1) Az aranypont-automatizmus

Az első nemzetközi pénzrendszer az aranystandard-rendszer – amelynek virágkora az 1. világháborút megelőző 30-40 év – nemzetgazdaságokat átfogó világgazdasági rendszerként funkcionált.

Az aranyalapú nemzeti pénzrendszernek a jellemzői – amelyek az aranystandard-rendszer nemzetközi mechanizmusának alapjait is képezték – a következők:

• az országon belüli pénzforgalomban az arany érme formájában közvetlenül funkcionált, de mellette pénzhelyettesítők voltak forgalomban, amelyeket a jegybankok kötelesek tulajdonosaik kívánságára a bankjegyen feltüntetett névértékben aranyérmére vagy ezen aranyérmék súlyának megfelelő tömbaranyra átváltani, és fordítva;
• az arany külföldre való kivitele vagy onnan történő behozatala mind érme vagy aranytömb formájában korlátlan mennyiségben szabad;
• a pénzhelyettesítők nemzetközi forgalma megengedett.

Az előbbiekből következik, hogy a nemzeti pénzegységek az arany meghatározott súlyegységével voltak egyenlőek (az egyenlőség az átváltás arányát mutatja), valamint az egy adott ország fizetési mérlegének helyzete meghatározta az ország jegybankjának aranykészlet változását is  (passzív fizetési mérleg esetén a jegybank aranykészlete csökkent, a fizetési mérleg aktívuma esetén a jegybank aranykészlete emelkedett). Az arany és a pénzhelyettesítők közötti szabad átváltási lehetőség, valamint az arany és valuta korlátlan nemzetközi forgalma biztosítja, hogy a nemzeti valutaárfolyamok stabilak, csak az alsó és a felső aranypont között ingadoznak.

Ha a bankjegyek a valutabelföldiek számára is szabadon átválthatók, akkor minden olyan esetben, amikor az árfolyam az aranyfizetéssel járó egységköltségnél nagyobb mértékben meghaladja a paritást, az adós (pl. az importőr) nem valutában, hanem aranyban fog fizetni. Ha viszont az árfolyam az aranyfizetéssel járó egységköltségnél nagyobb mértékben lefelé tér el a paritástól, a hitelező (pl. az exportőr) választja az aranyfizetést, vállalva a költségtöbbletet. A valuta keresletének, illetve kínálatának csökkenése mindkét esetben automatikusan biztosítja az valuta árfolyamának az alsó és felső aranypont közötti kizárólagos mozgását.

Tételezzünk fel két országot, A-t és B-t, ahol az egységnyi nemzeti valuták x, illetve y gramm arannyal egyenlőek. Így az A országbeli egységnyi valuta egyenlő B országbeli valutával. Tudjuk továbbá, hogy a jegybankok a nemzeti valutát szabadon beváltják aranyra. Tegyük fel az állítás ellenkezőjét. Valamely valutapiacon egységnyi A országbeli valutáért 2 B országbeli valutát kell fizetni. Ha egy B y országbeli adósnak esedékessé válik 100 egység A országbelivalutában x kifizetett adósság megfizetése, akkor az adott valutapiacon 100 · 2  B y országbeli valutába kerül tartozásának kiegyenlítése.

Az adósság megfizetésének azonban lehetséges egy másik módja is. Ha az adós a B ország jegybankjánál 100 egység A országbeli valutával egyenlő mennyiségű aranyat vásárol hazai pénznemért (100 · B országbeli valutáért), majd az aranyat az A országba kiszállítja, ott a jegybanknál A országbeli valutára beváltja, s a kapott 100 egység A országbeli valutával tartozását kifizeti. Az ilyen módon történő fizetésnél az adóst terhelik az aranyszállítási költségek (fuvar-, biztosítási költség stb.), amelynek összege pl. 0,1 · y/x. A két fizetési mód közül az adós azt választja, amelyik számára olcsóbb, példánkban a második esetet, mivel 100·2> y 100·1,1 . Az adósok mindaddig így fizetnek, míg a keresletcsökkenés hatására az árfolyam a valutapiacon 1,1  alá nem süllyed.

