megsemmisülése úgy és akkor történik, amikor az adós ügyfél visszafizeti a felvett hitelt. Ekkor a bankmérleg aktívái közül a hitel, passzívái közül a pénz a törlesztés mértékének megfelelően csökken. (Riesz, 1970) A pénzteremtés és a pénzmegsemmisülés egyedi esetekben, ha kamat nincs, nullszaldós. A gyakorlatban azonban a hitelfelvevő a tőketörlesztésen túl kamatot (beleértve más banki költségelemeket is) fizet, míg a bank a betéttulajdonosoknak szintén kamatot fizet és a hitelkamat a betétkamatnál nagyobb. A pozitív kamategyenleg a bank nyeresége (profitja). Ha az egyedi műveletek belső összefüggés nélküli halmazát felváltjuk a gazdaság összefonódó dinamikus rendszerével, akkor már a betéti kamat és a banki nyereség forrása a hitelkamat is banki pénzteremtési ügyletből ered és így miközben a teremtett pénz folyamatosan megsemmisül, a pénztömeg folyamatosan növekszik.

Tipikus jegybankpénz megsemmisülési művelet a jegybanknak visszafizetett kereskedelmi banki hitel, a jegybank nyílt piaci műveletkénti állampapír és külföldi fizetőeszköz eladása. Az első két műveletnél a kereskedelmi bank törleszthet és fizethet számlapénzben (a jegybanknál vezetetett számlát megterhelve a jegybankpénz tömege csökken) vagy készpénzben. A jegybank pozitív eredménye a seniorage, ami a pénztömeg szándékos csökkentését jelentő sterilizálás kamatkiadásával vagy hozamkifizetésével korrigált kamatbevétel.

Pénzteremtő hitel – pénzújraelosztó hitel

Banális megállapítás, a pénztulajdonosok mindegyike, a háztartások (lakosság) és a magángazdaság vállalatai képesek pénzújraelosztó hitelt nyújtani, amit az állami szabályozás az adókikerülés akadályozásáért befolyásolhat. A pénzújrelosztó hitel az jelenti, hogy a pénztulajdonos pénzösszegének mértékéig hitelt nyújthat. A hitelintézet (hétköznapi elnevezéssel: a bank) fogalomkörébe három szereplő (jegybank, kereskedelmi bank, takarékpénztár) tartozik, amelyek közül kettőnél nem automatikusan adódik a hitel eredete, teremtés vagy újraelosztás, a jegybanknál igen. A jegybank akár számlapénz, akár készpénz formában csak teremthet, mert nincs intézmény, ahonnan az újraelosztott jegybankpénz származhatna.

Közgazdasági axiómaként el kell fogadni, hogy a gazdaság (forgalom) pénzigénye a pénz forgási sebességén túl (ami a változás mértékét befolyásolhatja) a reálgazdasággal és az inflációval együtt változik, jellemzően emelkedik. A növekvő pénzigény elsősorban és majdnem kizárólag a magángazdaságé, következésképpen a nemzetgazdasággal közvetlen kapcsolatban nem lévő jegybank és a háztartások (lakosság) betétgyűjtő helyeként létrejött és működő takarékpénztár (takarékbank) a növekvő pénzigényt nem elégítheti ki.

Mint a magángazdaság kizárólagos finanszírozója a növekvő pénzigényt pénzteremtéssel csak a kereskedelmi bank biztosíthatja. De a kereskedelmi bank nem csak a magángazdaság finanszírozója, hanem a magángazdaságon belül, valamint a magángazdaság és az állam közötti pénzforgalmi szolgáltatás lebonyolítója és mint ilyennek ezért is szükséges a pénzteremtés elismerése és engedélyezése. A hiteligény nem öncélú, hanem a vevők áru- és szolgáltatás vételeinek a finanszírozása a cél. Az eladó bankja a vevőjével lehet azonos vagy nem. Ha azonos, bankon belül a két ügyfél számláján a jóváírás és a terhelés megtörténik, ha nem azonos, a két bank közötti elszámolás a jegybank közvetítésével záródik. Ha nem lenne a bankok között fizetésközvetítés, a művelet primitív módon akkor is megtörténne, de a rendkívül nehézkes technika országon belül is költséges, veszélyes, időigényes lenne, ami az országok közötti fizetést még inkább abszurddá tenné.

A takarékpénztár (takarékbank) a háztartások betétgyűjtő helye, ahol folyószámla helyett betétszámlán nyilvántartják a lakosság jövedelméből megtakarított azon hányadot, amelytől az ügyfél alacsony kockázattal kamathozamot vár. A kamat forrása a betétek összegéből folyósított hitelek kamata. A takarékpénztári kockázatok alacsony szintje a hitelkihelyezés szigorú szabályozását követeli meg és ennek a pénzteremtés tiltása is része. A takarékpénztár csak pénzújraelosztó hitelt nyújthat, előbb jegybankpénzben (készpénzben) betétet fogad el, majd abból nyújt hitelt és így a jegybank számláján a betétállomány a hitel összegével csökken. A takarékpénztár mérlegében a folyamat így ábrázolható:

Takarékpénztár

Aktívák	Passzívák
+ Betét a jegybanknál	+ Takarékbetét
vagy/és	(Jegybankpénzre szóló követelés)
+ Készpénz a pénztárban
– Betét a jegybanknál
vagy/és
– Készpénz a pénztárban
+ Hitel

(9)

Pénzteremtés és likviditás

A kereskedelmi bankok a hitelezés és a betétgyűjtés mellett pénzforgalmi szolgáltatást is folytatnak és hitelnyújtással mindenkor pénzt teremtenek. Az állítás fordítva is igaz, a kereskedelmi bankok pénzt teremteni hitelnyújtással képesek. Korábban azt állítottam, hogy a hitelnyújtás mellett külföldi fizetési eszköz vásárlással is lehetséges pénzt teremteni. Nem nehéz belátni, hogy akkor is végső soron hitelnyújtással teremtődött pénz. A pénz nemzetközi forgalma és a nemzeti pénzek átválthatósága lehetővé teszi, hogy egy országban teremtett pénzt egy másik országba átvíve (átutalva) és ott a helyi nemzeti pénzre átváltva, a külföldi fizetőeszköz vételével is pénz teremtődjön. Ekkor közvetlenül nem hitelnyújtással teremtődik a pénz, de végső soron a folyamat kiindulópontjánál igen. Ha a FED hitelnyújtással dollárt teremt, a dollár Magyarországra eljut és egyik magyar kereskedelmi banknál forintra átváltják, akkor a dollárban hitelnyújtással teremtett pénzt átmeneti időre forintra transzferálták.

