Fiatal közgazdászok Marxról beszélnek…

(A Közgazdasági Szemle 1983. márciusi számában tíz fiatal közgazdász egyikeként válaszoltam a feltett kérdésekre)

Az emberekhez fűződő viszonyunkban – a későbbikre nézve – sokszor meghatározó az első találkozás. Vajon nincs-e így ez a teóriákkal is? Marxhoz és a marxi elmélethez való kapcsolódásunkat nem befolyásolják-e találkozásunk körülményei e gondolatrendszerrel? Hogyan emlékeztek vissza a marxi gondolatokkal való megismerkedésetekre?

Bánfi Tamás:

Az a válasz, amelyet az első találkozással kapcsolatosan adhatok, nem illik az ünnepi alkalomhoz. Már középiskolás koromban tanultam politikai gazdaságtant. Így „hivatalosan” korán találkozhattam volna a marxi gondolatrendszerrel. A találkozás azonban elmaradt (a „találkozás” kifejezést aktív, azaz valamiféle hatást eredményező értelemben használom), s sajnos az egyetemi évek alatt sem került rá sor. Azt hiszem, a középiskolás korú diákokból általában hiányzik az a tudatosság, amelyre az „első találkozáshoz” szükség volna. Lehetséges, hogy ez ma már kevésbé igaz … Amit határozottan állíthatok, az annyi, hogy számomra a politikai gazdaságtan csak egy tárgy volt, amelyet meg kellett tanulni.

Később, pénzelméletet oktatván, úgy gondoltam, a pénzügy szakos egyetemi hallgatóknak a marxi közgazdaságtan pénzelméleti vonatkozásait a politikai gazdaságtanban a tanultaknál részletesebben, mélyebben illene tudniuk. Ez számomra a marxi közgazdaságtan alapos megismerését tette szükségessé. Az igazi találkozás tehát kései, kényszerű és véletlen volt. Véletlennek azért tekinthető, mert egyetlen ember kivételével erre nem ösztönöztek; sőt! Támogatást Marx tanulmányozásához elsősorban a hallgatóktól kaptam és kapok ma is.

Előfordult-e, hogy munkád során – képletesen szólva – Marxhoz fordultál tanácsért? Érzékeled-e saját szemléletedben, illetve nemzedéktársaid gondolkodásában Marx hatását? Egyáltalán: milyen helye van Marxnak a gondolkodásmódunkat alakító elődök és kortársak „panteonjában”? E tekintetben látsz-e különbséget nemzedékünk és a ma ötvenes-hatvanas éveit taposó előző generációk között?

B.T.:

A kérdés első felére válaszolva: tanácsért is meg segítségért is fordultam már Marxhoz. Egy különös esetet említenék. Az aranypénz értékmérő mechanizmusának leírásakor felvetődött az a probléma, hogy ha az aranyat csak kevés országban bányásszák vagy mossák, és az arany ezekből az országokból áramlik szét az összes jogilag kinyilvánított aranypénzrendszerű országba, akkor az ún. fertőzési mechanizmus csak az arany valamifajta „nemzetközi értéke” alapján vezethető le. Elképzeltem egy mechanizmust, amely az arany „nemzetközi értékét” magyarázhatja, de ennek a mechanizmusnak az a váratlan eredménye adódott, hogy a legjobb körülmények között kitermelt, azaz a legalacsonyabb egyéni érték lesz a társadalmi érték meghatározója. Erre a leírásra azt a kritikát kaptam, hogy a valóságtól elszakadt, elvont okoskodás. Azt hiszem, nyilvánvaló, hogy a kérdésre tényadatok alapján nem lehet bizonyító erejű érveket találni. Ezért az egyetlen lehetséges segítséget jelentette az a véletlen szerencse, hogy ráakadtam az „Értéktöbblet-elméletben” arra a marxi mondatra, amely így szólt: „A nemesfémekben és drágakövekben kevésbé gazdag bányák nem nyújtanak járadékot, mivel mindig a leggazdagabb bánya határozza meg a piaci értéket …” S természetesen ez az eset azt is igazolja, hogy ismereteink a teljes marxi életművet nem ölelik át, tudniillik, ha például ez a marxi vélemény általában ismert volna, tanulmányaim során, már korábban találkoznom kellett volna vele.

Ami a különböző nemzedékek Marxhoz való viszonyát illeti, arra csak azt mondhatom: lényeges különbséget érzékelek nemzedékünk és a ma ötvenes-hatvanas éveit taposó előző generációk között. Általában – külön hangsúlyozom, hogy általában, mert ellenpéldákat én is tudnék mondani – úgy látom, hogy a mi nemzedékünk kevésbé tapad a marxi életmű tételeihez. Fokozatosan visszaszorul az a felfogás, amely a közgazdasági elméletet a pillanatnyi, napi igényeknek rendeli alá. Ez a fajta viszonyulás a marxi közgazdaságtan továbbfejlesztésének a legfőbb akadálya volt és lehet jelenleg is. Természetesen nem zárhatjuk ki azt sem, hogy 20-30 év múlva esetleg ugyanazt fogják majd rólunk mondani, mint amit most mi mondunk az előttünk járókról. Ennek apró jeleit máris tapasztalom.