Egy ország valutájának az adott valutapiacon jegyzett legalacsonyabb árfolyamát (az 1,1 : -t) – amelyen túl már érdemesebb az aranynak országból való kiszállítása és a külföldi jegybanknál történő eladása – kiviteli aranypontnak vagy felső aranypontnak – nevezzük.

1. ábra

Tételezzük fel, hogy valamennyi valutapiacon valamilyen oknál fogva egységnyi A országbeli valutáért  B országbeli valutát kell fizetni. Ha egy B országbeli hitelezőnek esedékessé válik követelésének behajtása, és 100 egység követelését A országbeli valutában kapja, a valutapiacon 100 · összegű hazai pénzt kap érte. A hitelező megteheti azt is, hogy kéri az adóst, hogy tartozását aranyban egyenlítse ki, tehát 100 egység A országbeli valutát váltsa át aranyra az A ország jegybankjánál, majd az aranyat küldje el a B országba, ahol azt a hitelező saját hazai pénznemére átváltja. A hitelező választotta az arannyal történő fizetést, ezért az aranyszállítás költségét viselve (pl. 0,1) 100 · 0,9 B országbeli valutát fog kapni. Az adósnak mindkét fizetési módnál 100 egységbe kerül a kiegyenlítés, így a hitelező a számára előnyösebbet választhatja, és természetesen választja is. Az előnyösebb a második mód, mivel 100 · 0,5-<100 · 0,9 .

A hitelezők mindaddig ily módon hajtják be követeléseiket, míg az árfolyam a valutapiacon 0,9 fölé nem emelkedik.

Egy ország valutájának valamely valutapiacon jegyzett legmagasabb árfolyamát (a 0,9-t), – amelyen túl már érdemesebb a valutát külföldön aranyért eladni, azt behozni az országba és hazai valutáért értékesíteni a jegybanknál – behozatali aranypontnak vagy alsó aranypontnak nevezzük.

Az aranypont-automatizmus érvényesülésének alapja egy objektív gazdasági törvény: a nemzetközi fizetések gazdaságosságának törvénye volt. Ha a valutaárfolyam elérte azt a határt, amelyen túl már érdemesebb volt a jegybanktól aranyat vásárolni és aranyszállítással kiegyenlíteni a fennálló tartozást, akkor az adósok (felső aranypont), illetve a hitelezők (alsó aranypont) mindig az arannyal történő fizetési formát választották.

Ebből következik, hogy a valutaárfolyamok stabilak voltak, csak az alsó és felső aranypont között ingadozik.

Az aranyparitás és az aranypontok közötti rést azoknak a költségeknek a nagysága határozta meg, amelyek aranyszállítás esetén felmerülhettek. Ezek a következők:

• az arany szállításának fuvarköltsége az adós és a hitelező országa között;
• az arany szállításakor szükséges biztosítás díja;
• a belföldi érme beolvasztási költsége (a belföldi aranyérmét be kellett olvasztani, hogy nemzetközi fizetésre alkalmas aranyrudat kapjanak);
• az aranyrúd csomagolási költsége;
• egyes országoknál alkalmazott aranyfelár, amelyet akkor számítottak fel a jegybankok, ha az aranyat külföldi fizetésre használták;
• az aranyszállítás időtartama alatti kamatveszteség.

A felmerült költségek sokfélék, viszont nagyságuk nem volt számottevő, az aranypontok az aranyparitáshoz viszonyítva kb. 1%-ra helyezkedtek el. A valutaárfolyamok viszonylagos stabilitását mutatja a következő táblázat.

1. táblázat

Időszak	Pénzegység	Áfolyam
1870–80	100 francia frank	4 angol font
	100 német márka	5 angol font
	100 USA dollár	20  angol font
1880–87	100 francia frank	4 angol font
	100 német márka	5 angol font
	100 USA dollár	20  angol font
1898–99	100 francia frank	4 angol font
	100 német márka	5 angol font
	100 USA dollár	20  angol font
1905–06	100 francia frank	4 angol font
	100 német márka	4  angol font
	100 USA dollár	20  angol font
1910–11	100 francia frank	4 angol font
	100 német márka	4  angol font
	100 USA dollár	20  angol font

Forrás: International Statistical Abstract for the Foreign Country megfelelő számai.

