A klasszikus angol közgazdaságtan képviselői (Adam Smith, David Ricardo, Karl Marx és mások) egyöntetűen a munkaérték-elméletet elfogadták. A végső, talán lehet azt állítani, hogy a pontosabb kifejtése Marxnál A tőkében olvasható.
Marx a kezdet után néhány oldallal megadja a munkaérték-elmélet definícióját: „ egy használati értéknek vagy jószágnak tehát csak azért van értéke, mert elvont emberi munka tárgyiasul, azaz materializálódik benne. Hogyan mérhető mármost értékének nagysága? A benne foglalt értékképző szubsztancia, a munka mennyiségével. Magát a munkamennyiséget a munka időtartalmával mérjük, a munkaidő mércéje viszont az idő meghatározott része, például az óra, a nap stb.” Marx, 1967. 46. oldal). A következő bekezdésben már pontosít, nem a „lustább” vagy „ügyetlenebb” munkaideje a meghatározó, hanem az egyéni munkaidőből átlagolódó „társadalmilag szükséges munkaidő” nagyságok csökkenése a érvényesül.
A munkamennyiséggel azonosított értéknagyság, kiterjesztve a pénzárura, nevezetesen az aranyra, elegendő definíció a piaci árjegyzék minden egyes egyenleténél az egyenlőség értelmezéséhez. Ha elfogadjuk, hogy „Egy áru értékkifejezése aranyban – x mennyiségű A áru = y mennyiségű pénzáru – az áru pénzformája, vagyis ára.” (Marx, 1967. 96. oldal), akkor a piaci árjegyzék megadja az egyes áruk árnagyságát (aranyban kifejezve) és az áruk egymáshoz viszonyított árarányát.
Az árnagyság és az árarányok változhatnak. Nem változnak, ha minden más feltétel változatlan, csak minden egyes áru termelésében azonos mértékben változó (növekvő vagy csökkenő) munkaerő tömeget, vagy változatlan munkaerő tömeget azonos mértékben változó (növekvő vagy csökkenő) munkaidőben alkalmaznak. Ekkor azonos mértékben változik az előállított egy-egy áru tömege és a munkaidőben mért értékösszege, így az egységnyi mértékegységű (kilogramm, liter, méter) áru munkaidőben mért értéknagysága és árnagysága is változatlan.
A termelés technikai és technológiai színvonala változhat, növekedhet és csökkenhet. Hosszabb időtávban változik is, a változás jellemző iránya az emelkedés. Ha a munkatermelékenység emelkedik, és minden más változatlan, az emelkedéssel azonos mértékben nő a terméktömeg, míg annak munkaidőben mért értékösszege változatlan, így az egységnyi mértékegységű áru munkaidőben mért értéknagysága arányosan csökken. Az értéknagyság csökkenése alapján az árnagyság arányos csökkenését várhatnánk. Nagy időtávban a munkatermelékenység emelkedése statisztikai adatokkal igazolható, ennek ellenére az árnagyságok csökkenése a statisztikai adatok szerint nem jellemző. Az elméletből levezethető logikai eredmény és a gyakorlatból megismerhető tényadatok eltérését a „változatlan feltétel” feloldása magyarázhatja, habár a munkatermelékenység növekedéséből adódó következtetést mérséklő vagy kizáró tényezőt és az ebből eredő piaci automatizmust nem ismerjük. Még nem kell a munkaérték-elmélet és a munkatermelékenység változása között érzékelhető „feszültségből” az egymást kizáró következtetésig eljutni, de már itt – néhány sorral a szigorúan egyértelmű és erős állítás megfogalmazása előtt – legalább annyi – megállapítható, az elméleti rendszer konzisztenciája gyenge.
A marxi munkaérték-elméletben egy árunak egy másik áruhoz viszonyított arányát a mindkét áruban közös munkaidőben mért elvont munkamennyiség határozza meg. A bonyolult munka is visszavezetődik nagyobb mennyiségű egyszerű munkára, így még a különböző bonyolultságú munkák is az árukban egynemű munkamennyiségként jelenik meg. A használati értékek szerint különböző árukban megtestesülő munkaidőben mért értéknagyságok nem csak az egymás közötti arányokat és a pénzáruhoz való viszonyban az árnagyságokat határozhatja meg, hanem termékek teljes vagy termékcsoportonkénti termelésének az aggregálását is lehetővé teszi, aminek alapján az újratermelés folyamata értékösszegben kifejezett egyenletekkel elemezhető.
