(Társszerző: Surányi György) „A gazdaságtörténet egyben az inflációk története is” (Samuelson, 1976), az infláció „közkeletű fogalommá azonban… csak a világháború alatt és az azt követő nagy inflációs hullám idejében lett. De éppen a szónak hirtelen elterjedése okozta, hogy egyszerre különböző értelemben is alkalmazták.” Az infláció kifejezést – az előbb idézett Közgazdasági Enciklopédia (1929) szerint – az első világháború alatt és után kezdték használni, s bár azóta jó néhány évtized telt el, a megállapítás az infláció fogalmának tartalmi tisztázatlanságáról (pontosabban: nem kellőképpen tisztázott voltáról) időállónak bizonyult, s ma éppen olyan helytálló, mint ötven évvel ezelőtt volt.
A definíciók, annak ellenére, hogy nagymértékben leegyszerűsítik a valóság jelenségeit, folyamatait, hasznos segédeszközül szolgálnak, feltéve, hogy azonos tartalmat tulajdonítunk nekik. Egy fogalom tisztázása nemcsak egységes használata miatt szükséges. Ennél ugyanis lényegesebbnek tartjuk azoknak a tartalmi különbségeknek a feltárását, amelyek a fogalom sokféle, egymástól eltérő használatában is megnyilvánulnak.
Az infláció történeti etimológiája
Nemzetközi szó, forrása a latin inflation, amely az orvosi szaknyelvben a „felfúvódás” jelenségét fejezi ki. Közgazdasági jelentését az angolból nyerte (inflation of the currency), s az eredeti jelentés analógiájaként a pénzforgalom (pénzmennyiség) felfúvódásaként értelmezték (A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, 1970).
Az orvosi műszó közgazdaságtanba átvitt értelmezése az Amerikai Egyesült Államok gazdaságtörténetéhez kapcsolódik: „…a pénzromlás megjelöléséül először az Egyesült Államok déli és északi államainak háborújában alkalmazták 1861-65-ben. Azt az állapotot kívánták vele kifejezni, amelyben a fedezetlen papírpénzzel szemben az ércpénznek ázsiója van, és ezzel párhuzamosan az árak különböző mértékben, de általánosan emelkednek.” (Közgazdasági Enciklopédia, 1929)
Vagyis: az áremelkedés megjelölésére az infláció kifejezést a belső értékkel rendelkező és belső értékkel nem rendelkező (pénzhelyettesítő) pénz együttes forgásakor alkalmazták először, annak ellenére, hogy Észak-Amerikában a belső érték nélküli pénzforgalomnak a XIX. század második felében már voltak hagyományai: például az Észak–Dél háborút megelőzően az amerikai függetlenségi háborút is főleg papírpénz-kibocsátással finanszírozták. Ennek eredményeként helyenként több százszoros áremelkedés következett be.
Az ún. hiperinflációs folyamat
Az amerikai függetlenségi és az Észak–Dél háború idején kibocsátott papirospénz hiperinflációt okozott. A hiperinfláció az árszínvonal rohamos emelkedésében nyilvánul meg, s olyan rendkívüli gazdasági körülmények váltják ki, mint amilyen általában a háborús időszak. A forgalom papirospénzzel való telítettsége s mindinkább túltelítettsége a háborús időszak jellemzője. Ezt a túltelítődést nevezhetjük a korábbiakkal analógiaként a pénzforgalom felfúvódásának, mert ezekben az időszakokban az árak viharos emelkedésének ismétlődő kiindulópontja a pénzmennyiség szinte korlátlan növekedése, azaz az árszintemelkedés oka elsősorban a pénzoldalon van. Szemben a normális gazdasági körülményekkel, amikor is – véleményünk szerint – az árszínvonal változásának az oka nem szűkíthető sem a pénzoldalra, sem csupán az áruoldalra. A háborús időszak abnormális gazdasági helyzetében a békés időszak termelésének törvényszerűségei felborulnak, de legalábbis módosulnak (Varga Jenő, 1918). A gazdaság militarizálása, a speciális igények kielégítése kikényszeríti a termelési struktúra katonai célú átalakítását, lényegében a gazdaság deformálását. A termelési szerkezet hirtelen deformációja elkölthetetlenné teszi a korábbi időszakban képződött jövedelmek egy részét, amelyek még a békés termelésben kialakult termelési szerkezetnek megfelelő jövedelemelosztásból születtek. A jövedelemtulajdonosoknál – az államot kivéve – elkölthetetlen pénzfeleslegek képződnek, azaz kényszer-pénzfelhalmozás történik. Ebből azonban még nem feltétlenül következik a pénzforgalom „papírral” való telítődése, az árak hirtelen és jelentékeny emelkedése. A kínálatot nem találó fizetőképes kereslet elvileg különböző pénzügytechnikai eszközökkel leköthető és az állam javára átcsoportosítható. Ha az állam csak a kieső keresletet pótolja és az állami keresleti szerkezet megfelel a háborús gazdaság termelési szerkezetének, a gyors ütemű árszínvonal-emelkedés nem következik be. Csakhogy egyrészt lehetetlen a kínálathoz viszonyított jövedelemfeleslegek maradéktalan átszivattyúzása az állam javára, másrészt – és ez a lényegesebb tényező – az állami megrendelések révén keletkező újabb és újabb személyes jövedelmek a fogyasztási cikkek piacára áramlanak. A fogyasztási cikkek piacára, ahol éppen a gazdaság háborús átállása miatt egyre kevésbé kielégítő a kínálat az aktuális, fizetőképes kereslettel szemben. Ennek az oka nyilvánvaló: a fogyasztási cikkek termelése háttérbe szorul – sőt annak jelentős része is katonai jellegűvé válik –, mert a hadiipar gyors fejlesztése elsődlegesen éppen a II. osztály rovására történik. Azonban az áruhiány fokozatosan kiterjed, és egyre nagyobb lesz a hiány egyes termelési eszközök és főként nyersanyag, valamint energiahordozók piacán is. A hiány fokozódása miatt az árszint viharos emelkedése – kötött árak mellett a feketepiacon – akkor is elkezdődik, ha az állam nem nyúl a korlátlan pénzszaporítás eszközéhez. Ha viszont beindul az árszínvonal emelkedése, méghozzá gyorsuló ütemben, akkor az állam – amennyiben a háború folytatódik – akarva-akaratlanul a papirospénz mind növekvő szaporítására kényszerül. A hadigazdálkodásra való átállás és annak állami finanszírozása tipikus improduktív termelés és kiadás, vagyis az erőforrások hadiipari összpontosítása mind rövid, mind hosszú távon az életszínvonal csökkenésével, azaz az erőforrások pazarlásával együtt járó folyamat.
Összefoglalva: az infláció kifejezés az amerikai Észak–Dél háborúban csak a mai értelmezés szerinti hiperinfláció lehetett, és nem azonosítható az ún. kúszó infláció tartalmával. A papirospénzben és az aranyban kialakuló árak kettőssége, vagyis a kettős értékmérés csak pillanatnyi átmenetként állhatott fenn. Az értékmérő funkció lényegéből következik, hogy a kettős értékmérés logikailag és gyakorlatilag is lehetetlen. Az a tény, hogy az aranynak a polgárháború alatt ázsiója volt a papirospénzzel szemben, azt igazolja, hogy az arany átmenetileg közönséges áruvá vált. Az arany kicsapódása, a papirospénz tömegének állandó növekedése a gazdasági és pénzügyi összeomlást kísérő jelenség. Éppen ezért a lényegében csak pénzoldalra visszavezethető rohanó árszínvonal-emelkedés csak rendkívüli – általában háborús, illetve azt követő időszakban mehet végbe. Erre utal Kozlov (1951, 126.o.): az USA-ban „Az 1861-65. évi polgárháború idején a hadikiadások finanszírozására hatalmas papírpénz-kibocsátás vált szükségessé, s ez a papírpénz jelentékeny elértéktelenedésére vezetett.” A papirospénz mennyiségének korlátlan szaporodása, a pénzforgalom csatornáinak túltelítődése vagy felfúvódása ezek alapján – véleményünk szerint – csak a hiperinfláció időszakában lehet érvényes.