A kereskedelmi bankok pénzteremtési lehetősége (a pénzkínálat) elvileg korlátlan, mértéke a pénzkereslettől függ, amit a hitelképes ügyfelek (vállalatok, háztartások) hiteligénye meghatároz. A pénzkínálat elvileg korlátlan, a gyakorlatban normális feltételek között a kereskedelmi bank működését, így a pénzkínálat lehetséges mértékét automatizmus szabályozza. A banknak folyamatosan, az elszámolási technika alapján napi szinten vagy minden egyes fizetési időpontban likvidnek kell lennie. A likviditási követelmény egyrészt az ügyfelek készpénz igényének a kielégítéséből, másrészt a bankok közötti pénzforgalmi szolgáltatás jegybankpénz szükségletéből adódik. A kereskedelmi bankok jegybankpénz készletét pénztárban és a jegybanknál vezetett számlán tartják, illetve nyilvántartják. Ha az ügyfél készpénzt kér, a bank a pénztárából az ügyfél számlájának a terhére a készpénzt átadja, vagy ha szükséges, a kereskedelmi bank a jegybanknál vezetett számlája terhére készpénzt igényel. A jegybanknál vezetett kereskedelmi banki számlán levő jegybankpénzben történik a bankok közötti pénzforgalmi szolgáltatás elszámolása. Ha a bank számláján lévő jegybankpénz az elszámoláshoz nem elegendő, a különbözet forrása a bankközi pénzpiacról vagy a jegybanktól felvett hitel, de annak kamata és egyéb költsége a bank eredményét csökkenti. Az ügyfél készpénz, a kereskedelmi bankok közötti elszámolás jegybankpénz szükséglete a bank likviditási igényét határozza meg.

A bank profitmaximalizáló részvénytársaság (szövetkezet), ezért pénzteremtő képességét, a pénzkínálatot a likviditási kényszer a likviditás fenntartásának az árán (költségén) keresztül korlátozza. Normális feltételek között az automatizmus a likviditás fenntartásához elegendő, azonban nincs biztosíték a feltételek folyamatos meglétére. Egyrészt téves testületi vagy szándékosan hibás egyéni döntés történhet, másrészt a hitelt igénylő ügyfél hitelképessége egzakt módon nem mérhető, ezért a likviditási kényszer és a szolvencia (a kötelezettségek tőkefedezettsége) garantálása állami (jegybanki) szabályozást igényel. Szabályozó eszköz a jegybankpénz tartalékolás kötelező előírása, a bank tőkeellátottságától függő hitelösszeg és a hitelkihelyezés koncentráltságának a korlátozása, az összeférhetetlenség kizárása.

A kereskedelmi bankoktól monetáris politikai szempontból különböznek a pénzt nem teremtő hitelintézetek (takarékpénztárak), amelyek betétgyűjtést és hitelezést igen, de pénzforgalmi szolgáltatást nem folytatnak (folytathatnak). Az ún. nem monetáris intézmények jegybankpénzben betétet gyűjthetnek, amiből a tagoknak (hitelszövetkezet) vagy a hitelképes háztatásoknak (takarékpénztár) hitelt nyújthatnak. A hitelnyújtás forrása a betét, a hitelezés felső korlátja elvileg a betétállomány 100 százaléka. A gyakorlatban a betéttulajdonosok jövőbeli szándéka és a lekötött betétek szerkezetéből becsülhető takarékpénztári likviditási igény a korlát, ami 100 százaléknál feltétlenül kisebb hitelezést enged, de hogy mennyivel kisebbet, az csak a konkrét paraméterek alapján becsülhető.

Egy „kitalált” példa

A Szerencse nevű sziget (félsziget) kiszakadt egy nagy országból és kikiáltotta a függetlenségét. Létrehozta a jegybankját, néhány magán kereskedelmi bank alakult, bevezette az új pénzt, a forintot. A bankok üzleti és politikai megfontolásból azonnal hitelezik a kenyér-, a hús- és a tejüzemeket. Az üzemek a magántermelőktől búzát, sertést és tejet vásárolnak, a kenyeret, a húst, a sajtot előállítják és a piacon eladják. Az üzemi és a banki dolgozók munkabért, az üzemek és a bankok részvényesei osztalékot, a gabonatermelők és az állattartók költségeiket meghaladó árbevételt kapnak. Feltételezve, hogy az új független állam gazdag országnak tartja magát, a magángazdaság skandináv béreket, német osztalékot, francia és holland agrárnyereséget biztosító árbevételt fizet az alkalmazottaknak és a tőketulajdonosoknak. A háztartások (családok) befizetik az adót, megveszik a kenyeret, a húst és a hústermékeket, a tejet és a tejtermékeket akkora árakon, hogy még megtakarításaik is képződnek. A háztartások a megtakarításból otthon készpénzt, a bankokban folyószámlájukon látra szóló betétet tartanak (óvatosak), vagy a banki betéteket lekötik, befektetési jegyet, állampapírt, részvényt vásárolnak (spekulálnak). A termelő üzemek visszafizetik a felvett hiteleket, a bankokhoz hasonlóan befizetik az adókat. Az állam az adókból a nyugdíjakat, a nyugdíjasok a hitelbe megvett kenyeret, húst és tejet a termelőknek utólag kifizetik. A termelési és a fogyasztási ciklusnak vége, normális esetben új ciklus kezdődik, mégpedig ismét banki hitelnyújtással. Igen ám, de a jegybank félreértve a mai pénz lényegét, megmondja a helyes hitel/betét arányt. A bankokban elhelyezett betétek összege töredéke az új hiteligényeknek. Ha a bankok betartják a jegybanki szabályt, az össztermelés kisebb lesz, a jövedelmek mindaddig csökkennek, míg csak el nem érik a termelés és a jövedelem nélküli állapotot. A formális logika alapján elkezdődhetne a munkamegosztás nélküli, családi önellátó gazdálkodás és a barterkereskedelem. Elkezdődhetne, de meg nem maradna, mert mint azt a gazdaságtörténet igazolja, a gazdaság törvényei a hibás jogi szabálynál mindenkor erősebbnek bizonyultak, legfeljebb a gazdasági törvényeknek ellentmondó jogi szabályozás rövid távú zavart és a társadalomnak hátrányt okozott. Példánk folytatásaként másodszor is kezdetben kialakulna az ún. primitív pénz, majd abból a termelt és néhány évszázad múlva a teremtett pénz és a folyamat hibás döntés esetén újból ismétlődne.

