(Társszerző: Kürthy Gábor) Az adórendszer bármelyik elemét önmagában lehet minősíteni, de nincs értelme, mert akár egyetértő és támogató, akár egyet nem értő és elutasító a vélekedés, a magyarázat minden egyes esetben nem általában támogató és elutasító, hanem a konkrét adórendszer egészére egy adott országban és egy adott időszakban lehet érvényes. Ha nem támogatjuk az egykulcsos SZJA-t (és nem támogatjuk!), akkor azt a mai magyar adórendszer egésze és a jelenlegi magyar gazdasági és társadalmi feltételek alapján tesszük.

Az adórendszer lehet egyszerű, bonyolultabb és még bonyolultabb, (lásd: Kürthy Gábor: Az egyszerű adórendszer. Megjelent: Adózó munkaadók és adózó munkavállalók a korrupciómentes gazdaságban. Tanulmánykötet, 2011. szerk.: Bánfi Tamás.) Egyetértünk és támogatjuk az egyszerű adórendszert abban az értelemben, hogy a konkrét gazdasági és társadalmi feltételek mellett az adórendszer a lehető legegyszerűbb legyen. Minél egyszerűbb az adórendszer, annál áttekinthetőbb, számonkérhetőbb és „olcsóbb”.

A mai magyar adórendszert a legbonyolultabbak közé sorolhatjuk. A magyar vállalkozás – legyen nagy vagy kicsi – tulajdonosa és vezetője rálát a magyar adórendszer egészére. Befizeti (pontosabban befizeti és visszaigényli) az ÁFA-t, a maradó jövedelemből személyi jellegű és tulajdonosi kifizetéseket képez. Fizet járulékot, munkáltatóit és munkavállalóit, egészségügyi- és nyugdíjjárulékot egyaránt, befizeti a munkavállalók SZJA előlegét. Másik oldalról fizet iparűzési adót, társasági adót, a tőkejellegű kifizetések után kamat- és osztalékadót. Ha a cégautót használ és reprezentatív költségei is vannak, akkor jövedéki adót is fizet.

Az adóbefizetések rendszere több ponton elágazik, amiből kiemelendő a bér- és a tőkejövedelmek szétválasztása. A magyar vállalkozó örök dilemmája, hogy a jövedelmét munka- vagy tőkeágon vegye-e ki a vállalkozásból. Egyik oldalon figyelembe kell venni a járulék- és SZJA kulcsokat, és kiderül, 100 forint (szuper)bruttó jövedelemből kivehet 40-45 Ft-ot. Másik ágon figyelembe kell venni a társasági adót és az osztalékadót, és 100 Ft jövedelemből kivehet 55-60 Ft-ot. Vajon melyiket fogja választani?…

A korábban felsorolt járulék- és adónemek sokfélesége „csak” technikai bonyolultságot kölcsönöz a rendszernek. A nagyobb baj, hogy az adórendszer belső összhangjának hiánya adóoptimalizálásra ad lehetőséget. Az adóoptimalizálás legális, és az országban foglalkoztatott adótanácsadók nagy száma jelzi, hogy ezért sok pénzt érdemes kifizetni. Az adótanácsadó feladata az adórendszeren belül a helyes út megtalálása, amelyen keresztül a keletkezett jövedelmet végiggörgetve a legnagyobb adózott összeg kapható. Ebből még lejön az adótanácsadó díja, de még így is jól jár a vállalkozó.

A legegyszerűbb adórendszer, ami egyfajta viszonyítási pontnak tekinthető, a következőképpen írható le. Az adófunkciók közül elsődleges a fedezeti funkció, az a cél, hogy a beszedett adók fedezzék az államháztartás kiadási szükségleteit, ennek eléréséhez az elemi adófajták elegendőek. Ha például azt mondjuk, hogy az állami kiadások a GDP 50%-át teszik ki, akkor a szükséges bevétel megoldható egy 100%-os hozzáadottérték-adó bevezetésével vagy 50%-os jövedelemadóval. Nevezzük ezt a két adórendszert a legegyszerűbb adórendszereknek.

A legegyszerűbb adórendszerek koncepciójából következik, hogy hamis a következő érvelés: „A jövedelmek adóztatása után beszedett adó (pl. fogyasztási adó) igazságtalan, mert az adózó már adózott előtte.” A helyes érvelés: „A jövedelmek adóztatása után azért van szükség adószedésre, mert a jövedelemadó nem volt elég magas.”

Továbbgondolva elképzelhető az is, hogy sem a hozzáadott érték után, sem a jövedelmek után nem kell adót fizetni, csupán a végső felhasználás (fogyasztás) után. Nem lehet azonban tisztán fogyasztási adóra támaszkodó legegyszerűbb adórendszert létrehozni, mert a fogyasztási és a beruházási javak nem mindig különíthetők el egymástól, így nehéz lenne a megfelelő fogyasztásiadó-kulcsot kiszámolni. Ennek következménye kettős:

• a fogyasztásiadó-fajtákat specifikálni kell, azaz pontosan körülírni, mely termék fogyasztását milyen mértékben adóztatják meg;
• a fogyasztási adóknál gyakran a befolyásolási funkciót hangsúlyozzák.

