Az egyenlő haszonáldozati elvre épülő méltányosság (igazságosság) értelmezése nem egyértelmű, abból háromféle adózási szabály is levezethető. Az igazságos adórendszer keresése helyett az adózók etikus viselkedését indokolt célul kitűzni és elvárni. Az etikus adózást ösztönözheti, az adózási hajlamot erősítheti az egyéni és a családi adóbevallás titkosságának az eltörlése, a korrupcióval együtt járó készpénzforgalom korlátozása, az adóparadicsomok és az offshore területek fokozatos megszüntetése.
1. Rövid elmélettörténeti áttekintés
Az államháztartással és a szűken vett adórendszerrel foglalkozó szakirodalom az adórendszer alaptulajdonságait lényegében azonos módon, de mindenképpen hasonlóan írja le. Legfeljebb a sorrend és az egyes kritériumok szűkebb vagy tágabb kifejezésében található eltérés. Stiglitz (2000) öt alaptulajdonságot sorol fel. Az adórendszer legyen gazdaságilag hatékony, egyszerű és olcsó, rugalmas, a közkiadások társadalmilag elfogadott méretéhez igazodó, valamint igazságos.
Az adórendszer tulajdonságai közül legkorábban az igazságosság, a méltányosság igénye fogalmazódott meg. Adam Smith-szel szemben két szerzőt szoktak gyakrabban említeni, Montesquieu (1833) és Say (1803) véleményét, akik az igazságosságra hivatkozva a progresszív adó mellett érveltek. Adam Smith véleménye megosztó, attól függően, hogy a progresszív adó melletti vagy elleni álláspontot akarják igazolni, róla egymással ellentétes felfogások találhatók. Jellemző a pénzügytan elméleti klasszikusának számító francia szerző (Leroy-Beaulieu, 1879) leírása, aki kategorikusan elutasítja, hogy Adam Smith-t úgy értelmezzék, mint aki a progresszív adó híve lett volna. A magyar közgazdasági irodalomban elsők között említi az adóteher igazságos megosztásának igényét Balás Károly, habár mindvégig az igazságosság jelzőt idézőjellel használja.
A XX. század utolsó két évtizedében a közpénzügyek és az adóelmélet meghatározó személyei, Musgrave (1984) és Stiglitz (2000) az igazságosság és a méltányosság követelményét, mint az adórendszerrel szemben támasztható egyik kritériumot szinonimaként használják. Széleskörű az egyetértés, hogy az alaptulajdonságok egyike, a méltányosság, még elméleti szinten nem egyértelmű, amit a horizontális és a vertikális méltányosság megkülönböztetés sem javít. Jellemzi a probléma megoldatlanságát Stiglitz véleménye, aki majd egyoldalas bevezető után úgy zárja a „Milyen módon segíthetik a közgazdászok az igazságosságról folytatott eszmecserék tisztázását?” című alpontot, hogy megkülönböztethetők azok az esetek „amikor az igazságosság fogalma egyszerűen csak egy csoport önérdek-követésének elfedésére szolgál, az olyan esetekről, amikor ésszerű erkölcsi és filozófiai álláspontok hatnak az egyéni igények mögött.” (Stiglitz, 2000. 420. oldal)
Lehetséges, hogy a méltányosság, az igazságosság, a tisztességesség (mindhárom fogalmat azonos értelmezésben, szinonimaként használva) piacgazdasági kategóriához nem kapcsolható fogalom és helyette más irányból, másfajta felfogásban lenne célszerű a társadalmi érdeket közelíteni?
2. Egyenlő haszonáldozat elve – három eltérő értelmezési lehetőség
Az igazság, az igazságosság talán a legszebb szavak egyike, feltehetően minden egyes ember érzelmileg kötődik e szóhoz. Jelentése, tartalma az értelmező szótárak szerint is többféle lehet, az egyén érzelmi közelítéséből adódó értelmezés viszont még nyelvészeti szempontból azonos jelentésen belül is sokféle lehet. Nem bizonyítható, ennek ellenére kellő óvatossággal kijelenthető, hogy a gazdaság működésére, a gazdasági rendszer elemeire az igazságosság fogalma nem terjeszthető ki, vagy ha úgy jobban tetszik, kiterjesztése nem célszerű.
Az igazságos adó(rendszer) értelmezésében a hagyományokhoz ragaszkodó kiindulópont a közteherviselőképesség lehet. Az elmélettörténet áttekintése alapján megfogalmazott állítás szerint „Az egyetlen globálisan is érvényesíthető igazságossági ismérv a közteherviselőképesség (egyenlő haszonáldozat) elve.” (Balogh, 2013) Azonban a tömör megállapítást folytatnunk kell Brümmerhoff német közgazdász véleményével, aki szerint az egyenlő haszonáldozat elvéből háromféle adózási szabály is levezethető[2]. A háromféle szabály rendkívül eltérő mértékben érinti az adózókat. Legyen
U(Y) – a jövedelem hasznossága
U(Y-T) – az adózás utáni jövedelem hasznossága
Az egyenlő abszolút haszonáldozat szerint
U(Y) – U(Y – T) = konstans
akkor akár az egyösszegű adó vagy az egykulcsos adó is indokolt;
Az egyenlő relatív haszonáldozat szerint
= konstans
akkor az egykulcsos vagy a progresszív adó a célszerű közelítés (Cullis John-Jones, 2003).
Az egyenlő határhaszon-áldozat szerint
U’(Y – T) = konstans
akkor a progresszív jövedelemadó a jobb közelítés.
Látható, az egyenlő haszonáldozat elve háromféle módon értelmezhető, ami legalább három adózási technikát is megenged.
