A JEGYBANKI FÜGGETLENSÉG VAGY FÜGGŐSÉG?

A jegybank privilégiuma állami döntés. A 2. világháborúig függő intézmény volt, majd a jóvátételi kötelezettség teljesíthetősége érdekében a győztes államok a német Birodalmi Bank az államtól való függetlenségét igényelték. Ezt követően legfeljebb politikai függetlenségről lehet vitatkozni, gazdaságpolitikairól nem, mert a monetáris és a fiskális politika – legalábbis céljuk alapján – egymástól nem lehet független. A jegybank eszközfüggetlensége elfogadható a számonkérés és a felelősség lehetőségével együtt.

A jegybanki függetlenség

A jegybank eredendően az államtól függő intézmény volt

A jegybank privilégiuma nem a gazdaság organikus fejlődéséből eredt, hanem állami döntés volt.[1] A bankok egyike annak ellenében megkapta a bankjegykibocsátás jogát (monopóliumát), hogy a kiválasztott bank vállalta az állam (a kincstár) hitelezését. A hitelezés eredeti módja (technikája) hasonló volt, mint a mai gyakorlat – az állam az adósságát megtestesítő papírt, ún. állampapírt bocsátott ki és azt a jegybankká vált bank megvette (lejegyezte). Az állampapíroknak lejárata volt és kamatoztak. A lejáratkori kamattal megnövelt összeget az állam a jegybanknak az állampapírok visszavásárlásával kifizette. A kifizetés feltételezte az állam bevételi aktívumát, azaz az államnak a lejáratkor az aktuális kiadásaihoz képest annyival nagyobb bevételének (adó, illeték, regálé) kellett lennie, mint amekkora tartozása (névleges összeg plusz kamat) volt a jegybankká előlépett bankkal szemben. Ez a feltétel általában nem teljesült, hanem az állam újabb állampapírt bocsátott ki, és annak névértéke nem volt kisebb, mint a kibocsátott és lejárt állampapír kamattal növelt névértéke. Az új kibocsátást a jegybank ismét lejegyezte, és a bevétel biztosította az állam lejárt tartozásának a kiegyenlítését. Az állam a régi adósságát új adóssággal finanszírozta, és természetesen a lejáratig felszámított újabb kamat az adósságot növelte. A régi adósság csak újabb adóssággal finanszírozható, mindaddig, míg az állam nem képes és nem hajlandó a kiadásait úgy csökkenteni, hogy részben vagy egészben a bevételi többletből az adósság törleszthető legyen. Általában az állam nem volt képes az adósságát megfelelő mértékű bevételi többletből kiegyenlíteni, ezért az állam adóssága, valamint a hitelező bank (jegybank) követelése folyamatosan növekedhetett. Éppen azért, hogy az újabb és újabb állampapír megvételére a jegybank hajlandó legyen, az állam a jegybank privilégiumát nem korlátlan, hanem meghatározott lejáratra adta, mert a privilégium ismétlődő meghosszabbításának feltétele volt az újabb és újabb kibocsátású állampapírok megvétele.

A több száz évvel ezelőtt kezdődött folyamat egészen az I. világháború lezárásáig lényegében változatlan elvek alapján és formában zajlott, azaz a jegybank nem független, hanem függő intézmény volt. Ekkor a győztes államok által létrehozott jóvátételi bizottság attól tartva, hogy a jóvátételi követelések teljesítését a német gazdaság és államháztartás teljes összeomlása veszélyezteti – kihasználva, hogy a német kormány 1922-ben moratóriumot kért a jóvátétel fizetésére –, a moratórium feltételeként a Birodalmi Bank autonómiáját kérte, másrészt kikötötte, az államháztartást a Birodalmi Bank nem finanszírozhatja.[2]

Hasonló szabályok Európa többi országában is elterjedtek és azok a II. világháború után (feltehetően az 1922-es gyökerek miatt) legerőteljesebben a német jegybanknál újraéledtek. A 80-as évektől a Nemzetközi Valutaalap, majd a német dominanciából következően az Európai Unió és az Európai Központi Bank emelte rendkívül lényeges kérdéssé a jegybanki függetlenség eszméjét és gyakorlatát.

A jegybank politikai függetlensége és gazdaságpolitikai függősége

            A függetlenség fogalmát a gyakorlatból ismert megsértésének (veszélyeztetésének) az érvrendszeréből kiindulva célszerű közelíteni. A jegybanki függetlenség megsértéséről, esetleg csupán veszélyeztetéséről csak olyan esetek ismertek, ahol kormányváltás történt és a megelőző kormány által kinevezett elnök (alelnökök, monetáris tanácstagok) mandátuma az új kormány hivatali idejébe átnyúlik. Úgy tűnik, minél hosszabb idejű az „átnyúlás”, a függetlenség annál veszélyeztetettebb, legalábbis a kormánnyal szembeni ellenzék véleménye szerint. Ebben a megközelítésben a jegybanki függetlenség fogalma kevésbé közgazdaságtudományi, jóval inkább politológiai kérdés, mert nem másról és nem többről van szó, mint a kormánypártok és az ellenzéki pártok aktuális vitájáról. A nézeteltérést nem gazdasági dilemmák, hanem személyi konfliktusok okozzák, amik végső soron az ún. jegybanki függetlenséget veszélyeztethetik.

            A nemzetgazdaság irányítás központi eszköze a pénzügypolitika, aminek két fő ága a fiskális és a monetáris politika. Széles körben elfogadott munkamegosztás alapján a fiskális politika kialakítója, végrehajtója és felelőse az adott ország kormánya, míg a monetáris politikáé a jegybank (nemzeti bank). Nem ismerünk olyan tantételt (erősebben fogalmazva a közgazdaságtudományon belüli bizonyítást), amely szerint a nemzetgazdaság érdeke nem azt követeli meg, hogy a pénzügypolitika két fő ága között minél tökéletesebb harmónia legyen. Ellenkezőjére annál inkább lehetne gyakorlati tapasztalatból levont, súlyosan elmarasztaló következtetéseket találni. Magyarán és egyszerű okfejtéssel: elfogadhatatlan a fiskális és a monetáris politika közötti diszharmónia, mert az a nemzetgazdaság érdekeit sérti, a gazdaság eredményét csökkenti és a társadalom (az ország lakosságának) életvitelét rontja.

Független jegybank számon kérhető felelősség nélkül

            A jegybankok, pontosabban a jegybankárok „foggal-körömmel” harcolnak a függetlenségükért, az állam az államban állapot fenntartásáért. Az Új-Zélandon kitalált inflációs célkövetést a fejlett és a feltörekvő országok hosszú sora kritika nélkül átvette, elhanyagolva vagy elfelejtve Új-Zéland különlegességeit.[3] De nem vették át – minden bizonnyal nem véletlenül – az új-zélandi független jegybank inflációs célkövetési rendszerének „zárókövét”, a jegybankelnök felelősségére és szankcionálására vonatkozó szabályt: a jegybankelnök a kormánnyal közösen meghatározza az inflációs célt, a cél elérésének az időtávját, majd a megállapodás írásbeli rögzítése után, egyszemélyben dönt a cél eléréséhez szükséges eszközök alkalmazásában. Ha a megállapodás közbülső időpontokra nem teljesül, a jegybankelnököt a kormány visszahívhatja. Vagyis: nem felelősség és szankció nélküli függetlenséget kapott a jegybank, pontosabban a jegybankelnök – a függetlenség és a felelősség szimmetrikusan érvényes.

            Más országok jegybankjai megkövetelik a függetlenséget, alkalmazzák a különleges ország különleges helyzetére kitalált monetáris politikai technikát, de fel sem vetődött a felelősség és a szankciók átvételének az igénye. Így a független jegybank független vezetőjének (vezetőinek) megadatik annak a lehetősége, hogy az elnöki ciklus alatt egyetlenegy esetben sem találja el az inflációs célt, az évenkénti parlamenti meghallgatásakor egyetlenegyszer se fogadják el a beszámolóját, mégis megbízatása lejártakor a „sikeres pályafutás” jutalmaként a jól megérdemelt nyugdíj vagy a jól fizető üzleti világ várja. A rendszer képmutató, hazug és társadalomellenes.

Független és felelős jegybank

            A független jegybank független jegybankárát minden egyes országban a kormányfő (államfő) és/vagy a parlament (kongresszus) jelöli és delegálja. A jegybankelnök függetlensége csak úgy értelmezhető, hogy a kormány (kormányfő, parlament) jogi formában, illetve jogi forma alapján verbálisan nem utasíthatja. De hogy a kormány (kormányfő, parlamenti kormánytöbbség) által kiválasztott jegybankelnök szakmai identitása és emberi lojalitása alapvetően más, főképpen a kormány véleményével és érdekével ellentétes monetáris politikai döntéseket megengedne, valószerűtlen.

            Az Európai Központi Bank lehetne a kivétel, ha elnökét a tagországok az általuk javasolt több személy közül titkos szavazással választanák. Ehelyett a domináns országok kormányfői (államfői) zárt körben megállapodnak az új elnök nemzeti hovatartozásáról, amitől természetesen nem lehet független a nemzeti kormány személyi ajánlása.

Ha a népszavazással választott elnök és a tőle függetlenül választott parlamenti (kongresszusi) többség politikai párti pozíciója nem azonos vagy a jegybankelnököt jelölő és delegáló pártot (pártkoalíciót) a jegybankelnöki kinevezés időtartama alatt az újabb parlamenti választáson egy korábbi ellenzéki párt (pártkoalíció) váltja fel, akkor a jegybanki függetlenség valós kérdéssé válik és azonnal kiderül, hogy alapvetően nem közgazdasági, hanem politikai jellegű a konfliktus[4].

            A jegybankelnök és ezzel a jegybank független lehet, ha a függetlenség kerete egyértelműen meghatározott. A jegybank a jegybankelnökön keresztül felelős a jegybanki cél teljesítéséért, és a jegybankelnök felelőssége szankcionálható (visszahívható).

            Az Európai Unió tagországainak jegybankjai a Központi Bankok Európai Rendszerének tagjai, ami egyben az Európai Központi Bank felügyeletét jelenti és szabálykövetését követeli meg az Euro-zónán kívüli országok jegybankjainál is. A jegybanki függetlenség eszméje európai doktrína lett úgy, hogy a függetlenség kritériumait konkrét esetek vélelmezett megsértésének az összegyűjtéséből lehetne körvonalazni, ami nem éppen a szigorú szabálykövetési elvárás szilárd alapja.

            A független jegybank (jegybankelnök) feladata az inflációs cél, végső soron az árstabilitás elérése. A feladat konkrétan meghatározott, de a kitűzött cél teljesítéséhez felelősség és szankció nem kapcsolódik[5]. Ha reálisan gondolkodunk és igazságosan ítélkezünk (általában, de egy kis nyitott gazdaságban különösen), a jegybank (jegybankelnök) nem is vállalhat felelősséget az inflációs cél elérésére, mert az okok nagyrészt jegybanki eszközökkel nem befolyásolhatók:

• Minél nagyobb az import/belső termelés aránya, az importált infláció hatása mind jelentősebb mértékű, amit általában az árfolyam erősítésével (a valuta felértékelésével) nem lehet kizárni. Különösen igaz ez az energiahordozók (olaj, gáz, szén, villamos energia), a bányászati nyersanyagok (réz, vas, alumínium stb.) világpiaci áremelkedésekor. Ráadásul az árfolyampolitika nem lehet a kormánytól függetlenül csak a jegybank döntési kompetenciája.
• Az élelmiszerek ára nagymértékben az agrártermelés ciklikusságától és a globális keresletnövekedéstől függ.
• Beindulhatnak olyan dezinflációs folyamatok is, amelyek a jegybanktól függetlenek (az ázsiai alacsony bérszintből adódó textil-, bőr-, gépipari stb. termékek világpiaci áresése).

            Ha a felelősséget nem lehet elvárni, a szankció sem indokolt, ekkor viszont a függetlenség eszméje nem több mint tartalom nélküli politikai szólam.

A jegybanki függetlenség eszméje, mint eszközfüggetlenség, azonban gazdasági tartalommal is megtölthető, ha a jegybank feladata (célja) konkrétan kijelölhető és számon kérhető. Ennek feltétele, hogy a kitűzött cél a kijelölt időhorizonton reális elvárás legyen és a kitűzött cél eléréséhez szükséges eszközökkel a jegybank rendelkezzen.

