1. Robosztus állami feladatok – Robosztus finanszírozási igények

A politika és a gazdaságpolitika között a szoros kapcsolatot az adó(rendszer) garantálja, ami egyben a politikusok és a gazdaságpolitikusok nézeteltéréseit is okozza. A politikusok szeretnék meggyőzni és elérni a gazdaságpolitikusoknál az adócsökkentést, a gazdaságpolitikusok a szociálpolitikusok támogatásával az oktatás-, az egészségügy-, a szociális ellátás érdekében a politikusokat igyekeznek meggyőzni, hogy a költségvetési kiadási tételeket emelni kell, és az adórendszert a gazdaság zavartalan működése érdekében a piaci szereplők teljes körében elfogadhatóvá kell tenni.

Ha a fiskális politika lényegét akarjuk kiemelni, célszerű az állami költségvetési mérlegen keresztül az államháztartás kiadási és bevételi oldalára helyezni a hangsúlyt. Normális körülmények mellett a kiadás és a bevétel oldal közötti rangsor, melyik oldal az elsődleges és melyik a másodlagos, vagy másképpen fogalmazva, melyik oldal igazodik a másikhoz, elméleti síkon eldönthetetlen a kérdés. Nem normális körülmények mellett (háború) nem lehet vita, a kiadási oldal „korlátlan” igényeihez kell (kellene) a szükséges bevételt elérni akár elméleti síkon gondolkodunk, akár a gyakorlati szempontok alapján mérlegelünk. Az elméleti megközelítés helyett a gyakorlat normális körülmények mellett is az állami kiadások dominanciáját mutatja. Ezt sugallja egy rövid idézet: „Az állam kiadásainak fedezetére kényszerítő erővel szerez bevételeket: ezek az adóbevételek.” (Stiglitz, 2000., 62. o.). Időnként ellentmondó döntések is történhetnek, például a négy éves politikai ciklusokhoz igazodó választások előtt a politikai pártok egyike-másika adócsökkentési ígérettel kampányolhat, s ha nyer a következő költségvetési évre benyújtandó tervezetet adócsökkentéssel és ahhoz igazodó kiadáscsökkentéssel kénytelen elkészíteni, vagy a nem túl elegáns költségvetési hiány növelését választja.

• A robosztus állami kiadásokat finanszírozó állami bevételek

A fiskális politika kiterjedése, az állami pénzújraelosztás méretét felbecsülhetetlen mértékben növeli. Az előrelátható újabb és a növekvő hagyományos finanszírozási igények nagyvonalúan kezelhető preferencia szempontok szerint sorolhatók:

• A népvándorlás elindulásának – pontosabban fogalmazva – gyorsulásának megakadályozása, visszafordításának kikényszerítése, a helyben maradás életviteléhez szükséges feltételek (munkalehetőség, élelmiszer- és vízellátás, oktatás, egészségügy) biztosítása sürgős, azonnali igény. Feltételezhetően ma még konkrét elképzelések sincsenek, a tervek hiányoznak, ennek ellenére előkészítés nélkül is a várható többletköltségeket vállalva szakértői javaslatok alapján már ma cselekedni, tenni kell. A költségek végösszege sosem lesz ismert, várható a folyamatos növekedés, ezért az országok hozzájárulásának abszolút összegét meghatározni nem lehet, kizárólag a hozzájárulás arányát lehet és kell előre rögzíteni. Az egyet nem értés valószínű, holott itt – szemben más irányú alkalmazásokkal – a GDP vagy az egy főre jutó GDP arányos hozzájárulás melletti magyarázat logikus. A nemzetgazdaság teljesítményét mérő GDP mutatószám ellen több, két csoportba sorolható kifogások tehetők. Egyik oldalról hiányosnak tartják, mert számos tényezőt nem tartalmaz, olyanokat, amelyek befolyásolhatnák egy-egy nemzetgazdaság megítélését. Ezzel szemben felsorolhatók azok, amelyeket tartalmaz és vitathatók, netán elfogadhatatlanok, mint GDP-t növelő tételek (Lásd …oldal) A felsorolhatók mindegyike nemcsak GDP-t növelő, hanem népvándorlást is kiváltó tényező. Mindezekhez hozzájárul a fejlettebb országok természetrombolása és pusztítása (felmelegedés) és a korai, majd az újkori gyarmatosító kizsákmányolás. A GDP-arányos nemzeti hozzájárulás nemcsak önvédelem, hanem a korábbi károkozás veszteségeinek a részleges kompenzálása is.
• A nyugdíjfinanszírozás előresorolása indokolt. A mai nyugdíjrendszer a 2030-as évek végéig összeomlik, az elkerülhetetlen paradigmaváltást követő új rendszer bevezetésével a párhuzamos régi rendszer kifutása hosszú időt igényel, amit az állami költségvetésnek támogatnia kell. Az általános öregségi nyugdíjat tartalmazó új nyugdíjrendszernek nemcsak a demográfiai folyamatoktól, hanem az alkalmazotti jogviszonytól is függetlennek kell lennie. Az államháztartás egyik alrendszereként az általános nyugdíjalap forrása csak a versenyszféra járulék- vagy adófizetése lehet.
• A foglalkoztatás új és domináns formája a gyermeknevelés és a háztartásvezetés állami alkalmazotti elismerése lehet. Ha a család mindkét felnőtt tagja alkalmazotti jogviszonyban dolgozik, természetes következmény, hogy a háztartás vezetését alkalmazotti jogviszonyban látja el a családon kívüli személy (háztartási alkalmazott). Ekkor feltételezhető, hogy a család keresete tartalmazza a háztartási alkalmazottnak fizetendő bruttó bért. Ha a technikai-technológia változás következtében drasztikus méretű a foglalkoztatás csökkenés, a családok változatlan szintű és növekvő fogyasztását a bérköltség csökkenés megfelelő mértékben finanszírozhatja. Az egy felnőttes családban a családon belüli vagy az azon kívüli alkalmazotti háztartásvezetés mindenkor döntési alternatíva.
• A gyermeknevelés teljeskörű költségének a társadalmi elismerése és finanszírozása a társadalom és a gazdaság működésének a legtermészetesebb velejárója. Nincs mit indokolni és magyarázni.
• A foglalkoztatás bővítését jelentő új munkahelyek nagyrészt állami finanszírozást igénylők. Kivételek a magánalapítványok. Már a jelenlegi jövedelmi és vagyoni koncentráció alapján is a magánalapítványok létrehozásának ösztönzése szükséges és indokolt. Az alapvető kérdés az ösztönzés eszköze. A legegyszerűbb, de nem feltétlenül társadalmi szempontból előnyös eszköz az adókedvezmény, mert az a növekvő állami kiadásokhoz szükséges adóbevételt korlátozza.
• A klímaváltozás már bekövetkezett és a közeljövőben várható hatásait, azok mérséklését kutató nemzeti és nemzetközi intézetek növekvő finanszírozási igénye. Az emberi életfeltételek mellett az állatvilág és a növényi populáció kutatása azonos szintű következmény. A fertőző állatok túlszaporodásának és terjedésének, az állat- és növényvilág sorvadásának, egyes fajok kihalásának megakadályozása vitathatatlan kutatási cél. Az egyes földrajzi területek éghajlatváltozásához alkalmazkodó mezőgazdasági termékeket kell létrehozni, az állattenyésztés hátrányait kizáró feltételeket ki kell alakítani. A kutatók bérköltsége mellett, azt nagy mértékben meghaladva a kísérleti és a beavatkozási eszközök pénzigénye felbecsülhetetlen. Ma még fel sem ismert számos kutatási cél finanszírozása kényszer erejű feladat lesz.
• Ismert és új betegségek járványszerű terjedésének kutatását a mai negatív tapasztalatok birtokában hangsúlyozni sem kell. A járványként terjedő, ma még csak várható betegségek elleni gyógyszerek és vakcinák kutatását a profitérdekelt tőzsdéken jegyzett gyógyszergyárak csak állami finanszírozással végzik. Feltételezhető, hogy a magáncégek mellett (helyett) állami finanszírozással működő nemzetközi kutatóhálózat kiépítése is szükséges.