Új, de ma már nem használatos kategória: a drágaság
A századforduló áremelkedését a kortárs hazai szakirodalom a drágaság szóval jelölte. A tőkés gazdaságot jellemző ciklikus gazdasági válságok ellenére ez a korszak Magyarországon is – az előző évtizedekhez képest – gyors gazdasági fejlődést hozott. A gazdasági növekedés – a válságot kivéve – lassú áremelkedés mellett következett be. A lassú áremelkedés – mai szóhasználattal kúszó infláció – mértékére jellemző, hogy Magyarországon 1910-ben például az ún. Seuerbeck-féle index szerint az árszínvonal 18%-kal magasabb az 1890-99 közötti átlagos árszínvonalnál (Varga Jenő, 1912, 231. o.). Az árszint éves átlagos emelkedése nem érte el az évi 2%-ot sem.
Varga Jenő szerint: „A drágaság, illetőleg drágulás azt jelenti, hogy ugyanannyi névértékű pénzért, mondjuk ugyanannyi koronáért kevesebb árut kapunk, mint azelőtt.” „…drágaság és a pénz vásárlóerejének csökkenése egy és ugyanaz.” (Varga Jenő, 1918)
A századfordulón a drágulás okairól lezajlott vita azt bizonyította, hogy az árak emelkedését nem lehet magyarázni az arany értékének csökkenésével és még kevésbé szabad az arany mennyiségének növekedésével. Az is kiderült, hogy „…a munkamennyiség szaporodása sem lehet az oka a drágulásnak.” (Varga Jenő, 1912, 232. o.)
A drágulás okát a megváltozott gazdasági, társadalmi viszonyokban keresték, „…minthogy a termelők a szabad áralakulást megakadályozván, mesterségesen emelik az árakat (uo. 233. o.). Az ún. mesterséges áremelkedésre csak az egyenlőtlen piaci erőhelyzet teremthetett lehetőséget, éppen ezért az árak emelkedése nem is általános, legalábbis nem mindenre azonos mértékben kiterjedő. „Ha tehát, mint ma, a drágaság általános voltát panaszolják, ez csak szólásmód, mely a tényállást elferdíti. Nem a drágaság általános volta, sokkal inkább annak részleges volta, nem mindenre kiterjeszkedése okozza a zavarokat, a nagy eltolódásokat az áruk és szolgáltatások előbbi megszokott értékviszonyában és ezáltal a megélhetés viszonyaiban.” (Heller, 1912) Bizonyos árak mesterséges emelése az egyenlőtlen erőhelyzet kifejeződése. „Az irányzat a drágaság általánosítására a közgazdaság szervezetének a védekezése a bajjal szemben. Oka, hogy a közgazdaság igyekszik az eredeti értékarányok és értékviszonyok helyreállítására. Ezért a drágaság problémája voltaképpen éppen ott kezdődik, ahol annak általános jellege nem érvényesül, vagyis ott, ahol az eredeti értékarány fönn nem maradt, hanem megváltozott.” (uo. 9. o.) Abban az esetben, ha valahol áremelkedés kezdődik, a gazdasági alanyok természetszerűleg alkalmazkodni akarnak ahhoz. A sikeresnek tekinthető alkalmazkodás ebből a szempontból az, ha a saját árakat megfelelő mértékben lehet felemelni. De még az így értelmezett sikerhez is időre van szükség, amíg az eredeti ár- és jövedelemarányok helyreállnak, azaz „…az átmeneti idő egyesek, de nagyon valószínűleg egész osztályok viszonyait is lényegesen változtatja.” (uo. 9. o.)
Az árszínvonal emelkedése, vagyis a pénz vásárlóértékének csökkenése a XIX. század utolsó harmadában és a XX. század első évtizedében kialakuló és fokozatosan kiteljesedő monopolkapitalizmus alapján magyarázható. A monopóliumoknak a termelésben betöltött egyre jelentékenyebb szerepe, a szervezett munkásság kialakulása és megerősödése alapvetően érintette és változtatta meg az újratermelési folyamatot. Az árszínvonal lassú és folyamatos emelkedése elválaszthatatlan attól a folyamattól, amelyben a társadalmi erők küzdelme megjelenik és részben feloldódik.
A drágaság az általános árszint emelkedése, a pénz vásárlóértékének csökkenése. Tartós, folyamatos jelenség, melynek lényege nem mindenre és nem azonos mértékben való kiterjedése, azaz a jövedelmek újraelosztása. A tartós áremelkedés ellenére – amelynek megléte nem magyarázható az arany és a közönséges áruk értékváltozásával – nem alakult ki kettős értékmérés. A drágaság nem váltotta ki a papirospénz diszázsióját az arannyal szemben, azaz a papirospénzt mindenki az arannyal egyenértékűnek tekintette.
Az infláció újraértelmezése
Az első világháború kezdetétől a második világháború befejezéséig terjedő időszak áralakulásának általános jellemzője a hiperinflációk ismétlődése. A hét hiperinfláció időpontja és fő jellemzője a következő táblázaton látható.
| Ország | Időpont | Kezdeti és a befejező hónap közti árszínvonal-változás (%) |
| Ausztria | 1921. X.–1922. VIII. | 69,9 |
| Németország | 1922. VIII.–1923. XI. | 1,02×1016 |
| Görögország | 1943. XI.–1944. XI. | 4,70×106 |
| Lengyelország | 1923. I.–1924. I. | 699,0 |
| Szovjetunió | 1921. XII.–1924. I. | 1,24×105 |
| Magyarország | 1923. III.–1924. II. 1945. VIII.–1946. VII. | 44,0 3,81×1027 |
Az első világháború utáni áralakulás jellemzőit és ennek alapján az áralakulás elnevezés szerinti minősítését azonban egy új, a megelőző időszaktól gyökeresen különböző úton is végig kell tekinteni. 1917 után a Szovjetunióban a szocialista gazdasági viszonyok alapján – természetesen a forradalmi és háborús időszak körülményeitől hosszú ideig meghatározottan – más gazdasági törvények hatottak, az egyes gazdasági törvények megszűntek, mások csak akkor és itt kezdtek hatni.
Az 1917 utáni időszakra az árak viharos emelkedése volt jellemző. 1913-hoz képest 1917 októberében az árszínvonal 7,6-szorosára, 1919 januárjában már 164-szeresre, míg 1920 januárjában 2755-szörösére emelkedett (Jakovec, 1976, 47. o.; a Szovjetunióbeli áralakulási tendenciákat – hét szakaszra bontva – részletesen leírja a könyv a 47-84. oldalon).
Az árszintemelkedés oka a papirospénz kibocsátása: 1917-től 1921-ig a forgalomban levő mennyiség 125-szörösére emelkedett (uo. 47. o.). E jelenség vitathatatlanul hiperinflációnak minősíthető.
A NEP időszakára jellemző árcsökkentés és stabilizálás után először az OK(b)P Központi Bizottsága 1927. februári plénumának A termelői és kiskereskedelmi árak leszállításáról szóló határozatában fogalmazták meg részletesen a szocialista gazdaság áralakulásának hosszú távú jellemzőit: „A mi gazdasági rendszerünkben éppen az árleszállítás politikája az az eszköz, amelynek segítségével a munkásosztály latba veti befolyását az önköltség csökkentése érdekében, arra készteti a gazdasági szervezeteket, hogy rugalmasabbak legyenek, s amelynek segítségével a termelés ésszerűsítésére ösztönöz, és ezzel létrehozza az ország iparosításának előrevitele szempontjából oly nélkülözhetetlenül szükséges szocialista felhalmozás valóban egészséges forrásait.”