            Kritikus helyzetben még a német jegybank sem volt független. Lámfalussy Sándor kategorikusan kijelentette, hogy az euró bevezetése kizárólag politikai döntés volt:  „Ez egy politikai mechanizmus volt. Sosem jött volna létre a közös valuta, ha jegybankokra hagyják a döntéshozatalt. Soha. Ez teljesen világos. A jegybankelnökök közül voltak, akik valóban akarták a közös valutát, de ők főként a kisebb országokat képviselték. A belgáknak is ez járt a fejében… De Belgium kis ország. A hollandoknak már voltak kétségeik az ügyben. Ők úgy akarták stabilizálni a valutájukat, hogy teljes egészében a német márkához kötik magukat… Francia oldalról a Banque de France teljes egészében a kormányzattól függött, a legcsekélyebb kérdésben sem voltak függetlenek. Azt tették, amit mondtak nekik. Végül pedig Németország sem akarta a közös fizetőeszközt, mégpedig politikai indítékból nem. Az egyik legfontosabb szerepet az emberek meggyőzésében Jacques Delors játszotta… Amikor Delors érzékelte, hogy némelyek – különösen például Karl Otto Pöhl és munkatársai a Deutsche Bundesbanknál – nagyon berzenkednek a monetáris unió gondolatától, akkor felkereste Kohlt, és neki magyarázta el a helyzetet. Kohl aztán – mit sem törődve a Deutsche Bundesbank függetlenségével – utasította Pöhlt, hogy hallgasson. Attól kezdve, hogy a jegybankelnökök megérezték a politikai felhatalmazást, rendkívül fegyelmezettek lettek és részt vettek az euró létrehozásában. Érdemben segítették a folyamatot, de közel sem túláradó örömmel …” (Lámfalussy – Maes – Péters, 2014. 128. és 129. oldal)

Az államháztartási hiány értelmezése és értékelése a 20. században

Az első világháború következményei és az 1929-33-as világválság a megelőző évszázad rendjét felborította. A változás két mozzanata közül az egyik a folyamatos piaci önszabályozás szerint kialakult korábbi pénzteremtési technika kormányzati szintű kiiktatása, a másik az 1929-33-as gazdasági válság provokációjából született közgazdasági forradalom új államértelmezése. A két mozzanat időbeli egybeesése akár véletlen is lehet, ekkor közöttük ok-okozati összefüggést feltételezni indokolatlan, de ha a véletlent kizárjuk, az oksági összefüggés akár mindkét irányban is magyarázható. Keynes ismerhette az angol kormány szándékát, feltételezhette a fejlettebb országok alkalmazkodását, ezért a foglalkoztatottság növelése és a gazdasági növekedés visszaesése ellen a fiskális politikát, az adóbevételt meghaladó kiadásnövelést javasolhatta, mert a pénzhelyettesítő-arany konverzió „végérvényes” felfüggesztése a költségvetés kiadási többlet (a költségvetési deficit) banki (monetáris) finanszírozását korlátozó jogi szabályozást, az aranyfedezet kötelezően előírt mértékét megszüntette. Az ellenkező oldalú megközelítés kiindulópontja a gazdasági világválság ismétlődését megakadályozó szándék lehetett. Ha a foglalkoztatottság növeléséhez és a gazdasági recesszió korlátozásához az aggregát kereslet növelése a megfelelő eszköz, akkor az állam a költségvetési kiadás növelésével avatkozhat be. A kiadási többlet adóból nem, csak spekulációs célú megtakarításokból, vagy annak részleges hiányában pótlólagos pénzteremtéssel finanszírozható, amit viszont az aranyfedezethez kötött pénzteremtési szabály feleslegesen nehezít. Ha felesleges, akkor el lehet és célszerű is eltörölni. Az oksági összefüggés létének vagy hiányának különösebb társadalmi-gazdasági jelentősége nincs, ezzel együtt az utóbbi irányú kapcsolat melletti érv talán erősebb.

            A Keynes-i elméletből és gazdaságpolitikai ajánlásból adódó pénzügypolitikai dilemma a költségvetési politika vagy monetáris politika közötti választás.[6] A Keynes-i költségvetési politika az állam stabilitási feladatához államháztartási hiányt igényelt. A Friedman-i monetáris politika stabilitási felfogása, az államháztartási hiány szükségét és lehetőségét tagadta, de a jegybank működését is szabályozta, a pénzteremtés ütemét egy előre bejelentett gazdasági változóhoz fix mértékkel megkötötte. A két pénzügypolitikai eszköz mögött az elméleti nézeteltérés éles, de az eszközhasználatnál már az elméleti kifejtés is kölcsönösen megengedő, és a gyakorlati kivitelezés még inkább közelíti egymást.

            Keynes és a keynesiánusok szerint a gazdaság instabil, mert a magángazdaság, azon belül különösen a magánberuházás ciklikus. A monetaristák, élükön Friedmannal azt vallják, a magángazdaság saját törvényei szerint alapvetően stabil, az instabilitást a téves és rosszul időzített kormányzati beavatkozások okozzák. Különböző kiindulópontból, eltérő feltételekkel működő modelleket szerkesztettek a két iskola képviselői.

            Keynes szerint az általános túltermelési válság lehetősége a Say-dogma alapján szükségszerű, a válság a Say-dogmának megfelelő gazdaságpolitika eredménye. Keynes téves feltételezésnek tartja, hogy a rugalmas kamatláb a beruházások és a megtakarítások, a rugalmas árak és bérek pedig az áruk kereslet-kínálati egyenlőségét annak felbomlását követően rövid idő alatt helyreállítják, így a recesszió el sem kezdődik, vagy ha igen, akkor az gyorsan véget ér. Keynes szerint a kamatláb rugalmasságát az abszolút likviditás preferencia korlátozza, míg a bérek negatív rugalmasságát a munkavállalók ellenállása akadályozza. A recesszió és az általános túltermelési válság kialakulását csak az aggreált kereslet szinten tartása vagy növelése akadályozhatja meg. Az aggregált kereslet domináns eleme a háztartások jövedelme, mert egyrészről a háztartások fogyasztása meghaladja a termelő szektor „fogyasztását” (a beruházási keresletet), másrészről a háztartások kereslete az a végső kereslet, amihez a beruházási kereslet utólag és késleltetve igazodik.

            A háztartások jövedelme és megtakarítása függ a foglalkoztatottságtól (a munkanélküliség növekedése a háztartások jövedelmét csökkenti), a foglalkoztatottság alakulására viszont a fogyasztási javak és szolgáltatások, valamint a beruházási javak kereslete hat. A foglalkoztatottság növekedését azonban a munkanélküliség természetes rátája (ami a teljes foglalkoztatottság elfogadása esetén akár nulla is lehet), a beruházások növekedését az abszolút likviditási preferenciából adódó likviditási csapda korlátozza vagy akadályozza. A megoldás – állítja Keynes – csak a kereslet növelése lehet, amit a fogyasztási határhajlandóság mértékétől függő multiplikatív hatás megsokszoroz. Az adócsökkentés (recesszió alatt az adóbevételek már automatikusan is visszaesnek) a háztartások és a magángazdaság keresletét növelheti, de annak mértéke a fedezeti elv igénye miatt nem lehet elegendő, csak a bevételeket meghaladó kormányzati kiadások növelése emelheti kellő mértékben a piaci keresletet. A konjunktúra állapotához igazodó fiskális politika a költségvetési mérleg egyenlőség helyett az újratermelési ciklusnak megfelelő váltakozó negatív és pozitív egyenleget igényel. Recesszió esetén az aggregált kereslet növeléséhez szükséges és nem helyettesíthető eszköz a költségvetési deficitfinanszírozás.

            Keynes első kritikusa Hayek volt. Már az Általános elmélet írása közben rendkívül élénk levelezést folytattak a keynesi kategóriákról és a Keynes által mellőzött osztrák iskola eredményeiről (Wapshott, 2014). Az apró részleteket is érintő vita – főleg Keynes részéről – ironikus, néhol már gúnyos stílusban folyt – de Keynes gondolkodását és a leírt elméletét észrevehető mértékben nem befolyásolta. Nem ismert, hogy Hayek célja csak az osztrák iskola integrálása volt, vagy a német fenyegetés már rémisztő asszociációra késztette. Felfogása szerint a fiskális politika kiterjesztés az állam hatalmát növeli, ellenőrzését korlátozhatja, a korrupciót segítheti. Hayek Út a szolgasághoz című könyvében (Hayek, 1991) elutasítja a kormányzati beavatkozást a magángazdaságba, mert az totalitarizmushoz vezet.

            A Keynes-i elméletre épített keynesiánus közgazdaságtan fő kritikusa és elutasítója a monetarizmusnak nevezett, Friedman nevével fémjelzett iskola. Friedman más gazdaságpolitikát akart, ami a keynesianizmus alapját képező Keynes-i elmélet bírálatával kezdődött, elutasításával folytatódott és közelítésével végződött.

            Friedman szerint 1. a merev árak és bérek feltételezése indokolatlan; 2. ha rövid távon még nem, de hosszú távon teljes foglalkoztatottság mellett is lehet egyensúly; 3. abszolút likviditási preferencia nincs és a pénz forgási sebessége általában stabil (Friedman, 1986. 113-127. oldal). A Keynes-i feltételek kizárása esetén a korai mennyiségi pénzelméletből levezetett pénzkereslet-elmélet alapján a fiskális politika helyett a monetáris politika lehet a főszereplő. A monetáris politika – Friedman szerint – egy rövid perióduson túl nem képes a kamatláb és a munkanélküliségi ráta rögzítésére, továbbá a nominál mennyiségeken keresztül a reál nemzeti jövedelem szintjét és növekedési ütemét, a reál pénzmennyiséget és növekedési ütemét szabályozni. Képes viszont a valutaárfolyamot, az árszínvonalat, a nemzeti jövedelem nominális szintjét, a jól definiált pénzmennyiséget, vagy azok nominális mennyiségeinek a változási ütemét rögzíteni (Friedman, 1986. 232. oldal). A monetarizmus újdonsága a monetáris politika felsorolt képességeire épített gyakorlat. A jegybankok (a monetáris hatóságok) egyrészt csak olyan mennyiségeket választhatnak, amelyeket képesek szabályozni (jól definiált árszínvonal vagy pénzmennyiség, valutaárfolyam), és olyanokat nem, amelyeket képtelenek (kamatláb, munkanélküliség), másrészt a nagyobb kilengéseket el kell kerülniük. A jegybankok általában jó irányba mozdulnak (bár nem mindenkor), de gyakran túl későn és a késleltetés csökkentéséért túlzott mértékben avatkoznak be. Friedman szerint a megoldás, a jegybankok szuverén döntésének a korlátozása. Az iránymutatóként kiválasztott pénzügyi aggregátum növekedési ütemét kell előre meghatározni, nyilvánosságra hozni és rögzíteni (Friedman, 1986. 236-237. oldal). Ha a jegybank korlátozza önmagát (lényegében nem csinál semmit), a gazdaságot nem zavarja és a kellő mennyiségű pénz a gazdaság harmonikus működéséhez a „kedvező légkört” megteremti (Friedman, 1986. 238. oldal).

            Keynes csak a fiskális politikát, Friedman csak a monetáris politikát ajánlja a követendő gazdaságpolitika eszközének. Mindkét érvelés a saját feltételrendszer keretei között hibátlan.

            Keynes szerint a fogyasztást meghatározó döntés a megtakarítási formáról hozott döntést megelőzi. A két döntés egymástól független, mert míg a reáljavakon és a pénzügyi eszközön belül magasfokú, a reáljavak és a pénzügyi eszközök két csoportja között alacsony fokú a helyettesíthetőség. A jövedelemtől függő fogyasztást a fogyasztási függvény, megtakarítást a megtakarítási függvény meghatározza. A megtakarítás készpénz és értékpapír (hosszúlejáratú fix kamatozású állampapír) formájú lehet, megosztásuk a likviditási függvény alapján a várható kamatlábtól függ. A Keynes-i logikai rendszerben a monetáris politika reálgazdasági hatása gyenge. Ha jegybank monetáris expanziós célból nyílt piaci műveletekkel értékpapírt vásárol, az értékpapírok árfolyama emelkedik és a kamatláb csökken. Az értékpapír árfolyamok emelkedése és a kamatlábak csökkenése a likvid értékpapírtól kezdődően a kevésbé likvid értékpapírokig fokozatosan terjed, míg végük a vállalati beruházásokat finanszírozó részvényt eléri. De a döntési sorozat azok után kezdődik, amint a fogyasztási függvény alapján a megtakarítás nagysága eldőlt. Ráadásul – a keynesi felfogás szerint – a beruházási kereslet a kamatláb változásaira kevésbé, a piaci várakozásokra erősebben érzékeny.