Az újratermelési folyamat értékösszegekben kifejezett egyenletekkel leírható és elemezhető, ha a termelés növekedését csak és kizárólag a foglalkoztatott munkaerő bővítése és/vagy a foglalkoztatott munkaerő ledolgozott munkaidejének az emelése biztosítja. A termelés növekedésének a jellemző és meghatározó forrása azonban nem az extenzív bővítés, hanem a technikai és technológiai szint emelkedéséből eredő munkatermelékenység változás. Ha aktuális értékkel írjuk fel a termelés egészét vagy annak bármekkora részhalmazát, a munkatermelékenység változásakor – csökkenéstő, növekedéstől, mértéktől függetlenül – változatlanul pontosan ugyanazt a számot kapjuk, mert a munkatermelékenység növekedésekor arányosan nő, csökkenésekor arányosan csökken a létrehozott termékhalmaz, de a termékhalmaz értékösszege változatlan, mert a termelésre fordított munkaidő is változatlan. Ezt a kettősséget természetesen Marx is leírta, az ismert problémára azonban gyenge választ adott:
„Feltételezzük továbbá nemcsak azt, hogy a termékek értékükön cserélődnek, hanem azt is, hogy a termelőtőke alkotórészeiben nem megy végbe értékforradalom… Ami pedig az értékforradalmakat illeti, ezek semmit nem változtatnak az évi össztermékérték alkotórészei közötti arányokon, ha általánosak és egyenletesen oszlanak el. Ha viszont részlegesek és nem egyenletesen oszlanak el, zavarokat okoznak, amelyek először, mint ilyenek csak akkor érthetők meg, ha változatlan értékviszonyoktól való eltérésnek tekintjük őket; másodszor azonban ha be van bizonyítva az a törvény, hogy az évi termék egy értékrésze állandó, akár a változó tőke értékében bekövetkező forradalom ezen a törvényen mit sem változtatna. Ez a forradalom csak az egyik vagy másik minőségben funkcionáló értékrészek viszonylagos nagyságát változtatná meg, mert az eredeti értékek helyébe más értékek lépnének.” (Marx, 1967. 358 – 359. oldal).
Miért lennének az értékforradalomnak nevezett technikai és technológiai „robbanások” általánosak és egyenletesek? Ha viszont részlegesek és nem egyenletesek, miért okoznának csak ezért zavarokat? A technikai és technológiai robbanások, de a kisebb mértékű színvonal emelkedések termékenként, termékcsoportonként, ágazatonként történtek és történnek, amiből „zavarok” legfeljebb az adott elméleti keretek között adódhatnak. Mint ahogy adódnak is, a munkaidőben mért értékösszeg és a fizikai mértékegységekben mért és kifejezhető termékvolumenek nem azonos mértékben változnak, holott a piaci kereslet áruféleségenként differenciált, a zavartalan újratermelés feltételei anélkül nem elemezhetők.
A marxi megfogalmazás helyett csak egy állítás fogadható el: a munkaérték-elemélet fogalmi keretei között konzisztens rendszer csak a munkatermelékenység változás kizárásával írható le. A munkaérték-elmélet az eredeti tőkefelhalmozás időszakára jellemző termelési folyamatok leírására alkalmas. Abban a történelmi időszakban a termelés bővítésének a forrása a foglalkoztatott munkaerő folyamatos bővítése volt. A munkaérték-elmélet korlátozott értelmezési lehetősége nem új keletű felismerés, Rosa Luxemburg a marxi elmélet mellett érvelve már 1912-ben felvetette, a munkatermelékenység változásától az abból következő értelmezési nehézségek ellenére sem lehet eltekinteni (R. Luxemburg, 1979).
A munkatermelékenység változásához hasonló a munkaintenzitás változásakor adódó probléma, holott a hasonló hatást előidéző okok alapvetően különbözőek. Ha a technikai és technológiai szint, azaz a munkatermelékenység változatlan, ha a foglalkoztatottak száma és a ledolgozott munkaidő hossza is változatlan, miközben az előállított terméktömeg volumene nőtt, akkor annak változása csak a munkaintenzitás növekedéséből adódhat. A termékek volumene nőtt, de annak értékösszege nem növekedett, mert a foglalkoztatottak száma és a ledolgozott munkaórák mennyisége is változatlan, így azok szorzata is változatlan munkaidőben mért értékösszeget mutat.