2) Az árszínvonal és a kamatláb kiegyenlítődési mechanizmusának vitathatósága

A nemesfémforgalom időszakában évszázadokon keresztül két egymásnak ellentmondó pénzelmélet uralkodott: a mennyiségi pénzelmélet és a pénz áruérték-elmélete. A mennyiségi pénzelmélet a pénz mennyisége és az árszínvonal, míg a pénz áruérték-elmélete a pénzérme belső értéke és az árszínvonal között tételezett fel egyértelmű kapcsolat. Míg a belső gazdaságra vonatkoztatva a kétféle pénzelmélet egymás mellett létezett, a nemzetközi kapcsolatok – elsősorban a nemzetközi árumozgások – hatásainak leírásakor a mennyiségi pénzelmélet szemlélete uralkodott. A korai, tiszta nemesfémforgalmat magyarázó közgazdasági elmélet szerint az ország külső pozíciójának változása és a belső pénzfolyamatok között közvetlen a kapcsolat, s így egy-egy ország belső árszínvonalának a változási iránya is egyértelműen leírható.

Ha egy ország külkereskedelmi mérlege deficites, akkor ez azt jelenti, hogy az áruimportjának árösszege nagyobb, mint az áruimporté. Az áruimport túlsúlya viszonylagosan növeli a kínálatot, és mert a deficit pénzkiáramlást von maga után, csökken a kereslet. A kínálat növekedése és a kereslet csökkenése árszínvonalat csökkentő hatású, így tehát ha abból indulunk ki, hogy a külkereskedelmi deficit oka az adott ország viszonylagosan magasabb árszínvonala, akkor a magasabb árszínvonal automatikusan megszűnik. Fordítva, ha egy ország külkereskedelmi mérlege aktív, akkor az áruexport árösszege nagyobb, mint az áruimporté, következésképpen pénz áramlik az országba. A kínálat csökken, a kereslet emelkedik, ezért az árszínvonal is emelkedik, és a külkereskedelmi mérleg aktívumát kiváltó viszonylag alacsony árszínvonal megszűnik.

Ez a közgazdasági okoskodás – amelynek alapvető fogyatékossága a pénzmennyiség és a kereslet változásának az azonosítása – mindaddig tartotta magát, amíg a pénzhelyettesítők forgalma általános nem lett. Addig az időpontig az a látszat határozta meg a gondolkodást, hogy az egyik és a másik országban is ugyanaz (ugyanazok) a nemesfém a pénzanyag, az érmeforma pedig szükséges újraveretéssel alkalmazkodik a nemzeti pénzrendszerhez.

A pénzhelyettesítők megjelenésének általánossá válásával nyilvánvaló lett, hogy a külső pozíció és a belső pénzrendszer közötti automatikus kapcsolat nem írható le, mivel a belső fizetések számottevő és mind növekvő hányadát bankjeggyel és számlaátírásokkal bonyolították le. A kapcsolat fenntartásának egyetlen lehetősége az volt, hogy a jegybankokat annak a játékszabálynak a betartására kényszerítették, hogy a belső pénzkibocsátást a külső pozíció, vagyis az aranykészlet változásának a függvényében alakítsák. Ezzel a beavatkozással a korábbi automatizmus látszólag fenntartható, azaz a nemzeti árszínvonalak nemzetközi méretekben kiegyenlítődnek, nem alakulhatnak ki tartós árszínvonal különbségek az egyes nemzetgazdaságok között.

