A 2011-es törvénykezési sorozat utolsó lépése a tavaly december végén elfogadott új jegybanktörvény volt. Már az elfogadása előtt is, de különösen az újévben össztűz alá került a jogszabály. A sarkalatos törvényekkel szemben megfogalmazott ellenvélemények nagy része a jegybanktörvényre fókuszált, legyen szó akár a határon belüli és kívüli médiáról, akár az európai és az Európán kívüli hivatalos intézményekről.
Az új jegybanktörvény szó szerinti olvasatában véleményem szerint önmagában is, de különösen a megelőző két jegybanktörvény-változat és a kinevezési gyakorlat alapján nem fokozta, hanem épp, hogy csökkentette a jegybanki függetlenség-eszme megsértésének esélyét. Mielőtt az új jegybanktörvény új paragrafusait sorba venném, úgy vélem, érdemes áttekinteni a jegybanki függetlenség fogalmának, illetve a monetáris és a fiskális politika összhangjának kérdését is.
Függetlenség és harmónia
Helytelen a jegybanki függetlenséghez úgy közelíteni, ahogy a természettudományok esetében kiindulópontként kellene, vagyis azt a kérdést feltenni, hogy miként definiálható a jegybank függetlensége. Ehelyett meg kell elégednünk azzal a kérdésfeltevéssel, hogy a kinevezések és a belső döntési jogosítványok terén mit is kell érteni a jegybanki függetlenség alatt. A válasz nem lehet több és nem szabad, hogy kevesebb legyen, mint ahogy a 2001-es, a 2007-es és a 2011-es törvények 49. §-ának (5) bekezdése fogalmaz: a „Monetáris Tanács tagjává az a magyar állampolgár nevezhető ki, aki monetáris, pénzügyi, illetőleg a hitelintézeti tevékenységgel kapcsolatos kérdésekben kiemelkedő elméleti, illetőleg gyakorlati szakmai ismeretekkel rendelkezik”.
Minden egyéb hivatkozás félrevezető, de hangsúlyozottan ki kell emelni, hogy ettől független az a kérdés, hogy az előző, az ezt megelőző, vagy épp a mostani Monetáris Tanács összetétele alapján megállapítható-e a Magyar Nemzeti Bank függetlensége. A jogszabály szövege és a függetlenség gyakorlati megvalósulása ugyanis természetesen elválhat egymástól.
Egy nemzetgazdaság irányításának központi eszköze a pénzügypolitika, aminek két fő ága a fiskális és a monetáris politika. A széles körben elfogadott munkamegosztás alapján a fiskális politika kialakítója, végrehajtója és felelőse az adott ország kormánya, míg a monetáris politikáé a jegybank (nemzeti bank). Nem ismerek olyan tantételt (erősebben fogalmazva: közgazdaságtudományon belüli bizonyítást), mely szerint a nemzetgazdaság érdeke nem azt követeli meg, hogy a pénzügypolitika két fő ága között minél tökéletesebb harmónia legyen. Ellenkezőjére annál inkább lehetne elméleti okfejtést és gyakorlati tapasztalatból levont, súlyosan elmarasztaló következtetéseket találni.
A fiskális és a monetáris politika közötti diszharmónia sérti a nemzetgazdaság érdekeit, csökkenti a gazdaság eredményét és rontja a társadalom, az ország lakosságának életvitelét. Különösen problematikus és véleményem szerint elfogadhatatlan, ha az intézmények közötti diszharmónia nem más, mint az intézményeket megjelenítő személyek közötti nézetkülönbség, ez ugyanis szélsőséges esetben oda vezethet, hogy az egyik oldalon meghozott rossz döntések negatív hatását a másik oldal nemhogy mérsékelné (ami kötelessége lenne), hanem fokozza.
(Pénzügyi Szemle online, 2012. január 18.)