Marx a munkaintenzitás változását nem hagyja figyelmen kívül, de túl nagyvonalúan kezeli: „A nagyobb tömegű munkának egy adott időszakba való belepréselése most annak számít, ami a valóságban: nagyobb munkamennyiségnek. A munkaidőt most már nemcsak mint kiterjedésbeli nagyságot kell mérni, hanem sűrűségi fokát is figyelembe kell venni. A tízórás munkanap intenzívebb órája most ugyanannyi vagy még több munkát, azaz kifejtett munkaerőt tartalmaz, mint a tizenkét órás munkanap likacsosabb órája. Ennek az egy órának a terméke tehát annyit vagy többet ér, mint a likacsosabb 1 1/5 óráé” (Marx, 1967, 442. oldal). Az intenzívebb munkára több munkát, kifejtett munkaerőt tartalmaz, ezért a munkaidő „sűrűségét” is szükséges mérni, ami annak „likacsossági” fokát kifejezi. Sűrűség és likacsosság a két kulcsfogalom, amiről azonban semmit nem tudunk meg, csupán mint az olvasói elképzelést segítő analógia jelenik meg. Ezzel szemben, legalábbis a munkaérték-elmélet szempontjából súlyos a probléma.
A munkaintenzitás fogalma az időegység alatt kifejtett munkamennyiséget jelenti, a munkaintenzitás változása az időegység alatt kifejtett munkamennyiség változása. A munkaintenzitás változásának hatására – változatlan feltételek mellett – változik az előállított árutömeg, darabszámban kifejezett volumen. Ismét a munkaérték-elmélet alaptételére alapozva azt kell állítanunk, a munkamennyiséget a munka időtartamával mérjük, ami az idő skáláján fejezhető ki (munkanap, munkaóra, munkaperc). Ha a munkaintenzitás nőtt, az előállított áruvolumen is arányosan nőtt, de munkaidőben kifejezve a megnövekedett áruvolumen értékösszege nem mutat változást, mert a termelési folyamat munkaidő mennyisége nem változott, holott a megnövekedett áruvolument előállító munkamennyiség a munkaintenzitás definíciójából következően nőtt.
A probléma látszólag ugyanaz mint a munkatermelékenység változásakor, de csak látszólagos az azonosság, a két folyamat lényegesen különbözik egymástól. A munkatermelékenység emelkedésekor a növekvő termékvolumen forrása a technikai és technológiai színvonal emelkedése és mert a termelésben kifejtett munkamennyiség változatlan, ezért a változatlan munkaidő jól mérte az arányosan nagyobb áruvolumen értékösszegének a változatlanságát. A munkaintenzitás növekedésekor is az előállított termékvolumen nőtt, de annak forrása a munkaintenzitás növekedése, azaz az időegység alatt kifejtett munkamennyiség növekedése, de mert a termelés munka időtartama változatlan, a nagyobb termékvolumen munkaidőben mérhető és kifejezhető értékösszege változatlan, holott mert a kifejtett munkamennyiség nőtt, az értékösszegnek is nőni kellene.
A munkaintenzitás változásakor (növekedésekor vagy csökkenésekor) leírt probléma a munkaérték-elmélet fogalmi rendszeréből következő belső ellentmondás, amit az adott fogalmi rendszer keretei között nem lehet feloldani. A probléma leírható másképpen: a munkaérték-elmélet alaptétele szerint az árunak az értékét a benne tárgyiasult munkamennyiség adja, az érték nagysága munkaidőben az idő skáláján mérhető. Továbbá, a munka belső tulajdonsága az intenzitása, a munkavégzés intenzívebb és kevésbé intenzív lehet, azaz a munkaintenzitás változás, ami szintén az idő skáláján kifejezhető mérhető. Az idő skáláján fejezhető ki az a munkaidő, ami a kifejtett munkamennyiséget méri és ugyancsak az idő skáláján fejeződik ki a munkaintenzitás változásának elnevezett időegységre vetített kifejtett munkamennyiség. Mindkét mérésnél a mérce az idő skálája, az egyik az általános eset, ahol változatlanságot kell mutatnia, a másik a különleges eset, ahol változást kellene mutatnia, a kétféle elvárás egyidejűleg nem teljesülhet, a fogalmi rendszer két eleme egymásnak ellentmond, így a fogalmi rendszer inkonzisztens.