Egy konkrét adónál ily módon az igazságosság elve értelmezhetetlen. Feltételezhető lehetne, ha egy-egy adófajtánál ugyan nem, de az adók összességénél az értelmezés már lehetséges, azaz egy konkrét ország konkrét adórendszere az igazságosság kritériumának megfelelhet. Ezt a feltételezést is el kell vetnünk, mert az adóalanyok adófajtánkénti fizetési kötelezettsége az adórendszer összeállításakor nem ismert, és az egy adóalany-egy adófajta eset nem ritka. (Magyarországon 2014-ben illetékek nélkül 55 adófajta létezett.) Az egyenlő haszonáldozat elvére épített igazságossági kritérium az egyes adófajtára vagy az adórendszer egészére (az adófajták összességére) vonatkozhatna, de a többes értelmezési lehetőség nem ad egyértelmű választ.
Ha háromféle értelmezés is megengedhető, dönteni kellene, melyik az igazságos (vagy igazságosabb) irány. Elméleti szintű döntés lehetetlen, ennek hiányában viszont a gyakorlatban az egyéni és a csoportérdekek a meghatározóak.
Ha egy-egy konkrét adófajta, valamint az adórendszer egésze az igazságosság alapján nem minősíthető, más lehetőség híján az adóalanyra lehet és kell a társadalom érdekét kifejező, annak megfelelő kritériumot megadni.
Adóalany lehet az egyes egyén (állampolgár), a család (a háztartás) és a különböző formájú társaság. Az adófizetési kötelezettséget a gyakorlatban jogszabály írja elő[3]. Nem irreális feltételezés, hogy a jogszabályban rögzített adók összessége (az adórendszer) egyértelműen megfogalmazott utasítás az adózó részére az adófizetési kötelezettség megállapításához, az adó bevallásához és megfizetéséhez. Röviden és egyszerűbben, az adózó vagy annak képviselője a fizetendő adó összegének kiszámítására képes. Feltételezhető továbbá, hogy az államháztartás tervezésekor az állami költségvetés összeállításánál a fedezeti elv érvényesül, azaz – figyelembe véve a költségvetési egyenleg megcélzott nagyságát – a parlamentnek benyújtott majd elfogadott adótörvények a kiadások finanszírozásához szükséges bevételeket biztosítják.
Ha a reálgazdasági, a jövedelmi és a fogyasztási előrejelzések az elfogadható hibahatárokon belül megközelítik a tényadatokat, az adófizetésre kötelezett magánszemélyek, háztartások és társaságok adófizetési „hajlamától” függ a bevételek tényleges nagysága, valamint az államháztartás valós pozíciója.
Változtatható-e az adózási „hajlam”? Ha igen, akkor annak erősítése a társadalom és a gazdaság érdekében a legfontosabb pénzügypolitikai célként kijelölhető. Ha nem, új fogalmakra épülő új rendszert kell kitalálni. Az országonként eltérő „hajlam” megfigyelhető léte a változtatást, azon belül az erősítést nem zárja ki, hanem megengedi. Ha a lehetőség adott, meg kell találni és alkalmazni azokat az eszközöket, amelyek az adóalanyok adózási „hajlamának” erősödését ösztönzik.
3. Igazságos adórendszer keresése helyett etikus adózókat
A hosszadalmas bevezető után, az ösztönzésre alkalmas eszközök ajánlása előtt megkerülhetetlen a gyakorlat számára feltehetően másodlagos kérdés, miként közelíthető, értelmezhető az „elfogadható adózási hajlam” kifejezés. Miként a gazdaság mind szélesebb körében – beleértve a pénzügyek egészét – alkalmazzák az etikus megközelítést, megmagyarázhatatlan lenne a körből az adózás kihagyása. A régmúlt etikai gondolkodói, elsősorban Kant alapján[4] újrafogalmazott definíció az adózókra is elfogadható: etikus a szabad ember akaratából következő szolidáris és racionális cselekvés, figyelemmel a javak és az idő korlátozottságára (Bánfi A., 2013). A definícióból két jelzőt érdemes az etikus adózó kapcsán kiemelni. Szolidaritás olyan adózók mellett, akik alacsonyabb jövedelmükből kevesebb adót fizetnek (munkanélküliek, nem munkaképesek), mint amennyi a társadalmi közös fogyasztás (különösen az egészségügyi és az oktatási fogyasztás) arányából adódna. A racionalitás a pillanatnyi érdeken túlmutató hosszabb távú szempontok mérlegelése és elfogadása (a szegénységet mérséklő újraelosztás segíti a közbiztonság fenntartását, így a biztonság növeléséhez többletforrás adóemeléssel nem szükséges).
Az etikus adózó a jogszabályt alkotó szándéka szerint gondolkodik, a jogszabály alapján cselekszik. Az etikus adózó fogalmi köréből kizáródik az adóelkerülés, az adóoptimalizálás. Az adótanácsadók igénybevételét a bonyolult adórendszer indokolhatja, de semmiféle érv nem szólhat amellett, hogy az adótanácsadók ne az etikus adózókat, hanem az adókikerülőket, az adóoptimalizálókat segítsék.
Az adózók adómorálját javítani, etikus adózókká tenni nem egyszerű, de nem is megoldhatatlan feladat. Néhány általános szempont:
- A lehető legegyszerűbb adórendszert kell kialakítani. A létező adórendszerek nem csak bonyolultak, hanem fölöslegesen bonyolultak. Az állam funkcióit, de legalábbis annak egy részét az adórendszeren keresztül kívánja elérni, ezért a fedezeti célon kívül más célokat is beépít (Kürthy, 2010). Mindez nem szükségszerű, mert az etikai, a méltányossági, a gazdaság növekedését célzó megfontolások kiadási oldalról is elérhetők.