Kormányzati döntés közvetlen, ritkábban közvetett finanszírozási igény nélkül nincs. A hagyományos állami bevétel az adó, a járulék, a vám, az illeték, a koncessziós díj és az állami tulajdonú részesedés osztaléka. A járulék adóként kezelhető, az illetékbevétel jelentéktelen, a vám a szabadkereskedelmi megállapodásoktól függően feltételezhetően csökkenő mértékű lesz. A domináns forrás az adó. Az adóelméleti kérdések itt most mellőzhetők, azok a tankönyvekből ismertek (Stiglitz, 2000). A konkrét országoktól két okból szintén eltekintünk, egyrészt a nemzeti adórendszerek adófajtákban, adóalapban, adómértékben, adókedvezményekben és adómentességben összehasonlíthatatlanok, másrészt még a fejlettebb országokban is az adóbevétel a GDP-hez viszonyított mértéke jelentős mértékben eltérő (20-30 százaléktól 55 százalékig terjed.)

A mai adórendszerek rendkívül strukturáltak, a természet- és az egészségvédelmet szolgáló adók a bevétel szempontjából jelentéktelenek, míg a szükséges bevételt a jövedelemadók (személyi jövedelemadó, társasági adó, tőkeadó, osztalékadó), a termékadók, a vagyonadók (ingatlanadó, vagyonadó, örökösödési adó) biztosítják.

A ma létező általában vagy részben elfogadott adóelméleti elvek és alapok feltételezhetően tarthatatlanok. Már eddig is igazolódott az igazságosság elvének hiánya. Az igazságosság kritériumaként a közteherviselő-képességet (az egyenlő haszonáldozat elvét) szokás kijelölni, de meghatározhatatlan, ezért megválaszolhatatlan, hogy az abszolút haszonáldozat, a relatív haszonáldozat vagy a határhaszon-áldozat legyen egyenlő. Bármelyik választható, de azokhoz más-más adózási konstrukció tartozik. Eleve kétségbe vonható az adó (adórendszer) igazságosságának értelmezhetősége. Nem lehet véletlen, hogy az igazságosság alapműve (Rawis, 1971) annak ellenére sem említi az adó fogalmát, hogy Adam Smithre, ha csak lábjegyzetben is, de hivatkozik. Az igazságosság mellett ugyancsak vitatható az 1927-ben megjelent Ramsey tanulmányra épített, Stiglitz nevével fémjelzett optimális adórendszer lehetősége is. Feltételezve az állami kiadások forrásigényének robosztus növekedését, ismerve a jövedelmi és a vagyoni koncentráció mértékét és a hagyományos foglalkoztatás várható drasztikus csökkenését, az adórendszernek elsősorban hatékonynak kell lenni, de nem az optimális adórendszerhez kapcsolódó értelemben, hanem a hatékony adórendszernek legkisebb költséggel a szükséges adóbefizetést kell biztosítania.

A következő évtizedekben az állam költségvetési politikáját filozófiai elvek helyett politikai és társadalompolitikai szempontok fogják meghatározni. A hagyományos gyakorlatnak megfelelő logika az államháztartás bevételének és kiadásának a tervezésekor iteratív folyamatot követ. A bevételi tételhez tartozó kiadási tétel, és fordítva, a kiadási tételhez tartozó bevételi tétel nincs hozzárendelve, a költségvetési hatóság – a bázisadatokból kiindulva – bevételek és a kiadások összegét igyekszik egyenlővé tenni. A tervezés logikája feltételezhetően megváltozik. A kiadások összege folyamatosan emelkedik, amit a bevételeknek finanszírozniuk kell, és így a bevételek összege igazodik a kiadások összegéhez.

• Rendkívüli körülmények – Rendkívüli méretű bevételigény

A most kezdődő bekezdésig békés, csendes vizeken haladtunk, innen azonban már a címben szereplő, nem ijesztgetésnek és különösen nem bombasztikus figyelemfelhívó marketingolásnak szántam az apokalipszis szó tizenkét betűjét. Elkerüléséért meg kell szüntetni a nemzetek közötti adóversenyt, aminek megvalósíthatósága a katonai leszereléssel azonos megoldandó feladat. A párhuzam nem erőltetett, egyrészt az adóverseny kizárásával a katonai készültség szüksége megszűnik, másrészt a katonai kiadások békés célú átcsoportosítása a szükséges adóemelés nagyságát számottevő mértékben csökkentené.

Az adóverseny megszüntetése elvi síkon rendkívül egyszerűen megfogalmazható: ugyanazért a jövedelemért, (termékért, vagyonért) ugyanannyi adót kell minden egyes országban fizetni az adókötelezett jogi és természetes személynek. Az ehhez szükséges feltételek:

• Az országonkénti adóstruktúrák egységesítése, azon belül meg kell határozni, és el kell fogadni
  • a személyi jövedelemadó, a társasági adó és az osztalékadó tartalmát;
  • a termékadó fajtáit (az általános forgalmi adón kívül lehet jövedéki adó és speciális árucikkekre kivetett többletfogyasztási adó);
  • a vagyonadó létét és tartalmát;
  • az örökösödési adó létét és tartalmát.
• Az adóalap meghatározásához szükséges módszertan kidolgozását.
• Az adókedvezmény és az adóelengedés lehetőségének az eltörlését.