A kitalált, de nem irreális mese után valódi gazdasági történet is leírható. 1946. tavaszán eldöntetett, hogy 1946. augusztus 1-én a pengő helyett bevezetjük a forintot. A döntés előzménye az 1945 nyarán beindult hiperinflációs folyamat. A technikai beavatkozások (pénzbélyegzés, adópengő bevezetése) ellenére a kibocsátott pénzmennyiség és a hivatalosan kiszámított árindex emelkedése oly viharos volt, hogy a pénz (a pengő) funkcióit sorban elveszve kiszorult a forgalomból, és közvetlen árucsere (barter), valamint jegyrendszer szerinti elosztás helyettesítette.

A fiktív árak alapján számított inflációs ráta a pénzmennyiség növekedésével párhuzamosan tovább száguldott, 1946. július 27-én elérte a kb. 4 x 10³⁰ nagyságrendet. Az előre kitűzött és a mai napig valós dátumnak tartott augusztus 1-ét megelőzően 5 nappal, 1946. július 27-én törölték a pengőt és bevezették a forintot, mint törvényes fizetési eszközt.

Széles körben elfogadott közgazdasági tétel alapján a hiperinfláció után a célszerű pénzügypolitika a defláció. A hiperinflációs folyamat jellemzője a piaci szereplők árufelhalmozása, és az új pénz bevezetésekor arra kell törekedni, hogy a megelőző időszak felhalmozott árukészletét a piacra kényszerítsék. A deflációs pénzügypolitika egyrészt a régi és az új pénz közötti átváltási lehetőség minimalizálását (ún. nullifikációt), másrészt a kereskedelmi bankok hitelnyújtását (pénzteremtését) korlátozó hitelplafon bevezetését jelenti. A két eszközzel a kívánt célt elérték, a korábban felhalmozott árukészlet és a mezőgazdasági betakarítás – amihez a forint bevezetését szándékosan időzítették – a piaci kínálatot biztosította (Ausch, 1958; Varga, 1964).

A gazdaságtörténeti eseménysorozat pénzelméleti megközelítésben azt jelentette, hogy 1946. július 27-én nulla óra nulla perckor a gazdaságban nem volt pénz, a kijelölt ütemterv szerint a bankok hitelnyújtással a meghatározott hitelplafon eléréséig pénzt teremtettek. Majd a szigorú korlátozás enyhítésével a forgalom pénzigényéhez a bankok pénzteremtése fokozatosan közeledett. A lényeg: „mintegy zöldmezős beruházással” a nulla állapotból kiindulva a bankok pénzteremtéssel forintot biztosítottak a gazdaságnak. A folyamat a kezdeti időponttól kisebb-nagyobb zökkenőkkel a mai napig tart. Honnan lett a forint, ha nem a bankok pénzteremtéséből? Másfajta értelmes válasz nincs.

Végezetül egy elfogadhatatlan, de érdekes magyarázat a bankárok, a pénzügyeket egyetemi szinten oktatók – tehát nem az egyszerű közgazdászok – alapvető félreértésére. Azt állítják, hogy a bankok, vagyis a bankárok szerint „mi” betétekből hitelezünk. Azonnal adódik a formális logikai ellenvetés, jó-jó, de hogyan keletkezett a betét? Nem bizonyítható a sejtésem, a félreértést okozta, de feltétlenül segítette egy szerencsétlen félrefordítás. A porosz hagyományoknak megfelelően a vállalati és a banki mérleg két oldalát eredetileg aktíváknak és passzíváknak nevezték el. Ennek alapján írhatta Riesz Miklós (Riesz, 1970), hogy a teremtett pénz bankpasszíva, amely betölti a pénz funkciókat. Valamikor az 1940-es évek második felében a számvitel tudorai magyarítottak (állítólag szovjet minta alapján), az aktívákból eszközök, a passzívákból források lettek. Míg az aktívák-eszközök váltás érthető és nem félreérthető, addig a passzívák-források magyarosítás durva félreértéshez vezethet, és úgy tűnik, ami félreértéshez vezethet, az oda is vezet. A banki mérleg jobb oldala lett a Források, így ránézésre adódhat a sommás megállapítás: az Eszközök oldalára könyvelt teremtett hitel forrása a Források oldalra könyvelt betét. A megállapítás durva félreértés: a betét nem forrása a hitelnek, hanem a bank kötelezettsége az ügyféllel szemben, aminek ellentéte az ügyfél bankkal szembeni kötelezettségeként a hitel!

Pénzteremtés és pénztömeg

A pénzteremtés és a pénzmegsemmisülés állandóan ismétlődik, a folyamatból lehet és kell levezetni a pénztömeg fogalmát. A pénztömeg egyenlő lehetne egy adott időpontban a jegybank és a kereskedelmi bankok mérlegében meglévő passzívák összegével, vagyis az adott időpontig teremtett és még meg nem semmisült jegybankpénz és kereskedelmi bankpénz összegével:

M = (M^t_jb – M^s_jb) + (M^t_kb – M^s_kb)

ahol

M a pénztömeg mennyisége,

M^t_jb a jegybankpénz és

M^t_kb a kereskedelmi bankpénz teremtett mennyisége,

M^s_jb a jegybankpénz és

M^s_kb a kereskedelmi bankpénz megsemmisített mennyisége.

A pénztömeg effajta értelmezése lehetséges, de nem célszerű. A pénz fogalmát sokan, sokféleképpen meghatározták, a sokféleségben a pénz szerepét adó pénzfunkciók összessége a közös. Célszerű a pénz definíciójából adódó pénzfunkciókból levezetni a pénztömeg fogalmát. A pénz eredendően egy olyan különleges áru volt, ma már olyan bankpasszíva, amely betölti a csereeszköz vagy forgalmi eszköz (medium of exchange), az elszámolási egység vagy értékmérő (unit of account), az értékőrző vagy megtakarítási eszköz (store of value), a halasztott fizetési eszközvagy fizetési eszköz (standard of deferred payment) funkciókat.

Ha a funkciók együtt a pénz gazdasági szerepét jelentik, akkor zavartalan betöltésük feltétele a forgalom pénzigényének vagy más szóval a forgalomhoz szükséges pénzmennyiségnek megfelelő pénzmennyiség megléte. A forgalomhoz szükséges pénzmennyiségnek nem lehet része a számlapénz formájú jegybankpénz, mert az csak a kereskedelmi bankok jegybanknál vezetett számlái között a fizetési forgalom eszköze és a gazdasági egységek (vállalatok, háztartások) közötti árucsere (eladás és vétel) pénze nem lehet. Része viszont a készpénz formájú jegybankpénz, ha az nem a kereskedelmi bankok pénztárkészlete, hanem a gazdasági egységek készpénzkészlete. A forgalomhoz szükséges készpénz a kereskedelmi bankokon keresztül a számlapénz formájú kereskedelmi bankpénz átváltásával kerül a forgalomba.