- A számviteli rendszer egyszerűsítésével egyrészt a kreatív könyvelés lehetőségét kell korlátozni, másrészt a mikro- és kisvállalkozások könyvelési kötelezettségét az átalányadózás kiterjesztésével lehetne minimalizálni úgy, hogy az csak az adózás ellenőrzését biztosítsa.
- A nemzeti adórendszerek nemzetközi összehangolása korlátozná az adóarbitrázs lehetőségét. Ha az egyes országok nemzeti adórendszerüket egyszerűsítenék, a kevesebb adófajta adóalapjának meghatározását, az adókulcsok nagyságát, a kedvezmények és a mentességek körét úgy közelíthetnék egymáshoz, hogy a fedezeti elv érvényesüljön, és az adóverseny mérséklődjön.
4. Konkrét javaslatok az etikus adózás ösztönzésére
Az adózó adómorálja elsősorban a többi adózó adófizetési hajlandóságától függ, ezért az egyéni és a családi adóbevallás (adófizetés) titkosságának eltörlése az adófizetési hajlandóságot javítaná.
Általános esetben az egyén (állampolgár) saját és családja fogyasztását adózott munkajövedelméből, vagy/és adózott tőkejövedelméből, vagy/és adómentes állami juttatásból (családi pótlék), vagy nyugdíjból finanszírozhatja. Egy adott időszak lakossági jövedelmének fogyasztásra el nem költött része a lakossági megtakarítás, amely egy későbbi időszakban szintén fogyasztásra felhasználható.
Az adózók köre és a befizetett adótömeg növekszik:
- ha a meglévő munkahelyeken a nem legálisan (feketén) foglalkoztatottakkal munkaszerződést kötnek (fehéredés);
- a meglévő munkahelyeken a legálisan foglalkoztatottak teljes jövedelme (munkabér + egyéb jövedelme) legalizálódik;
- az adásvételi ügyletekben a fizetés számla (nyugta) ellenében történik.
Mindhárom esetben a szigorúbb ellenőrzés javíthat, viszont ezzel együtt az ellenőrzés költségei nőnek, az etikus adózókat az ellenőrzések gyakoriságának növekedése zavarja.
Feltételezhető és a bevezetést követően igazolható vagy cáfolható, hogy az adófizetési hajlandóság növelésének a legerősebb és a legkevésbé költséges eszköze a nyilvánosság lehet, amit az egyéni adózók titkosított adóbevallásának és adófizetésének nyilvánossá tételével lehet elérni. Az adótitok feloldása és az adózó éves adófizetésének közismerhetősége nem egy új jelenség lenne, az adótitok nem túl régóta létezik hazánkban. 1945-ig a virilisták (a legnagyobb adófizetők) voltak a helyi önkormányzatok képviselői, akiket a legnagyobb mértékű egyenes adót fizetők meghatározott köréből választottak (Vörös, 1979.). Az adótitok feloldása természetesen nem a virilizmus visszaállítását jelentené. A nemesi előjogokban gyökeredző vagyoni előjogok fenntarthatatlanok, de a nyilvános adóbevallást nem kell a titkosított adóbevallással felváltani.
Legális vagyon örökösödéssel és az adózott jövedelem el nem fogyasztott hányadából képződhet. Ha az adózott jövedelem megismerhető, az egyének és a családok vagyoni növekedésének forrása is ismertté válik. Ebben az esetben nem lehetne a vagyon és az ingatlanadó mellett sem úgy érvelni, hogy az a nem adózott jövedelmekből képződött vagyonok utólagos adóztatása.
Az etikus adózás és a korrupció
Az etikus adózás fogalma a legszorosabban kötődik a korrupcióhoz, abban az értelemben, hogy az egyik a másikat kizáró fogalom. A korrupció magyarul megvesztegetés, „Olyan hivatali, közéleti, politikai, erkölcsi állapot, amelyben a megvesztegetés gyakorlata, a megvesztegethetőség szelleme általánosan elterjedt.” (A magyar nyelv értelmező szótára, IV. kötet, 344. o.). Mivel a korrupció hivatali, közéleti, politikai szereplőkhöz kötődik, akik a megvesztegetettek, cselekedetük mérlegelés nélkül büntetőügy, következésképpen a korrupció szükségszerűen adócsalás is, mert a korrupcióból eredő jövedelem adóalap nem lehet. Vagyis a korrupció mindenkor kettős bűntény, csalás és adócsalás. A csalás feltárása és bizonyíthatósága nélkül az adócsalás felderíthetetlen, ezért a korrupciót kell az összes lehetséges eszközzel korlátozni.
A korrupció ellenes küzdelemről számtalan vélemény hangzott és hangzik el szóban és írásban. Minden kormány, az állami ellenőrző intézmények, politikusok, kormányzati tisztviselők küzdenek a korrupció ellen, legalábbis verbálisan, az eredmény a szakértői vélemények szerint gyenge, ami a cselekvés vagy a cselekvés hatékonyságának a hiányára utal. Ha a megvesztegetést jogi eszközökkel nem vagy nem elfogadható mértékben lehet megszüntetni, a megvesztegetés lehetőségét biztosító feltételrendszert kell alkalmatlanná tenni, de legalább gyengíteni.
A korrupció tipikusan pénzmozgással együtt járó illegális tevékenység. A korrupciós ügy szereplőinek érdeke a pénzügyi művelet megtörténtét bizonyítani képes banki számlaátutalások helyett a készpénzes fizetés. A pénzforgalom készpénzigénye, a pénztömegen belüli jelentős készpénzállomány feltételezhetően a korrupció készpénzigényével is magyarázható (Raciborski-Kürthy, 2010).
