A pénz a cserefolyamat szükségszerű terméke, az áruvilág megkettőződik: árukká és pénzzé. A történelem folyamán a pénzforma olyan árukra tevődik át, amelyek természeti formájuknál fogva a legalkalmasabbak a pénz funkciók betöltésére. Ezek a nemesfémek – elsősorban az arany, másodsorban az ezüst.

A tiszta nemesfémforgalom

Tiszta nemesfémforgalomban arany vagy/és ezüst forgott, aszerint, hogy mono- vagy bimetallizmus volt érvényben. A tiszta nemesfémforgalom mechanizmus – amely inkább egy absztrakt modell, mint a konkrét valóság tükörképe – jól ismert: mindig csak annyi pénz volt a forgalomban, amennyi a forgalom lebonyolításához szükséges volt. A fölös pénzmennyiség érme, majd tömb formájában kicsapódott, betöltve ezzel a kincsképző funkciót, a hiányzó mennyiség viszont éppen az érme, és rajta keresztül a tömbtartalékból feltöltődött. A mechanizmus zavartalan működésének előfeltétele volt, hogy az arany- (ezüst-) érme természetes kopásából és az állandó növekvő értékű áruforgalomból eredő hiányt a folyó aranytermelés (ezüsttermelés) képes legyen pótolni. A feltétel teljesülésekor a modellszerű működés zavartalan, ám a gyakorlatban korántsem az. Az arany- (ezüst-) érme forgalma szűk földrajzi területen és viszonylag kis tételű árucserében még kevésbé nehézkes, ha viszont már távoli földrajzi helyek közötti fizetésekre használják s – éppen a nagyobb távolság miatt – nagyobb tételű eladásokra és vételekre kerül sor, az arany- (ezüst-) érmékben [de ugyanúgy a veretlen, súlyra mért arany- (ezüst-) rudakban és tömbökben] való fizetés nehézkessé (súlya és tömege miatt) és veszélyessé (rablás miatt) válik. A már korán kialakuló bankok és bankszerű intézmények szívesen fogadják az érmeletéteket,[2] amelyekből saját maguk fizetést közvetítenek, majd az érmeletétek bizonyítékaként azokra szóló jegyeket bocsátanak ki.

A pénzhelyettesítők első formája: a klasszikus papírpénz

Az aranyra (ezüstre) szóló jegyek garantálják a letét mindenkori felvételét, s ez az aranypénz átmeneti vagy tartós felhalmozását, nagy távolságú fizetését biztonságossá és könnyebbé teszi. Ez az aranyra szóló jegy csupán egyszerű értékjel, aminek megjelenése bizonyítja, hogy a forgalmi eszköz szerep betöltése nemcsak hogy megengedi, hanem éppen igényli az arany- és ezüstérmék értéktelen jelekkel való helyettesítését.

Az aranypénz forgalmi eszköz funkcióbeli helyettesíthetőségét egy másik jelenség is indokolja és igényli. Az aranypénz forgása közben kopik, így tényleges értéke (finom súlya) mindinkább elválik a névleges értékétől, s az eltávolodással párhuzamosan az aranyérme fokozatosan saját maga részleges jelévé válik. Az eltérésnek – változatlanul tiszta nemesfémforgalmat feltételezve – természetes és jogi korlátja is volt. Természetes korlát a piac elfogadó hajlama, jogi korlát a mennyiségi csökkenés mértékét szabályozó törvény.

Az aranyérme tényleges és névleges értékének eltérése annál nagyobb, illetve a megengedett eltérés bekövetkezésének ideje annál rövidebb, minél nagyobb a pénz forgási sebessége. A gyakorlat igazolja, hogy a kisebb névértékű érmék forgása számottevően meghaladja a nagyobb névértékű érmékét, így az ún. váltópénzeknél a helyettesítés korábbi és általánosabb.[3] A váltópénzek helyettesítése még nem jelenti a tiszta nemesfémforgalom feladását, mert törvényesen határozzák meg azokat a kis arányokat, amelyekben aranyérme helyett azokat el kell fogadni fizetésképpen.