Figyelemmel az elmúlt évtizedekben zajló jövedelem- és vagyoni koncentrációra, valamint a látható adóbevétel-igény drasztikus növekedésére, elkerülhetetlenül a legnagyobb vita a progresszív adózás sávjairól és mértékéről fog szólni.

A progresszív adó születéséről és történetéről tömör és tökéletes Piketty leírása (Piketty, 2015. 516-539. o.), célszerű őt követnünk. Szempontunkból hangsúlyozandó a progresszív jövedelemadó a két világháború szülötte. Az első világháború előtt, a négy legfejlettebb országban (Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Németország, Franciaország) a legmagasabb adókulcs négy százalék alatt volt. A háború alatt kezdődő emelkedése a háború után az Egyesült Államokban megközelítette a 80 százalékot, Németországban elérte a 40 százalékot. Rövid idejű csökkenések után az 1930-as évektől újra elkezdődő emelkedések az 1940-es években elérték Nagy-Britanniában, USÁ-ban és Németországban a 90 százalékot és az afelettit, Franciaországban a 70 százalékot. 1980-ig Nagy-Britanniában megmaradt 80 és az afölötti százalék, az USÁ-ban lecsökkent 70 százalék és Franciaországban 60 százalék körülire, míg Németországban tartósan 55 százalék alatt volt. Majd 1980-tól a legmagasabb adókulcsokat drasztikus mértékben csökkentik, az USÁ-ban 30-40 százalék közöttire, Nagy-Britanniában 40 százalékra, Németországban 40-50 százalék közöttire, míg Franciaországokban először 60, majd 50 százalék alattira. Az országok mindegyikében akadályozták, hátráltatták, elfogadásuk után nemtetszéssel fogadták az adókulcsok emelését. Az elfogadás közös indoka a kényszer. A háborúk másképpen nem voltak finanszírozhatók és még a szövetséges országokban ott lebegett a szovjet proletárdiktatúra, majd a fasizmus rémképe.

A következő időszakban sem lesz népszerű a magas adókulcsokkal elfogadásra ajánlott progresszív jövedelemadó. Feltételezhető, a kormányok az utolsó pillanatig halogatják majd, de a kényszerítő erő, az állami kiadások finanszírozási igénye nem lesz kisebb, mint az első és a második világháborúknál volt. A progresszív adózási kényszer mindhárom jövedelemadóra egyaránt vonatkozik.

A vagyonadó értelmezhető, mint generációs csúsztatású örökösödési adó, létéről és progresszivitásáról a nézetkülönbségek talán még nagyobbak, mint a jövedelemadóknál. A múlt eseményeiről ismét érdemes Pikettyre hivatkozni (Piketty, 2015. 525-528. o.). Franciaországban az első világháború előtt a legmagasabb adókulcs 5, majd 6,5 százalék volt, de évenként csupán néhány örökölt vagyont érintett. Nagy-Britanniában majdnem 15 százalék, Németországban családon belül adómentes, azon kívül minimális volt az adó. Az USÁ-ban csak 1916-ban vezettek be az örökségre szövetségi adót. 1940-ig az USÁ-ban és Nagy-Britanniában a legfelső adókulcs felszökött 80 százalék köré, az USÁ-ban 1931-ben még 20 százalék volt, 1935-ben már 70 százalék lett. Franciaországban több évtizedig 25 százalék volt, ami lecsökkent 15 százalékra, majd 1970 után 35-re emelkedett és később 30 százalékra csökkent. Az USÁ-ban a legmagasabb örökségekre alkalmazott adókulcs az 1980-as 70-ről 2013-ra 35 százalékra csökkent. Az elmúlt 120 évben USA és Nagy-Britannia hasonló pályán mozgott, míg Franciaország és Németország – a második világháborúban a németországi megugrás kivételével – egymáshoz közelítettek. A háborúk okozta kényszer nem vagy csak kevésbé mutatható ki az örökösödési adó progresszivitásában. A mai vagyoni koncentráció mértékének az ismeretében várhatóan az örökségek progresszív adóztatása a szükséges adóbevétel érdekében elkerülhetetlen lesz. A kérdés csupán az időpont és a mérték.

Az adórendszeren belül a termékadók átalakítása szintén elkerülhetetlen, amelynek elfogadtatása talán könnyebb, meghatározása bizonyosan bonyolultabb, mint a jövedelem adóké. A forgalmi adóztatás mikéntje, azaz fázisadó, végső fogyasztást terhelő adó vagy hozzáadott-érték típusú forgalmi adó legyen, megmaradhat adóelméleti kérdésnek, de az un. fogyasztási adó, jövedéki adó és a különböző ÖKO-adók együtt új értelmezést és meghatározást igényelnek.

Be kell látni és el kell fogadni, a környezetkárosítás és pusztítás megakadályozása nemcsak a finanszírozáshoz szükséges bevétel jelentős összegét igényli, ami még a jövedelemadóból is beszedhető lenne, hanem a tiltás mellett számos be nem tiltható fogyasztás és szolgáltatás csökkenése is elkerülhetetlen.

A fogyasztási adó, a jövedéki adó és az ÖKO-adók összevonhatók és együtt a termékadó csoport, amelyben nagyszámú terméknek egyedileg meghatározott az adókulcsa. Azon termékeknél, amelyek termelése vagy szolgáltatása negatív externáliákkal (negatív külső hatásokkal) járnak, az egyes termékek adókulcsa a termelésükkor és a szolgáltatásukkor keletkezett externáliák mértékével arányosnak kell lenni. Az egyes termékek adóterhe egyrészt azok fogyasztási árát megemeli, ezen keresztül fogyasztásuk a keresletrugalmasságtól függően csökken, másrészt az adótömeg bevétel a negatív externália mérséklésének vagy megszüntetésének a költségeit finanszírozza.

A termékadók bevezetése mihamarabb szükséges. A termékkör kijelölése azonnali igény, az adókulcsokat célszerű fokozatosan, külön-külön előre meghatározott ütemben emelni a végső szintig. A tiltott termékkör kijelölését és a gyors jogi döntést még akkor is meg kell tenni, ha azonnal a Föld összes országát bevonni még nem lehet. Az első lépést legalább az OECD országokra ki kell terjeszteni.

• Az adófizetés helye

Az egyes országokban az állam kiadási kötelezettségei bármilyen viszonyításban rendkívül eltérőek lehetnek. A kiadási kötelezettségektől függetlenül is az országok tartalékolási célból az adóbevételek maximalizálására törekednek.