Ma már a készpénz nélküli fizetési forgalom széleskörű kiterjesztésének technikai korlátai nincsenek. Az egyének jövedelme bankszámlára érkezik (érkezhet), az egyén bankszámlájáról mások (egyének, közüzemek, intézmények) számlájára a bankfiókból, elektronikus úton otthonról is utalhat, bankkártyával a kereskedelemben, a szolgáltatóknál fizethet. A készpénz nélküli fizetés széles körben elterjedt, ha kizárólagosságának technikai korlátai ma már nincsenek, a készpénzforgalom szűk körű fennmaradását csupán praktikus szempontok indokolják. Mi lehet az oka és a magyarázata a gazdaság „normális” készpénzigényét jelentős mértékben meghaladó forgalomban lévő készpénztömegnek? A „fölös” készpénztömeg egyik hányadát az adókikerüléssel és a korrupciós, valamint a korrupció „mentes” adócsalással összekapcsolható rejtett gazdaság igényli, a másik része a köztörvényes illegális piacok (prostitúció, kábítószer-, fegyverkereskedelem) forgalmával magyarázható.
Ha a kereskedelemben (az áruk és a szolgáltatások piacán egyaránt) a készpénzfizetések tranzakciónkénti összege felső limithez kötött, a banki pénztárak ügyletenkénti készpénz ki- és befizetései korlátozott mértékűek, a korrupció „finanszírozásához” szükséges pénztömeghez képest készpénzhiány lép fel, ami – bármennyire is abszurdnak tűnik a következtetés – a korrupciót akadályozza, azaz korlátozza.
A készpénzigényt természetesen a külföldi valuta is kielégítheti, a helyettesítéssel együtt járó átváltás azonban a korrupcióhoz kapcsolódó tranzakciókat bonyolultabbá és veszélyesebbé teheti, így legalább korrupciót visszafogó hatása még lehet. Az ideális változat az országok széles körére, de legalább a „megbízhatóbb” országok stabil valutáira kiterjedő készpénzforgalom-korlátozás lenne.
A készpénzes fizetési limit praktikus szempontok alapján meghatározható, tapasztalatok szerint módosítható, az infláció mértéke alapján időnként indexálható. Magyarországon (példaként említve) a minimálbér is javasolható limit lehetne.
Az adóparadicsomok és az offshore területek fokozatos korlátozása
Ha az adózó a gazdasági tevékenységéből adódó adókötelezettségét részben vagy egészben a tevékenység valódi helyszínén köteles teljesíteni, az adózók köre bővül, az állami költségvetés bevétele nő. Ideális esetben az adóparadicsomokban, az off-shore területekenbejegyzett cégek gazdasági tevékenységük valódi helye szerinti országokban adóznak. Ennek feltétele a mind szélesebb körű (teljes körű) nemzetközi egyetértés, majd a döntés és a cselekvés. A cselekvés kezdete és a folyamat befejezése közötti időtartam túl rövid nem lehet, mert az adóparadicsomokhoz és az offshore területekhez kötött hatalmas (szinte felbecsülhetetlen méretű) pénztömeg gyors ütemű mozgásának kikényszerítése kiszámíthatatlan mértékű árfolyammozgásokat okozhat (Péli, 2010). Kevésbé ideális esetben legalább a hazai mérték szerinti adókötelezettség és a külföldön befizetett adó különbözetét kelljen az adózónak a tevékenység valódi helyszínén teljesíteni. Adójogi szakértők álláspontja szerint a jelenlegi törvények alapján is kötelezhetők erre az adózók (Brother-Layman, 2011).
- Egy tévút: Piketty utópiája, a globális vagyonadó
Az adózás jövőjéről a legnagyobb visszhangot kiváltó javaslat Pikettyé, a globális tőkeadó bevezetése. Amekkora teret és jelentőséget szentel az adózásnak, ahhoz képest bevezető mondatai meglepőek. „A globális tőkeadó utópia. Nagyon nehéz elképzelni, hogy rövid időn belül a világ nemzetei megegyezzenek a bevezetésében úgy, hogy a földkerekség minden vagyonára kidolgozzák az egységesen alkalmazandó kulcsokat, aztán a globális tőkeadóból származó bevételeket harmonikusan szétosztják az országok között. Ez az elgondolás tehát utópisztikus, de ettől függetlenül hasznos – több oknál fogva is.” (Piketty, 2015. 541. o.) A címben és az első mondatban is a globális tőkeadót utópiának nevezi, de később – ha nem egyszerre, ha nem is mindenhol, ha jelképes mértékben is, ha az állam marginális bevételeként is – megszorításokkal a valósághoz közelinek mondja. Egyrészt bármely más változathoz viszonyítási pont lehetne, másrészt vagyonkataszternek tekinti, harmadsorban az alkalmazotti csúcsvezetők szédületes jövedelem-növekedés leghatásosabb korlátjának nevezi, s végül a meglepő megállapítása, a globális tőkeadó nem lenne az állam domináns bevétele. Nagy hűhó, ha nem is semmiért, de csekély eredményért. „… a szóban forgó tőkeadónak egyáltalán nem az a feladata, hogy az összes már létező adót felváltsa. Ettől az adótól viszonylag szerény, a nemzeti jövedelem néhány, legfeljebb három, négy százalékpontjának megfelelő bevételre lehet számítani, ami kiegészíti azt a bevételtömeget, amivel a modern szociális állam dolgozik (persze ezt egyáltalán nem kell lebecsülni). A tőkeadó legfontosabb szerepe nem a szociális állam finanszírozása, hanem a kapitalizmus megrendszabályozása. A cél döntően az, hogy megállítsuk a vagyoni egyenlőtlenségek korlátlan növekedését, és hatékonyan szabályozzuk a banki-pénzügyi rendszert, mert csak így lehet a válságokat a jövőben elkerülni. Annak érdekében, hogy a tőkeadó révén e két cél elérhető legyen, demokratikus és pénzügyi értelemben transzparenciát kell teremtenünk; tudnunk kell, kinek mekkora vagyona van szerte a világban.” (Piketty, 2015. 543. o.)