A tiszta nemesfémforgalom feladását a névértékben megjelenő pénzhelyettesítő, a papírpénz megjelenése okozza. „Ha maga a pénzforgás elválasztja az érme valóságos tartalmát névleges tartalmától, fém létezését funkcionális létezésétől, akkor rejtetten magában foglalja azt a lehetőséget, hogy a fémpénzt érmefunkciójában más anyagból készült jegyekkel, vagyis jelképekkel helyettesítsék (Marx, 1967, 122. o.). Az ezüst- vagy rézjegyek fémtartalmát önkényesen törvénnyel határozzák meg. A forgásban ezek még gyorsabban elkopnak, mint az aranyérme. Ezért érmefunkciójuk a valóságban teljesen függetlenné válik súlyuktól, viszonylag értéktelen dolgok, papírdarabok funkcionálhatnak helyette érmeként. A fémpénzben a jelképes jelleg még burkolt, a papírpénzben láthatóvá lesz.

A papírpénz – éppen mert csupán névleges értékű – kényszerárfolyamú, amit csak az állami akarat tud elfogadtatni. Éppen ezért szükségszerű, hogy a klasszikus papírpénz kibocsátásában az államnak szerepe legyen, sőt az sem lehet meglepő, hogy az állam általában egyoldalú szerepet játszik: bevételeit meghaladó kiadásai finanszírozására, tehát saját maga érdekében egyezik bele és játszik közre a kényszerárfolyamú és kényszerforgalmú papírpénz kibocsátásában.

Óvatosan kell kezelni az effajta papírpénz kényszer jellegét, mert normális gazdasági körülmények között is a kényszerforgalom és kényszerárfolyam jogilag deklarált ugyan, de mert a gazdasági törvény erősebb minden jogi szabálynál, ez a deklaráció feleslegesnek is tekinthető. A kényszerforgalom és -árfolyam csak normális gazdasági körülmények hiányában (forradalom, háború stb.) elengedhetetlen feltételei a papírpénz funkcionálásának, de mert itt is a gazdasági törvény a joginál erősebb, háborús stb. időszakban a papírpénz fokozatosan elveszti pénz jellegét, párhuzamosan azzal, ahogy a közvetlen termékcsere válik uralkodóvá.

Érdemes felidézni egy-két példát. Az Angol Bankot a felhalmozódott államadósság elkerülhetetlen rendezése hozta létre. Egy skót javasolta, hogy alakítani kell egy bankot 1,2 millió fontos alaptőkével, és a bank az 1,2 millió fontot azonnal kölcsönadja az államnak, s ennek fejében az államtól privilégiumot kap. A privilégium azt jelentette, hogy a banknak joga van nemesfémekkel és kereskedelmi váltókkal kereskedni, leszámítolni és árukra kölcsönt adni.

Ezt az intézkedést természetesen a nagyközönség és különösen a kereskedők is szívesen fogadták. Egyrészt az uzsorakamat csökkenését, másrészt felhalmozott pénzük biztonságát remélték ettől. Az Angol Bank alapításának korában a kamatláb 80%-ig felment, ugyanis felesleges pénzeik elhelyezésére két lehetőség kínálkozott. Ha a pénzverdében helyezték el, ki volt téve annak a veszélynek, hogy a pénzhiánnyal küzdő uralkodó egyszerűen elveszi pénzüket, viszont ha az aranyműveseknél helyezték el, az sem jelentett biztonságot: az aranyművesek kikölcsönözték, s általában időre nem tudták visszafizetni, és sokan spekulációs ügyletekben tönkrementek és fizetésképtelenné váltak (Homonnay, 1947).

A privilégiumot meghosszabbító charta már egyértelműbben fogalmazódott, mert meghatározta a privilégiumból kizártak lehetőségét: „Minden testületnek, amely már megalakult vagy még ezután fog megalakulni (kivéve a Governor and Company of the Bank of Englandet), vagy minden személynek, akik egyesület vagy fognak egyesülni kereskedelmi társaságokban vagy egyéb csoportokban, amelyeknek a taglétszáma meghaladja a hatot, Nagy-Britanniának ebben a részében, amelyet Angliának hívnak, meg van tiltva, hogy kölcsönvegyenek, kölcsönadjanak, vagy váltóikra pénzt vegyenek fel, vagy fizetést vegyenek fel bemutatásra szóló papírjaikra, amelyek rövidebb idő alatt fizetendők, mint hat hónap.” (Homonnay, 1947, 95. o.)