A közgazdaságtudomány az általános és tartós árszínvonal-csökkentést a szocialista gazdaság specifikus gazdasági törvényének tartotta. Ugyanúgy, mint ahogy az állammonopolista kapitalizmus specifikus törvényének a monopolárat, ezen keresztül a folyamatosan növekvő fogyasztási árszínvonalat, amelyet viszont egységesen inflációnak nevezett.[2]
A szocialista gazdaság állandóan csökkenő fogyasztói árszínvonalának deklarálása (kimondva vagy kimondatlanul szembeállítva a tőkés országokra jellemző inflációs folyamattal) a korabeli magyar közgazdasági irodalomnak is „hivatalos” álláspontot szemlélteti: „A szocializmus felépítése után a kommunizmus felé haladásnak … velejárója lesz – s ezt tisztán látjuk az SZKP XXII. Kongresszusának dokumentumai alapján – az érték alatti áron forgalmazott, illetőleg a társadalom tagjainak ingyenesen juttatott szolgáltatások és cikkek körének bővülése.” (Vincze, 1963)
Az előbbi ártörténeti tények és az idézett elvi állásfoglalások azt igazolják, hogy az infláció fogalmának újraértelmezésére, mégpedig – szerintünk – következetlen újraértelmezésére került sor. Korábban infláció alatt – mint azt bizonyítani igyekeztünk – hiperinflációt értettek, és azt élesen elválasztották az általános árszínvonal emelkedésétől, amit a századfordulón a magyar közgazdasági irodalomban drágulásnak is neveztek. A dogmatizmus éveiben fokozatosan felerősödött a voluntarista gazdaságszemlélet, amikor is mindenáron (a szó szorosan vett és átvitt értelmében is) megkülönböztették a szocialista gazdaságot a tőkés gazdaságtól. A különös gazdasági törvényeket a specifikus szintjére süllyesztették, s így általánosan elfogadottá vált az a nézet, hogy az általános árszínvonal folytonos csökkentése kizárólag a szocialista gazdaság sajátja, míg a tőkés gazdaságra – különösen a kapitalizmus általános válságának kialakulásakor – az állandó infláció a jellemző. De itt már – s ez gondolatmenetünk lényeges pontja – az infláció a folytonos árszintemelkedés szinonimája. S hogy az inflációt a folytonos, de lényegében a lassú árszintemelkedéssel azonosítottuk, bizonyítja a következő táblázat, amely csak az 1970-es évekre mutat a szocialista országok – különösen a magyar gazdaság – fogyasztói árszínvonal-emelkedésétől jelentősen eltérő mutatókat a fejlett tőkés országokban:
A megélhetési költségek évi átlagos növekedése (%)
| 1951–60 | 1961–70 | 1971–78 | 1974 | |
| Anglia | 4,0 | 3,9 | 8,6 | 16,0 |
| USA | 2,1 | 2,8 | 4,6 | 11,0 |
| Franciaország | 5,8 | 4,2 | 6,4 | 13,7 |
| Japán | 4,0 | 5,8 | 7,5 | 24,5 |
| NSZK | 1,9 | 2,7 | 6,0 | 7,0 |
| Olaszország | 2,3 | 3,9 | 7,1 | 19,4 |
Forrás: Main Economic Indicators OECD megfelelő számai. (Magyarul: A kapitalizmus válsága az 1970-es években. Kossuth, 1978)
Az infláció vagy (és) árszintemelkedés dilemmája a magyar közgazdasági irodalomban
Az infláció fogalmának az előbb vázolt újraértelmezése miatt indokoltnak tűnik a szocialista országok összességére kiterjedő közgazdasági irodalmi összegezés, azonban ettől eltekintünk, mert Magyarországon kívül csak Lengyelországban mutat az árstatisztika számottevő fogyasztói árszintemelkedést (a lengyel közgazdasági irodalom ez irányú álláspontját pedig sajnos nem ismerjük):
Fogyasztói árindex (előző év = 100%)
| 1973 | 1974 | 1975 | 1976 | |
| Csehszlovákia | 100,2 | 100,5 | 100,7 | 100,7 |
| Lengyelország | 102,8 | 107,1 | 103,0 | 104,2 |
| Magyarország | 103,3 | 101,8 | 103,8 | 105,0 |
| NDK | 100,0 | 99,0 | 101,0 | |
| Románia | 100,0 | 101,0 | 101,0 | – |
| Szovjetunió | 100,0 | 99,9 | 100,1 | 100,0 |
Forrás: Nemzetközi Statisztikai Zsebkönyv. KSH, 1978
A magyar közgazdasági irodalomban az árszínvonal-emelkedés minősítése különböző és időben változó. Hosszú ideig rányomták bélyegüket felfogásunkra a korábbi voluntarista szemléletből fakadó „beidegződések”. Az 1960-as évek elején az inflációt a szocialista gazdaságtól idegen elemnek tekintették: „A szocialista gazdaság az inflációt nem ismeri mint a gazdaságpolitika eszközét. Ez a szocialista gazdaság természetétől idegen, a szocialista gazdaság törvényszerűségeivel ellentétes, hiszen a szocializmus legfőbb célja, hogy az arányosan fejlődő gazdaság adta lehetőségek alapján biztosítsa a lakosság egyre növekvő életszínvonalát. Az infláció pedig az életszínvonalat támadja meg, alattomosan kikezdi a reálbéreket, reáljövedelmeket, majd mind nyíltabban veszi el a dolgozó osztályoktól jövedelmüket. Ez pedig a szocializmustól mélységesen idegen.”(Ács, 1961, 182. o.)
Ugyanez a szerző öt évvel később megjelent könyvében már egyáltalán nem találja a szocialista gazdaságtól idegennek az inflációt: „Természetesen az ilyen rugalmas jellegű pénzügyi politika (ti. a költségvetésnek folyósítandó bankhitel) bizonyos feszültségeket is okozhat és némi inflálódáshoz is vezethet. Helyességének megítélésekor csak abból lehet kiindulni, hogy a reálbérek növekedésében, a termelékenység növekedésében stb. a kívánt célokat elértük-e.” (Ács, 1966)
Az előbbihez hasonló felfogásbeli változás szinte az összes olyan szerzőnél kimutatható, akinek pár éves eltéréssel könyvei jelentek meg és azok az árstabilitást érintették és értelmezték.
A magyar árpolitikában 1968. január 1. – lehet, hogy sokan túlzottnak tartják e kijelentést – fordulópontot jelentett. Az 1968. előtti általános árpolitikai elvet egy szerzői kollektíva által írt, 1978-ban megjelent könyv fogalmazza meg: „Az 1951-es és az 1968-as árreform közötti időszakban gazdaságpolitikánk a fogyasztói árszínvonal stabilitásának követelményét és – egyre kisebb hangsúllyal ugyan, de – azt az elvet képviselte, hogy az árak csökkentése az életszínvonal növekedésének alapvető eszköze. A kötött árrendszerben a hatósági árak viszonylag ritkán változtak, és az egyes árváltozások e cikkeknek általában csak szűk körét érintették.” (Az életszínvonal alakulása Magyarországon, 90. o.) Ugyanitt az 1968 utáni árváltozási tendenciát úgy jellemezték, hogy „A szabadabb árformába tartozó cikkek és szolgáltatások körében folyamatos áremelkedési tendencia alakult ki. Ez a szabadabb árformába tartozó termékek viszonylag nagy súlya miatt elsősorban a ruházati cikkekre, az iparcikkek néhány más csoportjára és a szolgáltatások egy részére, továbbá az idényjellegű élelmiszerekre volt jellemző.” (uo. 91. o.)