A jegybank aranykészletének nagysága meghatározza a belső pénzkibocsátás volumenét, ezért a jegybanki aranykészlet változása a belső forgalom pénznövelésével, illetve pénzszűkítésével automatikus hatást gyakorol az árszínvonalra. Ha a fizetési mérleg aktívuma következtében (amely viszonylag alacsonyabb árszínvonalat feltételez) a monetáris aranykészlet, a kibocsátható pénzmennyiség volumene növekszik, akkor az árszínvonal emelkedik. Ellenkező esetben (passzív fizetési mérleg, viszonylag magasabb árszínvonal mellett) a monetáris aranykészlet és a kibocsátható pénzmennyiség volumene csökken, s az árszínvonal is süllyed. Az ellentétes irányú árszínvonalmozgások eredményeként a nemzeti árszínvonalak tendenciózusan kiegyenlítődnek. (Két ország árszínvonala azonos, ha az egyik ország árszínvonalát egységnek véve, a paritáson számítva a másik országra is azonos árszínvonalat kapunk.) A feltételezett automatizmus a következőképpen írható le.

Adott két ország (A és B), és az egyik országban (A) az árszínvonal magasabb, mint a másikban (B). Az árszínvonal eltérés következményeként B országból A országba érdemesebb exportálni, míg fordítva kevésbé. Az eltérő érdekeltség a külkereskedelmi áruforgalomban az A ország passzív külkereskedelmi mérlegét és a B ország aktív külkereskedelmi mérlegét eredményezi. A passzív külkereskedelmi mérleg csökkenti A ország jegybankjának aranykészletét, valamint a kibocsátható bankjegymennyiséget; az aktív külkereskedelmi mérleg növeli a B jegybankjának aranykészletét, továbbá a kibocsátható bankjegymennyiséget is. A országban a forgalomban levő pénz csökkenése és a piaci árukínálat csökkenése az árszínvonal növekedéséhez vezet. A kiinduló feltételezés, a két ország közötti árszínvonal-különbség automatikusan megszűnik, árszínvonalaik hosszabb időszak átlagában kiegyenlítődnek.

A kiegyenlítődési mechanizmus két-két tényező közötti kapcsolat feltételezésére épül. Az első alapvető feltételezés az, hogy a belső pénzkibocsátás a jegybank aranykészletének függvénye, ezért annak nagysága meghatározza a bankjegykibocsátás volumenét. Ha aktív fizetési mérleg következtében a jegybank aranykészlete nőtt, akkor emelkedhetett a kibocsátott bankjegymennyiség, ha passzív fizetési mérleg miatt a jegybank aranykészlete csökkent, akkor csökkenteni kellett a kint levő bankjegymennyiséget.

A feltételezés alapja minden bizonnyal az angol példa. A currency-elmélet és egyben minden olyan bankjegykibocsátás-szabályozás, amely a jegybank nemesfémkészletéhez igazodik, a gazdasági törvényt jogi törvénnyel akarja kiszorítani, s mint ilyen, közgazdaságilag irracionális próbálkozás és tartósan fenn nem tartható folyamat. A nemzetgazdaság pénzszükségletét a belső forgalom mérete és struktúrája határozza meg, s ha jogi szabályozással a pénzkibocsátás normális formáját akadályozzák, a jogi törvénynél erősebbé váló gazdasági törvény sajátos formákat kényszerít ki. Ilyenek voltak a Peel-törvény hatását kizáró klíringházak, amelyek a pénzhiányt kölcsönös beszámítással kompenzálják.

De a jegybanki aranykészlet és a belső forgalomban levő pénzmennység változása közötti – a játékszabályok betartásán alapuló – kapcsolat, vagyis a két tényező közötti egyértelmű pozitív korreláció statisztikai vizsgálódás eredményeként sem mutatható ki. 1959-ben Bloomfield tanulmányában közölte statisztikai vizsgálatának eredményét, amely szerint nem volt pozitív korreláció az említett két mennyiség növekedése között. A vizsgált időszakban (1880–1914) 11 országra 319 esetben tudta összehasonlítani a változásokat. 319 kapcsolatból 191 (60%) negatív korrelációt, 107 (34%) pozitív korrelációt mutat, és 21 (6%) esetben nem, vagy a kapcsolat szempontjából jelentéktelen változás volt. Nincs okunk feltételezni a számítások hibás voltát, ha esetleg valaki mégis kételkedik a változások arányában (60% és 34%), akkor sem kételkedhet a változások kétirányú kapcsolatában, és ez már kizárja a feltételrendszerből a jegybankok külföldi és belföldi követeléseinek változása közötti kigondolt pozitív korrelációt.