Piketty okfejtésének lebecsülése nélkül a globális vagyonadóról vallott felfogását, azontúl hogy erősen „hullámzó” (először utópia, majd más lehetőségek viszonyítási pontja, végül kis mértékkel – ha nem is az egész világon egyszerre – a valóságban bevezethető), túlzottan leegyszerűsítettnek, egysíkúnak tartom. A globális világ kritikus pontja közé sorolom én is a robosztus méretű jövedelmi és vagyoni koncentrációt, ami a fejlettebb világ politikai és gazdasági vezetőinek hibája (vagy a bűne), de Piketty logikai gondolatmenete kizárólag a ceteris paribus elve alapján érvényes.
Sajnálatos, hogy nem mától, hanem már tegnaptól több drámai és kihagyhatatlan kritikus tényezőt kell figyelembe venni. Már a könyv elején tömör leírásokkal soroltam. A klímaváltozás a Föld egészének bioszféráját veszélyezteti; a klímaváltozás, valamint a jövedelmi és vagyoni koncentráció okozta már elindult népvándorlást és annak további bővülését meg kell állítani; ha a terhek döntő hányadát nem a következő generációkra akarjuk terhelni; a klímaváltozás mérséklése, a pazarló természeti erőforrás felhasználás korlátozása, a kibocsátott hulladék és szennyező anyagok megakadályozása érdekében a gazdasági növekedés hajszolása helyett ezek visszafogása szükséges, az automatizálás és a robotizáció munkahelyek tömegét szünteti meg, amelyeket a piac nem lesz képes új munkahelyekkel pótolni; a fejlettebb országokban a termékenységi ráta drasztikus csökkenése a széles körben tipikus nyugdíjrendszerek fenntartását kizárja.
Nagyrészt a korábban már leírtakat ismételtem nem véletlenül, hanem tudatosan. A felsoroltak a laikus olvasót is meggyőzhetik a következő egy-két évtizedben kalkulálható állami költségvetési kiadásokról, ami az állami költségvetési bevételekre adhat előrejelzést. Annyi kockázatok nélkül kimondható, a mára jellemző nagyságrendekhez képest több lesz az igény, még azt is megkockáztatom, nem csekély mértékben lesz több.
[1] In: Köz-gazdaság, 2014/4. sz.
[2] Brümmerhoff az egyenlő haszonáldozat elvéből három különböző adózási megoldást is – azonos hasznossági függvény feltételezése mellett – elfogadhatónak tart. Brümmerhoff érdeme a probléma egzakt leírása. A többféle értelmezés lehetőségét korábban már több, az adózás elméleti kérdéseivel foglalkozó szerző felvetette.
[3]Ellenérvként felvethető, hogy az iszlám vallás szegényadót ajánl, a földbirtok, a vagyon és a jövedelem 2,5%-át, ha a muszlim hívőt legalább egy éve adósság nem terheli. Az ellenérv vitatható, mert az iszlám a muszlim közösségnek az állammal való azonosságából indul ki, és az ún. saría állami és vallási jog egyszerre.
[4] A görög, az angol, a francia, a német moralisták hosszú névsora igazolhatja az etika több évszázados tudományos múltját. Platón (Állam, i.e. 370), Arisztotelész (Nikomakhoszi etika, i.e. 322 után) a kezdet, majd később az angol Joseph Butler, külön hangsúlyozva Adam Smith (Az erkölcsi érzelmek elmélete, 1750) Thomas Reid, David Hume (Értekezés az emberi természetről, 1740) John Stuart Mill (A szabadságról, 1859; Haszonelvűség, 1862), Jeremy Bentham (Bevezetés az erkölcsök és a törvényhozás alapelveibe, 1789), a francia Rousseau, Voltaire, Holbach, a német Immanuel Kant (A gyakorlati ész kritikája, 1788), a német Johann Fichte (Az erkölcstan rendszere, 1798), a névsor hosszan folytatható.
Fair tax system or ethical tax-payer?
An interpretation of fairness (equity) based on the equal sacrifice principle is not clear; three taxation rules can be derived from it. Instead of searching for a fair tax system, the ethical behavior of taxpayers should be set as target and expected. Ethical taxation can be encouraged and propensity to pay taxes could be reinforced by abolishing the secrecy of individual and family tax returns, setting restrictions on cash operations which are associated with corruption, and gradually eliminating the tax havens and offshore areas.
Brief theoretical history
Literature studying the general government and tax system in the narrow sense essentially describes the basic characteristics of the tax system in identical, but at least similar terms. Any differences are related perhaps to the order and the narrower or broader expression of the various criteria. Stiglitz (2000) lists five basic characteristics. A tax system must be economically efficient, simple and cheap, flexible, politically responsive and fair.
Of the characteristics of the tax system, probably equity, or fairness was the oldest requirement ever raised. Two authors are frequently opposed to Adam Smith: Montesquieu (1833) and Say (1803), who argued for progressive tax on the grounds of fairness. Adam Smith’s position divides the opinions depending on whether they intend to justify a pro or contra progressive taxation stance; contradictory ideas have formed about him. A typical position is the French author traditionally seen as a classic of the theory of finances (Leroy-Beaulieu, 1879) who categorically rejects any interpretation of Adam Smith as a promoter of progressive taxation. In Hungarian economic literature, the first to raise a demand for the fair distribution of the tax burden was Károly Balás, albeit he always used the term fair in quotation marks.