A teremtett kereskedelmi bankpénz és a forgalomhoz szükséges pénzmennyiség viszonya bonyolultabb. Az értékőrző vagy megtakarítási funkcióban a pénz likviditása különböző fokozatú lehet, azaz csereeszközkénti felhasználhatósága az azonnaltól kezdve mind hosszabb időtartamú késleltetések sorozatával folytatódhat. Konkrétan: a bankokban betétként elhelyezett pénz látra szóló vagy lekötött időtartalmú és mindkét esetben előzetesen pénzteremtés történt. Míg a látra szóló betét betöltheti a csereeszköz funkciót, a lekötött betét a lekötés időtartama alatt nem. A döntés definitív jellegű. Ha pénzt a négy funkció egyidejű meglétének a lehetősége szerint értelmezzük, akkor az adott időpontban a forgalmi funkciót betölteni nem képes teremtett kereskedelmi bankpénz (a lekötött betét) nem része a pénztömegnek, de mert a lekötés bármikor felmondható (általában kamatveszteséggel), akkortól a pénztömeg mérete nő.

Kiinduló feltételezés volt, hogy a pénz nemzeti pénz, a pénz funkciókat nemzetgazdaságon belül értelmezzük. A konvertibilis nemzeti pénz világpénzként a pénzfunkciókat a nemzetközi pénzügyi rendszer elemeiként a világgazdaságban is betöltheti. Egyes nemzeti pénz világpénz szerepe kiemelkedő (dollár), másoké jelentősek (angol font, svájci frank) és lehetnek nem jelentősek is (forint). Ezért a forgalom pénzigénye a nemzetgazdasági igényt a nemzetközi forgalomtól függően számottevő mértékben meghaladhatja.

Pénzelmélet történeti visszatekintés

Az összefonódó tudományos kutatás és oktatás kellemetlen megnyilvánulása, ha a tanítvány elfelejtkezik a mester eredményeiről. Enyhébb változatban megelégszik, ha az egyetemi előadás helyett, a leírt szöveg irodalomjegyzékében sokak mellett a mester könyvét vagy tanulmányát is felsorolja. Az etikus eljárás az idézés még akkor is, ha nem különleges a fogalom, ha nem új a gondolatmenet, ha vitatható, vagy félreértett a kérdés és a válasz.

A pénzteremtés vagy pénzújralelosztás kérdését még ma is felvetők jelentős száma a hosszabb visszatekintést igényli. Hagelmayer István 1964-ben megjelent, a magyar közgazdasági irodalomban korszakos jelentőségű könyvében kristálytiszta logikával és az olvasónak is közérthető, egyszerű mondatokkal igazolja a „forrásokból hitelezünk” elmélet védhetetlenségét. Íme: „ … a hitelforrás-teória sok kérdésre nem tud választ adni, és logikai ellentmondásokba keveredve jut csak el a kitűzött, de nem igazolt végeredményhez. Vegyük sorra – ha nem is a teljesség igényével – ezen teória megítélésünk szerint legsebezhetőbb pontjait.

1. Egy következetes hitelforrás-teória szerint új pénz nem kerülhet a forgalomba, hiszen a hitel nem tesz mást, csak a már meglevő pénzeszközöket osztja el újra. Itt nem szükséges bizonyítani, hogy egy növekvő gazdaság a szükségszerűség erejével követeli meg új pénznek a forgalomba kerülését is, ez azonban a hitelforrás-teória alapján megoldhatatlannak látszik.
2. Egy következetes hitelforrás-teória szerint azonban nemcsak új pénz nem kerülhetne a forgalomba, hanem tulajdonképpen minden hitelnyújtást fel kellene függeszteni. Ennek igazolására vessünk egy pillantást a hitelmérlegre. Ennek „forrásoldalán” szerepel a forgalomban levő pénzmennyiség, „eszközoldalán” pedig a másik oldallal megegyező hitelvolumen. A már adott forrásokat nem tekinthetjük egy újabb hitel pénzügyi forrásának, hiszen minden már fennálló hitelnek másik „lába” a hitel volumenével azonos nagyságú pénzmennyiség. Tehát ha egy pillanatra komolyan vesszük, hogy forrásokból hiteleztünk, akkor sem nyújthatunk a meglevő forrásokból hitelt, hiszen a mérleg tanúsága szerint ezt a keretet kimerítettük, sőt mivel a két oldal egyezősége minden időben evidens, tulajdonképpen hitelt nem is nyújthatunk. Ha viszont mégis a meglevő forrásokból kívánnánk hitelt nyújtani, akkor ugyanazon forrás kétszer szerepelne hitelforrásként, tehát megbomlana a korábbi egyensúly.
3. Ez a teória önmagával kerül szembe akkor, amikor a hitel visszafizetését kell közgazdaságilag értékelnie. Itt is megmutatkozik az általunk már bírált hitelelmélet logikai gyengesége. Abban ugyanis a legkülönbözőbb teóriák képviselői is egyetértenek, hogy a hitel visszafizetése a pénznek a forgalomból való eltűnésével jár, más szóval a hitel visszafizetése – a visszafizetett hitel mértékéig – a pénz megszűnését is jelenti. Ennek elismerésével viszont a pénzteremtést tagadó minden teória saját sírját ássa meg (mert ennek logikai értelmezése szükségszerűen vezet a még olyan gondosan is felépített kártyavár összeomlásához.) Nem létezhet ugyanis olyan tényleges ellentmondás, amely igazolni tudná azt a logikai ellentmondást, amely szerint a hitelnyújtás nem pénzteremtési aktus, azonban a hitel visszafizetése egyértelműen az addig létezett pénz megszűnését jelenti. Ez a kettő így, ahogy van, nyilvánvalóan nem egyeztethető össze.
4. Nem tudja megmagyarázni ez az elmélet, hogy a már létező pénz hogyan keletkezett. Hiszen felfogása szerint a hitel nem teremthet pénzt, a bank a hitel útján csak a már meglévő pénzeszközöket osztja el újra. A gyakorlatból tudjuk, hogy amennyiben az előlegezett vállalati eszközök még nem térültek meg, a vállalatok hitelt kérnek. A hitelezett pénz az eddigi pénzállományhoz viszonyítva növekményt jelent. Ha viszont ezt a növekményt a hitel hozta létre, akkor belátható az is, hogy minden pénz egy korábbi növekedés eredménye, amit ugyancsak a hitel teremtett meg. Elméletileg az az egész folyamat visszagöngyölíthető a nullpontra, ahonnan az egész folyamat elindult. Mi volt akkor az elméletileg nullához mért első növekmény forrása? Ha annak nem volt forrása – mert nem lehetett – , akkor miért lenne szüksége forrásra minden következő hitelnek? A hitelforrás-teória erre nem tudhat válaszolni.”