A kétféle adótípusnál eltérő módon közelíthetjük az adózó és az adóhatóság földrajzi kapcsolatát.

• A termékadóknál (beleértve a jövedéki és a speciális fogyasztási adót) az internetes kereskedés széleskörű terjedésének az adózási következménye vet fel kérdéseket. Feltételezhető, hogy a friss élelmiszerek, a nem standardizálható mértékű ruházati termékek és még néhány termékcsoport kivételével a Föld egészét az internetes kereskedés behálózza. Az általános forgalmi adó és a többi idesorolható termékadót csak annak az országnak az adóhatóságához fizetheti be a kereskedő cég, amelynek a földrajzi területéről rendelték az árut és ahova az áruszállítás történt. Ha a rendelés és a teljesítés helye nem azonos ország, csak a teljesítés helye lehet a termékadó címzettje. Az adóbefizetés teljesítése technikai nehézséget nem okoz, az internetes kereskedelmi cég a vevők listáját vezeti, nyilvántartja az eladott áru árát, az ár adótartalmát és a szállítással megvalósult teljesítés országát. A meghatározott időszaki (havonta, negyedévente) adófizetés kötelezettségét a kereskedelem a számviteli nyilvántartás alapján kötelezően teljesítheti.
• A jövedelemadók adófizetési kötelezettségét a természetes és jogi személyeknek, az örökösödési adónál a természetes személyeknek kell teljesíteniük. Hova, mely ország adóhatóságához? Ha harmonizált az adórendszer, azaz az országok mindegyikében az adóalap azonos módszerrel határozódik meg, az adókulcsok azonosak és a büntető szankciók is azonosak, akkor adóverseny nincs, az adófizetésre kötelezett természetes és jogi személy lakhelyétől és a telephelyétől függetlenül azonos összegű adót fizet. Egyik országból a másik országba átköltözni vagy a telephelyet átvinni adózási érdek alapján indokolatlan. A lakhely és a telephely kiválasztását, változtatását többféle szempont motiválhatja. Az országok szándékától és lehetőségétől független éghajlat, az élhetőség objektív és szubjektív szempontjai, a biztonsági, a természeti és az építészeti adottságok, a kulturális élet, az emberi viselkedés a választás kritériumai lehetnek.

Az adóbevételeken kívül két állami bevételi forrás említhető, a koncesszió és az állami érdekeltségek osztaléka. Mindkettőt lehetetlen prognosztizálni. Talán a koncessziós lehetőségek erősebben érzékelhetők, az állam (önkormányzat) meghatározott tevékenységre (ásványkitermelés, informatikai szolgáltatás, kaszinóüzemeltetés, szerencsejáték és sportfogadás üzemeltetés) időben és földrajzi helyre korlátozva monopóliumot biztosít. Ma is széles körben alkalmazzák a koncessziót, jövőbeni kiterjesztése nem zárható ki, állami bevételkénti összege növekedhet.

• Az elmúlt fél évszázadban „telepített aknamezők” felrobbantása

A mezők az adóparadicsomok és az offshore műveletek területei (országok, szigetek, államok, tartományok), az aknák az adózás elől odamenekített pénztömeg. A becsült összeg 25-36 ezermilliárd dollár, a világ GDP-jének 30-40 százaléka. 90 százalékos adókulccsal legalizálva 22-32 ezermilliárd dollár, 80 százalékossal 20-29 ezermilliárd dollár egyszeri adóbevétel lenne a tulajdonosok országaiban.

Nem kevesen kételkednek a megszüntetésében, a tömegek nem tudnak róla, a politikusok befogják a szemüket és bedugják a fülüket, míg néhány újságíró és „elvetemült” szakértő egyéni akciókkal, több-kevesebb sikerrel próbálkozik. A jellemző publikus vélekedések szerint belátható időn belül látványos változás nem várható, de az eszközök módosulhatnak és finomodhatnak. Feltételezhetően az évtizedek alatt felhalmozott milliárdokat nem lehet gyors tempóban „eltüntetni”, fokozva az amúgy is instabil gazdasági helyzetet. A több millió már bejegyzett és működő cég integrált része a világgazdaságnak, legális kapcsolatban állnak onshore társaságokkal, közösen birtokolnak vagyontárgyakat, nagy értékű licenceket, ingatlanokat, részesei több évre szóló keretszerződéseknek. Legálisan alapított és működtetett cégekről van szó, gyors ütemű felszámolásuk kiszámíthatatlan következményekkel járna. Mindig lesz olyan ország, sziget, amelyik várja a befektetőket. Manapság még a legkisebb szigetek is önállóan hozzák meg törvényeiket, amelyeket bár befolyásolnak a nemzetközi egyezmények, mégsem lehet előírni számukra, miként alakítsák szuverén törvénykezésüket.

A tehetetlenség magyarázatai jól hangzó érvelések, azonban félrevezetők. A kis országok (szigetek) offshore tevékenysége sem elhanyagolható nagyságrend, azonban az USA és az Egyesült Királyság kínálja a legjobb adóelkerülési lehetőséget a nem rezidensek számára. Nélkülük a tőkekivándorlás terén érdemi eredményt nem lehet elérni. A cégbejegyzések alapján méretében is az Egyesült Államok a világ legnagyobb adóparadicsoma. És még a ráadás, a négy könyvvizsgálatot és adótanácsadást egyidejűleg folytató cég (Big Four) a világ összes gazdasági szempontból nem elhanyagolható országában jelen van és működik, a piac döntő hányadát lefedi, s nem mellékesen a saját tevékenységéből adódó adófizetési kötelezettségét is optimalizálja.

Offshore területenként a szabályozás eltérő, de abba belemenni, hogy a szabályozás legyen egységes és így azonos feltételekkel azonos eredményt el lehet érni, zsákutca. Ehelyett a technikailag egyszerű, időben viszonylag gyorsan lebonyolítható, a szelektivitást kizáró általános érvényű megoldás lehet csak célravezető. A megoldás módszere a pénzcsere.