Vitathatatlan tény, hogy 1968 után a fogyasztói árszint évről évre emelkedett: 1978-ban 1967-hez viszonyítva a fogyasztói árindex 134,3% volt. Vitatható, hogy az ilyen mértékű árszínvonal-emelkedés túl nagy vagy elfogadható mértékű, továbbá vitatható az is, hogy az árszínvonal emelkedésének folyamata minőségileg egynemű-e vagy minőségileg eltérő részekre bontható-e? Az első kérdésre – úgy gondoljuk – abszolút értelemben nem lehet válaszolni, azaz a kérdésfeltevés rossz. A második kérdésre adható válasz kétféle lehet: 1. a fogyasztói árszintemelkedés egyik része inflációs jellegű, míg a másik része attól minőségileg más, 2. a fogyasztói árszintemelkedés nem bontható minőségileg különböző két részre (azaz egynemű folyamatról van szó). Ezért vagy általános árszínvonal-emelkedésről beszélhetünk és az infláció fogalmát az eredeti értelmezés alapján a mai hiperinfláció szóhasználattal azonosítjuk; vagy ha az inflációt az újraértelmezett fogalomként használjuk, akkor az általános árszínvonal-emelkedés teljes mértékét inflációnak lehet csak nevezni. Az első alternatíva választása a célszerűbb: az infláció fogalom jelző nélkül is a hiperinflációval azonos kategória, míg normális gazdaságban – függetlenül annak szocialista vagy tőkés jellegétől – az általános árszínvonal stabilitása a jellemző, amibe beleértjük a nem dezorganizáló mértékű általános árszínvonal-emelkedést is.
A magyar közgazdasági irodalomban többféle vélemény található az infláció és az árszintemelkedés értelmezéséről, de vagy csak az egyik, vagy csak a másik fogalmat értelmezik és azt is általánosan (nem tudni, hogy szocialista vagy/és tőkés gazdaságra is kiterjeszthetők-e az adott fogalmak).[3]
Vitathatónak tartjuk – s a továbbiakban e nézettel szembeni érveinket próbáljuk felsorakoztatni – az árszínvonal emelkedését minőségileg két csoportra bontó elméletet. E nézetet képviseli lényegében a következő idézet szerzője is:
„Az inflációtól meg kell különböztetnünk azokat a tervszerű ár- és bérmódosításokat, amelyeket meghatározott problémáink megoldására a tervben előirányzunk és végrehajtunk.” (Rácz, 1969, 1. sz.) De részletesen kifejtve és indokolva Csikós-Nagy Béla munkáiban található meg ez az elmélet (Csikós-Nagy, 1977). „Első ízben Lerner fejtette ki azt az elméletet, amely szerint lehetséges áremelkedés infláció nélkül. Eszerint elképzelhető olyan helyzet, amikor a kínálathoz képest folyamatosan növekszik a kereslet és az árak emelkednek, és ez előre is látható. Ebben az esetben olyan áremelkedési folyamattal van dolgunk, amihez nem kapcsolódik az infláció ördöge. Az infláció nem az áremelkedés, hanem az előrelátás hiánya és így az ellensúlyozás elmaradása miatt veszélyes. Az előre látott áremelkedésnél nincs túlkereslet. Az emberek eleve tudják, hogy a jövőben több pénzt fognak költeni, ugyanígy, hogy magasabb árat fognak fizetni. A remélt kereslet megegyezhet a remélt kínálattal.” (uo. 27. o.) Ugyanez a megállapítás a másik idézett könyvben is megtalálható (uo. 214. o.).
Az ún. Lerner-formula nem újkeletű megállapítás, lényegét tekintve megegyezik a polgári közgazdaságtan svéd iskolájában bevezetett ún. várakozás szerepével. A várakozás tulajdonképpen az egyéni cselekvéseket befolyásoló azon tényező, amely a jövőbeni adottságok minél pontosabb becslésén alapszik. A várakozás és az infláció kapcsolatát már az 1920-as években bevezették a közgazdaságtanba: „Aftalion rámutatott arra, hogy infláció esetén a várakozások is hozzájárulnak ahhoz, hogy a különböző javak árai milyen mértékben emelkednek. Emelkedésüket a várakozások is befolyásolják. Amelyik árufajta árának nagyobb mérvű emelkedésére számítanak, annak fokozzák vásárlását a jelenben és ára tényleg jobban fog nőni, mint egyes más áruké. Az infláció megszüntetésének, a stabilizációnak is egyik fontos feltétele a várakozások kedvező alakulása. Ha a közönség nem bízik a stabilizációban, nem bízik az elértéktelenedett pénz helyébe lépő új pénzben, igyekszik ezt minél gyorsabban továbbadni. Ezáltal meggyorsul a pénz forgási sebessége, aminek ugyanaz az árszínvonalra gyakorolt hatása, mint ha a pénz mennyisége nőtt volna meg. Az infláció tovább folytatódik.” (Mátyás, 1973, 286. o.)
Az utóbbi idézet két szempontból is sokatmondó: 1. Az infláció fogalmát az eredeti – hiperinfláció – értelmében használja (közvetlenül erre utal a stabilizálásra és az új pénz bevezetésére vonatkozó várakozás). 2. A mai szóhasználat szerinti hiperinflációra jellemző, hogy viszonylagosan rövid időszak alatt lezajlik,[4] ezért a gazdaság törvényeit mindinkább gazdaságon kívüli törvények helyettesítik, s mert ilyen jellegű a folyamat, vonatkozhat rá – s éppen csak ilyen jellegű folyamatra vonatkozhat – az egyes egyének szubjektív döntéseinek átlaga. A hosszú távon permanens árszintemelkedés minősítésére vagy csak egy hányadának minősítésére azonban a remélt, várt állapot nem lehet objektív alap: „A várakozások azonban csak az objektív törvényszerűségek lényegét nem érintik, de érintik érvényesülési módjukat, elsősorban a rövid távú eseményeket befolyásolják… A gazdálkodó egyén magatartását választva a vizsgálódás kiindulópontjául, az elmélet a várakozások bevezetésével a bizonytalanság teljes káoszával találja magát szemben.” (Mátyás, 1973, 287-288. o.)
Úgy gondoljuk, hogy Csikós-Nagy Béla sem hisz az ún. Lerner-formula mindenhatóságában, inkább csak taktikai célt szolgált az arra való hivatkozás.
Feltételezésünk alapja, hogy Lernerre való hivatkozása előtt közvetlenül – szerintünk attól függetlenül –, bár általánosan, de felfogásunkhoz hasonló megállapítást tesz: „A gazdasági stabilitásnak csak olyan értelmezését tartjuk ésszerűnek, amely nem emel gátat a termelőerők fejlődésének, nincs ellentétben azokkal a politikai, társadalmi és gazdasági feltételekkel, amelyek meghatározzák a gazdaságnövekedést. Következésképpen jogosultnak kell elismerni a termelési és fogyasztási viszonyok változásával objektíve determinált ármozgásokat.” (uo. 214. o.)
De ha ez igaz, s szerintünk is igaz, akkor viszont nem tudjuk teljes egészében belátni a következőket: „A stabilitásra törekvő tervszerű árképzést alapul véve inflációs megnyilvánulásaként értelmezhető
- a nem tervezett árszintemelkedés;
- a burkolt áremelkedés;
- a kényszervásárlás;
- a kényszertakarékosság.”(uo. 113-114. o.)
A tervezett árszintemelkedés – véleményünk szerint – a nem tervezettől minőségileg nem különbözik, azaz nincs objektív alap a gazdasági stabilitású ármozgás és infláció e szerinti megkülönböztetésére.[5] Egyrészt mind a tervezett, mind a nem tervezett árszintemelkedés a „termelési és fogyasztási viszonyok változásával objektíve determinált ármozgás” lehet. Másrészt a lényegi kérdés a tényleges árszínvonal-emelkedés és a tényleges nominális bér-, illetve – tágabb értelemben – személyes jövedelemnövekedés: az árszínvonal bármilyen mértékű és időtávú elmozdulása (emelkedése vagy csökkenése) a nominális jövedelem változásától függetlenül jövedelem-újraelosztást okoz; ha például a nominális jövedelem emelkedési üteme meghaladja a fogyasztói árszint növekedését, akkor átlagosan – vagyis az átlagos struktúrájú fogyasztó számára – a reáljövedelem emelkedik, de jövedelemtulajdononként három tényezőtől (átlagos nomináljövedelem-emelkedési ütem körüli szóródás, átlagos fogyasztói árszínvonal-emelkedési ütem körüli szóródás, egyes pénztulajdonosok fogyasztói szerkezetének az átlagos körüli szóródása) függően különböző mértékben. Ez a különböző mértékű jelző tartalmazhatja határesetben a reáljövedelem csökkenését is.