A Hagelmayer-i idézethez egy, a lényeget nem érintő megjegyzés is tartozik. Az 1980-as évekig az ún. egyszintű bankrendszerben a Magyar Nemzeti Bank a jegybanki és a kereskedelmi banki funkciókat is betöltötte. A pénzteremtés ugyanúgy történt, mint a kétszintű bankrendszerben, de azt a jegybankpénz igényből eredő likviditási kötelezettség nem korlátozta. Az egyszintű bankrendszer sajátosságát az idézett könyv megjelenését évekkel később követő tanulmányában Hagelmayer István már felvetette (Hagelmayer, 1969).

Hivatkoznom kell Erdős Péterre, akinek könyve 1966-ban jelent meg, de a pénzelméleti rész már jóval korábban kész volt és Hagelmayer István közli, Erdős Péter kéziratát ismerte és felhasználta. Erdős történeti-logikai gondolatmenete a pénzteremtésről egyértelmű, bár Hagelmayeré egyszerűbb és könnyebben érthető. Furcsa indok, de igaz lehet, Hagelmayer érvelését segíthette egy szélsőségesen ellentétes véleményt képviselő szerző (Ács, 1961).

Befejezésül említeném és idéznem kell Riesz Miklós felfogását. Riesz professzor a maga óvatos stílusában fogalmaz és csoportosít. Nála a pénzteremtő hitel eredeti, a pénzújraosztó hitel származékos jelzővel szerepel első könyvében: „Az eredeti hitel új pénzt hoz létre a forgalom számára, a pénztartalékok (nyugvó pénztömeg) igénybevétele nélkül. A szocialista központi banknak – most az egyszerűség érdekében hagyjuk figyelmen kívül a szakbankokat – nincs szüksége, de lehetősége sem arra, hogy eredeti passzíváit (a mások tulajdonában levő, pillanatnyilag nyugvó pénzt) „használja”, eredeti hitellel újra elossza, hiszen az eredeti hitellel egyidőben eredeti passzívát, pénzt is keletkeztet.” (Riesz, 1965) Később megjelent tankönyvei (Riesz, 1970 és 1980) már pénzteremtő és pénzújraelosztó hitelről szólnak és érezhetően a pénzújraelosztó hitel jelentősége a korábban leírtakhoz képest mérséklődött.

The theory and practice of money creation

Money through money creation

The emergence of money and the birth of exchange using money and simultaneously, the birth of circulation can be interpreted and identified based on the accepted definition of money. Money was a commodity and is (now) a bank liability that can fulfil all the functions of money. Based on the definition, money can be linked to the emergence, the production and the exchange of commodities. Prior to its appearance, forms similar to money fulfilled each function individually, and were referred to as primitive money using the term coined by Polányi (Polányi, 1976).

From a historical perspective, money was originally commodity money, typically precious metal (silver and gold). Commodity money was produced, and was traded as a common good in exchange for other common goods at the location of production (barter), and only became money if it was not removed from circulation or consumed after the first exchange, instead remaining in circulation and used to execute additional trade transactions.

The purely precious metal monetary regime (where only silver and/or gold fulfilled the functions of money) was followed by a temporary mixed monetary system (where money substitutes were also used alongside gold and silver, and later on, only gold to fulfil the functions of money), the end of which was marked by the definitive discontinuation of the conversion between gold-money substitutes. Since then, money has only been created, and not produced. Money creation is an accounting transaction which results in a balance sheet liability from an accounting perspective, and because money creation is a privilege reserved for banks, specifically the central bank and commercial banks, created money is a bank liability. In its capacity as the bank of banks, the central bank regulates the credit system and the currency exchange rate, governs banknote issuance, acts as the monetary authority and is a non-profit institution. By contrast, commercial banks are profit-oriented business organisations that extend credit to the private economy, collect deposits from the private economy and mediate payments from current accounts held by them or by other banks, i.e. transfer money.

One technique of money creation is lending (1), and another is purchasing foreign means of payment (3). If a commercial bank authorised to handle payments extends a loan at a customer’s request, then a bank asset is created, which expresses the bank’s receivable owed by the customer, and a bank liability is also created in the form of funds on the customer’s account. The bank also creates money by purchasing debt securities, in which case it purchases a receivable by lending, and pays with a bank liability, i.e. money. If the debt security is not purchased from the issuer but on the secondary securities market as a savings instrument, then the money supply increases by approximately double the amount of money creation (created money + funds generated by releasing fixed securities). (Riesz, 1970; Erdős, 1966; Hagelmayer, 1965) In this case, the bank balance sheet is:

Bank

Assets	Liabilities
+ Credit	+ Money

(1)

Bank

Assets	Liabilities
+ Securities	+ Money

(2)

If the bank purchases foreign means of payment (foreign currency), the amount converted at the conversion exchange rate becomes legal tender on the domestic market, i.e. money, which is also a bank liability. In this case, the bank balance sheet is:

Bank

Assets	Liabilities
+ Foreign currency	+ Money

(3)

The items of the bank balance sheet are on the opposite side of the corporate balance sheet, or only listed under assets, in the asset structure. In the first scenario (4), the bank creates money through corporate credit, in the second scenario through securities (5), and in the third scenario through sales of foreign currency (6). The model of a company’s balance sheet:

Corporation

Assets	Liabilities
+ Money	+ Bank loan	(4)
– Securities
+ Money		(5)
– Currency
+ Money		(6)

The general models specified above illustrate the creation of money by commercial banks. The creation of central bank money through central bank transactions is identical, with the exception of two idiosyncrasies. One of them is that unlike commercial banks, the central bank creates not only scriptural money, but also cash (banknotes and coins). The other is that the central bank only creates money destined for commercial banks (or sometimes for the state), but not for the private economy (corporations) or households (the population), as commercial banks do. The central bank’s and commercial banks’ balance sheet:

Central bank

Assets	Liabilities
Commercial bank loans	Commercial bank deposits
	Cash	(7)

Commercial bank

Assets	Liabilities
Cash	Central bank loan
Commercial bank deposit		(8)

The opposite transaction of money creation is money destruction. The destruction of commercial bank money happens when the debtor client repays its contracted debt. This results in a decline in loans under bank balance sheet assets and a decline in cash under balance sheet liabilities in the amount of the repayment (Riesz, 1970). Money creation and money destruction break even in individual cases where no interest is applied. In practice, however, the borrower pays interest alongside repayment instalments (including other bank costs) while the bank also pays interest to depositors, and the interest rate on loans is higher than the interest rate on deposits. The positive interest balance constitutes the bank’s profit. If we replace the uncorrelated set of individual transactions with the economy’s intertwined dynamic system, then the source of interest on deposits and bank profits – interest rate on loans – also stems from the bank’s money creation transaction, and so while the money created is continuously destroyed, the money supply continuously expands.