            A monetarista felfogás a Keynes-i ellentéte. A piaci szereplők nem külön a fogyasztás mértékéről és belső arányairól, majd ezt követően ismét külön a megtakarítás formáiról döntenek, hanem egyidejűleg, együtt a vagyonuk haszonmaximalizálására törekednek. A határhasznok arányában változtatják a keresletet a fogyasztási javak piacán, a részvénypiacon, a likvidebb értékpapírpiacokon és tartják a kényelmet biztosító készpénzt a pénztárukban. Ha a jegybank expanzív monetáris politikát folytat és értékpapírt vásárol, az értékpapírok árfolyama emelkedik, a kamatlábak csökkennek. A piaci szereplők vagyonuk értékpapír állományát csökkentik (eladják), a pénzkészlet nő, a pénz határhaszna a reáljavakéhoz képest csökken, ezért a kamatlábtól közvetlenül nem függő részvény és a reáljavak iránti kereslet emelkedik. A monetarista felfogás alapján a monetáris politika piaci hatása közvetlenebb, ezért gyorsabb és erősebb a reálszférára, így a beruházásokra mint ahogy a keynesiánusok feltételezték.

            A két logikai rendszer működési folyamatában a transzmissziós mechanizmus közötti különbség a pénzkereslet kamatrugalmasságának az eltérő felfogásából adódik. Ha a pénzkereslet kamatrugalmassága nagy, akkor a pénzkészlet és az értékpapírok közötti helyettesítési igény erős, míg alacsony kamatrugalmasságnál a pénz és az értékpapírok közötti helyettesítési igény gyenge. Az előbbi esetben a keynesi, az utóbbinál a monetarista felfogás áll a gyakorlathoz közelebb.

            A pénzkereslet kamatrugalmassága helyhez és időhöz kötötten meghatározható, ha a pénz és a kamatláb fogalma egyértelmű, a megfelelő statisztikai adat hozzárendelhető. A pénz pénzelméleti, a pénztömeg statisztikai fogalom. A pénz nemcsak forgalmi és fizetési eszköz, hanem a megtakarítás (felhalmozás) eszköze is. A pénz fogalma szűkebben és tágabban is meghatározható a megtakarítási eszközök likviditásától (lekötési idejüktől) függően. A szűkebb pénzfogalom pénzkeresleti kamatrugalmassága nagyobb, a tágabb pénzfogalomé kisebb, mert a kamatváltozás elsősorban a pénztömegen belül, annak különböző formái között okoz átrendeződést. A kamatlábak kiválasztásánál a lejárati idő befolyásolja az eredményt. A hosszú lejáratú állampapír kamatlába alapján nagyobb kamatrugalmasság várható, a rövid lejáratú értékpapírnál kisebb, mert a rövid lejáratú kamatlábak egy átlagérték körül jelentősebb mértékben folyamatosan ingadozhatnak.

            A Keynes-i (keynesiánus) és a Friedman-i (monetarista) elmélet külön-külön a célok és az eszközök egyoldalú megközelítése. Friedman monetarizmusa nem szuverén elmélet, hanem az Általános elmélet kritikája és pontosítása, végeredményükben majdhogynem egybeolvadnak. Friedman szerint a költségvetési politika a gazdaságra, konkrétabban: a nemzeti jövedelemre, a beruházásokra, a foglalkoztatottságra nem hat. Ha a költségvetési hiányt (deficitet) a magángazdaságtól felvett kölcsön finanszírozza, akkor többletkereslet nincs, mert a kormány többletkiadása a kölcsönnyújtók vagy más kölcsönfelvevők kiadáscsökkentését pótolja. Ha a deficitet pénzteremtés finanszírozza, akkor többletkereslet lesz, de az már nem a költségvetési politika, hanem a pénzteremtés jóvoltából a monetáris politika eredménye (Friedman, 1970). A két látszólag egymásnak ellentétjét mutató nézetrendszer így azonos végeredményhez vezet, az eltérés formális, a vita definíciós jellegű lett.

            Amíg a monetaristák a Keynes-i elmélet egyoldalúságát bírálták és a mennyiségi pénzelmélet megújításával a fiskális politika mellé egy kevésbé aktív jegybanki monetáris politikát kapcsoltak vissza, addig a „közösségi választás” elnevezésű újabb elmélet képviselői Keynes elméletének az általános jellegét hangsúlyozzák és az abból adódó gazdaságpolitikai ajánlást, mint kizárólagos gazdaságpolitikai eszközt elutasították.

            Miért aszimmetrikus a költségvetési politika? – teszik fel jogosan a kérdést a közösségi választás elméletet képviselők (Olson, 1987; Stiegler, 1989; Buchanan, 1992). Ha dekonjunktúrában a recesszió korlátozásáért az összkeresletet növelni kell, és annak eszköze a költségvetési deficitfinanszírozás, akkor konjunktúrában az összkereslet visszafogásával a költségvetési szufficit elérhető, ami az évenkénti költségvetési deficitek halmozódásából adódó államadósságot csökkenti, ideális esetben megszünteti. A válasz egyszerű. Költségvetési egyensúlyból kiindulva a többletet a kormány adóemeléssel és/vagy kiadáscsökkentéssel érheti el. A döntés sokaknak közvetlen gazdasági és politikai hátrányt okoz. Ezzel szemben a deficitet okozó adócsökkentés vagy/és kiadásnövekedés közvetlen és rövid távú előnyökkel jár, míg az évenkénti deficitekből felhalmozódó államadósság hatása – még ha az hátrányos is – közvetett és hosszabb lejáratú. Az államadósságot csökkentő vagy megszüntető költségvetési többlet adóemelést és/vagy kiadáscsökkenést igényel. Mindkét irányú kormányzati döntés gazdasági és politikai hátrányt okoz, vállalása felmérhetetlen politikai kockázatokkal jár.

            A költségvetési aszimmetria még nem a Keynes-i elmélet, hanem a Keynes-i elméletből levont kormányzati döntések bírálatának a bizonyítéka. Olson elismeri, hogy az 1930-as években a Keynes által is javasolt összkereslet növelése a kényszerű munkanélküliség csökkentéséhez célszerű és hasznos intézkedés volt. A deflációt akadályozta, a rugalmas árakat megemelte, ezáltal a ragadós (merev) nominális árakat relatíve csökkentette. A kamatlábak mélypontra csökkentek, az emberek egy része nagy tömegű készpénzt halmozott fel, ezért a pénzmennyiség helyett a kormányzati kiadások növelésére volt szükség (Olson, 1987. 354-355. oldal). Az 1970-es években viszont a munkanélküliség csökkentésére ajánlott költségvetési élénkítés a növekedés helyett az értelmetlen inflációt gerjesztette és kiváltotta egy új gazdasági jelenség, a stagfláció megjelenését.

            Olson szerint a Keynes-i elmélet hibája a ragadós bérek és árak feltételezéséből következik. Sem Keynesnek, sem a keynesiánusoknak nincs magyarázata a ragadósságra, a ragadósság ellenére mégis bekövetkező változás okára és folyamatára, továbbá mi okozza egyes árak ritka és lassú változását. Az új elmélet a kínálati árakat meghatározó elosztási koalíciókra épül, amelyeket a külön érdekeket szolgáló törvények és szabályok eltörlésével, a szigorú trösztellenes törvényekkel, a hallgatólagos megállapodások felszámolásával lehet megakadályozni. Az elosztási koalíciók nélkül kompetitív szint feletti árak és bérek nem alakulhatnak ki, így megfelelő monetáris és költségvetési politikával és szilárd intézményekkel a rövid ideig tartó és erőteljes visszaesés a gazdasági konfliktusokat megoldja (Olson, 1987. 361-367. oldal). Nincs szó sem a költségvetési hiány tagadásáról, sem az évenkénti ismétlődés szükségességéről. Ha kell, a költségvetési hiány célszerű pénzügypolitikai eszköz, ha lehet költségvetési többlettel az államadósság csökkenthető. Helytől és időtől független általános szabály lehetősége és szükségessége nem bizonyítható.

Igazságos adó(rendszer) vagy etikus adózó?

Az egyenlő haszonáldozati elvre épülő méltányosság (igazságosság) értelmezése nem egyértelmű, abból háromféle adózási szabály is levezethető. Az igazságos adórendszer keresése helyett az adózók etikus viselkedését indokolt célul kitűzni és elvárni. Az etikus adózást ösztönözheti, az adózási hajlamot erősítheti az egyéni és a családi adóbevallás titkosságának az eltörlése, a korrupcióval együtt járó készpénzforgalom korlátozása, az adóparadicsomok és az offshore területek fokozatos megszüntetése.

Rövid elmélettörténeti áttekintés

Az államháztartással és a szűken vett adórendszerrel foglalkozó szakirodalom az adórendszer alaptulajdonságait lényegében azonos módon, de mindenképpen hasonlóan írja le. Legfeljebb a sorrend és az egyes kritériumok szűkebb vagy tágabb kifejezésében található eltérés. Stiglitz (2000) öt alaptulajdonságot sorol fel. Az adórendszer legyen gazdaságilag hatékony, egyszerű és olcsó, rugalmas, a közkiadások társadalmilag elfogadott méretéhez igazodó, valamint igazságos.

     Az adórendszer tulajdonságai közül legkorábban az igazságosság, a méltányosság igénye fogalmazódott meg. Adam Smith-szel szemben két szerzőt szoktak gyakrabban említeni, Montesquieu (1833) és Say (1803) véleményét, akik az igazságosságra hivatkozva a progresszív adó mellett érveltek. Adam Smith véleménye megosztó, attól függően, hogy a progresszív adó melletti vagy elleni álláspontot akarják igazolni, róla egymással ellentétes felfogások találhatók. Jellemző a pénzügytan elméleti klasszikusának számító francia szerző (Leroy-Beaulieu, 1879) leírása, aki kategorikusan elutasítja, hogy Adam Smitht úgy értelmezzék, mint aki a progresszív adó híve lett volna. A magyar közgazdasági irodalomban elsők között említi az adóteher igazságos megosztásának igényét Balás Károly, habár mindvégig az igazságosság jelzőt idézőjellel használja.

     A XX. század utolsó két évtizedében a közpénzügyek és az adóelmélet meghatározó személyei, Musgrave (1984) és Stiglitz (2000) az igazságosság és a méltányosság követelményét, mint az adórendszerrel szemben támasztható egyik kritériumot szinonimaként használják. Széleskörű az egyetértés, hogy az alaptulajdonságok egyike, a méltányosság, még elméleti szinten sem egyértelmű, amit a horizontális és a vertikális méltányosság megkülönböztetés nem javít. Jellemzi a probléma megoldatlanságát Stiglitz véleménye, aki majd egyoldalas „laza csevegés” után úgy zárja a „Milyen módon segíthetik a közgazdászok az igazságosságról folytatott eszmecserék tisztázását?” című alpontot, hogy megkülönböztethetők azok az esetek „amikor az igazságosság fogalma egyszerűen csak egy csoport önérdek-követésének elfedésére szolgál, az olyan esetekről, amikor ésszerű erkölcsi és filozófiai álláspontok hatnak az egyéni igények mögött.” (Stiglitz, 2000. 420. oldal)

Lehetséges, hogy a méltányosság, az igazságosság, a tisztességesség (mindhárom fogalmat azonos értelmezésben, szinonimaként használva) piacgazdasági kategóriához nem kapcsolható fogalom és helyette más irányból, másfajta felfogásban lenne célszerű a társadalmi érdeket közelíteni?

Egyenlő haszonáldozat elve – három eltérő értelmezési lehetőség

Az igazság, az igazságosság talán a legszebb szavak egyike, feltehetően minden egyes ember érzelmileg kötődik e szóhoz. Jelentése, tartalma az értelmező szótárak szerint is többféle lehet, az egyén érzelmi közelítéséből adódó értelmezés viszont még nyelvészeti szempontból azonos jelentésen belül is sokféle lehet. Nem bizonyítható, ennek ellenére kellő óvatossággal kijelenthető, hogy a gazdaság működésére, a gazdasági rendszer elemeire az igazságosság fogalma nem terjeszthető ki, vagy ha úgy jobban tetszik, kiterjesztése nem célszerű.