Vagyis: a tervezettet meghaladó árszintemelkedés (de ugyanúgy a tervezettől esetlegesen eltérő nomináljövedelem-változás) oka részben szubjektív (a feltételek pontatlan felmérése), részben objektív (a feltételek előre nem látható változása), de hatásában mindenképpen azonos. A lényegi kérdés mindenkor a tényleges árszínvonal és a tényleges nominális jövedelem átlagos növekedési ütemének viszonya, valamint – azzal teljesen egyenrangúan – az átlagos növekedési ütemek közötti szóródások.[6]
Az inflációs megnyilvánulásként értelmezett további három eset közös jellemzője, hogy az árstatisztika árváltozást egyik esetben sem mutat, mennyiségileg önmagukban sem – vagy legalábbis nehezen – lehet meghatározni és általában az árak rögzítése után alakulhatnak ki ezek az állapotok. Ugyancsak az előbbiekből eredő közös jellemzőjük, hogy – és ebben teljesen egyetértünk a könyv szerzőjével – a gazdasági és a társadalmi hatásuk egyértelműen negatív, azaz – ha úgy tetszik – inflációs jellegű. Negatív hatásúnak és éppen ezért inflációs jellegűnek tekinthető, mert gátat emel a „termelőerők fejlődésének”, ellentétben van „azokkal a politikai, társadalmi és gazdasági feltételekkel, amelyek meghatározzák a gazdaságnövekedést”.
A burkolt áremelkedés – lényegét tekintve – a fogyasztó kijátszása, s mint ilyen, politikai, társadalmi szempontból fékező erő, egyszóval demoralizáló hatású.
Az ún. inflációs nyomás esetét – amelynek feltétele az árak rögzítése – szerencsésebbnek tartjuk kényszer-pénzfelhalmozásnak nevezni, mert elsődlegesen e formában jelentkezik. A kényszervásárlás mindenkor egy másodlagos folyamat; mozgásforma a fennálló ellentmondás feloldására. Ha a kényszer-pénzfelhalmozást inflációs jellegű jelenségnek tekintjük (s ez el is fogadható), akkor – felfogásunk szerint – az általános árszínvonal folyamatos emelkedése a rögzített árak esetén kialakuló inflációs jellegű kényszer-pénzfelhalmozás és a szabad árak mellett esetlegesen bekövetkező hiperinfláció közötti állapot. De olyan állapot, amely minőségileg különbözik mindkét határesettől. A minőségi különbség alapja a termelőerők fejlődésére gyakorolt ellentétes irányú hatás.
Annak ellenére, hogy az általános árszínvonal folyamatos emelkedése minőségében eltérő határesetek közé esik, a két érintkezési pont az egyik minőségből a másikba való átcsapás lehetőséget biztosítja.
Arra a kérdésre, hogy az általános árszínvonal növekedése melyik ponton csap át inflációba (hiperinflációba), általános választ nem lehet adni. Bár korábban nem értettünk egyet azzal, hogy az ún. Lerner-formula alapján citált előrelátás vagy annak hiánya kritériumként elfogadható, éppen a szubjektivizmusba való torkollása miatt, mégis úgy gondoljuk, hogy pszichikai tényezőktől sem szabad eltekinteni. De ez a pszichikai tényező nem a jövőbeli várakozásnak a tényleges állapottól való eltéréséből adódik, hanem a gazdaságtörténeti hagyományok alapján beidegződött elvárások és a folyó állapot jellemzőinek viszonyából.
A kényszer-pénzfelhalmozás és az általános árszínvonal folyamatos emelkedése közötti átcsapás lehetősége egyértelműbben leírható. Az általános árszínvonal emelkedésének közvetlen oka, hogy az egyes konkrét áruk piacainak legalább egyik csoportjában a fizetőképes kereslet meghaladja a tényleges kínálatot, és az egyenlőtlenség (ex ante) egyenlőséggé (ex post) az egységár emelkedésével alakul.
Ha x áru piacán a fizetőképes keresletet Px-szel, az áru árát áx-szel, az áruból kínált mennyiséget Áx-szel jelöljük, akkor PxÁx
áx egyenlőtlenségből ex post Px=Áx
áx egyenlőség az áx emelkedésével alakul ki.
Ha az ex post PÁ
á egyenlőtlenség fennállásakor az ár rögzített – így az ex post P=Á
á egyenlőség az ár növekedésével nem alakulhat ki –, az ex post P=Á
á egyenlőség általában (eltekintve a külkereskedelem korrigáló szerepétől) a pénzoldal csökkenésével alakul ki. A fizetőképes kereslet egy hányada – mégpedig a két oldal nagyságának a különbsége – kielégítetlen marad az adott áru piacán. De másik áru piacára sem vonulhat, mert ott is rögzített az ár. Az így kialakuló túlkereslet (ex ante P
Á
á) miatt a kielégítetlen kereslet a kényszer-pénzfelhalmozás formájában a forgalomból (átmenetileg vagy tartósan) kicsapódik. Ha az áruk árai részben rögzítettek, részben rugalmasak és a rögzített, valamint e rugalmas árú áruk között helyettesítési lehetőség fennállhat, akkor a fizetőképes kereslet kielégítetlen hányada (vagy annak is csak része) a másik áru piacára áramolhat és ott áremelkedést okozhat. Ez az egyik kapcsolódó pont a rugalmas árak esetén bekövetkező árszintemelkedés és a rögzített árak mellett kialakuló kényszer-pénzfelhalmozás között.
Az ex ante PÁ
á egyenlőtlenségből kialakuló ex post P=Á
á egyenlőség rögzített ár mellett kényszer-pénzfelhalmozást eredményez, ami – bár időben viszonylag hosszú távon is lehet – átmeneti jelenség csak, mert megjelenése pillanatában magában hordja megszüntetésének alapját: a pénzoldal és az áruoldal feloldatlan ellentmondását. Ez az ellentmondás az okok változatlan tendenciája mellett fokozódik mindaddig, míg egy ponton áttöri önmaga korlátját és részben vagy egészben önmagát megszünteti: a kényszer-pénzfelhalmozás részben vagy egészben árszínvonal-emelkedéssé változik. Ez a második kapcsolódási pont a rugalmas árak esetén bekövetkező árszínvonal-emelkedés és a rögzített árak mellett kialakuló kényszer-pénzfelhalmozás között.
Az árszínvonal emelkedésének általános okai
A hiperinfláció és az árszintemelkedés (vagy infláció) fogalmának történeti-logikai elemzését követően nem kerülhető el az árszintemelkedés tartalmi, azaz pozitív kifejtése. A tartalmi kifejtés lényegében hármas követelményt állít elénk: a jelenség okának és következményének a feltárását, valamint annak a mechanizmusnak a leírását, amely az ok és okozat között a közvetítő szerepét tölti be.