A typical central bank money destruction transaction is the repayment of a commercial bank loan to the central bank, or the sale of government securities and foreign currency on the open market. In the context of the two former types of transaction, the bank can repay and pay in scriptural money (debiting the account held at the central bank and decreasing the stock of central bank money) or in cash. The central bank’s positive earnings are referred to as seigniorage, which refers to interest income adjusted by the interest expenditure or yield payment of sterilisation representing an intentional reduction in the money supply.

Credit, a creator of money – credit, a redistributor of money

It is quite banal to state that every money holder, i.e. households (the population) and corporations of the private economy are able to extend money-redistributing credit, which may be affected by state regulation for the purpose of preventing tax avoidance. Money-redistributing credit means that the money holder extends a loan up to the amount of money held by them. Three protagonists (the central bank, commercial banks and savings banks) are involved in the circulation of credit institutions (commonly referred to as banks); at two of these protagonists, the origin of the credit is not automatically given (creation or redistribution), while at the central bank it is automatic. The central bank can only create money in the form of scriptural money or cash, as there is no institution from where the redistributed central bank money could originate from.

It is an economic premise that the economy’s money requirement (circulation) changes, typically increases, together with the real economy and inflation, over and above the velocity of money (which may influence the rate of change). The rising money requirement primarily and almost exclusively stems from the private economy, and consequently the central bank with no direct ties to the national economy as well as savings banks established and functioning as collectors of household (the population’s) deposits are unable to satisfy this growing money requirement.

Only commercial banks can satisfy the growing money requirement by creating money, making them the exclusive financers of the private economy.  But commercial banks not only finance the private economy, they also execute payment services within the private economy and between the private economy and the state, and as such, it is important to recognise and authorise money creation. The credit requirement is not an objective in and of itself; its purpose is to finance buyer purchases of goods and services. The seller’s bank can either be the same or different from the buyer’s bank. If they share the same bank, the amounts are credited and debited to the two customers’ accounts within the bank; if they are different, settlement is performed between the two banks with the intermediation of the central bank. If there were no payment intermediation between the two banks, the transaction would take place in a primitive manner, but the extremely difficult technique would be costly, risky and time-consuming even within national borders, rendering payment among different countries even more absurd.

Saving banks collect household deposits, and the portion of savings from household income bearing low interest in exchange for low risk is kept on deposit accounts instead of current accounts. The source of interest is the interest charged on loans extended from the deposits. Low savings-bank risks require the strict regulation of lending, and the prohibition of creating money is part of this policy. Savings banks may only extend money-redistributing credit, first accepting deposits in central bank money (cash) and lending from these deposits, thereby decreasing the stock of deposits on the central bank’s account by the amount of such credit. The process can be illustrated on a savings bank balance sheet in the following manner:

Savings bank

Assets	Liabilities
+ Deposit held at central bank or/and + Vault cash	+ Savings deposit
– Deposit held at central bank or/and – Vault cash
+ Credit

(9)

Money creation and liquidity

Commercial banks also engage in payment services, alongside lending and collecting deposits, and create money through lending. This is also true in the opposite direction: commercial banks are able to create money through lending. This paper mentioned earlier that money can also be created, alongside lending, by purchasing foreign currency. It is not difficult to see that in this scenario, money was also ultimately created through lending. The international circulation of money and the convertibility of international monies allows the money created in one country to be transferred to another country, where, after being converted to the national currency, it creates money through the purchase of the foreign currency. In this scenario, money is not created directly through lending, but lending is the starting point of the process. If the Fed creates money through lending and these dollars make their way to Hungary, where they are then converted to forints by a Hungarian commercial bank, the money created through lending in dollars is transferred temporarily to forints.

The opportunity of commercial banks to create money (money supply) is theoretically unlimited, its extent depending on money demand, which is shaped by the credit demand of solvent customers (corporations and households). While the money supply is theoretically unlimited, in practice, commercial bank operations and thus the possible amount of money supply is regulated by an automatism. Banks must remain continuously liquid on a daily basis or at the time of every payment based on the settlement technique. The liquidity requirement stems partly from satisfying customers’ cash demand, and partly from the central bank money requirement for payment services among banks. Commercial banks hold and keep record of their stocks of central bank money in their cash offices and on accounts held at the central bank. If the customer requests cash, the bank hands over the cash from its cash office to the debit of the customer’s account, or, if necessary, the commercial bank requests cash to the debit of its account held at the central bank. The settlement of payment services among banks is done in the central bank money kept on commercial bank accounts at the central bank. If the central bank money on the bank’s account is insufficient for settlement, the difference is compensated from the interbank money market or from a central bank loan, but its interest and other costs decrease the bank’s earnings. The customer’s cash requirement and the central bank money requirement for settlement among commercial banks shapes a bank’s liquidity requirement.

Banks are profit-maximising limited companies (cooperative societies), so their capacity for creating money, i.e. the money supply, is restricted by the liquidity constraint at the price (cost) of maintaining liquidity. Under normal conditions, the automatism suffices for maintaining liquidity, but there is no guarantee that the conditions will continuously prevail. For one, a flawed collegiate or intentionally wrong individual decision may be made, and secondly, the applicant customer’s insolvency cannot be measured accurately, so the liquidity constraint and the guaranteeing of solvency (capital coverage of the liability) calls for state (central bank) regulation. Regulatory tools include the mandatory requirement of holding central bank money reserves, the restriction of credit amounts depending on the bank’s capital stock and of lending concentration, and the preclusion of conflict of interest.