Az igazságos adó(rendszer) értelmezésében a hagyományokhoz ragaszkodó kiindulópont a közteherviselőképesség lehet. Az elmélettörténet áttekintése alapján megfogalmazott állítás szerint „Az egyetlen globálisan is érvényesíthető igazságossági ismérv a közteherviselőképesség (egyenlő haszonáldozat) elve.” (Balogh, 2013) Igen ám, de a tömör megállapítást folytatnunk kell Brümmerhoff német közgazdász véleményével, aki szerint az egyenlő haszonáldozat elvéből háromféle adózási szabály is levezethető[7]. A háromféle szabály rendkívül eltérő mértékben érinti az adózókat. Legyen

     U(Y) – a jövedelem hasznossága

     U(Y-T) – az adózás utáni jövedelem hasznossága

Az egyenlő abszolút haszonáldozat szerint

     U(Y) – U(Y – T) = konstans

akkor akár az egyösszegű adó vagy az egykulcsos adó is indokolt;

Az egyenlő relatív haszonáldozat szerint

 = konstans

akkor az egykulcsos vagy a progresszív adó a célszerű közelítés (Cullis John-Jones, 2003).

Az egyenlő határhaszon-áldozat szerint

     U’(Y – T) = konstans

akkor a progresszív jövedelemadó a jobb közelítés.

Látható, az egyenlő haszonáldozat elve háromféle módon értelmezhető, ami legalább három adózási technikát is megenged.

     Egy konkrét adónál ily módon az igazságosság elve értelmezhetetlen. Feltételezhető lehetne, ha egy-egy adófajtánál ugyan nem, de az adók összességénél az értelmezés már lehetséges, azaz egy konkrét ország konkrét adórendszere az igazságosság kritériumának megfelelhet. Ezt a feltételezést is el kell vetnünk, mert az adóalanyok adófajtánkénti fizetési kötelezettsége az adórendszer összeállításakor nem ismert, és az egy adóalany – egy adófajta eset nem ritka. (Magyarországon 2014-ben illetékek nélkül 55 adófajta létezik.) Az egyenlő haszonáldozat elvére épített igazságossági kritérium az egyes adófajtára vagy az adórendszer egészére (az adófajták összességére) vonatkozhatna, de a többes értelmezési lehetőség nem ad egyértelmű választ.

     Ha háromféle értelmezés is megengedhető, dönteni kellene, melyik az igazságos (vagy igazságosabb) irány. Elméleti szintű döntés lehetetlen, ennek hiányában viszont a gyakorlatban az egyéni és a csoportérdekek a meghatározóak.

     Ha egy-egy konkrét adófajta, valamint az adórendszer egésze az igazságosság alapján nem minősíthető, más lehetőség híján az adóalanyra lehet és kell a társadalom érdekét kifejező, annak megfelelő kritériumot megadni.

     Adóalany lehet az egyes egyén (állampolgár), a család (a háztartás) és a különböző formájú társaság. Az adófizetési kötelezettséget a gyakorlatban jogszabály írja elő[8]. Nem irreális feltételezés, hogy a jogszabályban rögzített adók összessége (az adórendszer) egyértelműen megfogalmazott utasítás az adózó részére az adófizetési kötelezettség megállapításához, az adó bevallásához és megfizetéséhez. Röviden és egyszerűbben, az adózó vagy annak képviselője a fizetendő adó összegének kiszámítására képes. Feltételezhető továbbá, hogy az államháztartás tervezésekor az állami költségvetés összeállításánál a fedezeti elv érvényesül, azaz – figyelembe véve a költségvetési egyenleg megcélzott nagyságát – a parlamentnek benyújtott majd elfogadott adótörvények a kiadások finanszírozásához szükséges bevételeket biztosítják.

     Ha a reálgazdasági, a jövedelmi és a fogyasztási előrejelzések az elfogadható hibahatárokon belül megközelítik a tényadatokat, az adófizetésre kötelezett magánszemélyek, háztartások és társaságok adófizetési „hajlamától” függ a bevételek tényleges nagysága, valamint az államháztartás valós pozíciója.

     Változtatható-e az adózási „hajlam”? Ha igen, akkor annak erősítése a társadalom és a gazdaság érdekében a legfontosabb pénzügypolitikai célként kijelölhető. Ha nem, új fogalmakra épülő új rendszert kell kitalálni. Az országonként eltérő „hajlam” megfigyelhető léte a változtatást, azon belül az erősítést nem zárja ki, hanem megengedi. Ha a lehetőség adott, meg kell találni és alkalmazni azokat az eszközöket, amelyek az adóalanyok adózási „hajlamának” erősödését ösztönzik.

Igazságos adórendszer keresése helyett etikus adózókat

     A hosszadalmas bevezető után, az ösztönzésre alkalmas eszközök ajánlása előtt megkerülhetetlen a gyakorlat számára feltehetően másodlagos kérdés, miként közelíthető, értelmezhető az „elfogadható adózási hajlam” kifejezés. Miként a gazdaság mind szélesebb körében – beleértve a pénzügyek egészét – alkalmazzák az etikus megközelítést, megmagyarázhatatlan lenne a körből az adózás kihagyása. A régmúlt etikai gondolkodói, elsősorban Kant alapján[9] újrafogalmazott definíció az adózókra is elfogadható: etikus a szabad ember akaratából következő szolidáris és racionális cselekvés, figyelemmel a javak és az idő korlátozottságára (Bánfi A., 2013). A definícióból két jelzőt érdemes az etikus adózó kapcsán kiemelni. Szolidaritás olyan adózók mellett, akik alacsonyabb jövedelmükből kevesebb adót fizetnek (munkanélküliek, nem munkaképesek), mint amennyi a társadalmi közös fogyasztás (különösen az egészségügyi és az oktatási fogyasztás) arányából adódna. A racionalitás a pillanatnyi érdeken túlmutató hosszabb távú szempontok mérlegelése és elfogadása (a szegénységet mérséklő újraelosztás segíti a közbiztonság fenntartását, így a biztonság növeléséhez többletforrás adóemeléssel nem szükséges).

Az etikus adózó a jogszabályt alkotó szándéka szerint gondolkodik, a jogszabály alapján cselekszik. Az etikus adózó fogalmi köréből kizáródik az adóelkerülés, az adóoptimalizálás. Az adótanácsadók igénybevételét a bonyolult adórendszer indokolhatja, de semmiféle érv nem szólhat amellett, hogy az adótanácsadók ne az etikus adózókat, hanem az adókikerülőket, az adóoptimalizálókat segítsék.

Az adózók adómorálját javítani, etikus adózókká tenni nem egyszerű, de nem is megoldhatatlan feladat. Néhány általános szempont:

• A lehető legegyszerűbb adórendszert kell kialakítani. A létező adórendszerek nem csak bonyolultak, hanem fölöslegesen bonyolultak. Az állam funkcióit, de legalábbis annak egy részét az adórendszeren keresztül kívánja elérni, ezért a fedezeti célon kívül más célokat is beépítenek (Kürthy, 2010). Mindez nem szükségszerű, mert az etikai, a méltányossági, a gazdaság növekedését célzó megfontolások kiadási oldalról is elérhetők.
• A számviteli rendszer egyszerűsítésével egyrészt a kreatív könyvelés lehetőségét kell korlátozni, másrészt a mikro- és kisvállalkozások könyvelési kötelezettségét az átalányadózás kiterjesztésével lehetne minimalizálni úgy, hogy az csak az adózás ellenőrzését biztosítsa.
• A nemzeti adórendszerek nemzetközi összehangolása korlátozná az adóarbitrázs lehetőségét. Ha az egyes országok nemzeti adórendszerüket egyszerűsítenék, a kevesebb adófajta adóalapjának a meghatározását, az adókulcsok nagyságát, a kedvezmények és a mentességek körét úgy közelíthetnék egymáshoz, hogy a fedezeti elv érvényesüljön, és az adóverseny mérséklődjön.
  

Konkrét javaslatok az etikus adózás ösztönzésére

Az adózó adómorálja elsősorban a többi adózó adófizetési hajlandóságától függ, ezért az egyéni és a családi adóbevallás (adófizetés) titkosságának az eltörlése az adófizetési hajlandóságot javítaná.

Általános esetben az egyén (állampolgár) saját és családja fogyasztását adózott munkajövedelméből, vagy/és adózott tőkejövedelméből, vagy/és adómentes állami juttatásból (családi pótlék) , vagy nyugdíjból finanszírozhatja. Egy adott időszak lakossági jövedelmének a fogyasztásra el nem költött része a lakossági megtakarítás, amely egy későbbi időszakban szintén fogyasztásra felhasználható.

Az adózók köre és a befizetett adótömeg növekszik:

• ha a meglévő munkahelyeken a nem legálisan (feketén) foglalkoztatottakkal munkaszerződést kötnek (fehéredés);
• a meglévő munkahelyeken a legálisan foglalkoztatottak teljes jövedelme (munkabér + egyéb jövedelme) legalizálódik;
• az adásvételi ügyeltekben a fizetés számla (nyugta) ellenében történik.

Mindhárom esetben a szigorúbb ellenőrzés javíthat, viszont ezzel együtt az ellenőrzés költségei nőnek, az etikus adózókat az ellenőrzések gyakoriságának növekedése zavarja.

Feltételezhető és a bevezetést követően igazolható vagy cáfolható, hogy az adófizetési hajlandóság növelésének a legerősebb és a legkevésbé költséges eszköze a nyilvánosság lehet, amit az egyéni adózók titkosított adóbevallásának és adófizetésének a nyilvánossá tételével lehet elérni. Az adótitok feloldása és az adózó éves adófizetésének közismerhetősége nem egy új jelenség lenne, az adótitok nem túl régóta létezik hazánkban. 1945-ig a virilisták (a legnagyobb adófizetők) voltak a helyi önkormányzatok képviselői, akik a legnagyobb mértékű egyenes adót fizetők meghatározott köréből lettek megválasztva (Vörös, 1979.). Az adótitok feloldása természetesen nem a virilizmus visszaállítását jelentené. A nemesi előjogokban gyökeredző vagyoni előjogok fenntarthatatlanok, de a nyilvános adóbevallást nem kell a titkosított adóbevallással felváltani.

A legális vagyon örökösödéssel és az adózott jövedelem el nem fogyasztott hányadából képződhet. Ha az adózott jövedelem megismerhető, az egyének és a családok vagyoni növekedésének a forrása is ismertté válik. Ebben az esetben nem lehetne a vagyon és az ingatlanadó mellett sem úgy érvelni, hogy az a nem adózott jövedelmekből képződött vagyonok utólagos adóztatása.

Az etikus adózás és a korrupció

Az etikus adózás fogalma a legszorosabban kötődik a korrupcióhoz, abban az értelemben hogy az egyik a másikat kizáró fogalom. A korrupció magyarul megvesztegetés, „Olyan hivatali, közéleti, politikai, erkölcsi állapot, amelyben a megvesztegetés gyakorlata, a megvesztegethetőség szelleme általánosan elterjedt.” (A magyar nyelv értelmező szótára, IV. kötet, 344. oldal.). Mivel a korrupció hivatali, közéleti, politikai szereplőkhöz kötődik, akik a megvesztegetettek, cselekedetük mérlegelés nélkül büntetőügy, következésképpen a korrupció szükségszerűen adócsalás is, mert a korrupcióból eredő jövedelem adóalap nem lehet. Vagyis a korrupció mindenkor kettős bűntény, csalás és adócsalás. A csalás feltárása és bizonyíthatósága nélkül az adócsalás felderíthetetlen, ezért a korrupciót kell az összes lehetséges eszközzel korlátozni.

A korrupció ellenes küzdelemről számtalan vélemény hangzott és hangzik el szóban és írásban. Minden kormány, az állami ellenőrző intézmények, politikusok, kormányzati tisztviselők küzdenek a korrupció ellen, legalábbis verbálisan, az eredmény a szakértői vélemények szerint gyenge, ami a cselekvés vagy a cselekvés hatékonyságának a hiányára utal. Ha a megvesztegetést jogi eszközökkel nem vagy nem elfogadható mértékben lehet megszüntetni, a megvesztegetés lehetőségét biztosító feltételrendszert kell alkalmatlanná tenni, de legalább gyengíteni.

A korrupció tipikusan pénzmozgással együtt járó illegális tevékenység. A korrupciós ügy szereplőinek érdeke a pénzügyi művelet megtörténtét bizonyítani képes banki számlaátutalások helyett a készpénzes fizetés. A pénzforgalom készpénzigénye, a pénztömegen belüli jelentős készpénzállomány feltételezhetően a korrupció készpénzigényével is magyarázható (Raciborski-Kürthy, 2010).