Az ár mint közgazdasági fogalom, piaci kategória. Központi (állami) beavatkozástól mentes árutermelő gazdaságban az árak halmaza kizárólag a jelzőrendszer szerepét tölti be: minden áremelkedés a keresletnek a kínálathoz, minden árcsökkenés a kínálatnak a kereslethez viszonyított túlsúlyát mutatja. Ekkor az árváltozás csupán átmeneti állapot, mert az árváltozás visszajelez a termelőhöz, s az vagy csökkenti, vagy növeli a termelést. Tartós áremelkedés s így az árszínvonal tartós és folyamatos növekedése csak a közönséges áruk értékének emelkedésekor (a munkatermelékenység emelkedésekor) vagy – árupénz esetén – a pénzáru értékének csökkenésekor (a munkatermelékenység emelkedésekor) következhet csak be. Mindez tulajdonképpen csak egy tiszta elméleti modell, amely még a termelőerők alacsony szintjét is feltételezi. A mai valóságot tükröző modellben már el kell vetni a piaci szabad verseny lehetőségét, két okból is: a termelők nem egyenrangúak és az államok gazdasági beavatkozása általánossá vált. Ekkor az ár már nemcsak (és nem minden esetben) a jelzőrendszer eleme, hanem gazdaságpolitikai eszköz is lehet. Az árszínvonal változásának okai sokrétűvé, kialakulásának és befolyásának mechanizmusa bonyolultabbá válik. De – véleményünk szerint – semmiképpen nem annyira, ahogy azt a közgazdasági irodalom is, a köztudat is tükrözi.
Alapvetőnek tartjuk annak megértését, hogy egy gazdaságban a belső árak változása nem befolyásolja az összfogyasztást, hanem csupán annak megoszlását az egyes jövedelemtulajdonososok között. Így például az árszínvonal emelkedése előnyös azoknak a jövedelemtulajdonosoknak, akiknek a „vásárlási kosarukban” a változatlan árú vagy viszonylag alacsonyabb mértékben emelkedett árú áruk vannak túlsúlyban, s azoknak hátrányos, akiknek a „vásárlási kosarában” a viszonylag nagyobb mértékben emelkedett árú áruk vannak túlsúlyban.
Az árszint változásának makroszintű és logikai oka is eléggé nyilvánvaló: „…a mindenkori árszint (aranypénz esetén) vagy a mindenkori árszintváltozás (bármiféle pénz esetén) a marxi újratermelési egyenletből vezethető le; törvényeinek tanulmányozása nem egyéb, mint az újratermelés egyensúlyának vagy az egyensúly megsértésének a tanulmányozása.” (Erdős, 1974, 156. o.)
A társadalmi tőke újratermelési egyenleteiből levezethető egy különösen fontos, megkülönböztetett jelentőségű árszint, a fogyasztási cikkek árszintje. A végső kereslet – amely a nominális bérek által meghatározott – fogyasztási cikkekre és szolgáltatásokra irányul. A fogyasztási cikkek árszínvonala részint tehát a nominálbérek függvényében alakul ki. Mivel a termelési eszközök értéke a termelési folyamatban átmegy a fogyasztási cikkek értékébe, ebből az is következik, hogy a termelési eszközök ára nem szakadhat el a fogyasztási cikkek árától.
Normális körülmények között ennél erősebb állítás is megengedhető: a termelési eszközök árszintjének „bele kell férnie” a fogyasztási cikkek által meghatározott árszintbe. A termelési eszközök árszintjének emelkedésével szemben ilyen esetben a fogyasztási cikkek árszintje plafonként jelentkezik. Ha figyelembe vesszük, hogy a termelőeszközök ára viszonylag szélesebb intervallumban mozoghat, még akkor is igaz, hogy a mozgás hatása legalábbis felülről erős korlátba ütközik. Annak ellenére beleütközik ebbe a korlátba a termelőeszközök árszintje, hogy az áraikat közvetlenül (vagy a felszínen) alakító kereslet közbenső kereslet. A termelőeszközök piacán jelentkező közbenső kereslet pedig elég rugalmas, a folyó jövedelmek[7] által csak hosszú távon determinált. De a termelőeszközök piacán jelentkező keresletnek rövid távon is – éppen közbenső kereslet mivoltából fakadóan – alkalmazkodnia kell a végső kereslethez. A végső kereslet viszont a nominális bérektől, azaz bizonyos típusú jövedelmektől – és persze a várakozásoktól is – érzékenyen függő tényező. Rövid távon rendszerint lassan – általában emelkedő irányban – változik, és ez természetesen nagymértékben behatárolja először a fogyasztási cikkek, majd ezt követően a termelési eszközök árszintjének mozgási lehetőségét.
A fogyasztási cikkek árszintje tehát az a rész-árszint, amely minőségileg különül el a többi rész-árszinttől. A fogyasztásicikk-termelés az a végső pont, ahol az áru véglegesen elhagyja a termelés területét, kilép onnan és rendeletetésének megfelelően elfogyasztódik. Ugyanakkor – értelemszerűen – a fogyasztási cikkek piaca az a piac, ahol az egész termelés számára korlátot jelentő végső kereslet szembekerül a végső kínálattal.
Az árszint változásán a továbbiakban a fogyasztási cikkek árszintjének változását értjük. A fogyasztási árszintet egyrészt a fogyasztás–felhalmozás aránya vagy tágabban az újratermelés arányai, másrészt a nominális bérek összege határozza meg. A fogyasztási cikkek árszintjének változása ezekből a tényezőkből vezethető le, ha – átmenetileg – eltekinthetünk a munka termelékenységének változásától.
„Ha máshonnét nem, úgy a szocializmus gyakorlatából nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy a békeidőben a pénz vásárlóképességének szilárdságát főképpen két körülmény veszélyezteti: romlik a pénz, ha aránytalanul megnő a nominális munkabérek szintje, és romlik, ha aránytalanul megnő a beruházások összege.
A pénz vásárlóerejének nyilvánvalóan függnie kell tehát a nominális bérszinttől is, a beruházási hányadostól is, éspedig természetesen nemcsak szocialista országban, hanem tőkés országban is.” (Erdős, 1976, 116. o.)
A nominális bérek és a felhalmozás aránytalan növelése árszintemelkedést okoz. Most már „csak” azt a kérdést kellene megválaszolni, hogy mit nevezzünk e két tényező aránytalan növekedésének? Meddig terjed az árszintemelkedést nem okozó bér- és felhalmozásihányad-változás hatása? Hol van az a pont, ahol e két tényező emelkedése egyenként és együttesen sem jár együtt az árszint változásával?
A bérek emelkedése azon a ponton lesz árszínvonalat növelő hatású, ahol a nominális bérszint változása felülmúlja a reálbérszint változását. A nominális bérszint emelkedése akkor egyenlő a reálbérszint emelkedésével,, ha a fogyasztói cikkek és szolgáltatások árszintje nem nő és nem is csökken.. Ez a megállapítás azonban tautologikus. Az érvelés abból indult ki, hogy az árszint emelkedik, ha aránytalanul nőnek a nominális bérek. Majd úgy folytatódott, hogy konstans árszint esetén nem árszintemelő a nominális bérek emelkedése. Ebből a zsákutcából a kiutat a munkatermelékenység változásának bekapcsolása jelentheti.
Elméletileg talán nem jelent különösebben nagy nehézséget a munka termelékenységének és változásának a definiálása. A gyakorlatban azonban, amikor a mérésre kerül a sor, szinte megoldhatatlanok a nehézségek. Magyarországon a foglalkoztatottak száma, valamint a ledolgozott munkaórák száma lényegében évek óta változatlan. Ezért az újratermelés értékben nem bővül, lényegében változatlan. A termelés növekedésének egyetlen forrása így csak a munkatermelékenység emelkedése lehet. Vagyis nem követünk el súlyos hibát, ha a termelés növekedését teljes egészében a munkatermelékenység növekedésének tulajdonítjuk.
„A munkatermelékenység és a bér alakulása között ágazati, vállalati és egyéni szinten nincs törvényszerű kapcsolat. Megbízható összefüggés csak népgazdasági szinten mutatható ki.” (Forgács–Égető, 1978, 140. o.)