Az Angol Bank a privilégiumot ismétlődően csak meghatározott időtartamra kapta meg, s nem meglepő, hogy a privilégium minduntalan meghosszabbítása az államnak nyújtott újabb kölcsön fejében történt. Az állam általában fizetett kamatot és kezelési költséget, sőt a parlamenti akta szerint az állam a kölcsönvett összeget fokozatosan visszafizeti. A visszafizetésre sohasem került sor, amihez senki nem is ragaszkodott, mert az államkölcsön visszafizetése a bank privilégiumának megszűnését jelentette volna. Azóta is az Angol Bank mérlegében az államadósság megnövekedett összegben változatlanul szerepel.

Mindez nem csupán angol sajátosság. Már korábban az olasz városállamok (mint például a genuai) bank fejlődésében tapasztalható volt, hogy a közérdekű bankok alapításában meghatározó szerepe volt az államadósságnak.

Habár az állami papírpénz általánosan kényszerforgalmú és -árfolyamú, ennek ellenére forgalmának két törvénye létezik. Az egyik akkor érvényesül, ha a forgalom minimális pénzszükségletét a kibocsátott papírpénz tömege nem haladja meg. Ekkor még ezen belül is két jól elválasztható esetet különböztethetünk meg. Az egyik eset: amikor a forgalom zavartalan lebonyolításához elegendő mennyiségű a monetáris aranykészlet; de praktikus okokból a pénz forgalmi funkciójában aranyra szóló jelek helyettesítik. Ekkor az aranyra vonatkoztatás nem csupán formális: az önmagukban értéktelen jelek névleges értékük mértéke szerint bárkinek, bármikor aranyra átválthatók, s tulajdonképpen aranyra szóló értékjelekről van itt szó. A másik eset: a forgalom növekedése következtében annak lebonyolításához szükséges pénzmennyiségnél a monetáris aranykészlet kisebb, és a különbséget az állam (adósságának növelésével) vásárlás útján történő pénzkibocsátással kompenzálja.

Az első esettől való megkülönböztetés érdekében azt is fel kell tételeznünk, hogy az állam adósságának forrása nem magánszemélyek és testületek, valamint a bank aranyfedezeten alapuló kölcsönnyújtása, hanem a bank (esetleg az állam) aranyfedezetén felüli – névleges értékkel ellátott és törvényes fizetési eszköznek deklarált – pénzkibocsátása. Ezt a fajta papírpénz-kibocsátást nevezi az irodalom teljesen helyes műveletnek (Erdős, 1974, 26-27. o.); ha a bank államnak nyújtott kölcsöne – még ha a klasszikus értelemben teljesen fedezetlen pénzkibocsátás is – a forgalom minimális pénzszükségletét biztosítja, a pénzkibocsátás hagyományos fogalmaink szerint papírpénz jellegű. De ez csak formális jegy szerinti besorolás, mert tartalmában nincs különbség a között, hogy a rendelkezésre álló monetáris aranykészletet meghaladó forgalmi pénzigényt a bank magánvállalkozásnak vagy az államnak nyújtott hitel formájában elégíti ki. A hitel visszafizetésének lehetősége – ami alapján a megkülönböztetést esetleg meg lehetne tenni – sem utal döntő különbségre, hisz a forgalom minimális pénzszükséglete általában nem csökkenő, hanem változatlan, vagy még inkább növekvő mértékű, ezért bármelyik adós törlesztése újabb adós keletkezését kell hogy jelentse. Tulajdonképpen a bankkal szemben álló adósok hitelezésének belső struktúrája permanens változásairól van csak szó, s a különbség csupán annyi, hogy a magánvállalkozók nagy száma miatti adósságátrendeződés folyamatos, az állam mint egyedüli külön pénztulajdonos legfeljebb adósságának rulíroztatására képes, de azt időlegesen másnak átadni nem tudja. Éppen ezért indokolatlan az effajta pénzkibocsátást papírpénz jellegűnek tekinteni, helyesebb tartalmában a hitelpénzhez sorolni úgy, hogy ez a folyamat a hitelpénz teremtésének egyik eredeti formája.