Ma már a készpénz nélküli fizetési forgalom széleskörű kiterjesztésének technikai korlátai nincsenek. Az egyének jövedelme bankszámlára érkezik (érkezhet), az egyén bankszámlájáról mások (egyének, közüzemek, intézmények) számlájára a bankfiókból, elektronikus úton otthonról is utalhat, kártyával a kereskedelemben, a szolgáltatóknál fizethet. A készpénz nélküli fizetés széles körben elterjedt, ha kizárólagosságának technikai korlátai ma már nincsenek, a készpénzforgalom szűk körű fennmaradását csupán praktikus szempontok indokolják. Mi lehet az oka és a magyarázata a gazdaság „normális” készpénzigényét jelentős mértékben meghaladó forgalomban lévő készpénztömegnek? A „fölös” készpénztömeg egyik hányadát az adókikerüléssel és a korrupciós, valamint a korrupció „mentes” adócsalással összekapcsolható rejtett gazdaság igényli, a másik része a köztörvényes illegális piacok (prostitúció, kábítószer-, fegyverkereskedelem) forgalmával magyarázható.

Ha a kereskedelemben (az áruk és a szolgáltatások piacán egyaránt) a készpénzfizetések tranzakciónkénti összege felső limithez kötött, a banki pénztárak ügyletenkénti készpénz ki- és befizetései korlátozott mértékűek, a korrupció „finanszírozásához” szükséges pénztömeghez képest készpénzhiány lép fel, ami – bármennyire is abszurdnak tűnik a következtetés – a korrupciót akadályozza, azaz korlátozza.

A készpénzigényt természetesen a külföldi valuta is kielégítheti, a helyettesítéssel együtt járó átváltás azonban a korrupcióhoz kapcsolódó tranzakciókat bonyolultabbá és veszélyesebbé teheti, így legalább korrupciót visszafogó hatása még lehet. Az ideális változat az országok széles körére, de legalább a „megbízhatóbb” országok stabil valutáira kiterjedő készpénzforgalom-korlátozás lenne.

A készpénzes fizetési limit praktikus szempontok alapján meghatározható, tapasztalatok szerint módosítható, az infláció mértéke alapján időnként indexálható. Magyarországon (példaként említve) a minimálbér is javasolható limit lehetne.

Az adóparadicsomok és az offshore területek fokozatos korlátozása

Ha az adózó a gazdasági tevékenységéből adódó adókötelezettségét részben vagy egészben a tevékenység valódi helyszínén köteles teljesíteni, az adózók köre bővül, az állami költségvetés bevétele nő. Ideális esetben az adóparadicsomokban, az off-shore területekenbejegyzett cégek gazdasági tevékenységük valódi helye szerinti országokban adóznak. Ennek feltétele a mind szélesebb körű (teljes körű) nemzetközi egyetértés, majd a döntés és a cselekvés. A cselekvés kezdete és a folyamat befejezési közötti időtartam túl rövid nem lehet, mert az adóparadicsomokhoz és az offshore területekhez kötött hatalmas (szinte felbecsülhetetlen méretű) pénztömeg gyors ütemű mozgásának a kikényszerítése kiszámíthatatlan mértékű árfolyammozgásokat okozhat (Péli, 2010). Kevésbé ideális esetben – legalább a hazai mérték szerinti adókötelezettség és a külföldön befizetett adó különbözetét kelljen az adózónak a tevékenység valódi helyszínén teljesíteni. Adójogi szakértők álláspontja szerint a jelenlegi törvények alapján is kötelezhetők erre az adózók (Brother Layman, 2011).

Összegzés

A lehető legtöbb etikus adózó és a lehető legkevesebb adócsaló elérése a társadalom közös érdeke. A cél, ha nem is könnyen és gyorsan, de elérhető. Az adófizetési hajlandóság növelésének a legegyszerűbb és a legkevésbé költséges eszköze a nyilvánosság, ami az egyéni adófizetések titkosításának a feloldásával elérhető. Kevésbé egyszerű és gyors ütemű lehet a korrupció, a csalás és az adócsalás visszaszorítása. A korrupcióval együtt járó pénzmozgás banki számlák közötti átutalás helyett készpénzben történik, ezért a készpénzben fizethető összeg korlátozása a korrupciót akadályozza. A harmadik javasolt lépés régóta ismert területet érint. Az adóparadicsomok és az offshore léte sok országot hátrányosan érint, megszűnésük, de már a fokozatos csökkenésük is a hátrányokat mérsékli. Ha az elkövetkező belátható időszakban nem sikerül jelentős eredményt elérni, a közösségi kiadások hosszútávú finanszírozása megoldhatatlanná válik. A következmények kiszámíthatatlanok.

Fair tax (system) or ethical taxpayer?

An interpretation of fairness (equity) based on the equal sacrifice principle is not clear; three taxation rules can be derived from it. Instead of searching for a fair tax system, the ethical behavior of taxpayers should be set as target and expected. Ethical taxation can be encouraged and propensity to pay taxes could be reinforced by abolishing the secrecy of individual and family tax returns, setting restrictions on cash operations which are associated with corruption, and gradually eliminating the tax havens and offshore areas.

1. Brief theoretical history

Literature studying the general government and tax system in the narrow sense essentially describes the basic characteristics of the tax system in identical, but at least similar terms. Any differences are related perhaps to the order and the narrower or broader expression of the various criteria. Stiglitz (2000) lists five basic characteristics. A tax system must be economically efficient, simple and cheap, flexible, politically responsive and fair.

Of the characteristics of the tax system, probably equity, or fairness was the oldest requirement ever raised. Two authors are frequently opposed to Adam Smith: Montesquieu (1833) and Say (1803), who argued for progressive tax on the grounds of fairness. Adam Smith’s position divides the opinions depending on whether they intend to justify a pro or contra progressive taxation stance; contradictory ideas have formed about him. A typical position is the French author traditionally seen as a classic of the theory of finances (Leroy-Beaulieu, 1879) who categorically rejects any interpretation of Adam Smith as a promoter of progressive taxation. In Hungarian economic literature, the first to raise a demand for the fair distribution of the tax burden was Károly Balás, albeit he always used the term fair in quotation marks.

During the last two decades of the 20th century, the key personalities in public finances and tax theory, Musgrave (1984) and Stiglitz (2000) used the requirement of equity and fairness as a criterion of the tax system as synonyms. There is a broad consensus that fairness, one of the basic characteristics, is not clear even theoretically and this is not corrected by distinguishing a horizontal and a vertical fairness either. The fact that the problem is not solved is reflected in Stiglitz’s opinion who “lightly chats” through nearly a whole page when ending the sub-chapter “What economists can contribute to discussions of fairness”, stating that “we can attempt to distinguish those cases where the term “fairness” is used simply to cover up a group’s pursuit of self-interest from those cases where some reasonable ethical or philosophical position underlies individuals’ claims.” (Stiglitz, 2000. p. 420)

Is it possible that fairness, equity, righteousness (all the three terms used with a similar meaning, as synonyms) are terms which cannot be associated with any category in market economy and instead, the social interest should be approached from another direction, with another concept?

2. Equal sacrifice principle – three different interpretations

Justice and equity are probably among the most beautiful terms and every human can be assumed to have an emotional attitude towards them. Their meaning and substance according to the dictionaries can be various; but the interpretation based on the individual’s emotional approach can be diverse even within the same linguistic meaning. There is no proof to this extent, but we can cautiously state that the concept of equity cannot be extended to the functioning of economy and the elements of the economic system, or, as you choose, extending it to them is not advisable.

A traditional starting point in defining the fair tax (system) could be the ability to bear public burden. According to a claim phrased after a review of theoretical history, “the only globally applicable criterion of fairness is the principle of the ability to bear public burden (equal sacrifice)” (Balogh, 2013). True, but after this concise finding we should also bring up the opinion of the German economist Brümmerhoff, who suggests that three taxation rules could be derived from the principle of equal sacrifice¹. The three different rules affect taxpayers to extremely different extents. Take

U(Y) – utility of income

U(Y-T) – utility of income after taxes

According to the equal absolute sacrifice

U(Y) – U(Y – T) = constant

then the lump-sum tax or the single-rate tax is advised;

According to the equal relative sacrifice

 = constant

then the single-rate or progressive tax is the reasonable approach (Cullis John-Jones, 2003).

According to the equal marginal sacrifice

U’(Y – T) = constant

then the better approach is progressive tax.

Clearly the principle of equal sacrifice can be interpreted in three different ways which allow at least three different taxation techniques.

This causes the principle of equity to be meaningless in the case of a concrete tax. It could be assumed that the interpretation is possible taking taxes as a whole, albeit not in the case of individual tax types i.e. the concrete tax system of a concrete country could meet the equity criterion. This assumption must be rejected as well, because the liability of taxpayers by tax type is known when the tax system is established and it is not a rare thing to have one tax type associated with one taxpayer. (In 2014, Hungary used 55 tax types, duties not included.) The equity criterion based on the principle of equal sacrifice could refer to a certain tax type or the tax system as a whole (all the tax types), but the possibility of multiple interpretations offers us no clear answer.

If three different interpretations are possible, a decision should be made on which direction is the equitable (or more equitable) one. A theoretical decision is impossible, and in lack of one, the individual and group interests are the rules of the game in practice.

If a concrete tax type and the tax system as a whole cannot be judged based on the equity principle, in lack of other possibilities, the criterion which expresses the social interests and follows them can and should be defined for the taxpayers.

The taxpayer can be the individual (the citizen), the family (household) and the various forms of associations. In practice, tax liability is stipulated by law². It is not unrealistic to assume that the whole of statutory taxes (the tax system) is a clear instruction to the taxpayer to assess the tax liability, to declare it and to pay it. To put it briefly and more simply: the taxpayer or its representative can calculate the amount of the tax liability. It can also be assumed that as part of governmental planning, the state budget is prepared based on the sufficiency of funds principle i.e. considering the size of the targeted balance, the tax laws proposed, then adopted by the Parliament ensure the revenue necessary for financing the costs.

If real economy, income and consumption forecasts are close to the factual data within the acceptable margin of error, then the actual size of revenue and the real position of public finance will depend on the “willingness” of individuals, households and businesses obligated to pay tax to actually pay the tax.

Can the tax “willingness” be shaped? If yes, then strengthening it can be designated as the key financial policy goal for society’s and economy’s sake. If not, a new system based on new concepts must be invented. The possibility that “willingness” variable by country can be observed does not rule out that it can be changed and, in particular, strengthened, but rather allows it. If there is a possibility, then the tools facilitating the strengthening of the taxpayers’ “willingness” to pay tax must be found and applied.

3. Seek ethical taxpayers instead of seeking a fair tax system

After the lengthy introduction and before recommending the incentive tools, it is essential to tackle the aspect which is assumed to be secondary for practical purposes i.e. how the “acceptable taxpaying willingness” can be approached and interpreted. As the ethical approach gains more ground in economy, including finances as a whole, it would be unjustified to leave out taxation from its scope. The definition rephrased according to the bygone ethical philosophers, especially Kant³, is applicable to taxpayers, too: an ethical action is a solidary and rational action of the free man’s will, considering the limited nature of goods and time (A. Bánfi, 2013). Two attributes of the ethical taxpayer should be highlighted in this definition. Solidarity means solidarity with taxpayers who pay less tax from their lower income (unemployed, unable to work) than would result from the share in the common social consumption (especially health and education consumption). Rationality is the consideration and acceptance of long-term aspects which point beyond the momentary interests (redistribution attenuating poverty helps maintain public safety, so extra funds for increasing safety are not necessary).

An ethical taxpayer thinks according to the legislator’s intention and acts upon the law. The ethical taxpayer concept rules out tax avoidance and tax optimization. Employing tax consultants may be justified by a complex tax system, but there can be no argument for tax consultants’ aiding the tax evaders and tax optimizers instead of the ethical taxpayers.

Improving the taxpayers’ tax morale and changing them into ethical taxpayers is not a simple tax, but it is not impossible either. A few general aspects:

• The simplest possible tax system should be established. Existing tax systems are not only complicated, but unnecessarily complicated. The government intends to achieve its purposes, or at least part of them, through the tax system, so other goals besides having sufficient funds are integrated as well (Kürthy, 2010). All this is not necessary, because the ethical, the fairness, and economic growth aspects can be approached through expenditure too.
• Simplifying the accounting system must limit the possibilities for creative accounting; the accounting obligations of micro and small enterprises could be minimized by expanding the lump-sum tax so that it ensures only tax control.
• The international harmonization of national tax systems would limit the possibility of tax arbitrage. If various countries had simplified their national tax systems, the determination of the tax base of the fewer tax types, the size of tax rates, the scope of facilities and exemptions could be approximated so that the sufficient funds principle is enforced and tax competition is attenuated.