A pénzcsere technikai változtatás a pénzrendszerben. Pénzelméleti szempontból a pénzláb, az ármérce mértékegységének a megváltoztatása, gyakorlati oldalról a konkrét pénzben kifejezett összes áru árnagyságának, a jövedelmek és a vagyonok teljes körének azonos arányú átszámítása. A változtatás elméletben mindkét irányba megtörténhet, célszerűbb a pénzlábat emelni és az árakat, a jövedelmeket, a vagyonokat arányosan kevesebb pénzben kifejezni. Ha a pénzlábat – tegyük fel – tízszeresére emeljük, az adott pénzben kifejezett árak, jövedelmek és vagyonok tizedannyi pénzmennyiségben fejeződnek ki, vagyis az árak mindegyikénél, a jövedelmeknél, a vagyonoknál, az eredeti pénzösszegben a tizedesvesszőt eggyel balra visszük (a 100 forintos áru ára 10 forint lesz, a 100 ezer forint jövedelem 10 ezer forint lesz, a 100 millióra értékelt vagyon 10 millió forint lesz.) Senki sem veszített, senki sem nyert, a piaci szereplők között sem a fogyasztásban, sem a jövedelmekben, sem a vagyonokban újraelosztás nem történt. A reálgazdaságban minden változatlan, csak a változatlan méret nominális kifejezése azonos mértékkel arányosan változott. Ezt a technikát több ország már alkalmazta, jellemzően akkor, ha az infláció hatására az árakat, a jövedelmeket, a vagyonokat túlzottan nagy számokkal lehetett már kifejezni. Ezt a technikai lépést végrehajtották a Szovjetunióban, (100 rubel = 1 új rubel), Franciaországban, Jugoszláviában azonos mértékkel és Olaszországban is a lírában kifejezett árak, jövedelmek és vagyonok ezredrészes csökkentését emlegették, amit az euró bevezetése tett feleslegessé. Látszólag hasonló, lényegét tekintve alapvetően más történt Vietnamban, ahol tíz régi dongot egy új donggal tettek egyenlővé, de úgy, hogy az előre meghatározott szint felett az átváltás nem volt automatikus, hanem az átváltani szándékozott pénz eredetét igazolni kellett. Vietnamban ekkor e módszerrel pénzlábmódosításnak álcázott vagyondézsmát alkalmaztak. Az offshore területeken elhelyezett és őrzött vagyonokat sajátosságaik figyelembevételével hasonló módon kell kezelni.

Az offshore vagyonok legalizálásához (nevesítéséhez) szükséges pénzcsere az eddigi gyakorlattól abban tér el, hogy nem egy országon belüli akció, hanem sok országot érintő döntés. A pénzcserének mindazon országokban kell megtörténni, amelyek valutáinak világpénzkénti szerepe jelentős. Ebbe a körbe feltétlenül beletartozik az USA dollár, az euró, az angol font, a japán jen, a svájci frank. Feltételezhető, hogy idesorolja önmagát Kanada, Ausztrália, Új-Zéland, Norvégia, Svédország, Dánia és még több önkéntességet vállaló ország. Feltétlenül célszerű (nem szükségszerű!), hogy a pénzláb korrekciója azonos mértékű legyen, mert így az azt végrehajtó országok valutáinak egymás közötti árfolyama nem kell hogy ez okból változzon. Minden egyes ország önállóan dönthet a csatlakozásról, ha viszont a pénzlábban változtatni nem kíván, valutájának árfolyama azonnal leértékelődik.

Sem az adóparadicsom, sem az offshore fogalma általában elfogadható módon nem határozható meg, de egy egyszerű és jellemző leírás adható: ha adóparadicsomnak nevezett földrajzi helyen alapított cég az adott országban tevékenységet nem folytat, a tulajdonos nem az adott ország rezidense és az üzletvezetés sem az adott földrajzi helyen van, akkor az adózási feltételek rendkívül kedvezőek, az adminisztrációs kötelezettség egyszerű, a fenntartási költségek alacsonyak.

A normális módon nem adózott offshore minősítésű pénztömeg nagysága is csak rendkívüli méretű tűréshatárokkal becsülhető, ugyanez a kisebb jelentőségű számlapénz és készpénz arányra még inkább kijelenthető. Feltételezhető, hogy a döntő hányad számlán lévő pénz, a készpénz tömege ugyan nagy lehet, de aránya csekély és majdnem kizárólag USA dollár. Ha a készpénz beváltásakor csak az általános szabály lenne az érvényes – bárki, bárhol, bármekkora összeget beválthat – hatalmas méretűre nőne a készpénzigény, megpróbálva kikerülni a számlapénzek adóztatását. Ezért felső limit kell, figyelembe véve a fejlettebb országokban kiterjedt használatú kártyafizetést, a limitet viszonylag alacsony szinten lehet meghatározni és a limit feletti készpénzhányadra a számlákra érvényes adókulcs vonatkozik.

Az offshore legalizálásához a szükséges paraméterekben dönteni kell:

• egykulcsos vagy progresszív adóskála legyen, utóbbiban mekkora az adósáv és mindkettőben az adókulcs(ok);
• mely ország államháztartásának bevétele az azonosított számlatulajdonos adóbefizetése;
• a nem azonosítható, az azonosítható, de a számlatulajdonos már nem élő személy (természetes halállal meghalt vagy megölt diktátor, elfelejtett örökség, az örökösök elől eldugott vagyon) számláján levő pénzösszeg a személyhez kapcsolható ország állam államháztartásába folyjon be, vagy a globális összeg a meghatározott kulcsok alapján a nemzetgazdaságok között kerüljön szétosztásra, vagy külön kezelve egy globális alapja helyezzék, amiből a Föld természeti pusztulását lehet és kell megakadályozni.

Összefoglalásként: egyrészt az offshore drasztikus adózású megszüntetésével mással nem pótolható finanszírozási forrás nyílik a földi civilizáció teljes összeomlásának megakadályozására, de legalábbis arra tett kísérletre; másrészt részleges igazságszolgáltatás a következő generációnak, amely az előző generáció károkozását enyhíti.

Outstanding significance of fiscal policy – Outstanding funding commitments of the state

1. Important government responsibilities with robust financing needs

The close connection between politics and economic policy is guaranteed by taxes. The taxation system is a cause for disagreement between politicians and economic policymakers. The former wants to persuade the latter to cut taxes, while economic policy-makers supported by education, health care and social policy experts would like to persuade politicians that budget expenditures should be increased.  Meanwhile, the taxation system should become acceptable to all market players so that the economy can operate smoothly.

If we want to define the essence of fiscal policy, it is advisable to focus on the two sides of the system of public finances (revenues and expenditures) approached through the central budget. Theoretically and under normal circumstances, the two sides are of equal importance, i.e. neither is adapted to the other. If circumstances are extraordinary (i.e. during wars), it is obvious that revenues must (should) be generated to satisfy the “unlimited” expenditure needs, regardless of theory or practical aspects. But if we forego the theoretical approach and focus on the practice, the dominance of public expenditures is perceptible even under normal circumstances. This is expressed by the following quote: „The state uses force to generate revenues that finance its expenditures: these are the tax revenues.” (Stiglitz, 2000, p. 62) Decisions that are contrary to this quote may be made from time to time; for example, a political party that promised tax cuts in an election campaign in a four-year election cycle may have to keep that promise and consequently lower expenditures, too. The other option is increasing the budget deficit, which is not very elegant.