A gyakorlatban elsősorban olyan termékekre vetnek ki fogyasztási adót, ahol „jól hangzik” az érvelés, hogy az adóztatással a fogyasztástól akarja eltéríteni az adóztató a fogyasztót. Ilyenek a szeszes italok, az üzemanyagok és a dohánytermékek (az ABC csoport: Alkohol + Benzin + Cigaretta). A „jól hangzó” érvelés mögötti közgazdasági tartalom inkább az, hogy ezeknek a termékeknek a kereslete árrugalmatlan, így fogyasztásuk adóztatásából biztos bevételre lehet számítani. Nem a befolyásolási, sokkal inkább a fedezeti funkció lebeg az adóztató szeme előtt!

Belátható, a legegyszerűbb adórendszer létrehozható az elemi adófajtákból. Miért nincs akkor legegyszerűbb adórendszer? Válaszok:

• Nincs zárt gazdaság, az adórendszer nemzetközi környezetben működik, az országok között adóverseny van. Legegyszerűbb adórendszer bevezetése valamelyik adókulcs drasztikus emelését, a többi nullára redukálását jelentené. Ha a munkaadók és a munkavállalók, a fogyasztók és a megtakarítók ügyesek, akkor a magas adókulcsot egy másik ország adórendszere segítségével kikerülik.
• Az adóztató figyelembe vesz méltányossági szempontokat, ami kizárja az egységes adókulcs lehetőségét. Más szóval, az állam érvényesíti redisztribúciós funkcióját az adórendszeren keresztül.
• Az adóztató intertemporális (adóévek közötti) elosztást akar megvalósítani Más szóval, az állam érvényesíti stabilizációs funkcióját az adórendszeren keresztül.

A túlzott egyszerűsítésnek itt és most további akadályai is vannak. A magyar államháztartás részeként az önkormányzati rendszer a bevételeit többek között helyi adók kivetésével szerzi meg, emiatt a gyakorlatban olyan adónemek is léteznek, amelyek csak a fentitől elkülönült, ahhoz nehezen illeszthető struktúrában kezelhetőek. Természetesen az önkormányzati finanszírozás teljes egészében központilag kivetett adókból is megoldható lenne. Figyelembe kell venni továbbá, hogy bizonyos adónemeknél vagy azért mert a verseny vagy azért mert az EU adóharmonizációs törekvései szorítanak rá, nem lehet tetszőleges kulcsokat alkalmazni (ÁFA és társasági adó).

Az adóztatásnál is egyre inkább fölértékelődnek a környezet- és egészségvédelmi célok. A környezeti adók és a jövedéki adók bár a rendszert bonyolítják, a gyakorlatban nem kerülhetők meg. Ráadásul, utóbbiak a költségvetés biztos bevételi forrását jelentik, mert merev keresletű termékek fogyasztását adóztatják, és az adót csak illegális úton, például csempészéssel lehet kikerülni.

Az egykulcsos személyi jövedelemadó tehát csak része az egyszerű adórendszernek, de nem maga az egyszerű adórendszer. A magyarországi bevezetését követő nemtetszés nem az egyszerűsítés irányába történő elmozdulásnak szólt, hanem annak a perverz jövedelem-újraelosztásnak, amit az adórendszer megváltoztatása okozott. Hangsúlyozva: nem a 16%-os kulcs valósít meg a méltányosságnak ellentmondó újraelosztást, hanem a progresszív rendszerről való áttérés az egykulcsosra (ami a jelenleg még érvényben lévő adójóváírás és a családi adókedvezmény miatt valójában nem is egykulcsos), úgy, hogy közben az elsődleges jövedelemelosztás a legcsekélyebb mértékben sem változott. Ezért a korábbi állapothoz képest az alacsony jövedelműek jövedelme csökkent, míg a magas keresetűeké emelkedett. 

A magyarországi adórendszer elmúlt időszakban megvalósított áthangolása mögött gazdaságpolitikai cél húzódik meg, jelesül a munkahelyteremtés. A célkitűzés indokolt, de az alkalmazott eszköz hatékonysága gyenge. Az állam gazdasági stabilizációs célját az egyszerű, az átlátható és a kiszámítható adórendszer szolgálhatja a legjobban, a munkahelyteremtést pedig egy hosszú távú gazdaságpolitikai, szociálpolitikai és szakképzési stratégia. A mélyebb szintű beavatkozások a kiadási oldalon, a nagy elosztórendszerek reformjain keresztül valósíthatóak csak meg, amit bevételi oldalon az adózók körének kiszélesítésével az adótömeg növelése támogathat.

(Figyelő, 2011. szeptember 29.)