Nehéz lenne elfogadni azt az érvelést is, hogy az államon keresztül kibocsátott pénz azért papírpénz jellegű, mert – hasonlóan az általános papírpénz kibocsátásához – szintén árnövelő hatású, az áremelkedés a pénzkibocsátás hiányában bekövetkező áresést csupán kompenzálja (Erdős, 1974, 27-28. o.). Ha ezt az érvelést elfogadnánk, minden – eddigi hitelpénznek minősített – pénzkibocsátást papírpénznek kellene tekintenünk, hisz a hitelpénz kibocsátásának hiányában pénzhiány, következésképpen előbb-utóbb kereslethiányból eredő áresésnek is be kell következnie, aminek be nem következését – az előbbi gondolatmenet alapján – szintén áremelkedésnek minősíthetnénk.

Valós papírpénznek azt a pénzkibocsátást tekinthetjük, amelyre az ún. második törvény vonatkozik. Amilyen mértékben a kibocsátott pénzmennyiség a forgalom mindenkori pénzszükségletét meghaladta, és a többletpénz a forgalomban maradva tényleges keresletként hat, olyan mértékben az árszínvonal átlagosan emelkedik, egyébként azonos körülmények között, a pénz egységének átlagos vásárlóereje arányosan csökken. A korábban egységnyi pénz – átlag-vásárlóerejét tekintve – az arányosan növekvő mennyiségű pénzzel lesz egyenlő, ami lényegében nem más, mint a pénzláb arányos csökkentése. A túlzott mértékben kibocsátott pénz már papírpénz jellegű, mert árszínvonal-emelő hatású. A túlzott kibocsátás mértékének függvénye az, hogy a beindult és fokozatosan gyorsuló árszínvonal-emelkedés megállítható-e (a tendencia visszafordítható), mivel a forgalom teljes dezorganizációjához vezető hiperinflációt már csak a nullifikáció követheti. Ez a folyamat viszont csak rendkívüli politikai és gazdasági feltételek mellett – általában háborús időszakban – szokott kibontakozni úgy, hogy a pénz effajta szerepét a normális gazdaságitól indokolt elkülöníteni.

A pénzhelyettesítők másik formája: a klasszikus bankjegy

A hitelpénz kialakulása és teljessé válása a kapitalizmus kialakulásának és fejlődésének velejárója. Megjelenésének és folyamatos kiterjedésének oka egyértelmű: az áruforgalom állandó növekedése ismétlődően relatív pénzhiányhoz vezet, s a relatív pénzhiány kikényszeríti a váltó, majd a hitelpénz klasszikus formájának, a bankjegynek a megjelenését.

A folyamatot plasztikusan fogalmazva írja le Erdős Péter: „Tegyük fel: megnőtt egy egységgel az áruforgalom, éspedig anélkül, hogy változott volna a pénz forgási sebessége. Ha most új pénzmennyiség nem kerül forgalomba, akkor csak két lehetőség van: az új árumennyiség ugyanannyi idő alatt jut el a fogyasztóhoz, mint korábban az egy egységgel kisebb mennyiség, akkor azonban a nagyobb árumennyiség árösszege nem lehet nagyobb a korábbinál, vagyis valamekkora – minimális – áresés következik be. Vagy: nem következik be áresés, ekkor azonban a nagyobb árumennyiséget valamennyivel – minimális idővel – lassabban értékesítik, mint a korábbi kisebbet. Mindkét lehetőség kárral jár a tőkések számára. Ebben az értelemben ugyanis a korábbi árak, de nagyobb árumennyiség mellett hiány van – minimális hiány – pénzeszközökben, forgalmi eszközökben. E hiány valahol jelentkezik – minden pillanatban másutt, de valahol mindig… Pillanatnyilag talán éppen a kereskedők pénzformában birtokolt forgalmi tőkéje nem elégséges ahhoz, hogy átvehessék a megnövekedett árumennyiséget. A kereskedő tehát hitelbe vásárol, de nem becsületszóra, hanem váltóadósságra. A váltó még nem pénz, de az üzleti forgalomban mégis rendelkezik az elcserélhetőség tulajdonságával. Forgalmi korlátozottsága kikényszeríti a bankár váltójának megjelenését (bankár váltója iránti bizodalom nagyobb, tehát forgalomképessége is kevésbé korlátozott), majd a bankár váltójáról „lekopik” a lejárat, „eltűnik” a kamat, kerek címletekben bocsátják ki, s ezzel megszületik a klasszikus bankjegy.