4. Specific recommendations for stimulating ethical tax-paying

4.1 The taxpayers’ tax morale depends primarily on the tax-paying willingness of the other taxpayers, therefore eliminating the secrecy of individual and family tax returns (tax payment) would improve tax-paying willingness.

Generally, individuals (citizens) can finance their own and their families’ consumption from their labor-income after taxes and/or capital income after taxes and/or tax-exempt government subsidies (family allowance) or pension. The part of the population’s income in a given period not spent on consumption forms the population’s savings which can be used later also for consumption.

The scope of taxpayers and paid tax volume increase:

• if employment contracts are signed with the illegal (undeclared) employees in existing jobs (whitening);
• the entire income of legal employees in existing jobs (wage + other income) is legalized;
• payment in sales transactions is executed based on an invoice (receipt).

All three cases can be improved by stricter control, but that would increase the cost of control; ethical taxpayers are inconvenienced by more frequent controls.

It can be assumed – and after implementation, it can be confirmed or refuted – that the strongest and least costly means to increasing tax-paying willingness would be publicity, which should be achieved by disclosing the confidential tax returns and tax payments of individual taxpayers. Declassifying tax secrets and the public disclosure of the annual tax payments of taxpayers would not be a new thing; tax secret has not been around for long in our country. Until 1945, the ‘virilists’ (the largest taxpayers) had been the representatives of local governments elected from a certain group of taxpayers paying the highest rate of direct tax (Vörös, 1979). Of course, declassifying tax secrets would not imply the restoration of virilism. Wealth-based privileges rooted in noble privileges cannot be sustained, but public tax returns should not be replaced by confidential tax declaration.

Legal wealth may be acquired by inheritance and the unconsumed part of income after taxes. If the income after taxes is known, the source of the individuals’ and families’ wealth accretion would be known. Such a system would leave no room for arguments for wealth and property tax as a subsequent tax on wealth accrued from untaxed income.

4. 2 Ethical taxation and corruption

The concept of ethical taxation is most closely related to corruption in the sense that they are mutually exclusive terms. Corruption in the Hungarian language means bribery; “An official, public, political, moral state in which the practice of bribery and the spirit of bribability are widespread.” (A magyar nyelv értelmező szótára, IV. kötet, p. 344 / Dictionary of the Hungarian Language, Volume IV, p. 344) As corruption can be associated with official, public or political personalities who are bribed, their actions are criminal cases requiring no consideration; consequently, corruption is always tax fraud, too, as the income derived from corruption cannot be part of the tax base. This means corruption is always a double crime of fraud and tax evasion. Without discovering and proving the fraud, the tax evasion cannot be discovered, therefore corruption must be limited with all the means possible.

Numerous opinions, both written and verbal, have been and are still voiced on fighting corruption. All governments, governmental control institutions, politicians, governmental officials fight corruption at least verbally; the results, according to the experts’ opinions, are feeble, which suggests the lack of action or inefficiency of action. If bribery cannot be eliminated completely or to a satisfactory level with legal means, then the circumstances which allow the possibility of bribery must be inactivated or at least diminished.

Corruption is an illegal activity generally involving cash operations. It is the interest of the participants of the corruption case to pay cash instead of bank transfers which can prove that the financial transaction has been executed. The demand for cash for the movement of funds and the significant volume of cash within the volume of funds can probably be explained by the demand for cash in corrupt practices (Raciborski-Kürthy, 2010).

Today, there are no technical limits to the broad expansion of cashless payment. Individuals (could) receive their income into bank accounts, can make transfers from their bank accounts to others’ (individuals’, public utilities’, institutions’) accounts from the bank branch or even from home electronically, and can pay by card for goods and services. Cashless payment is widely spread if there are no technical limits to its exclusivity; maintaining cash payments in a narrow scope is justified by practical reasons only. What is the cause and explanation for the volume of cash in circulation significantly in excess of the “normal” cash demand of economy? A certain part of the “excess” cash volume is required by shadow economy associated with tax evasion and corrupt or “non-corrupt” tax evasion, while the other part can be explained by the sales of common delinquent illegal markets (prostitution, drug or arms trade).

If there is an upper limit of payment in cash per transaction in trade (both on the goods and services markets), the cash withdrawals and payments at the bank cash desks are limited per transaction, they would result in a cash deficit compared to the volume of cash necessary for “financing” corruption, which would hinder i.e. limit corruption, as absurd as this conclusion may sound.

Of course, cash demand can be satisfied with foreign currencies, as well; but the conversion involved in the substitution would make the transactions related to the corrupt practice more complicated and dangerous, so at least it can have a deterrent effect. The ideal version would be to restrict cash payments to a wide scope of countries, or at least to the stable currencies of “more reliable” countries.

Cash payment limits can be set based on practical considerations, changed based on experience and occasionally indexed according to the inflation rate. In Hungary, to use an example, minimum wage could be a recommended limit.

4.3 Gradual limitation of tax havens and offshore areas

If the taxpayers were obligated to satisfy part or all of the tax liability arisen from their economic activity at the real site of the activity, the scope of taxpayers would widen and government revenues would increase. Ideally, the companies registered in tax havens or offshore areas would pay tax in the countries where the economic activity actually takes place. This is conditioned by a wider (complete) international agreement, followed by decision and action. The time between the start of the action and completion of the process cannot be too big, because the enforcement of a fast-paced movement of the immense (almost impossible to estimate) cash volume associated with the tax havens and offshore areas could cause unpredictable foreign exchange fluctuations (Péli, 2010). In the less ideal case, at least the difference between the tax liability according to the national rates and the tax paid abroad should be paid by the taxpayer at the real site of the activity. According to tax experts, taxpayers can be compelled to do this even under the current regulations (Brother Layman, 2011).

5. Summary

It is society’s common interest to have as many ethical taxpayers and as few tax evaders as possible. The goal, albeit not easily and quickly, can be achieved. The strongest and least costly means to increasing tax-paying willingness would be publicity, which should be achieved by eliminating the confidentiality of tax returns. A least simple and fast means would be restricting corruption, fraud and tax evasion. The money movement associated with the corrupt practice is executed in cash instead of transfer between bank accounts; therefore restricting the amounts which can be paid in cash hinders corruption. A third recommended step affects a well-known area. The existence of tax havens and offshores is disadvantageous to many countries; eliminating them or at least gradually diminishing them would attenuate the disadvantages. If significant results cannot be obtained in the foreseeable future, financing the common expenses in the long term becomes impossible. The consequences are impossible to predict.

Ide jön még a Devizahitelezés a Pénzügyi Szemléből!!

BÁNFI Tamás – BÁNFI Attila – BÁNFI Zoltán

 Európa, ébresztő!

Monetáris politikai eszközváltás – államadóság (kamatteher) csökkenés,

fiskális és monetáris politikai célrendszer – jegybanki függetlenség

Absztrakt

A 2008-ban kibontakozó gazdasági válság a gazdaságpolitika mozgásterét jelentősen leszűkítette Magyarországon. A fiskális expanzió elmaradása, illetve a fiskális és monetáris politika összehangolása terén jelentkező hiányosságok a gazdasági növekedés beindítására tett gazdaságpolitikai intézkedések eredményességére vannak negatív hatással. Cikkünkben kitérünk azokra a hátrányokra, illetve ellentmondásokra, amelyeket a jelenleg axiómaként kezelt monetáris politikai célok, eszközök és elvek hordoznak magukban. Következtetéseink alapján azt mondhatjuk, hogy, (1) az államadósság kamatterheinek mérséklésére járható út lehet a jegybank másodlagos állampapír-piaci részvétele; (2) az inflációs célkövetés rendszere nem megfelelő Magyarország számára (árfolyamcsatorna hatékonyabb eszköz lenne); illetve (3) a jegybanki függetlenség csak megfelelő mértékű elszámoltathatóság mellett indokolt.

Kulcsszavak: jegybank, monetáris politika, inflációs célkövetés, jegybanki függetlenség, nyílt piaci művelet

Key words: central bank, monetary policy, inflation targeting, central bank independence, open market operation

JEL: E02, E42, E43, E52, E61, G18, G21, G28, H39, H63, O23,

Bevezetés

Az Európai Unió az állami költségvetés hiányát és a kumulált állami költségvetési hiányokat – azaz az államadóságot – intézményesített mértékkel korlátozta (3% és 60%), amit a pénzügyi piacok benchmarkként szentesítettek. Nemteljesítés esetén a nemzeti kormányok dilemmája rendkívül leegyszerűsödik: adót kell emelni és/vagy állami kiadást kell csökkenteni. Lehetséges-e adóemelés és kiadáscsökkentés nélkül az Európai Unió és a pénzügyi piacok (célszerű vagy célszerűtlen) igényét kielégíteni, de legalább közelíteni? Igen. Talán meglepő, de monetáris politikai (eszköz)választással lehetséges.

A cikk célja, hogy rávilágítson a monetáris és  a fiskális politika összehangolásának a szükségességére, illetve azokra a hátrányokra és ellentmondásokra, amelyeket a jelenleg axiómaként kezelt monetáris politikai célok, eszközök és elvek önmagukban hordoznak.

A cikk három különböző gondolatmenet mentén épül fel. Az első részben a fiskális és monetáris politika szükséges összehangolásáról és a monetáris politikai eszköztár egy lehetséges régi-új eleméről szólunk. A második részben az inflációs célkövetési rendszer hátrányaira hívjuk fel a figyelmet, míg a záró fejezet a jegybanki függetlenségéről szól.

Javaslatunk elsősorban az Európai Unió eurozónán kívüli országaira vonatkozik, akiknél az államadósság finanszírozásának kamatköltsége a belső gazdasági növekedés javára csökkenthető.

Új fiskális és monetáris politikai célok és eszközök

Régi–új jegybanki eszköz: nyílt piaci műveletek az állampapírpiacon

Véleményünk szerint nem igazolható az az európai pénzügyi gondolkodás és gyakorlat, miszerint a jegybank nemcsak az elsődleges, hanem a másodlagos állampapírpiac tipikus szereplője sem lehet és csupán rendkívüli helyzetekben jelenthet be átmeneti állampapír-vásárlási akciókat. Ezzel szemben bizonyíthatónak véljük, hogy a jegybank legalább másodlagos állampapír-piaci szereplőként, nyílt piaci műveletekkel és szabályozott monetáris politikával a mai európai gyakorlathoz képest közvetlen és közvetett előnyöket tudna nyújtani a nemzetgazdaságnak, és így végső soron a társadalom egészének egyaránt.

Vizsgáljuk meg, melyek a közvetlen előnyök. Először is, a jegybank tárcájában lévő állampapír kamata a jegybank bevétele, ami az államháztartási konszolidációval az államháztartás bevétele – mint ilyen, az államadósság finanszírozásának a részleges forrása. Másképpen fogalmazva, a jegybanknál lévő állampapír ugyan az államadósságot finanszírozó forrás, de a valós államadósság a mindenkori  jegybanki állampapír-állománnyal csökkentett mértékűnek tekinthető, mert az államadósság finanszírozási költsége a jegybanki állampapír-állomány kamatösszegével kisebb.

Második közvetlenül mérhető előny: a korábban bevezetett és azóta folyamatosan alkalmazott pénzpiaci sterilizációs eszköz (jegybanki értékpapír vagy jegybanki betét)[10] helyett javasolt állampapír-piaci nyílt piaci műveletek is sterilizálnak, mert a jegybanki állampapír-eladás egyben kereskedelmi banki vétel is lehet, ami a kereskedelmi banki vevőnél a likviditást szűkíti. Jegybanki sterilizációra szükség lehet egyrészről a kötelező jegybanki devizapiaci intervenció, másrészről pedig a hazai és külföldi kamatkülönbözetből adódó ún. „carry trade” ügyletek jegybanki pénzteremtő hatásának a semlegesítésére. Ha a sterilizáció eszköze rövid lejáratú jegybanki kötvény (betét) a jegybank fizet kamatot a kereskedelmi bankoknak, amelynek a mértéke a Monetáris Tanács által meghatározott alapkamat[11]. A jegybanki értékpapír vásárlása, illetve a jegybanknál elhelyezett betét a kereskedelmi bankoknak kockázatmentes hozamot biztosít, ami a jegybanknak kiadás, ezért a jegybank eredményét csökkenti, így a konszolidációt követően az államháztartási hiányt viszont nem csökkenti (a többletet nem növeli).