• Revenues to finance public expenditures

            While monetary policy is condemned to damnation, the increasing significance of fiscal policy and the growing redistribution of money by the state are all but incalculable. Conventional financing needs are expected to grow further; they can be broadly categorized as follows:

• The start, or rather the acceleration of mass migration must be prevented and reversed. Conditions must be created that allow potential migrants to stay in their home countries, i.e. jobs, food, water, education and health care must be provided. These are urgent and in fact immediate needs. There are probably no specific plans for this yet; still, actions must be taken now, based on experts’ proposals, without due preparations and despite the additional costs. The total cost will never be known and is likely to grow steadily, so it is not possible to define the absolute amounts that certain countries should contribute. It is only the ratio of contribution that can and should be specified in advance. Disagreement is likely, even though it is logical to calculate the contribution ratios based on the total or per capita GDP. The arguments against using GDP as the measurement of a country’s economic performance can be categorized as follows. On the one hand, GDP is considered an incomplete indicator that omits several factors that could influence the judgement of the national economy; meanwhile, GDP contains other factors that are debatable or even unacceptable. All of these factors increase GDP and also contribute to mass migration. In addition, developed countries destroy the environment (cause global warming), and are known to have exploited their colonies both in early and more recent times. Thus GDP-proportionate contributions not only constitute self-defense but also provide partial compensation for previously caused damage.
• Pension financing is another priority. The current pension system will collapse by the end of the 2030s, but it will have to run parallelly with a new system that will result from an inevitable paradigm shift. It will take long for the old system to run out, and the process will have to be supported by the state budget. The new system of universal old-age pension must be independent of both demographics and employment. Universal pension payments as a subsystem of public finances can only be funded by tax or contribution payments by the private sector.
• Acknowledging household work and child-raising as public employment could be a new and dominant employment form. If both adults in a family work as employees, it is natural that an external person is employed to manage the household. The family’s total salary presumably covers the gross wage payable to the household employee. If employment decreases drastically due to technological progress, then unchanged or growing consumption by families can be funded by a corresponding wage decline. In families with a single adult, employing a family member or an external person to manage the household is a matter of decision.
• Acknowledging and financing the total cost of child-raising represents the most natural evolution of society and the economy; it needs no explanation or justification.
• Most newly created jobs, apart from private foundations, require financing by the state. The current concentration of income and wealth already justifies and indicates the need to promote the establishment of private foundations. The main question is how to promote that. Tax breaks are the simplest tool, but they are not necessarily advantageous from a social perspective because they limit the tax revenues that are required for growing public expenditures.
• Climate change has already begun, and the financing need of national and international institutions researching its near-term effects and the possibilities of mitigating them is on the rise. Population research on the flora and fauna – in addition to the research on the conditions of human life – has similar consequences. Prevention of the overpopulation and proliferation of infected animals, the shrinking of flora and fauna and the extinction of certain species is an indisputable research objective. There is a need to create agricultural products that are aligned with the climate change of individual geographical areas; conditions should be put in place to eliminate the disadvantages of livestock farming. In addition to the wage costs of researchers, the even more substantial cash requirement of experimental and intervention instruments is overwhelming. Financing the countless, as yet unrecognised research objectives will give rise to immense pressure.

• In view of the negative experiences of recent times it is needless to emphasise the importance of researching the disastrous spread of known and as yet unknown diseases. Pharmaceutical companies listed on profit-oriented stock exchanges are subsidised by the state to research drugs and vaccines against future, expected outbreaks of infectious diseases. Presumably, it will also be necessary to build up a state-financed international research network in addition to (instead of) the private companies.
• Public finances other than wages and salaries are required to research the consequences of climate change, i.e. the spread of new or known diseases, the proliferation of animals carrying diseases, the decline of animal and plant populations, the extinction of species, the creation of agricultural products adapted to climate change, and the definition of animal husbandry conditions. It will be unavoidable to finance research into these areas, as well as many others that are not currently recognized.
• There is no government decision without a direct, or sometimes indirect, financing need. Conventional public revenues include taxes, contributions, customs and other duties, concession fees, and dividends on state-owned business participations. Contributions can be handled as taxes, duties are insignificant, and customs duties will probably decrease due to free trade agreements. So taxes are the dominant source of financing. Let met forego the theory of taxes because that is well-known from the relevant schoolbooks (Stiglitz, 2000). I will not discuss specific countries either, for two reasons: firstly, national taxation systems are incomparable due to different tax types, bases and levels, as well as various tax breaks and exemptions. Secondly, the share of tax revenues within GDP varies significantly even among developed countries, ranging from 20-30% to 55%. 

Current taxation systems are strongly structured; the revenue from taxes earmarked for the protection of nature and health is insignificant; so these taxes are bearable. The bulk of the required revenues come from income taxes (personal and corporate income tax, capital tax, dividend tax) as well as product taxes and taxes levied on property (real estate, wealth, inheritance).

The principles of the current, generally or partially accepted tax theories are presumably unsustainable. The lack of justice is already apparent. In this context, justice is usually defined as the equitable bearing of public burdens (the principle of equal opportunity costs). However, it cannot be determined whether the absolute or the relative opportunity costs, or the marginal opportunity costs should equal. Any of these can be chosen, but each comes with its own taxation scheme. In fact, the very notion of a just taxation system may defy interpretation. It is no coincidence that taxes are not mentioned in the prime book on justice (Rawls, 1971), even though the book refers to Adam Smith, albeit in a footnote. Besides the question of justice, the ostensibly optimal taxation system that Stiglitz has worked out based on Ramsey’s study published in 1927 is debatable as well. Presuming that public expenditures will increase considerably, and in knowledge of the concentration of income and wealth as well as the expected drastic decline in conventional employment, a taxation system must first of all be efficient. But not in the sense of an optimal tax system; rather, an efficient taxation system generates the required tax revenues at the lowest cost possible.

In the next decades, the state’s budgetary policy will be influenced and governed by (sometimes forceful) political and social policy considerations instead of philosophical principles. The logic underlying conventional practices dictates that public revenues and expenditures are planned iteratively. No expenditure item is assigned to any specific income item and vice versa; the budgetary authority uses the basis data in an attempt to equalize the total amount of revenues and expenditures. This planning logic will probably change. Expenditures will grow steadily, and revenues must be generated to finance them. So the total revenues will be adjusted to the total expenditures.