Credit institutions that do not create money (savings banks) can be distinguished from commercial banks from a monetary policy perspective; they engage in the collection of deposits and lending, but not (cannot engage) in payment services. These institutions, referred to as non-monetary institutions, may collect central bank money deposits and use them to extend credit to members (credit unions) or solvent households (savings bank). Deposits are the source of lending, and lending is theoretically capped at 100% of the stock of deposits. In practice, the future intent of depositors and the savings bank’s liquidity requirement (estimated from the structure of fixed deposits) constitute the real limitation, which only allows for lending at a ratio necessarily lower than 100% of deposits; the exact ratio can only be estimated based on specific parameters.

An imaginary example

An island (peninsula) called Luck has split off from a large country and proclaimed its independence. It has created its central bank, a few commercial banks have emerged, and the island has introduced its new currency, the forint. Based on business and political considerations, banks immediately provide credit to bread, meat and milk production facilities. The production facilities buy wheat, pig meat and milk from private producers and make bread, meat and cheese destined for sale on the market. The workers of the facilities and banks receive wages, the production facilities and bank shareholders receive dividends, and cereal producers and livestock farmers receive sales revenue in excess of their expenses. Assuming that the new independent state considers itself a rich country, the private economy pays Scandinavian wages, German dividends, and sales revenues yielding French and Dutch agricultural profit to employees and owners of capital. Households (families) pay taxes, purchase bread, meat and meat products, milk and dairy products at prices that still allow them to put aside savings. Households keep cash savings at home, and demand deposits (they are prudent) in their bank accounts, or fix their bank deposits and buy investment fund shares, government securities or shares (speculating). The production facilities repay their loans and pay their taxes, similarly to banks. The state pays pensions, and pensioners repay producers for the bread, meat and milk purchased on credit. This marks the end of the production and consumption cycle, and under a normal scenario, the cycle starts afresh in the form of bank lending. However, the central bank, misinterpreting the essence of today’s money, defines the correct loan to deposit ratio. The amount of deposits placed in banks is only a fraction of the new credit requirement. If banks adhere to the central bank rule, overall output will be lower and incomes will shrink until they reach a state characterised by no output and no income. Based on formal logic, this could give rise to an economy without division of labour and based on family self-sufficiency and barter trade. Although such an economy would emerge, it could not be sustained, as economic history has proven; the laws of the economy have always prevailed over flawed legal regulations, and legal regulation contradicting the laws of the economy have at most caused short-term turmoil and social setbacks.  To continue with our example, so-called primitive money would emerge a second time, and from it, produced money followed by created money some centuries later, and the process would be repeated again in the event of a flawed decision.

We will now showcase a true economic history story after this imaginary, albeit not unrealistic example. In spring of 1946, Hungary decided to abandon the pengő and introduce the forint as of 1 August 1946. As a precursor to the decision, the summer of 1945 was marked by hyperinflation. Despite technical interventions (money stamping, the introduction of the tax pengő), the money supply issued and the rise in officially defined price index was so turbulent that money (the pengő) successively lost its functions and was dropped from circulation, ultimately replaced by bartering and distribution according to a ticket system.

The inflation rate calculated based on fictitious prices continued to soar as the money supply increased, reaching an order of magnitude of approximately 4 x 10³⁰ by 27 July 1946. On 27 July 1946, five days before the predefined date of 1 August 1946, still deemed the actual date of introduction to this day, the pengő was abandoned and the forint introduced as the legal tender.

Based on widely accepted economic belief, the optimal monetary policy after hyperinflation is deflation. Hyperinflation is characterised by stockpiling by market players, and when the new currency is introduced, efforts must be made to compel players to place the hoarded inventories on the market. Deflationary monetary policy minimises the conversion opportunities between the old and the new currency (referred to as nullification), and also represents a credit constraint restricting commercial bank lending (money creation). The desired objective was achieved using these two tools, and the previously accumulated inventories and agricultural yields – for which the introduction of the forint was intentionally scheduled – guaranteed market supply. (Ausch, 1958; Varga, 1964)

This string of economic history events also meant from a monetary theory perspective that at 0:00 on 27 July 1946, there was no money in the economy and according to the predefined schedule, banks subsequently created money up to the predefined credit limit by extending credit. Then, as this strict restriction was lifted, money creation by banks gradually approached the money requirement of circulation. In essence: “similarly to a greenfield investment”, starting from a state of zero, banks supplied forints to the economy. This process still continues today, with hiccups of various levels of severity from time to time. Where did the forint come from, if not from banks’ money creation? No meaningful answer can be given to this senseless question. There is no other reasonable answer.

To conclude, an unacceptable, but nonetheless interesting explanation of the fundamental misconception held by bankers and university lecturers of finance – i.e. not simple economists. They claim that banks, or “us” from the perspective of bankers, lend from deposits. This immediately elicits the formal logical counterargument of where these deposits came from. My hunch cannot be proven with evidence, but in my opinion the misunderstanding was caused or at least exacerbated by an unfortunate mistranslation. In accordance with Prussian traditions, the two sides of corporate and bank balance sheets were originally named assets (aktívák) and liabilities (passzívák). It is on this basis that Miklós Riesz presumably wrote that created money is a bank liability, fulfilling the functions of money (Riesz, 1970).  Sometime during the second half of the 1940s, accounting experts adapted the terms in Hungarian (allegedly based on the Soviet example), resulting in the terms assets and liabilities. While the adoption of assets for the term “aktívák” is clear and straightforward, the term liabilities for “passzívák” can give rise to serious misunderstandings, and has apparently done so. The right side of the balance sheet was termed Liabilities, so at first glance we can make the following summary finding: the source of created credit recognised on the Assets side is the deposit recognised on the Liabilities side. This finding is a severe misunderstanding: deposits are not the source of credit, but the bank’s liability owed to the customer, the opposite of which is the customer’s liability owed to the bank, i.e. credit.

Money creation and money supply

The creation and destruction of money are repeated continuously, and the concept of money supply is derived from this process. Money supply could be equal at a given point in time to the sum of liabilities in the central bank and commercial banks’ balance sheets, i.e. to the sum of central bank money and commercial bank money created up to that point and not yet destroyed:

M = (M^t_cb – M^s_cmb) + (M^t_cb – M^s_cmb)

where

M represents the money supply,

M^t_cb represents central bank money,

M^t_cmb represents the created quantity of commercial bank money,

M^s_cb represents central bank money and

M^s_cmb represents the destroyed quantity of commercial bank money.

This type of interpretation of the money supply is possible, but not recommended. The concept of money has been defined in many different ways by many different people, and these diverse concepts have in common the totality of monetary functions that constitute the role of money. The concept of money supply should be derived from the monetary functions stemming from the definition of money. Money was originally a specific good, but has transformed into a bank liability that fulfils the function of means of exchange or medium of exchange, unit of account, store of value or savings instrument, deferred payment instrument or means of payment.