During the last two decades of the 20th century, the key personalities in public finances and tax theory, Musgrave (1984) and Stiglitz (2000) used the requirement of equity and fairness as a criterion of the tax system as synonyms. There is a broad consensus that fairness, one of the basic characteristics, is not clear even theoretically and this is not corrected by distinguishing a horizontal and a vertical fairness either. The fact that the problem is not solved is reflected in Stiglitz’s opinion who “lightly chats” through nearly a whole page when ending the sub-chapter “What economists can contribute to discussions of fairness”, stating that “we can attempt to distinguish those cases where the term “fairness” is used simply to cover up a group’s pursuit of self-interest from those cases where some reasonable ethical or philosophical position underlies individuals’ claims.” (Stiglitz, 2000. p. 420)
Is it possible that fairness, equity, righteousness (all the three terms used with a similar meaning, as synonyms) are terms which cannot be associated with any category in market economy and instead, the social interest should be approached from another direction, with another concept?
Equal sacrifice principle – three different interpretations
Justice and equity are probably among the most beautiful terms and every human can be assumed to have an emotional attitude towards them. Their meaning and substance according to the dictionaries can be various; but the interpretation based on the individual’s emotional approach can be diverse even within the same linguistic meaning. There is no proof to this extent, but we can cautiously state that the concept of equity cannot be extended to the functioning of economy and the elements of the economic system, or, as you choose, extending it to them is not advisable.
A traditional starting point in defining the fair tax (system) could be the ability to bear public burden. According to a claim phrased after a review of theoretical history, “the only globally applicable criterion of fairness is the principle of the ability to bear public burden (equal sacrifice)” (Balogh, 2013). True, but after this concise finding we should also bring up the opinion of the German economist Brümmerhoff, who suggests that three taxation rules could be derived from the principle of equal sacrifice[1]. The three different rules affect taxpayers to extremely different extents. Take
U(Y) – utility of income
U(Y-T) – utility of income after taxes
According to the equal absolute sacrifice
U(Y) – U(Y – T) = constant
then the lump-sum tax or the single-rate tax is advised;
According to the equal relative sacrifice
then the single-rate or progressive tax is the reasonable approach (Cullis John-Jones, 2003).
According to the equal marginal sacrifice
U’(Y – T) = constant
then the better approach is progressive tax.
Clearly the principle of equal sacrifice can be interpreted in three different ways which allow at least three different taxation techniques.
This causes the principle of equity to be meaningless in the case of a concrete tax. It could be assumed that the interpretation is possible taking taxes as a whole, albeit not in the case of individual tax types i.e. the concrete tax system of a concrete country could meet the equity criterion. This assumption must be rejected as well, because the liability of taxpayers by tax type is known when the tax system is established and it is not a rare thing to have one tax type associated with one taxpayer. (In 2014, Hungary used 55 tax types, duties not included.) The equity criterion based on the principle of equal sacrifice could refer to a certain tax type or the tax system as a whole (all the tax types), but the possibility of multiple interpretations offers us no clear answer.
If three different interpretations are possible, a decision should be made on which direction is the equitable (or more equitable) one. A theoretical decision is impossible, and in lack of one, the individual and group interests are the rules of the game in practice.
If a concrete tax type and the tax system as a whole cannot be judged based on the equity principle, in lack of other possibilities, the criterion which expresses the social interests and follows them can and should be defined for the taxpayers.
The taxpayer can be the individual (the citizen), the family (household) and the various forms of associations. In practice, tax liability is stipulated by law[2]. It is not unrealistic to assume that the whole of statutory taxes (the tax system) is a clear instruction to the taxpayer to assess the tax liability, to declare it and to pay it. To put it briefly and more simply: the taxpayer or its representative can calculate the amount of the tax liability. It can also be assumed that as part of governmental planning, the state budget is prepared based on the sufficiency of funds principle i.e. considering the size of the targeted balance, the tax laws proposed, then adopted by the Parliament ensure the revenue necessary for financing the costs.
If real economy, income and consumption forecasts are close to the factual data within the acceptable margin of error, then the actual size of revenue and the real position of public finance will depend on the “willingness” of individuals, households and businesses obligated to pay tax to actually pay the tax.
Can the tax “willingness” be shaped? If yes, then strengthening it can be designated as the key financial policy goal for society’s and economy’s sake. If not, a new system based on new concepts must be invented. The possibility that “willingness” variable by country can be observed does not rule out that it can be changed and, in particular, strengthened, but rather allows it. If there is a possibility, then the tools facilitating the strengthening of the taxpayers’ “willingness” to pay tax must be found and applied.
Seek ethical taxpayers instead of seeking a fair tax system
After the lengthy introduction and before recommending the incentive tools, it is essential to tackle the aspect which is assumed to be secondary for practical purposes i.e. how the “acceptable taxpaying willingness” can be approached and interpreted. As the ethical approach gains more ground in economy, including finances as a whole, it would be unjustified to leave out taxation from its scope. The definition rephrased according to the bygone ethical philosophers, especially Kant[3], is applicable to taxpayers, too: an ethical action is a solidary and rational action of the free man’s will, considering the limited nature of goods and time (A. Bánfi, 2013). Two attributes of the ethical taxpayer should be highlighted in this definition. Solidarity means solidarity with taxpayers who pay less tax from their lower income (unemployed, unable to work) than would result from the share in the common social consumption (especially health and education consumption). Rationality is the consideration and acceptance of long-term aspects which point beyond the momentary interests (redistribution attenuating poverty helps maintain public safety, so extra funds for increasing safety are not necessary).