Az aranyfedezet mértéke: egy pénzelmélet-történeti vita

az arany–pénzhelyettesítő arányról

A XIX. század első felében élénk vita zajlott az ún. currency- és banking-elmélet hívei között. A vita nem csupán elméleti, hanem gyakorlati szintű is volt, aminek az az előnye, hogy a vitában való állásfoglalás nemcsak logikai érvek és ellenérvek, hanem gyakorlati következmények minősítése alapján is lehetséges.

A két – egymással ellentétes – iskola alapvető nézetei a következők szerint állíthatók egymással szembe (Langhlin, 1903, 264. o.):

a currency-elmélet szerint:[4]

• a pénz mennyiségének növekedésével vagy csökkenésével nőnek vagy csökkennek az árak is;
• a jegybankok a bankjegyforgalmat tetszés szerint változtathatják;
• a bankjegykibocsátás szabályozásával az aranybehozatal és -kivitel is szabályozható;

a banking-elmélet szerint:[5]

• az árak nem a pénz mennyiségétől függnek;
• a bankok a kibocsátott bankjegymennyiséget tetszés szerint nem változtathatják, mert a bankjegykibocsátás mértékét kizárólag az arra irányuló igény határozhatja meg;
• ennélfogva a nemesércek behozatala és kivitele, valamint a valutaárfolyam állásától függően  nem kell (sőt: nem szabad!) a bankjegykibocsátást szabályozni.

A currency-elmélet eredete az Angol Bank és az angol kormány kapcsolatának sajátos alakulásában mutatható ki. Az Angol Bank privilégiumát annak ellenében kapta, hogy vállalta a különféle állami bevételek és adók megelőlegezését. Sőt, egy rendelkezés azt is kimondta, hogy a banknak azzal is számolni kell, hogy az államtól az előleget nem kapja vissza. Ennek ellenére a bank és az állam kapcsolata zavartalan volt, egészen a napóleoni háborúkig. Ekkor a kormány ismétlődően hiteleket vett fel, majd a bekövetkezett aranykiáramlás és belső gazdasági pánik miatt 1797-ben az Angol Bank a nemesfémpénz kifizetését felfüggesztette, és azt 24 éven keresztül fenntartotta.

Az aranyra való beváltás felfüggesztése előtérbe helyezte annak a kérdésnek a megválaszolását, hogy vegyes pénzrendszerben (arany és bankjegy együttes forgalmában) mekkora arany–bankjegy arány fenntartása biztosítja a forgalom zavartalanságát. A vitában meghatározó volt Ricardo híres röpiratában kifejtett véleménye, amelynek a lényege, hogy a belső gazdasági bajok forrása a bankjegyek túlzott mértékű kibocsátása, és hogy a bankjegyek fémpénzre való beváltásának felfüggesztése tette a túlzott kibocsátást lehetővé. Míg a bullionisták véleménye szerint – ahogy az előbbi felfogás képviselőit nevezték – csak a fémpénzre való beváltást kell biztosítani, és ez a lehetőség automatikusan kizárja a bankjegyek túlkibocsátását, addig a currency-elmélet hívei továbblépve szigorúbb feltételek betartását követelték.

Szerintük a bankjegyek csak úgy pénzhelyettesítők, ezért a pénzforgalmat megjelenésük akkor nem zavarja, ha mindenkor csupán a bankoknál levő fémpénz helyett funkcionálnak, azaz a pénzforgalom ugyanolyan keretekben működik, mintha csak fémpénz forogna. E tétel elfogadása feltételezi, hogy a bankjegykibocsátás mindenkor kizárólag az aranytartalék változásának függvényében változzon.

Természetesen a currency- és a banking-elmélet ütközése nem „tisztán elméleti” vita volt. A XIX. század elejének kereskedelmi (világpiaci) válságai voltak azok a jelenségek, melyeknek eredetét és az ellenük való védekezés eszközét a folyamat legfelületesebb és legelvontabb területén, a pénzforgalom területén keresték.