If these functions jointly constitute the economic role of money, the condition for smoothly fulfilling these functions is having money supply that corresponds to the quantity necessary for the money demand of circulation, in other words the money supply needed for circulation.

Central bank money in the form of scriptural money cannot be included in the money supply necessary for circulation, as it is only an instrument used for payments among commercial bank accounts held at the central bank and for the exchange of goods (purchase and sale) between economic units (corporations and households). However, it does include central bank money in the form of cash provided that it is not part of commercial banks’ till money, but part of economic entities’ cash balances. The cash necessary for circulation is injected into circulation through the conversion of commercial bank money in the form of scriptural money via commercial banks.

However, the relationship between created commercial bank money and the money supply necessary for circulation is more complex. In the context of its store of value or savings function, money may feature various levels of liquidity, meaning that its usability as a means of exchange may range from the immediate to a series of longer and longer time lags. Specifically: the funds deposited at the bank in the form of deposits are either demand deposits or fixed for a specific period, and both cases constitute the preliminary creation of money. While demand deposits may fulfil the function of means of exchange, fixed deposits cannot during their fixed period. The decision is definitive. If money is interpreted as an opportunity of the concurrent existence of the four functions, then the created commercial bank money unable to fulfil the circulation function at a given time (fixed deposits) is not part of the money supply, but because the fixing can be terminated at any time (generally entailing a loss of interest) from this point on the money supply increases in size.

Our initial assumption was that money is national money, and the functions of money are interpreted within the national economy. Convertible national money may also fulfil the functions of money within the global economy as an element of the international financial system. Certain national currencies play a major role as global money (the dollar), while others may be significant (pound sterling, Swiss franc) or not (forint). So the money requirement of circulation may substantially exceed the national economic need, depending on international circulation.

Monetary theory history retrospective

An embarrassing facet of intertwining scientific research and academic teaching is when the student forgets the teacher’s findings. In a milder scenario, the student simply lists the teacher’s book or study among the references of his text, instead of the university lecture. The most ethical approach is nevertheless citation, even if the concept is not particularly special or the train of thought particularly novel, or if the question and answer are debatable or misunderstood.

A large portion of those raising the matter of money creation or money redistribution require a longer retrospective. István Hagelmayer’s book published in 1964, a seminal work in Hungarian economic literature, certifies with clear logic and in plain language the lack of any solid foundations to the theory that we lend from liabilities”.  According to the text: …the credit source theory is unable to answer many questions, and only manages to arrive at the unjustified end result by entangling itself in logical contradictions. Let’s take a look at the most vulnerable points of this theory, without attempting to be exhaustive.

1. According to a consistent credit source theory, no new money can enter circulation, as credit does nothing else than redistribute existing liquid assets again and again. In this case, there is no need to prove that a growing economy demands the entry of new money into circulation by force of necessity, but this seems unsolvable based on the credit source theory. 
2. According to a consistent credit source theory, however, not only could new money not be injected into circulation, but essentially all lending should be suspended. Let’s take a look at the credit balance sheet to justify this argument. The “liabilities side” features the money supply in circulation while the “assets side” features the equivalent credit volume. We cannot regard existing liabilities as financial sources of new credit, since the other “leg” of existing loans is the money supply equal to the volume of credit. So even if we take seriously for a moment the assertion that lending is done from liabilities, lending from existing liabilities is not possible because as shown by the balance sheet, this amount has been used up, and because the equality of the two sides is evident at any given moment, we actually cannot even lend. If, nevertheless, we did seek to extend credit from existing liabilities, then the same liability would appear twice as a source of funding, undermining the earlier equilibrium.
3. This theory therefore contradicts itself when it attempts to economically assess the repayment of credit. This also sheds light on the logical weakness of the criticised credit theory. Even the representatives of the most varied theories agree that the repayment of credit entails the removal of money from circulation, in other words, the repayment of credit is synonymous with the destruction of money equivalent to the amount of the repaid loan. Acknowledging this means that all theories denying money creation dig their own grave (because the logical interpretation of this necessarily leads to the collapse of even the most thoroughly constructed house of cards.) There can in fact be no actual contradiction that would justify the logical contradiction according to which lending is not a money-creating action, but that the repayment of credit is clearly synonymous with the destruction of existing money. These two are clearly incompatible.
4. This theory is unable to explain how money already in existence was created. According to this belief, credit cannot create money, and banks merely redistribute existing liquid assets through lending. We know from empirical evidence that until advanced corporate assets have been recovered, corporations will request loans. Lent money represents an increase compared to the current money supply. However, if this increase was generated by credit, then we have to concede that all money is the result of an earlier increase, which was also created by credit. Theoretically this entire process can be traced back to the zero point that marks the beginning of the process. So what then was the source of the first increase relative to the theoretical zero point? If this (could not have) had no (any) source, then why would every following loan require a source? The credit source theory is unable to answer this question.”

A remark must be added with regard to this quote from Hagelmayer, which does not affect its core message. Until the 1980s, in the so-called single-tier banking system, the Central Bank of Hungary fulfilled both central bank and commercial bank functions.  Money creation occurred in the same way as in the two-tier banking system, but was not restricted by the liquidity obligations stemming from the need for central bank money. Hagelmayer already addressed the idiosyncrasy of the single-tier banking system in his study published years after his aforementioned book (Hagelmayer, 1969).

On this point, I must refer to Péter Erdős, whose book was published in 1966, but the section on monetary theory was completed much earlier and István Hagelmayer admits that he was familiar with and used Erdős’ manuscript. Erdős’ historical and logical train of thought on money creation is clear, although Hagelmayer’s is even simpler and more straightforward. One strange reason, which may be true, is that Hagelmayer’s argument was helped by an author subscribing to an extremely different opinion (Ács, 196).

Finally, I have to mention and quote Miklós Riesz’s approach. Professor Riesz formulates and classifies things in his own prudent style. In his first book, money-creating credit is deemed as being original, while money-redistributing credit is deemed as being derivative. “Original credit creates new money for circulation, without dipping into reserves of money (dormant money supply). The socialist central bank – for the sake of simplicity, we will ignore specialist banks – has neither need nor the opportunity to “utilise” its original liabilities (money owned by others and dormant at the present moment), to redistribute it through original credit, as original credit simultaneously gives rise to original liabilities, to money.” (Riesz, 1965) His textbooks published later on (Riesz, 1970 and 1980) mention money-creating and money-redistributing credit and attribute perceivably less significance to money-redistributing credit than in his earlier work.