An ethical taxpayer thinks according to the legislator’s intention and acts upon the law. The ethical taxpayer concept rules out tax avoidance and tax optimization. Employing tax consultants may be justified by a complex tax system, but there can be no argument for tax consultants’ aiding the tax evaders and tax optimizers instead of the ethical taxpayers.
Improving the taxpayers’ tax morale and changing them into ethical taxpayers is not a simple tax, but it is not impossible either. A few general aspects:
- The simplest possible tax system should be established. Existing tax systems are not only complicated, but unnecessarily complicated. The government intends to achieve its purposes, or at least part of them, through the tax system, so other goals besides having sufficient funds are integrated as well (Kürthy, 2010). All this is not necessary, because the ethical, the fairness, and economic growth aspects can be approached through expenditure too.
- Simplifying the accounting system must limit the possibilities for creative accounting; the accounting obligations of micro and small enterprises could be minimized by expanding the lump-sum tax so that it ensures only tax control.
- The international harmonization of national tax systems would limit the possibility of tax arbitrage. If various countries had simplified their national tax systems, the determination of the tax base of the fewer tax types, the size of tax rates, the scope of facilities and exemptions could be approximated so that the sufficient funds principle is enforced and tax competition is attenuated.
Specific recommendations for stimulating ethical tax-paying
The taxpayers’ tax morale depends primarily on the tax-paying willingness of the other taxpayers, therefore eliminating the secrecy of individual and family tax returns (tax payment) would improve tax-paying willingness.
Generally, individuals (citizens) can finance their own and their families’ consumption from their labor-income after taxes and/or capital income after taxes and/or tax-exempt government subsidies (family allowance) or pension. The part of the population’s income in a given period not spent on consumption forms the population’s savings which can be used later also for consumption.
The scope of taxpayers and paid tax volume increase:
- if employment contracts are signed with the illegal (undeclared) employees in existing jobs (whitening);
- the entire income of legal employees in existing jobs (wage + other income) is legalized;
- payment in sales transactions is executed based on an invoice (receipt).
All three cases can be improved by stricter control, but that would increase the cost of control; ethical taxpayers are inconvenienced by more frequent controls.
It can be assumed – and after implementation, it can be confirmed or refuted – that the strongest and least costly means to increasing tax-paying willingness would be publicity, which should be achieved by disclosing the confidential tax returns and tax payments of individual taxpayers. Declassifying tax secrets and the public disclosure of the annual tax payments of taxpayers would not be a new thing; tax secret has not been around for long in our country. Until 1945, the ‘virilists’ (the largest taxpayers) had been the representatives of local governments elected from a certain group of taxpayers paying the highest rate of direct tax (Vörös, 1979). Of course, declassifying tax secrets would not imply the restoration of virilism. Wealth-based privileges rooted in noble privileges cannot be sustained, but public tax returns should not be replaced by confidential tax declaration.
Legal wealth may be acquired by inheritance and the unconsumed part of income after taxes. If the income after taxes is known, the source of the individuals’ and families’ wealth accretion would be known. Such a system would leave no room for arguments for wealth and property tax as a subsequent tax on wealth accrued from untaxed income.
Ethical taxation and corruption
The concept of ethical taxation is most closely related to corruption in the sense that they are mutually exclusive terms. Corruption in the Hungarian language means bribery; “An official, public, political, moral state in which the practice of bribery and the spirit of bribability are widespread.” (Dictionary of the Hungarian Language, Volume IV, p. 344) As corruption can be associated with official, public or political personalities who are bribed, their actions are criminal cases requiring no consideration; consequently, corruption is always tax fraud, too, as the income derived from corruption cannot be part of the tax base. This means corruption is always a double crime of fraud and tax evasion. Without discovering and proving the fraud, the tax evasion cannot be discovered, therefore corruption must be limited with all the means possible.
Numerous opinions, both written and verbal, have been and are still voiced on fighting corruption. All governments, governmental control institutions, politicians, governmental officials fight corruption at least verbally; the results, according to the experts’ opinions, are feeble, which suggests the lack of action or inefficiency of action. If bribery cannot be eliminated completely or to a satisfactory level with legal means, then the circumstances which allow the possibility of bribery must be inactivated or at least diminished.
Corruption is an illegal activity generally involving cash operations. It is the interest of the participants of the corruption case to pay cash instead of bank transfers which can prove that the financial transaction has been executed. The demand for cash for the movement of funds and the significant volume of cash within the volume of funds can probably be explained by the demand for cash in corrupt practices (Raciborski-Kürthy, 2010).
Today, there are no technical limits to the broad expansion of cashless payment. Individuals (could) receive their income into bank accounts, can make transfers from their bank accounts to others’ (individuals’, public utilities’, institutions’) accounts from the bank branch or even from home electronically, and can pay by card for goods and services. Cashless payment is widely spread if there are no technical limits to its exclusivity; maintaining cash payments in a narrow scope is justified by practical reasons only. What is the cause and explanation for the volume of cash in circulation significantly in excess of the “normal” cash demand of economy? A certain part of the “excess” cash volume is required by shadow economy associated with tax evasion and corrupt or “non-corrupt” tax evasion, while the other part can be explained by the sales of common delinquent illegal markets (prostitution, drug or arms trade).
If there is an upper limit of payment in cash per transaction in trade (both on the goods and services markets), the cash withdrawals and payments at the bank cash desks are limited per transaction, they would result in a cash deficit compared to the volume of cash necessary for “financing” corruption, which would hinder i.e. limit corruption, as absurd as this conclusion may sound.