A currency-elmélet gyakorlatilag az 1844-es Peel-törvényben jelentkezett. A banktörvény az Angol Bankot jegykibocsátó és bankosztályra választotta szét. A jegykibocsátó osztály fedezetként megkapta a teljes nemesfémmennyiséget (amelynek legfeljebb egynegyede ezüst) és a 14 millió font névértékű államadóssági kötvényeket, és kizárólag csak azok összegéig bocsáthat ki bankjegyet. A bankjegy vagy forog, vagy a bankosztályon hever, és az éppen ott levő bankjegy a szükséges kis mennyiségű váltóval együtt a bankosztály tartalékát képezi. Vagyis még a Peel-törvényben sem realizálódott a currency-elmélet tiszta formájában, hisz a bank nem volt képes „saját árnyékát átlépni”: az Angol Bank privilégiumát csak annak fejében kapta meg, és minden esetben a privilégium meghosszabbításának is az volt a feltétele, hogy az állami kötvényeket mindenkor hajlandó átvenni, azaz az államkincstárnak szükség esetén rövid időre, de tartósan is hitelt nyújt.

A banking-elmélet hívei – elsősorban Tooke és Fullarton – nem tagadták a túlkibocsátáslehetőségét és azt, hogy akkor a pénzmennyiség növekedése az árak növekedéséhez vezet, de szerintük a szóban forgó időszakra nem ez volt a jellemző: Angliában az árak emelkedése megelőzte a bankjegyforgalom növekedését, s így az utóbbi nem lehet az előbbi oka, csak következménye. Szerintük a bankjegyet, forgási körét tekintve, meg kell különböztetni a szorosabb értelemben vett pénztől: az utóbbi, mint a jövedelem formája, végső keresletet jelent, szemben a bankjeggyel, amely csak az üzleti körök fizetési eszköze (vagyis a bankjegy a tőke pénz formája). Ebben a megközelítésben a bankjegy – helyesen – hiteleszköz, amely hitelnyújtás során keletkezik és a hitel visszafizetésével szűnik meg. Ha viszont a bankjegy hiteleszköz, akkor a bankjegykibocsátásnak az oka a forgalom pénzhiánya, ceteris paribus, a jegykibocsátó osztály biztosítékai feletti bankjegykibocsátás nem általában túlkibocsátás. Vagyis gondolatmenetük végpontja szerint a bankjegykibocsátásnak a valóságos biztosítéka nem az aranyfedezet, hanem az áruüzlettel alátámasztott cél – a bankszerű fedezet – az alapja.

A Peel-törvény mellett állásfoglaló currency-elmélet várakozásait a gyakorlat megcáfolta. Már 1847-ben felmerült a banktörvény felfüggesztése, majd 1857-ben ténylegesen is felfüggesztették, 1866-ban ismét felfüggesztésre gondoltak, míg végül 1914. július 31-én került sor másodízben és egyben végérvényesen a banktörvény eltörlésére. Ezek után felesleges vita lenne, ha a banking-elmélet fölényét a currency-elmélettel szemben további logikai érvek és ellenérvek alapján próbálnánk kimutatni. Önmagában az a tény, hogy viszonylagosan hosszú idejű működése során sem volt képes a gazdaság egésze – de a szűkebb forgalmi szféra – zavartalanságát biztosítani, az elv közgazdasági irracionalitását mutatja.

Összefoglalva a currency-banking elméletek közötti vitát, nem érdektelen ismételten kihangsúlyozni a banking-elmélet három ma is érvényes pontját:

1. ha az árak emelkedésével párhuzamosan a pénzmennyiség növekszik, ez a tény még nem jelenti azt, hogy az árak emelkedésének az oka a pénzmennyiség növekedése, lehetséges, hogy éppen az árak emelkedését követi szükségszerűen a pénzmennyiség arányos növekedése;
2. a forgalom zavartalanságának biztosítása megköveteli, hogy a pénzkibocsátást a forgalom pénzigénye, s nem valami külső tényező (pl. aranytartalék mértéke) határozza meg;
3. kifejlett árutermelő gazdaságban célszerű és indokolt megkülönböztetni a végső és a közbülső (termelői) keresletként jelentkező pénzmennyiséget.

---

[1] In: Bánfi Tamás–Hagelmayer István: Pénzelmélet és pénzügypolitika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1989

[2] Babilonban már i.e. a harmadik évezredben virágzó üzlet volt a magánbetétek elfogadása, s a betétes számlájának terhére fizetéseket teljesítettek.

[3] Ugyancsak ebbe az irányba hat, hogy az egészen kis méretű aranyérmék verése technikai akadályokba ütközik.

[4] Ezt az elméletet képviselte L. Overstone, G. W. Norman, R. Torrens, W. Ward és R. Peel is.

[5] Ezt az elméletet képviselte T. Tooke, J. Fullarton, J. Wilson és G. W. Gilba