• Extraordinary need for revenues under extraordinary circumstances

Up to this point, we have been sailing on smooth waters. But now it’s time to talk about the word “apocalypse”. I have included it in the title of this book, but not as scare-mongering, and not in an attempt at attention-catching, bombastic marketing. If apocalypse is to be avoided, the tax competition between nations must stop. I consider this as important as the need for military disarmament. The simile is realistic because the end of tax competition would also eliminate the need for military readiness, and the reallocation of military expenditures to peaceful purposes would cancel much of the need for tax hikes.

Stopping the tax competition is, in theory, very simple. Tax subjects (including both natural and legal persons) should pay the same tax for the same income, product or wealth in all countries. This requires the following:

• Unifying all countries’ tax structures, including the definition and approval of
  • the scope of personal and corporate income tax, as well as dividend tax;
  • the types of product tax (value-added tax as well as excise tax and excess consumption tax levied on special goods);
  • the existence and scope of wealth tax;
  • the existence and scope of inheritance tax.
• Working out the methodology of calculating the tax base.
• Cancelling tax breaks and waivers.

In view of the concentration of wealth and income in recent decades, as well as the obvious and drastic increase in the required tax revenues, the main debate will inevitably be focused on the level and brackets of progressive taxation.

It was Piketty who briefly but perfectly described the birth and history of progressive tax (Piketty, 2015, pp. 516-539), so we would do well to follow him. Before World War 1, the highest tax rate was less than 4% in the four most developed countries, i.e. the United States, Great Britain, Germany and France. The rate rocketed during the war, approaching 80% in the USA and reaching 40% in Germany. This was followed by short-term tax cuts, and then by increasing tax rates from the 1930s. In the 1940s, the rates reached exceeded 90% in Great Britain, the USA and Germany, and 70% in France. Britain’s tax level remained at least 80% until 1980, while the rates declined to about 70% in the USA and 60% in France. Germany’s tax level was stable at 55%. From 1980, the highest tax rates decreased drastically, to 30-40% in the USA, 40% in Britain, 40-50% in Germany, and first 60% and later less than 50% in France. In all of these countries, there was resistance against and dissatisfaction with tax hikes, along with attempts at preventing their introduction. But the countries were forced to accept the higher taxes. Otherwise it would not have been possible to finance the wars, and the specter of the Soviet Union’s Communist dictatorship (and later a Fascist dictatorship) threatened even allied countries.

A progressive income tax with high tax rates is guaranteed to be unpopular in the upcoming period. Governments are likely to postpone its introduction to the very last minute. But the force, i.e. the need to finance public expenditures, will not be lower than at the time of world wars. Progressive taxation will have to be introduced for all three types of income tax.

The justification for and the progressive nature of inheritance tax, which can be construed as wealth tax deferred to the next generation, is even more fiercely debated than income tax. Concerning its history, we should refer to Piketty again (Piketty, 2015, pp. 525-528). In France, the highest tax rate before World War 1 was 5% and then 6.5%, but this was payable for just a few inherited assets. Britain’s inheritance tax was close to 15%. In Germany, inheritance was tax-free within the family, and otherwise the tax was minimal. Federal inheritance tax was introduced in 1916 in the United States. By 1940, the highest tax level had rocketed to around 80% in the USA and Great Britain. In America, it had been 20% in 1931, and 70% in 1935. France had kept the tax rate at 25% for decades, and then lowered it to 15%, raised it to 35% after 1970, and later decreased it to 30%. In the USA, the top inheritance tax rate was cut from 70% in 1980 to 35% in 2013. The trend has been similar in the USA and Great Britain in the past 120 years, and the rates in France and Germany were also close, apart from a spike in Germany in WW2. The force of wars is not or hardly reflected by the progressivity of inheritance tax. In view of the current concentration of wealth, it will probably be inevitable to introduce progressive inheritance tax in order to generate the required revenues. The question is only about the timing and the tax level.

The restructuring of taxes on products is also inevitable within the tax regime; it may prove easier to have such taxes accepted, but it is certainly more difficult to define them compared to income tax. The method of sales taxation – whether in the form of phase tax, final consumption tax or value-added type sales tax – can remain a tax theory issue, but consumption tax, excise duty and various ECO-taxes together require a new interpretation and a new definition.

We must recognise and accept the fact that funding the prevention of environmental degradation and destruction not only requires a significant amount of revenue – which could be collected through income tax – but in addition to any bans, the reduction of many non-prohibited consumption and services is also inevitable.

Consumption taxes, excise duties and eco-taxes can be combined to together form a product tax group, within which a large number of products have a specific tax rate. The tax rate of products the production or supply of which entails negative externalities (negative external effects) should be proportional to the extent of the externalities generated by their production and supply. On the one hand, the tax burden on certain products raises their consumption price, thereby reducing their consumption depending on the flexibility of demand, and on the other hand, the collected tax revenue finances the costs of mitigating or eliminating the negative externality.

Product taxes should be introduced as soon as possible. The designation of the product scope is urgently needed, while tax rates should be increased gradually at a predetermined schedule for each affected product, until the final level is reached. The range of banned products must be specified and a swift legal decision must be made, even if it is not possible to get all the countries of the world on board form the outset. The first step should be extended at the very least to OECD countries.

• Place of tax payment

            No matter how we compare them, the state’s expenditure obligations may vary significantly across countries. But regardless of these obligations, governments strive to maximize tax revenues so that they can set aside reserves.

            The geographical connections between taxpayers and the tax authority differ between the two main tax types.

• For product taxes (including excise and special consumption tax), the rapid adoption of online trading raises taxation questions. Online trade is likely to proliferate across the globe, apart from a few product groups such as fresh food, non-standard clothing, and a few other products. Value-added tax and other product taxes can only be paid by a merchant to that country’s tax authority in which the goods were ordered or delivered to. If these two countries differ, then the product tax must go to the country of delivery. Tax payment presents no technical difficulty; an online trading company keeps records of its customers, the price of the goods sold, the tax content, and the country to which the products are delivered. Periodical (monthly or quarterly) tax payment can be effected based on these accounting records.
• Income taxes are payable by natural and legal persons, while inheritance tax is paid by natural persons only. But to which country’s tax authority should they be paid? If the goal is a harmonized taxation system, i.e. the tax base is determined in the same way in each country, then the tax rates and sanctions are also the same. In this case, there is no tax competition; taxpayers (natural or legal persons) pay the same tax amount regardless of their address or site. There is no reason for a private person or company to move from one country to another for tax reasons. The choice and selection of residential address or company premises can be motivated by several factors such as the climate, which is unrelated to the government’s intentions and opportunities, or objective and subjective factors related to the quality of life, which are not independent of governments. Natural and architectural characteristics as well as security issues can also be taken into consideration, along with culture and human behavior.