A harmadik közvetlen előny a tartalékok csökkentésének a lehetősége. A Központi Bank portfóliójában lévő állampapírok az államadósság jogilag elfogadott része. Mivel ez a hányad nem a tőkepiacról finanszírozott, az elvárható szintű monetáris tartalék csökkenthető.

Az előzőeken túl, az állampapír piacon végzett nyílt piaci műveletek eredményeként közvetett előnyök is jelentkeznek. Először is, az államadósság finanszírozási kockázata csökken, mert a jegybank állampapír állománya a piaci finanszírozási igényt mérsékli. Másik előnyként a hitelminősítők országkockázati besorolásának a piaci hatása enyhül, mert a piaci finanszírozási igény lecsökken, illetve ezzel párhuzamosan – a jegybanki finanszírozás növelése vagy csökkentése révén[12] – az állampapírhozamok is kiszámíthatóbbá válnak. Végül, de nem utolsó sorban a jegybank (ha nem is korlátlanul), a „kvázi” végső hitelező szerepét is betöltheti, azaz a rendkívüli elsődleges állampapír piaci beavatkozás lehetősége adott, és a rendkívüliség nem több, mint amikor a kereskedelmi bankok felé végső hitelezőként a fizetőképességet biztosítja.

Cél- és eszközválasztás a monetáris politikában

Az egymáshoz illeszthető fiskális és monetáris politika az inflációs célkövetést alkalmazó országokban más monetáris politikai eszközöket kíván. Jelenleg a  jegybanki alapkamat a  sterilizációt segítő viszonylag hosszabb (például 2 hetes) lejáratú jegybanki eszköz (betét, kötvény) kamata,  amit a jegybank legmagasabb szintű döntési testülete (Monetáris Tanács) meghatároz.  Ehelyett javasoljuk, hogy a jegybank legmagasabb szintű döntési testülete a rendelkezésre álló információk alapján határozza meg a célértéket, ami az éppen érvényes mértékkel megegyezhet (ekkor a jegybank a célértéket változatlanul hagyta), vagy attól lefelé/felfelé eltér az új mérték (ekkor a jegybank csökkentette vagy növelte a célértéket) (Labonte 2012).

A célérték, nem az effektív kamatláb. Az effektív kamatláb piaci kamatláb, az a bankközi piaci kamatláb, amit a jegybank nyílt piaci művelettel (állampapír vásárlásával vagy eladásával) úgy szabályoz, hogy az effektív kamatláb a célértékként meghatározott jegybanki alapkamatlábtól sem lefelé, sem felfelé számottevő mértékben ne térjen el, lényegében akörül ingadozzon.

A jegybank nyílt piaci műveletekkel, állampapírok vételével és eladásával egyrészről befolyásolná a bankrendszer tartalékait (a monetáris bázist), ami változatlan kötelező tartalékszabályozás mellett meghatározza a pénzmultiplikációt, azaz a kereskedelmi bankok pénzteremtésének maximumát, másrészről pedig befolyásolná – az irányadó kamatlábon túl – a pénz- és tőkepiaci eszközök kamatlábát és hozamait[13].

Az állam (kormány) gazdaságpolitikai célfüggvénye

A fejlett és a feltörekvő országok kormányai és ellenzéki pártjai ciklusokban gondolkodnak. A választások előtt a szavazatmaximálás érdekében, jobbik esetben a majdani lehetséges kormányzati célok között a hangsúlyokat váltogatják, rosszabbik esetben irreális ígéreteket tesznek. Eközben a függetlennek vélt jegybank az árstabilitásnak kikiáltott számmértékhez igyekszik az inflációs rátát levinni, vagy ha már ott van, akkor ott tartani. A fiskális és a monetáris politika döntéshozói távolról szemlélik egymást, holott a fiskális és monetáris politikának tökéletes összhangban együtt kell(ene) a társadalom érdekét kifejező célokat megvalósítani.

Véleményünk szerint az állam (pontosabban a kormány) gazdaságpolitikai célfüggvényének az elvárható foglalkoztatottsági rátát és a megengedhető inflációs rátát egyidejűleg kell tartalmaznia. Az árstabilitásnak vélelmezett 1-2%-os inflációs szinttől felfelé eltérő inflációs ráta mindaddig, amíg az a hiperinflációs folyamatot elindító szint alatt marad, nem okoz bizonyíthatóan nagyobb társadalmi veszteséget, mint az árstabilitás fenntartása mellett jelenlevő munkanélküliség társadalmi vesztesége. Ezért úgy gondoljuk, hogy a kormánynak reális időhorizonton (pl.: 8 negyedévre) kell meghatároznia az elérendő foglalkoztatottsági és inflációs ráta szintet. A kormánynak, mert az elérhető foglalkoztatottsági szint a kormány kompetenciájába tartozó komplex gazdaságpolitikától függ, valamint azért is, mert az elérhető és megengedhető inflációs szint a foglalkoztatottság mértékétől nem független.

A kormány az elvárható foglalkoztatottsági szint elérése vagy fenntartása érdekében az államháztartás kiadásait és ezen keresztül az egyenlegét évről évre változtathatja, azonban a változtatást a jogi környezet (maastrichti kritériumok), illetve a hiányt finanszírozó piac elvárása korlátozza. Hasonló a korlátja az államadósság növekedésének is.

Eltérő viszont a felelősség. Az államháztartás egyenlegére vonatkozó elvárás a politika (kormány) szintjén lehet nem tetsző (esetleg gazdaságpolitikai szempontokat figyelembe véve vitatható is egyben), de a kiigazítási kényszer ugyanazt a kormányt terheli, amelyik a túlzott mértékű hiányt tervezte. Ezzel szemben az államadósság – amelynek mérete nem független a korábbi kormányok gazdaságpolitikai döntéseitől – finanszírozhatóságának korlátja a piac (ésszerű és szakszerű szabályozói környezetet feltételezve). A piac finanszírozási hajlandósága számos olyan okból ingadozhat, amelyek előzetesen nem felmérhetők, így rendkívüli kényszerhelyzetek adódhatnak. A szükséges döntés gazdaságpolitikai, de egyben politikai is, mert az államadósság szintje (amelyet a piac éppen túlzott mértékűnek minősít és azt csak magas felárral hajlandó finanszírozni) csak az államháztartás pozitív egyenlegén keresztül csökkenthető (a privatizációs bevétel lehetőségétől eltekintve), viszont az állam bevételi (adó) és kiadási politikájának a változtatása elkerülhetetlenül jövedelem- és vagyoni újraelosztást okoz a társadalom egészén belül.

Hibás európai gyakorlat: rosszul kiválasztott célok, hátrányt okozó eszközök, félreértelmezett jegybanki függetlenség

A monetáris politika tévútja: az inflációs célkövetés

A monetáris politika az inflációs célkövetési rendszer alkalmazásával túl egyszerűvé – talán még egy ilyen jelző is megengedhető – primitívvé vált. Rosszabb esetben a jegybank meghatározza az inflációs célt (ún. célfüggetlenség), jobbik esetben a kormány és a jegybank megegyezik az inflációs célban, amit a jegybank a szuverén módon választott eszközökkel igyekszik elérni (ún. eszközfüggetlenség). A jegybank negyedévente elkészíti az inflációs jelentést, amely egy modellből levezetve az inflációs célkövetés időhorizontján leírja a várható inflációs rátákat. A monetáris döntéshozó testület havonta egyszer értékeli a már beérkezett tényadatokkal együtt az inflációs cél és az előre jelzett infláció viszonyát, majd az inflációs céltól való eltérés irányától függően kamatot emel vagy csökkent. Ez az alapeset, amitől mindkét irányba el lehet térni.

Mi a probléma az inflációs célkövetéssel? Először is, mekkora legyen az inflációs cél az adott időszakra, feltételezve, hogy a végső cél az egzakt módon nem definiálható mértékű árstabilitás elérése és fenntartása? Másodszor, mekkora időintervallum alatt érjék el az árstabilitást? Harmadszor, a cél eléréséhez kellően hatékony eszköz-e a kamatpolitika? Végül negyedszer, helytől (országtól) és időtől függetlenül az árstabilitás minden más makrogazdasági mutatóval szemben elsődlegességet élvezzen-e?

A végső inflációs cél lehet az árstabilitás (aminek nem feltétlenül ugyanakkora mértékűnek kell lennie egy fejlett és egy feltörekvő országban). Elméletileg három helyzet lehetséges: (1) az inflációs célkövetést alkalmazó ország már elérte az árstabilitási szintet és annak fenntartása a cél; (2) az aktuális inflációs ráta magasabb az elfogadott árstabilitási szintnél, és majd egy dezinflációs folyamat végeredményeként teljesíthető a célkitűzés; (3) már az árstabilitás alatt van, ami a monetáris politikai eszközök (elsősorban a jegybanki alapkamat) lazítását is megengedi. Utóbbinak azonban következménye lehet az inflációs ráta növekedése is.

A második esetben döntést igényel a végső cél elérésének az időtávja. A monetáris politikai eszközök hatékonyságától, a hazai gazdaságpolitika inflációs/dezinflációs hatásaitól, valamint a külső sokkoktól függően az időtáv változó nagyságú lehet. Elképzelhető, hogy a dezinflációs folyamat nem túl hosszú és az inflációs végső cél már a monetáris politika reális időhorizontján belül – amit általában nyolc negyedévre becsülnek – teljesülhet. Ellenkező esetben évről évre alacsonyabb szintű lehet az inflációs cél, a végső cél (az árstabilitás szintje) viszont csak többéves dezinflációs folyamat eredményeként adódik. Ha a folyamatot siettetve irreális célkitűzést hirdetnek meg, évről évre be kell vallani, hogy a cél nem teljesült – nem azért nem teljesült, mert a jegybank monetáris politikája hibás volt, hanem mert a célkitűzés nem volt reális. Még rosszabb is lehet a helyzet, ha a jegybank szó szerint mindenáron el akarja érni a célt. Például sorozatosan kamatot emel, hogy a növekvő kamatkülönbözet hatására a spekulációs célú rövid lejáratú pénzek beáramlása olyan mértékben erősítse a hazai valutát, hogy annak hatására az importárak látványos csökkenése következzen be. Így az irreálisnak tekinthető cél ugyan teljesül, ám a túl magasra emelt kamatszint és a túlzottan felértékelődött valuta árfolyama más irányú negatív hatásai a hazai gazdaságot terhelik[14]. Lassul a növekedés, csökken az exportérdekeltség, miközben növekszik az importérdekeltség. A negatív folyamatoknak a legsúlyosabb következménye a foglalkoztatottság, a munkapiaci aktivitás csökkenése.

Nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy a kamatláb a leghatékonyabb eszköz az inflációs cél elérésében. Különösen igaz ez a kis, nyitott gazdaságokra, ahol feltételezhetően a kamatcsatornával összehasonlítva inkább az árfolyamcsatorna a hatékonyabb eszköz. Amit nagy biztonsággal állíthatunk, az az, hogy a kis nyitott gazdaságokban az árfolyam leértékelődéséből adódó importár-növekedés közvetlenül áttételek nélkül hat, míg a jegybanki alapkamat csökkentése számos áttételen keresztül lehet hatással a globális keresletre, s ezen keresztül serkentheti az inflációt.

Magyarországon és sok más kis nyitott gazdaságban a valutaárfolyam közvetett hatása a devizában tartott eszközök és adósságok átértékelődésén keresztül jóval nagyobb hatást fejt ki a belső keresletre, mint a kamatláb.

Az árfolyam felértékelődésének dezinflációs hatása feltételes, az importőr döntésétől függ – árcsökkentés helyett az árbevétel növekményét akarja realizálni, vagy árcsökkentéssel többletkeresletet generálva akar profitnövekedést elérni. Az árfolyam felértékelődésének megfelelő kamatpolitikai lépés a jegybanki kamatszint emelése, ami szintén sok áttételen keresztül lehet csak dezinflációs hatású. S ami még biztosan állítható, bármelyik eszköz hatékonyabb az inflációs, mint a dezinflációs folyamatra.

Nem szerencsés az infláció társadalmi hatását lebecsülni, de ugyancsak hibás annak túlértékelése. Ha az inflációs folyamat kontrollálható, az árstabilitásnál nagyobb inflációs ráta vagy – ami lényegében ugyanaz – magasabb szintű inflációs rátaként definiált árstabilitás elfogadható, ha azt a gazdaságban a munkanélküliség és az inaktivitás csökkenése, azaz a foglalkoztatottság növekedése váltja ki.