Ha feltételezzük, de meg nem engedjük az aranykészlet és a pénzkibocsátás változása közötti pozitív korrelációt, akkor sem fogadható el a kiegyenlítődési automatizmus törvényszerű léte. A kiegyenlítődés leírása ismét azon a feltételezésen alapul, hogy a pénzkibocsátás és a kereslet változása azonos irányú és mértékű.

Ha viszont a kereslet változásának irányára és mértékére sem a pénzkibocsátás és a kereslet, sem az aranykészlet és a pénzkibocsátás változása közötti egyértelmű kapcsolat hiányában nem lehet következtetni, akkor a deficites külkereskedelmi mérlegből eredő kínálatnövekedésnek és az aktív külkereskedelmi mérlegből származó kínálatcsökkenésnek a belső árszínvonal változására gyakorolt hatását minősíteni nem lehet. Inkább csak adalékok, mint nyomós érvek a fellelhető szűkös árstatisztikai adatok. A két ország árindexsora mutatja, hogy az árszínvonal-változások iránya és mértéke megközelítően azonos volt (2. táblázat és 2. ábra). Ha az árszínvonallal nemzetközi méretekben kiegyenlítődtek, akkor az árszínvonalnak vagy változatlannak kellett lennie (akkor nincs szükség az automatizmusra), vagy ha változik, akkor a változás irányának különbözőnek kellett lennie (mert a viszonylag alacsonyabb árszínvonalnak emelkednie kellett volna). Az árindexek azonos irányú változást mutatnak, következésképpen az automatizmus szerinti kiegyenlítődés nem mehetett végbe.

2. táblázat

Év	Anglia (%)	Németország (%)
1870	100	100
1880	93	94
1890	79	82
1895	77	71
1900	79	79
1905	74	79
1907	–	92
1910	84	–
1911–1914	–	102

Forrás: A Németországra vonatkozó adatok megtalálhatók: Werner Kalweit: Über die Preissteigerungen im modernen Kapitalismus. Berlin, 1958. Angliára vonatkozó adatok megtalálhatók: Ford, A. G.: The Gold Standard 1880 – 1914 Britain and Argentina. Oxford, 1962.

Feltételezések szerint a kamatlábak nemzetközi kiegyenlítődése is megvalósult. A kamatlábak nemzetközi kiegyenlítődését a szabad tőkemozgás biztosíthatta. Egy ország magasabb kamatlábának hatására oda irányuló tőkemozgás a hitelkínálatot növeli, ami a kamatláb csökkentéséhez vezet. Ezzel szemben, ha a kamatláb egy országban alacsonyabb, akkor a tőkeexport miatt a nyújtható hitel volumene csökken, tehát a kamatláb emelkedik.

kv. 59. oldaláról (ott 3.) ábra!

2. ábra

A feltételezett automatizmus a következőképpen írható le: két országban a hivatalos kamatláb különböző, tehát A országban X, B országban Y, és X  Az A ország viszonylag magasabb, a B ország viszonylag alacsonyabb kamatlába következtében a szabad tőkék az A országban halmozódnak fel (B országból a tőke az A országba áramlik, és A országból nem előnyös B országba vinni a szabad tőkét). A országban a hitelkínálat növekedése a kamatlábat csökkenti, mivel a hitelkereslet ekkor növekedhet. B országban a hitelkínálat csökkenése a kamatlábat növeli. Az ellenkező előjelű kamatlábkülönbség ellentétes irányú mozgást vált ki, tehát hosszabb időszak alatt a kamatlábak a különböző országokban kiegyenlítődnek.

A kamatlábak nemzetközi kiegyenlítődése csak addig lehetséges ilyen módon, amíg a tőkekivitel fő formája a kölcsöntőke. Ha a kölcsöntőke helyett a működőtőke mozgása a jellemző – mint az a XIX. század második felében be is következett –, akkor a kamatlábak különbsége helyett a profitráták eltérése az alapvető gazdasági befolyásoló tényező, következésképpen a kamatlábak kiegyenlítődése már nem következik be.