The state has two other revenue sources apart from taxes; these are concessions and dividends from business ownership. Neither can be projected. Concession opportunities may be easier to measure; the state (or local government) grants a monopoly (with limitations in time and geographic area) for certain activities such as mining, information technology services, casino operation, gambling, and sport betting. Concessions are widely used today, and their extension cannot be ruled out, so the revenue that they provide to the state could increase.

• Defusing the mines laid down in the past 50 years

In this simile, the mine fields are tax havens and the locations of offshore operations (countries, islands, states, provinces), while the mines are the amounts channeled there to evade taxes. Their estimated amount is USD 25 – 36 thousand billion, or 30-40% of the world’s GDP. If these amounts could be legalized at a 90% tax rate, the countries of these assets’ owners would generate a one-off tax revenue of USD 22-32 thousand billion. If the tax rate was 80%, the total revenue would be USD 20-29 thousand billion.

Many doubt that tax havens and offshore locations will be closed. People usually do not know about them; politicians turn a blind eye to them, and only a few journalists and “renegade” experts try to uncover them, with more or less success. According to the general public opinion, no spectacular change is expected in the near future, but the tools employed could evolve and be refined. It is probably not possible to make the billions amassed over several decades “disappear” so fast, which would increase the existing economic instability. Millions of registered and operating companies are involved in these transactions, and they are integral parts of the global economy. They have legal relations with onshore businesses, with shared assets, valuable licenses and real properties. They are parties to long-term framework agreements. These are lawfully established and operating companies, so their rapid termination would have unforeseeable consequences. There will always be countries and islands that await investors. Nowadays even the smallest islands pass their own laws; even though they are influenced by international treaties, it is not possible to prescribe their sovereign legislation.

The argument that nothing can be done sounds well but is misleading. While the offshore activities of small countries (islands) are not negligible, it is the USA and the United Kingdom who offer the best tax evasion opportunities to non-residents. Without them, no major results can be achieved in stopping capital flight. Based on the number of companies registered, the United States is the world’s largest tax haven. What is more, the Big Four audit and tax consultancy companies are present in all countries that are not negligible economically; they cover most of the global market. Notably, they also optimize the tax payment obligations arising from their own activities.

Different regulations are in effect in each offshore area; trying to introduce unified regulations, conditions and results is impossible. Instead, a technically simple, general solution would be practicable, which can be carried out relatively rapidly and excludes selectivity. The solution is an operation called “redenomination”.

A redenomination is a technical intervention into the monetary system. From the perspective of monetary theory, it means changing the price measurement unit of the currency standard; practically, it involves the recalculation of the prices of all goods, as well as all income and wealth, according to the same method. In theory, change in either direction is possible, but it is advisable to increase the currency standard and express prices, income and wealth in proportionately less money. If, for example, the currency standard is increased tenfold, the prices, income and wealth denominated in that currency are expressed in one tenth of the money, i.e. the decimal point is shifted left by one digit compared to the original price, income and wealth. (The price of a product that originally cost HUF 100 will be HUF 10; HUF 100,000 of income will be HUF 10,000, and a fortune estimated at HUF 100 million will be worth HUF 10 million.) Nobody loses and nobody wins; there is no redistribution of consumption, income or wealth among market players. Everything remains unchanged in the real economy; only the nominal expression of unchanged volumes is modified equally and proportionately. This technique has been employed by several countries, usually when, due to inflation, prices, income and wealth could only have been expressed in too large numbers. This technical step has been taken in the Soviet Union (100 rubles = 1 new ruble), and also in France and the former Yugoslavia, using the same ratio. Italy planned to slash three zeros off the prices, income and wealth denominated in liras, but the introduction of the euro made that move unnecessary. The measure taken in Vietnam was seemingly similar but fundamentally different: 10 old dongs equaled one new dong, but without automatic conversion. Above a certain level, the origin of the money to be converted had to be certified. This meant the pilfering of wealth disguised as changing the currency standard. Wealth kept in offshore areas should be treated similarly, in view of their special characteristics.

The redenomination necessary for the legalization (identification) of offshore wealth would be different from the above examples as it would affect several countries (in fact, indirectly all countries), and its execution would require negotiations and unified responses to several specific questions. The redenomination must be carried out in all countries the legal tenders of which are significant global currencies. These definitely include the U.S. dollar, the euro, the British pound, the Japanese yen, and the Swiss franc. Canada, Australia, New Zealand, Norway, Sweden, Denmark and several other countries are likely to participate voluntarily. It is definitely useful but not obligatory that the currency standards should be adjusted by the same degree, because that way the cross-currency exchange rates among the participating countries would not be affected. All countries would be free to decide on joining the scheme; if they did not wish to change their currency standards, their currencies would be immediately devalued to adjust them to the leading currencies.

Neither a tax haven nor offshore operations can be defined properly, but a simple and fitting description can be given: a company is established at a geographical location called a tax haven, it performs no business activity in that country, the owner is not resident there, and the company’s management is not located there either; in this case, the taxation conditions are very favorable, administration is simple, and maintenance costs are low.

The volume of offshore money for which no regular taxes are paid can only be estimated very approximately, and this is even truer for cash and account balances, the weight of which is lower. Most of this latter category is presumably account money; the amount of cash may be significant, but its share is low, and all of it is denominated in USD. If money could be redenominated according to the general rule, i.e. any amount could be redenominated any time by anybody, then the shortage of cash would grow inordinately as people tried to evade tax on account balances. So an upper limit is required. Taking into consideration that payment with bank cards is more frequent in developed countries, the limit should be low, and the cash portion above it should be taxable at the tax rate applicable to account balances.

The following parameters must be decided if offshore wealth is to be legalized:

• single-rate or progressive taxation; if the latter is chosen, the tax brackets and key(s) must be decided; 
• the country that that will receive (as budget revenue) the taxes paid by the identified account holders;
• the tax on the account balances of persons who cannot be identified, as well as deceased persons (people who have died of natural causes, murdered dictators), including forgotten or hidden inheritances, should be paid into the budget of the country of the person concerned; or the aggregate amount should be distributed among the national economies, or should be managed separately in a global fund for the prevention of destroying the natural values of the Earth.

In summary, eliminating offshore wealth through drastic taxation would provide a unique financing opportunity to prevent (or at least attempt to prevent) the total collapse of human civilization; and secondly, it would serve partial justice for the next generation by mitigating the damage caused by their predecessors.