Feltéve, hogy népgazdasági szinten a kiinduló helyzetben globális és strukturális piaci egyensúly volt, valamint a termelés növekedése teljes egészben a munkatermelékenység emelkedéséből fakad, akkor – ha elfogadjuk a munka szerinti elosztás népgazdasági szintű érvényesülését – a nominális bérek együtt emelkedhetnek a termelékenység (azaz termelés) növekedésével.[8]
A nominális bérek által támasztott kereslet viszont csak a fogyasztási cikkek és szolgáltatások piacára áramlik. Tehát az árstabilitásnak nem elégséges feltétele a termelékenységgel megegyező ütemben emelkedő nominális bérösszeg. Az árstabilitás csak akkor biztosítható, ha a nominális bérek növekedési üteme igazodik a fogyasztás–felhalmozás, vagyis az újratermelés változó belső arányaihoz is. „…a fogyasztási cikkek keresletének növekedése kizárólag a v növekedéséből származik, az utóbbihoz alkalmazkodni kell a II. osztály növekedésének vagy a II. osztály növekedéséhez alkalmazkodnia kell a v nagyságának.” (A kapitalizmus politikai gazdaságtan, 1975, 519. o.)
Az elköltött személyes pénzjövedelmek növekedési ütemének meg kell egyezni a fogyasztásicikk-termelés növekedésével. De nemcsak globálisan, hanem strukturálisan is, mert a fogyasztási cikk keresletének és kínálatának szerkezeti eltérése szintén árfelhajtó hatású.
A II. osztály növekedési üteme azonban nem feltétlenül esik egybe az I. osztályéval. Ebből az következik, hogy a népgazdasági szintű termelékenységnövekedés elmaradhat a II. osztály termelékenységnövekedésétől, de felül is múlhatja azt. Tehát, ha makroszinten a nominális bérek emelkedését a népgazdasági szintű termelékenység (termelés) növekedésétől tesszük függővé, a következő helyzetek állhatnak elő:
- A II. osztály növekedése felülmúlja az I. osztályét. Ekkor – ha a nominális bérösszeg a termeléssel együtt nő – a fogyasztási cikkek és szolgáltatások piacán kereslethiány lép fel, ami elvileg árszintcsökkenéssel párosul.
- A II. osztály növekedése megegyezik az I. osztályéval. Ekkor – ha a nominális bérösszeg a termeléssel együtt nő – a fogyasztási cikkek és szolgáltatások piacán a globális kereslet és globális kínálat egyensúlyban lesz. Ha a bázisidőszakban globálisan és strukturálisan is piaci egyensúly volt, valamint a tárgyidőszakban is fennáll ez az egyensúly, akkor az árszint változatlan maradhat.
- A II. osztály növekedése elmaradt az I. osztályétól. Annak ellenére, hogy érvényesül a makroszintű összefüggés – a nominális bérösszeg növekedése nem haladja meg a népgazdasági szintű termelékenység, illetve termelés növekedési ütemét –, a fogyasztási cikkek és szolgáltatások piacán globálisan és strukturálisan is kialakul a túlkereslet vagy – más oldalról – a kínálat hiánya. Ez pedig feltétlenül áremelő hatású.
Az előbbi három lehetséges esetből származtatható árszint-emelkedési folyamatok:
- változatlan újratermelési arányok mellett a nominális bérek összege – pontosabban a tényleges keresletként is megjelenő nominális bérösszeg – növekedési üteme felülmúlja a termelékenység (termelés) népgazdasági szintű növekedési ütemét; az áremelkedés kiváltója ilyen esetekben a globális és strukturális feszültség;
- a nominális bérösszeg emelkedése megegyezik a népgazdasági termelékenység (termelés) növekedési ütemével, de az újratermelési arányokon belül megnő az I. osztály súlya; azaz az I. osztályban a termelékenység átlag feletti ütemben nő, a globális és strukturális feszültség együttese eredményezi az árszintemelkedést;
- a nominális bérösszeg növekedési üteme elmarad a népgazdasági szintű termelékenység növekedési ütemétől, de meghaladja a II. osztály növekedési ütemét, az előzőekhez hasonlóan ebben a helyzetben ugyancsak a globális és strukturális feszültség együttese miatt alakul ki a magasabb árszínvonal.
Változatlan újratermelési arányok mellett az elkölthető személyes pénzjövedelmek növekedési üteme megegyezik a népgazdasági szintű termelékenység növekedési ütemével, sőt a II. osztályéval is, de a II. osztály kínálati szerkezete eltér a keresleti szerkezettől; ebben az esetben az árszintemelkedés kiváltója a fogyasztási cikkek és szolgáltatások keresletének és kínálatának globális egyensúlya mellett a kereslet–kínálat szerkezeti egyensúlytalansága.
Látható, hogy a nominális bérek – természetesen a folyó megtakarítással csökkentve – és a népgazdasági szintű termelékenység növekedésének az azonos üteme csak bizonyos feltételek fennállása esetén biztosítja a változatlan árszintet. Továbbá az is nyilvánvaló, hogy a nominális bérek és a termelékenység növekedési ütemének népgazdasági szintű összekapcsolása nem biztosíthatja eleve az árszintemelkedés elkerülését.
Meghatározott feltételek között a munka szerinti elosztás, ami népgazdasági szinten a termelés-termelékenység növekedése és a bérösszeg növekedése közötti kapcsolatot megteremti, az árszínvonal emelkedését idézi elő. „…az egyes ágazatokban elért termelékenység és bérszínvonal, valamint a kettő növekedési ütemének összevetése zsákutcába vezet, aminek az a magyarázata, hogy a munkamegosztás és a kooperáció mai fokán az egyik területen kimutatható eredményt minden esetben a másik terület aktív közreműködésével érik el.” (Forgács-Égető, 1978, 140. o.)
A gyakorlatban azonban a bérek emelése többé-kevésbé az adott vállalati termelés és termelékenység növekedésének a függvénye. Ezért könnyen előfordulhat, hogy a vállalati termelékenység növekedésével összekapcsolt béremelkedés összességében meghaladja a fogyasztási cikkek és szolgáltatások termelésének növekedési ütemét. Ez viszont az árszint emelkedéséhez vezet még akkor is, ha népgazdasági szinten az elköltött nominális bérösszeg növekedése nem lépi túl a népgazdasági termelékenység emelkedését.
Az árszínvonal-emelkedés kereslet és költség oldalú megközelítéséről
A polgári közgazdaságtanban általánosan elterjedt költség okozta (ún. költséginfláció) és kereslet okozta infláció (ún. keresletinfláció) megkülönböztetést nem tartjuk elfogadhatónak. Nem tarjuk elfogadhatónak, mert ez az ok–okozat metafizikus felfogásán alapszik. A költséginflációnál a reálfolyamat az ok és az inflációt lehetővé tevő pénzkibocsátás az okozat, míg a keresletinflációnál a pénzkibocsátás az ok és a költséginfláció az okozat, tehát az ok-okozati kapcsolatfelcserélődés (ok lesz az okozat, az okozat az ok) időben szétválik; az első időszakban csak az egyik oldal az ok, a másik az okozat, a második időszakban viszont fordítva. Ehelyett csak az ok-okozat dialektikus felfogása a helyes. Az oksági összefüggés az egyetemes kölcsönhatás rendszerébe van beleágyazva, s csak ha annak két láncszemét kiemeljük, akkor jelentkezik az egyik okként, a másik okozatként; e szűk határokon túl az okként szereplő jelenség okozat is, mert oka van, s az okozat ok is, mert oka lehet további jelenségeknek; de enél többről is szó van: az ok és az okozat kölcsönhatásban van, egy jelenség ok is és okozat is egy és ugyanazon összefüggésben. A béremelés ok is és okozat is: ha keresletnövekedésnek tekintem, akkor ok, ha költségemelkedésnek, akkor okozat is; ha a költségemelkedés okozat, akkor a béremelés következtében ok is, a keresletnövekedés okozat lesz, de a keresletnövekedés oka is az áremelkedésnek, amely viszont ismét béremelést okozhat. Az oksági összefüggések kölcsönhatásáról és láncolatáról van szó (amelyet a közgazdasági irodalom bér-ár vagy ár-bér spirál néven ismer), amelyből egy összefüggés kiszakítása és „megmerevítése” csak helytelen elméleti következtetésre vezethet.