A kamatlábak azonosságának igazolása a fizetési mérlegek hosszabb távú kiegyenlítődésének hipotézisén is nyugodott. Ha a fizetési mérleg egyensúlya felbomlott, tegyük fel, passzívum keletkezett, akkor megindult az aranykiáramlás. A jegybank aranykészlete csökkent, ezért emelte a rediszkontlábat, amelynek hatására a diszkontláb is emelkedett. A restrikció áresést okoz, az import visszaesik, az export növekszik, következésképpen a fizetési mérleg passzívuma megszűnik, az egyensúly helyreáll, s végül a kamatlábak is lecsökkennek az eredeti nagyságra.  Ha a fizetési mérlegnek aktív egyenlege volt, akkor aranybeáramlás történt. A jegybank aranykészlete nőtt, ezért csökkentette a rediszkontlábat, ennek hatására csökkent a diszkontláb is. Az expanzió hatására az árak emelkednek, az import nő, az export csökken, a fizetési mérleg aktívuma megszűnik, az egyensúly helyreáll, és a kamatlábakat is felemelhetik.  Vagyis a kamatláb a fizetési mérleg egyensúlytalansága megszüntetésének eszköze. A kamatlábat úgy kell változtatni, hogy a fizetési mérleg egyensúlyba kerüljön.

A kamatláb állandóan változik, ha a fizetési mérleg pozíciója megkívánja. Az egyik ország fizetésimérleg-hiánya viszont egy másik ország aktívumát tételezi fel, és ebben az esetben a két országban a kamatlábakat ellentétes irányba kell változtatni. Ha a kezdeti időszakban megegyezett a kamatláb a két országban, akkor a változtatás után nem tértek el; ha a változtatás után egyeztek meg, akkor azt megelőzően voltak eltérőek, vagyis a különböző országokban a kamatlábaknak nagy gyakorisággal különböző nagyságúaknak kellett lenniük. A kamatlábak csak akkor lehettek azonosak, ha a fizetési mérlegek állandóan egyensúlyban voltak.

A tényadatok alapján felrajzolt grafikonon látható, hogy az egyes országokban a kamatlábak eltérnek egymástól (lásd a 3. ábrát). Ha különbözőek voltak, akkor az előző gondolatsor szerint az egyes országokban a kamatlábaknak eltérő irányban kellett változniuk (legalábbis egy ország kamatlábának a többiekéhez képest ellenkező irányban kell változnia).[2] Jól látható, hogy a kamatlábak változtak, de nem jellemző az ellentétes irány.

Kv. 61. o. egész oldalas (ott 4.) ábra

3.ábra. A központi bankok kamatlába (havi adatok éves átlaga)

(Forrás: Bloomfield, A., 1959)

Az árszínvonalak és a kamatlábak nemzetközi kiegyenlítődésének eredményeként könyvelték el a tőkemozgási, a külkereskedelmi és a fizetési mérlegek egyensúlyát. Ennek megfelelően, ha az export valamilyen okból visszaesik, az import változatlan marad, akkor a devizatartozások meghaladják a devizaköveteléseket, s ennek következtében arany áramlik ki az országból. Az export visszaesése csökkenti az exportőrök bevételeit, ami automatikusan csökkenti az aranykiáramlás mérséklődését, de még mindig érdemesebb arannyal fizetni az importőrnek. Az arannyal fizetni szándékozó ezért bankjánál, számlája terhére vásárolja meg az aranyat. A bank csak bankjegytartalékai felhasználásával tudja az aranyat a jegybanktól megvásárolni és megbízóját kiszolgálni. Így a banknak ekkora összeggel csökken a bankszerű tartaléka is, esik tartalékainak a kötelezettséghez viszonyított aránya, tehát likviditása romlik. Ha az aranyvásárlás gyakori, és a bank likviditása veszélyessé kezd válni, a bank kénytelen a leszámítolási kamatlábat emelni. A leszámítolási kamatláb emelése a hitelkamat és a betéti kamat emelkedésén keresztül elősegíti egyrészt a külföldi tőkék beáramlását, ami csökkenti az aranykiáramlást, másrészt a hitelmegszorítás eredményeként elhalasztják az új vállalkozásokat, tehát a termelési tényezők iránti kereslet csökken. A foglalkoztatottság csökkenése mérsékli a fogyasztási cikkek keresletét. A fogyasztási és a termelői piacon bekövetkező keresletcsökkenés áreséshez vezet, ami az import visszaesését és az export növekedését eredményezi. Ezzel helyreáll a külkereskedelmi mérleg egyensúlya, amelynek megbomlása volt a kiindulópont.