Az inkonzisztencia a fogalmi rendszer egyik vagy másik elemének a megváltoztatásával elvileg feloldható, azonban már egy másik kérdés, hogy az új fogalommal vagy fogalmakkal releváns elméleti rendszer születik-e. Az ellentmondás kizárható, ha az értéknagyságot meghatározó társadalmilag szükséges munkamennyiséget nem munkaidőben az időskáláján mérjük, hanem tegyük fel a munkát végző foglalkoztatott energiaveszteségével. Az energia, az energiacsökkenés mérhető, ha a munkaintenzitás változatlan az energiaveszteség azonos, így az értéknagyság ugyancsak változatlan. Ha a munkaintenzitás nő, az energiaveszteség feltételezhetően arányosan szintén nő, következésképpen a megnövekedett megtermelt áruvolumennel együtt annak értékösszege is az energiaveszteség növekedésével együtt nőtt. Gyorsan hozzá kell tenni, hogy a munkatermelékenység változásakor az áruvolumen változása és az értékösszegének a változatlansága az említett új mérései skála alkalmazásánál is megmaradna.
Csupán érdekességként érdemes a probléma marxi kezelésére pillantani. „Változatlan óraszám esetén tehát az intenzívebb munkanap magasabb értéktermékben testesül meg, tehát a pénz változatlan értéke esetén több pénzben. Értékterméke aszerint változik, hogy intenzitása mennyire tér el a társadalmi normálfoktól. Ugyanaz a munkanap tehát nem állandó értéktermékben fejeződik ki, mint azelőtt, hanem változóban, az intenzívebb tizenkét órás munkanap például 7 sh-ben, 8 sh-ben stb., nem pedig sh-ben, mint a szokásos intenzitású tizenkét órás munkanap.” (Marx, 1967, 487 – 488. oldal) A leírás világos, a piac pénzben kifejezve elismeri a nagyobb volument, de éppen fordítva, nem a piac pénzbeli elismeréséből kell a munkamennyiség változását magyarázni, hanem a munkamennyiség változásából kellene a piaci áralakulást indokolni.
Az előbbi idézetet követően a megoldás egyszerűbb, országon belül a munkaintenzitás átlagos szintjét tételezi fel, így általában eltekint annak változásától: „Ha a munka intenzitása valamennyi iparágban egyidejűleg és egyenlően fokozódnék, akkor az új, magasabb intenzitási fok szokásos társadalmi normálfokká válnék, és ezért nem számítana többé extenzív nagyságnak.” (Marx, 1967, 488. oldal) Később a nemzeti munkaintenzitás átlagos szintjét szembeállítja a nemzetközi átlagos szintekkel: „Minden országban van a munkának bizonyos közepes intenzitása, amelyen alul a munka a társadalmilag szükséges időnél többet használ el valamely árutermeléséhez, és ezért nem számít normális minőségű munkának. Csak a nemzeti átlagot felülmúló intenzitásfok módosítja egy adott országban az értéknek a munkaidő puszta tartama adta mértékét. Másképp áll a helyzet a világpiacon, amelynek integráns részei az egyes országok. A munka közepes intenzitása országról országra változik; itt nagyobb, ott kisebb. Ezek a nemzeti átlagok tehát lépcsősort alkotnak, melynek mértékegysége az egyetemes munka átlagegysége” (Marx, 1967, 521 – 522. oldal).
Könnyen belátható, hogy a munkaintenzitás átlagos szintjének a feltételezése sem elfogadható, ha a munkaintenzitás változhat és változik is, mert a magasabb (esetleg alacsonyabb) szintre való emelkedését (esetleg csökkenését) természetes jelenségnek kell tekintenünk. Ha viszont a munkaintenzitás átlagos szintje egy magasabb átlagszintre emelkedhet, akkor a két szint között értéknagyság-változási folyamatnak kell lezajlani, mert ellenkező esetben megszakad a folytonosság, s nem lehet megérteni a munkaintenzitás alacsonyabb szintjéről a magasabb szintre emelkedést. A folytonosságot viszont nem lehet értelmezni, mert az értéknagyságot a munkamennyiség határozza meg, és a munkamennyiség mércéje a munkaidő, és a két – az alacsonyabb és a magasabb – munkaintenzitási fok között nem változik.
A végső következtetésem egy erős állítás. A munkaérték-elmélet fogalmi rendszere nem képes a munkatermelékenység változásakor, nem alkalmas a munkaintenzitás változásakor lejátszódó piaci folyamatok elméleti leírása. A munkatermelékenység és a munkaintenzitás változatlanságának a feltételezésével alkalmas lehet az eredeti tőkefelhalmozás időszakában lezajlott folyamtok leírása, ha más, a korra jellemző feltételek azt nem zavarják.