Az árszintemelkedés oka nem csak a reálfolyamatokban kereshető – de nem is a reálfolyamatokban és a pénzfolyamatokban, mint ahogy erre esetleg következtetni lehetne az előbbi gondolatmenet alapján. Az árszintemelkedés okait szerintünk ilyen – reál- vagy pénzmozgásból eredő – ismérv alapján nem helyes csoportosítani; pontosabban: ebbe a két csoportba az okokat nem lehet belekényszeríteni. Az okok mind olyanok, amelyek érintik a reálfolyamatot is és a pénzfolyamatot is. A használati értékek „termelése, elosztása és felosztása” elválaszthatatlan a csereértékek „termelésétől, elosztásától és felosztásától”; valójában az áruk termeléséről, elosztásáról és felosztásáról helyes csak beszélni, mert a reálfolyamat az újratermelési folyamatot a használati érték, a pénzfolyamat a csereérték oldaláról jellemzi; azok nem két dolgot, hanem egy és ugyanazon dolognak a két oldalát jelentik.
Az árszintemelkedés külső okairól
Mindeddig zárt gazdaságot feltételeztünk, azaz a nemzeti és a világgazdaság kölcsönhatásától eltekintettünk. Ha a zárt gazdaság mellett a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat is figyelembe vesszük, akkor a világpiaci áraknak és azok változásának a hatása a belső árszínvonalra nyilvánvaló. A külső hatás formája közvetlen és közvetett lehet, a mindkét forma erőssége az adott nemzeti gazdaság újratermelésének, a világgazdaság egészéhez fűződő viszonyának (vagy más szóval: a nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódás mértékének) függvénye (Szita, 1978; Drechsler, 1978; Szegvári, 1979; Bánfi–Pásztor, 1979). A világpiaci árak közvetlen hatása magától értetődő: az importált áruk árai és azok változásai az import áruk felhasználásakor beépülnek a belső árakba, így azok emelkedése vagy csökkenése a belső árak arányos emelkedését vagy csökkenését okozza. Feltéve, hogy a világpiaci árak változását az állami költségvetés nem kompenzálja (emelkedéskor támogat, csökkenéskor lefölöz), és az exportált áruknál a világpiaci árszint belső árszint, valamint az importált áruknál adódó ugyanezen hányados aránya nem változik. Ha viszont a két feltétel nem teljesül, akkor az eredmény a több tényező különböző irányú és mértékű változásának függvényében alakul. S mert mindez már elválaszthatatlan az érvényes valutaárfolyamtól, az elméleti modellezés valutaárfolyam-elméleti, a konkrét gazdaságpolitikai eset valutaárfolyam-politikai kérdés, s mint ilyen, nem tartozik tanulmányunk szűkebben vett keretébe.
A közvetett hatás kettős: 1. az exportáló vállalatok általában a belső piacra is termelnek, s e kettősség üzletpolitikai megfontolások alapján a külső és a belső árak változása között kapcsolat alakulhat ki; 2. az összes export és import volumenének arányából és annak változásából a belső árszínvonal változása lehetséges (nem szükségszerű!). E közvetett hatásmechanizmusok burkoltak, létük mindenkor feltételezhető, de aligha bizonyíthatók.
Végül is csupán az említett ok és nem periferikus voltuk miatt nem tárgyaljuk részletesen az árszínvonal emelkedésének külső okait. Az oksági kapcsolatok pontos feltárása nélkül is könnyen érthető a következmény, s szerintünk a köztudat szintjén elegendő is. A világpiaci árak változása – teljesen azonos módon a belső árak változásához – nemzetközi méretű jövedelem-újraelosztást okoz. Ha egy meghatározott időponthoz képest a világpiaci árak változtak, akkor azoknak a nemzeti gazdaságoknak javára történik újraelosztás, akiknél az exportált áruk átlagos áremelkedési mértéke meghaladja az importált áruk átlagos áremelkedési mértékét, míg azoknak a nemzeti gazdaságok rovására történik az újraelosztás, akiknél az eltérés fordított irányú.
Bánfi Tamás, Surányi Görgy: Valóság, 1979/8
[1] In: Valóság 1979/8.
[2] „…Infláció – a forgalom csatornáinak túltelítődése az áruforgalom szükségleteihez képest fölösleges mennyiségű papírpénzzel, a papírpénz elértéktelenedése a pénzáruhoz (aranyhoz) viszonyítva, s ennek következtében az áruárak emelkedése… Az infláció a kapitalizmus általános válságának időszakában, különösen az 1928-33. évi világgazdasági válság óta kisebb-nagyobb mértékben kiterjedt a burzsoá világ összes országaira, s tovább gyengíti a kapitalizmus gazdasági és politikai pozícióit.” (Kjratkij ekonomicseszkij szlovar. Moszkva, 1958. Magyarul: Közgazdasági Kislexikon, Kossuth, 1960.)
[3] A sokféle értelmezés, megfogalmazás jellemzésére kiemeltünk néhány meghatározást: „Ha az áremelkedés gazdasági tartalma a pénzforgalom felhígulása, akkor inflációról beszélünk.” (A kapitalizmus politikai gazdaságtana. Tankönyv, Kossuth, 1970) „Pénzértékcsökkenésen – az általánosan elfogadott terminológiának megfelelően – az árszintemelkedést értem… Ha a fogyasztói árszint emelkedése nem haladja meg az évi 2%-ot, akkor az árszint viszonylagos stabilitását biztosítottnak tekintjük.” (Zala, 1974) „Az infláció a gazdasági egyensúly rendszeres megbontása, amely a végső jövedelmek és a végső felhasználás tartós egyensúlyhiányában és a pénz vásárlóereje emellett bekövetkező csökkenésében nyilvánul meg.” (Földes, 1970. 12. sz.) „Az infláció a pénzmennyiség növekedése sajátos esete. Pénz és vásárlóerő teremtése a szó szoros értelmében, annak következtében a gazdasági élet egyes alanyai vásárlóerőkhöz jutnak anélkül, hogy az új vásárlóerőnek megfelelően növekedett volna a termelés és ezzel feltételezhetően az árukínálat… Az infláció a forgalmi szféra jelensége ugyan, de tartalmát tekintve áthatja a termelés, az elosztás, a csere és a fogyasztás valamennyi szféráját.” (Szegő, 1972. 7-8. sz.)
[4] Szükségszerű, hogy a hiperinflációs folyamat nem tarthat viszonylag hosszabb ideig, ugyanis egyrészt rövid időn belül a közvetlen termékcsere kikényszerítődik, ami egyben a pénzforgalom megszűnését jelenti, másrészt a termelés dezorganizálódásán keresztül az adminisztratív beavatkozást is (nullifikációt, stabilizálódást) kikényszeríti.
[5] Mind elméleti, mind gyakorlati okokból elegendőnek tartjuk a fogyasztói árszínvonal változásának minősítését.
[6] Fontosnak tartjuk itt megjegyezni, hogy infláció alatt nem a reáljövedelem csökkenését értjük, bár a kettő nem zárja ki egymást.
[7] A termelőeszközök piacán a pillanatnyi kereslet egyik eleme az amortizációból képződő pótlási alap. Éppen ezért gyakorlati szempontból célszerű az amortizációt is a folyó jövedelem egyik elemének tekinteni.
[8] Természetesen figyelembe kell venni az ingyenes társadalmi juttatásokat és a nominális béreken felül a személyes jövedelmet növelő tételeket is. (Vö. Hagelmayer, 1976, 105-107. o. és Hoch, 1972, 78-79. o.)