Ha belátható, hogy az árszínvonal és a kamatláb kiegyenlítő automatizmusai nem működtek, akkor be kell látni azt, hogy nem szükségszerű állapot az egyes országok nemzetközi kapcsolatainak egyensúlyi pozíciója. Ezt igazolja a következő grafikon is, amelyik Anglia nemzetközi mérlegegyenlegeit ábrázolja.[3]

Végül indokolt feltenni a kérdést: ha az aranystandard-rendszerben a kiegyenlítődési mechanizmusok általában nem működtek, akkor mégis minek köszönheti e kor azt a nagy tiszteletet, amely övezi és azt, hogy mindig példát jelent a későbbi, nem éppen zavarmentes rendszereknek. Az okok keresgélése helyett idézzük A. G. Fordot, aki 1962-ben könyvet írt e kérdésről, majd 1965-ben cikkében összefoglalta kutatásai eredményét. „… Ez a valutáris rendszer (aranystandard-rendszer) azért tudott csupán fennmaradni, mert nem volt tartós feszültségnek kitéve.

Egészoldalas ábra (kv-ben 5.) a 63. oldalon

4.ábra. Anglia mérlegegyenlegei

(Forrás: Ford, A. G., 1965, 56. o.)

A gazdasági tevékenység különleges alakulása, a kereskedelem és a tőkemozgások belső összefüggései lehetővé tették, hogy elejét lehessen venni nagy egyensúlyhiányok kialakulásának, amelyek a rendszert tönkretették volna. A rendszert főleg az támasztotta alá, hogy a világ négy legfontosabb kereskedő országa – Franciaország, Németország, az USA és Anglia –, amelyek együttvéve a világ kereskedelmének felét bonyolították le, a gazdasági ciklusok azonos menetét követték. Mind a négy ország a ciklusnak ugyanabban a fázisában volt az 1879 és 1914 közötti periódus több mint felén keresztül, a három európai ország pedig több mint 4/5-én keresztül. Ezenfelül a legtöbb ország gazdasági tevékenysége és kamatszintje ugyanabban az irányban mozgott. Ez a párhuzamosság a fizetési mérlegek kiegyensúlyozásának megkönnyítését szolgálta. Ha egyik országban emelkedtek a jövedelmek és a behozatal, romlott a fizetési mérleg, akkor ezzel párhuzamosan más országokban is bekövetkezett hasonló jelenségek lehetővé tették kivitelének növelését, a fizetési mérleg nehézségeinek enyhítését… A stabilitás másik forrása az a kötelék volt, amely Angliához fűzte az aranystandard működési területének szélén fekvő és kölcsönökre utalt nyersanyagtermelő államokat. Anglia által ezeknek az országoknak nyújtott kölcsönök közvetlenül és közvetve ösztönzőleg hatottak angol áruk vásárlására…” (Ford, 1965, 76. o.)

---

[1] In: Bánfi Tamás–Hagelmayer István: Pénzelmélet és pénzügypolitika. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1989

[2] Azért szükséges több ország adatát felírni, mert akkor kell lennie legalább két olyan országnak, amelynél a fizetési mérleg egyenlege különböző.

[3] A nemzetközi mérlegek egyensúlyának vagy egyensúlytalanságának bizonyításához elegendő egy – a világkereskedelemben jelentős súllyal részt vevő – országot bemutatni, mert a Ʃ mérlegegyenleg = 0 teljesülése miatt más országra vagy országokra a fordított helyzet a jellemző.