Of course, cash demand can be satisfied with foreign currencies, as well; but the conversion involved in the substitution would make the transactions related to the corrupt practice more complicated and dangerous, so at least it can have a deterrent effect. The ideal version would be to restrict cash payments to a wide scope of countries, or at least to the stable currencies of “more reliable” countries.
Cash payment limits can be set based on practical considerations, changed based on experience and occasionally indexed according to the inflation rate. In Hungary, to use an example, minimum wage could be a recommended limit.
Gradual limitation of tax havens and offshore areas
If the taxpayers were obligated to satisfy part or all of the tax liability arisen from their economic activity at the real site of the activity, the scope of taxpayers would widen and government revenues would increase. Ideally, the companies registered in tax havens or offshore areas would pay tax in the countries where the economic activity actually takes place. This is conditioned by a wider (complete) international agreement, followed by decision and action. The time between the start of the action and completion of the process cannot be too big, because the enforcement of a fast-paced movement of the immense (almost impossible to estimate) cash volume associated with the tax havens and offshore areas could cause unpredictable foreign exchange fluctuations (Péli, 2010). In the less ideal case, at least the difference between the tax liability according to the national rates and the tax paid abroad should be paid by the taxpayer at the real site of the activity. According to tax experts, taxpayers can be compelled to do this even under the current regulations (Brother Layman, 2011).
The wrong track: global wealth tax in Piketty’s utopia
The most-discussed proposal on the future of taxation was made by Piketty, who suggested the introduction of a global tax on capital. Considering the significance that he attaches to taxation, his introductory sentences are rather surprising: „A global tax on capital is utopian. It is very hard to image that the world’s nations could agree on its introduction within a short time, work out the standard tax rates for all types of wealth, and then harmoniously distribute the global capital tax revenues among countries. So the idea is utopian, but nevertheless useful, for several reasons.” (Piketty, 2015, p. 541) Piketty calls global capital tax utopian in the title and the first sentence, but later claims that it is close to reality, albeit not everywhere and with limitations, and at a symbolic level that provides marginal revenue to states. Such a tax could be a reference point to all other versions, and it could serve as a wealth measurement tool. Thirdly, Piketty argues that a global capital tax would be the most effective limitation of the dizzying growth of top managers’ income. Finally, rather surprisingly, he states that a global capital tax would not be a dominant revenue item for states. Much ado for next to nothing. „… the capital tax is not supposed to replace all existing taxes. It could only be expected to provide a relatively modest revenue, no more than 3-4 percentage points of GDP, to complete the mass of revenues that a modern social state works with. (Naturally, this contribution should not be underestimated.) The main purpose of capital tax would not involve the financing of the social state but the harnessing of capitalism. The primary objective is to stop the unlimited growth in wealth inequality, and effectively regulate the banking and financial system, because that is the only way to avoid future crises. If both goals are to be achieved through capital tax, we need to ensure transparency in a democratic and financial sense; we need to know who has what wealth across the world.” (Piketty, 2015, p. 543)
Without underestimating the significance of Piketty’s arguments, I consider his view of a global wealth tax oversimplified and unidimensional, over and above his own ambiguity in the matter (first he calls it utopian, then a reference point for other options, and then a realistic possibility that can be introduced in the world, albeit at a low level and not simultaneously everywhere). I agree that one of the critical global issues is the robust concentration of wealth and income that has arisen through the fault (or sin) of political and economic leaders of the developed world. However, Piketty’s logic is valid based on the ceteris paribus principle only.
Unfortunately, there are several dramatic and critical factors that cannot be ignored. They must be taken into consideration from today, or in fact from yesterday. They are briefly described and listed at the beginning of this book. Climate change endangers the entire biosphere of Earth; the mass migration that has already started due to climate change and the concentration of wealth and income must be contained. If we do not want to pass on most of the current burdens to the next generations, climate change must be mitigated, the wasteful utilization of natural resources must be limited, and the emission of waste and pollutants must be decreased, instead of chasing economic growth. Automation and robotization could annihilate masses of jobs that cannot be replaced with new workplaces in the market. And a drastic decline in fertility rates in developed countries excludes the maintenance of widely-used, typical pension systems.
I am consciously repeating my previous statements because they may persuade my readers, some of whom are laymen, about the public expenditures expected in the next decades, and they can also be used to project public revenues. It’s safe to say that the need for revenues will increase; and I dare to say that the increase will be substantial.
[1] Brümmerhoff finds three different acceptable taxation solutions based on the equal sacrifice principle, assuming the same usefulness function. Brümmerhoff’s merit lies in describing the problem accurately. The various possibilities of interpretation had been suggested by several authors discussing the theoretical aspects of taxation.
[2] A counterargument at hand is that the Islamic religion imposes a tax representing mandatory alms-giving, customarily 2.5% of the value of land owned, wealth and income, if the Muslim believer has no debt for at least one year. The counterargument is questionable, as Islam postulates the identity of the Muslim community and the state, and the so-called sharia is a state and religious code at the same time.
[3] A long list of Greek, British, French, and German moral philosophers attests to the age-long scientific history of ethics. Plato (The Republic, 370 BC), Aristotle (Nicomachean Ethics, after 322 BC) were the beginning, followed later by the British Joseph Butler, with particular emphasis on Adam Smith (Theory of Moral Sentiments. 1750), Thomas Reid, David Hume (A Treatise of Human Nature. 1740) John Stuart Mill (On Liberty. 1859; Utilitarianism. 1862), Jeremy Bentham (An Introduction to the Principles of Morals and Legislation. 1789), the French Rousseau, Voltaire, Holbach, the German Immanuel Kant (The Critique of Practical Reason. 1788), the German Johann Fichte (The System of Ethics. 1798), and the list could go on.