A nagy gondolati rendszerek – éppen rendszer voltuknál fogva – nemcsak segítik, hanem bizonyos fokig meg is kötik gondolkodásunkat. A mesterek hatása olykor bénító lehet a tanítványokra. Érzékelsz-e ilyesmit a marxi rendszerrel kapcsolatban? Nem gátolja-e, nem „nyomhatja-e le” elméleti tevékenységünket az a hatalmas gondolati építmény, amelyet Marx alkotott, s amelynek szellemében neveltek bennünket?

B.T.:

Általában azt tapasztalom, hogy a mesterek, illetve a hatalmas gondolati építmények bénító, nyomasztó hatása csak addig érvényes, amíg az alkotók személyileg is jelen vannak. Távollétükben – és különösen haláluk után ez a bénító hatás eltűnik, de legalábbis jelentősen mérséklődik.

A marxi közgazdasági elmélet, amely a tőkés gazdaság kritikai elméleteként született meg, érthetően nem tartalmazott gazdaságvezetési tanácsokat vagy üzemgazdasági recepteket. Mégis úgy tűnik, valamiféle többletet jelent a gyakorlatban működő közgazdászok számára az, ha alapos marxista műveltséggel rendelkeznek. Lehet-e ma, és milyen értelemben lehet a marxi gondolat a gyakorlati cselekvés vezérfonala, a gazdaság iránytűje?

B.T.:

Mivel sem vállalatnál, sem gazdaságirányító intézménynél nem dolgoztam, saját példám alapján nem tudom megítélni, hogy az alapos marxista műveltség jelent-e valamiféle többletet a gyakorlatban működő közgazdászok számára. Áttételes, közvetett információim, valamint egy-egy konkrét eset alapján mondom azt, hogy a kérdés így nem válaszolható meg. A marxi művek alapos ismerete ugyanis hiányzik, és nemcsak a gyakorlati közgazdászoknál! De még ha megvan ez az ismeret, akkor is fokozatosan kizáródik ez a tudás a gyakorlat és az elmélet mesterséges és elfogadhatatlan szembeállításával. Ez a kettősség már a felsőoktatásban – a tananyagokban és a tanárokban – benne van. Azokban az intézményekben, karokon, szakokon, ahol a képzés célját gyakorlatibb jellegűnek kiáltották ki, a jobbik esetben közömbösen, rosszabb esetben ellenszenvvel viseltetnek az elméleti közgazdaságtani ismeretekkel szemben. S ezt súlyos fogyatékosságnak tartom, amely nemcsak a marxi elmélet hatását korlátozza …

Marxot életében – és halála után is – sokan támadták, sokan léptek fel azzal az igénnyel, hogy „megcáfolják” a művét. És – amint már az a gazdag örökséget hátrahagyóknál lenni szokott – az „örökösök” között sem szűnt meg a „civódás” „az igazi örökös” státuszért. A marxi életmű mindezt túlélte. Mégis véleményed szerint, kik ártottak többet Marxnak, a marxi gondolat elterjedésének, a marxi rendszer hasznosításának: az ádáz ellenfelei vagy a túlbuzgó – esetleg Marxot félreolvasó – követők? De pozitívan is megfogalmazhatjuk a Marx utóéletével kapcsolatos kérdést: kiknek vagy minek köszönhető, hogy a marxi gondolatok száz év múltán is elevenek maradtak, minden félreértelmezés és vita ellenére?

B.T.:

A marxi gondolatok terjedésének feltétlenül a túlbuzgók és a Marxot félreolvasók ártottak inkább. Nem lehet kihagyni azonban az „ártók” csoportjából azokat sem, akik leegyszerűsítették, félreérthetővé, több értelművé tették a marxi gondolatokat, és azokat sem, akik a marxi tételeket dogmává merevítve, az egész elméletet lejáratták.

A pozitívan megfogalmazott kérdésre nem tudok válaszolni, pontosabban szólva, nem tudok neveket, csoportokat vagy elméleti irányzatokat megnevezni, mert megítélésem szerint valaki vagy valakik érdeme a marxi elméleti rendszer száz év utáni elevensége és hatásossága, hanem az ok magában az életműben található: ez az alkalmazott módszer. Lukács Györgyöt idézve: „Feltéve, de meg nem engedve, hogy a tudomány fejlődése Marx minden egyes állítását tévesnek bizonyítaná, mi a tudomány eme bírálatát szó nélkül elfogadhatnánk mindaddig, míg Marx módszerének követői maradunk.”

(Közgazdasági Szemle, 1983. március,

a kérdező Szabó Katalin volt)