Az inflációs célkövetés rendszere önmagán belül, elméleti síkon is vitatható, mert a dinamikát magyarázza, a szintekre nem értelmezhető. Ha a várható infláció a kitűzött cél alatt vagy felett van, a kamatláb csökkentése, illetve emelése indokolt. De hogy mekkora kamatszint tartozik egy konkrét inflációs rátához vagy fordítva, mekkora inflációs rátának felel meg egy konkrét kamatszint, nem lehet megválaszolni és megindokolni.[15]

Ha ismétlődően elmaradnak a lehetséges kamatcsökkentések, majd azt követően – akár külső okok miatt – a jegybank kamatemelésekre kényszerül, akkor más országokkal összevetve az azonos inflációs ráták ellenére jelentős kamatkülönbség alakul ki, ami – rövid lejáratú pénzmozgások liberalizációja esetén – spekulatív pénzmozgásokat és változékony árfolyamot okoz. Nem elméleti ellenvetés, csupán a gyakorlati tapasztalat szerint a jegybanki döntéshozók „rugalmasabbak” a kamatemelés lehetőségekor, mint a kamat csökkenthetőségekor.

Jegybanki függetlenség

A jegybank eredendően az államtól függő intézmény volt

A jegybank privilégiuma nem a gazdaság organikus fejlődéséből eredt, hanem állami döntés volt.[16] A bankok egyike annak ellenében megkapta a bankjegykibocsátás jogát (monopóliumát), hogy a kiválasztott bank vállalta az állam (a kincstár) hitelezését. A hitelezés eredeti módja (technikája) hasonló volt, mint a mai gyakorlat – az állam az adósságát megtestesítő papírt, ún. állampapírt bocsátott ki és azt a jegybankká vált bank megvette (lejegyezte). Az állampapíroknak lejárata volt és kamatozott. A lejáratkori kamattal megnövelt összeget az állam a jegybanknak az állampapírok visszavásárlásával kifizette. A kifizetés feltételezte az állam bevételi aktívumát, azaz az államnak a lejáratkor az aktuális kiadásaihoz képest annyival nagyobb bevételének (adó, illeték, regálé) kellett lennie, mint amekkora tartozása (névleges összeg plusz kamat) volt a jegybankká előlépett bankkal szemben. Ez a feltétel általában nem teljesült, hanem az állam újabb állampapírt bocsátott ki, és annak névértéke nem volt kisebb, mint a korábban kibocsátott és lejárt állampapír kamattal növelt névértéke. Az új kibocsátást a jegybank ismét lejegyezte és a bevétel biztosította az állam lejárt tartozásának a kiegyenlítését. Az állam a régi adósságát új adóssággal finanszírozta és természetesen a lejáratig felszámított újabb kamat az adósságot növelte. A régi adósság csak újabb adóssággal finanszírozható, mindaddig, míg az állam nem képes és nem hajlandó a kiadásait úgy csökkenteni, hogy részben vagy egészben a bevételi többletből az adósság törleszthető legyen. Általában az állam nem volt képes az adósságát megfelelő mértékű bevételi többletből kiegyenlíteni, ezért az állam adóssága, valamint a hitelező bank (jegybank) követelése folyamatosan növekedhetett. Éppen azért, hogy az újabb és újabb állampapír megvételére a jegybank hajlandó legyen, az állam a jegybank privilégiumát nem korlátlan, hanem meghatározott lejáratra adta, mert a privilégium ismétlődő meghosszabbításának feltétele volt az újabb és újabb kibocsátású állampapírok megvétele.

A jegybank „kvázi” jogi függetlensége és gazdaságpolitikai függősége

A több száz évvel ezelőtt kezdődött folyamat egészen az I. világháború lezárásáig lényegében változatlan elvek alapján és formában zajlott, azaz a jegybank nem független, hanem függő intézmény volt. Ekkor a győztes államok által létrehozott jóvátételi bizottság attól tartva, hogy a jóvátételi követelések teljesítését a német gazdaság és államháztartás teljes összeomlása veszélyezteti – kihasználva, hogy a német kormány 1922-ben moratóriumot kért a jóvátétel fizetésére –, a bizottság a moratórium feltételeként a Birodalmi Bank autonómiáját kérte, másrészt kikötötte, az államháztartást a Birodalmi Bank nem finanszírozhatja.^[17]

Hasonló szabályok Európa többi országában is elterjedtek és azok a II. világháború után (feltehetően az 1922-es gyökerek miatt) legerőteljesebben a német jegybanknál újraéledtek. A 80-as évektől a Nemzetközi Valutaalap, majd a német dominanciából következően az Európai Unió és az Európai Központi Bank emelte rendkívül lényeges kérdéssé a jegybanki függetlenség eszméjét és gyakorlatát.[18]

A jegybank politikai függetlensége

A függetlenség fogalmát a gyakorlatból ismert megsértésének (veszélyeztetésének) az érvrendszeréből kiindulva célszerű közelíteni. A jegybanki függetlenség megsértéséről, esetleg csupán veszélyeztetéséről csak olyan esetek ismertek, ahol kormányváltás történt és a megelőző kormány által kinevezett elnök (alelnökök, monetáris tanácstagok) mandátuma az új kormány hivatali idejébe átnyúlik. Úgy tűnik, minél hosszabb idejű az „átnyúlás”, a függetlenség annál veszélyeztetettebb, legalábbis a kormánnyal szembeni ellenzék véleménye szerint. Ebben a megközelítésben a jegybanki függetlenség fogalma kevésbé közgazdaságtudományi, jóval inkább politológiai kérdés, mert nem másról és nem többről van szó, mint a kormánypártok és az ellenzéki pártok aktuális vitájáról. A nézeteltérést nem gazdasági dilemmák, hanem személyi konfliktusok okozzák, amik végső soron az ún. jegybanki függetlenséget veszélyeztethetik.

A jegybank gazdaságpolitikai függősége

A nemzetgazdaság irányítás központi eszköze a pénzügypolitika, aminek két fő ága a fiskális és a monetáris politika. Széles körben elfogadott munkamegosztás alapján a fiskális politika kialakítója, végrehajtója és felelőse az adott ország kormánya, míg a monetáris politikáé a jegybank (nemzeti bank). Nem ismerünk olyan tantételt (erősebben fogalmazva a közgazdaságtudományon belüli bizonyítást), amely szerint a nemzetgazdaság érdeke nem azt követeli meg, hogy a pénzügypolitika két fő ága között minél tökéletesebb harmónia legyen. Ellenkezőjére annál inkább lehetne gyakorlati tapasztalatból levont, súlyosan elmarasztaló következtetéseket találni. Magyarán és egyszerű okfejtéssel: elfogadhatatlan a fiskális és a monetáris politika közötti diszharmónia, mert az a nemzetgazdaság érdekeit sérti, a gazdaság eredményét csökkenti és a társadalom (az ország lakosságának) életvitelét rontja.

Független jegybank számon kérhető felelősség nélkül

A jegybankok, pontosabban a jegybankárok „foggal-körömmel” harcolnak a függetlenségükért, az állam az államban állapot fenntartásáért. Az Új-Zélandon kitalált inflációs célkövetést a fejlett és a feltörekvő országok hosszú sora kritika nélkül átvette, elhanyagolva vagy elfelejtve Új-Zéland különlegességeit.[19] De nem vették át – minden bizonnyal nem véletlenül – az új-zélandi független jegybank inflációs célkövetési rendszerének „zárókövét”, a jegybankelnök felelősségére és szankcionálására vonatkozó szabályt: a jegybankelnök a kormánnyal közösen meghatározza az inflációs célt, a cél elérésének az időtávját, majd a megállapodás írásbeli rögzítése után, egyszemélyben dönt a cél eléréséhez szükséges eszközök alkalmazásában. Ha a megállapodás közbülső időpontokra nem teljesül, a jegybankelnököt a kormány visszahívhatja. Vagyis: nem felelősség és szankció nélküli függetlenséget kapott a jegybank, pontosabban a jegybankelnök – a függetlenség és a felelősség szimmetrikusan érvényes.

Más országok jegybankjai megkövetelik a függetlenséget, alkalmazzák a különleges ország különleges helyzetére kitalált monetáris politikai technikát, de fel sem vetődött a felelősség és a szankciók átvételének az igénye. Így a független jegybank független vezetőjének (vezetőinek) megadatik annak a lehetősége, hogy az elnöki ciklus alatt egyetlenegy esetben sem találja el az inflációs célt, az évenkénti parlamenti meghallgatásakor egyetlenegyszer se fogadják el a beszámolóját, mégis megbízatása lejártakor a „sikeres pályafutás” jutalmaként a jól megérdemelt nyugdíj vagy a jól fizető üzleti világ várja. A rendszer képmutató, hazug és társadalomellenes.

Független és felelős jegybank

A független jegybank független jegybankárát minden egyes országban a kormányfő (államfő) és/vagy a parlament (kongresszus) jelöli és delegálja. A jegybankelnök függetlensége csak úgy értelmezhető, hogy a kormány (kormányfő, parlament) jogi formában, illetve jogi forma alapján verbálisan nem utasíthatja. De hogy a kormány (kormányfő, parlamenti kormánytöbbség) által kiválasztott jegybankelnök szakmai identitása és emberi lojalitása alapvetően más, főképpen a kormány véleményével és érdekével ellentétes monetáris politikai döntéseket megengedne, valószerűtlen.

Az Európai Központi Bank lehetne a kivétel, ha elnökét a tagországok az általuk javasolt több személy közül titkos szavazással választanák. Ehelyett a domináns országok kormányfői (államfői) zárt körben megállapodnak az új elnök nemzeti hovatartozásáról, amitől természetesen nem lehet független a nemzeti kormány személyi ajánlása.

Ha a népszavazással választott elnök és a tőle függetlenül választott parlamenti (kongresszusi) többség politikai párti pozíciója nem azonos vagy a jegybankelnököt jelölő és delegáló pártot (pártkoalíciót) a jegybankelnöki kinevezés időtartama alatt az újabb parlamenti választáson egy korábbi ellenzéki párt (pártkoalíció) váltja fel, akkor a jegybanki függetlenség valós kérdéssé válik és azonnal kiderül, hogy alapvetően nem közgazdasági, hanem politikai jellegű a konfliktus[20].

A jegybankelnök és ezzel a jegybank független lehet, ha a függetlenség kerete egyértelműen meghatározott. A jegybank a jegybankelnökön keresztül felelős a jegybanki cél teljesítéséért, és a jegybankelnök felelőssége szankcionálható (visszahívható).

Az Európai Unió tagországainak jegybankjai a Központi Bankok Európai Rendszerének tagjai, ami egyben az Európai Központi Bank felügyeletét jelenti és szabálykövetését követeli meg az Euro-zónán kívüli országok jegybankjainál is. A jegybanki függetlenség eszméje európai doktrína lett úgy, hogy a függetlenség kritériumait konkrét esetek vélelmezett megsértésének az összegyűjtéséből lehetne körvonalazni, ami nem éppen a szigorú szabálykövetési elvárás szilárd alapja.

A független jegybank (jegybankelnök) feladata az inflációs cél, végső soron az árstabilitás elérése. A feladat konkrétan meghatározott, de a kitűzött cél teljesítéséhez felelősség és szankció nem kapcsolódik[21]. Ha reálisan gondolkodunk és igazságosan ítélkezünk (általában, de egy kis nyitott gazdaságban különösen), a jegybank (jegybankelnök) nem is vállalhat felelősséget az inflációs cél elérésére, mert az okok nagyrészt jegybanki eszközökkel nem befolyásolhatók:

• Minél nagyobb az import/belső termelés aránya, az importált infláció hatása mind jelentősebb mértékű, amit általában az árfolyam erősítésével (a valuta felértékelésével) nem lehet kizárni. Különösen igaz ez az energiahordozók (olaj, gáz, szén, villamos energia), a bányászati nyersanyagok (réz, vas, alumínium stb.) világpiaci áremelkedésekor. Ráadásul az árfolyampolitika nem lehet a kormánytól függetlenül csak a jegybank döntési kompetenciája.
• Az élelmiszerek ára nagymértékben az agrártermelés ciklikusságától és a globális keresletnövekedéstől függ.
• Beindulhatnak olyan dezinflációs folyamatok is, amelyek a jegybanktól függetlenek (az ázsiai alacsony bérszintből adódó textil-, bőr-, gépipari stb. termékek világpiaci áresése).

Ha a felelősséget nem lehet elvárni, a szankció sem indokolt, ekkor viszont a függetlenség eszméje nem több mint tartalom nélküli politikai szólam.

A jegybanki függetlenség eszméje azonban gazdasági tartalommal is megtölthető, ha a jegybank feladata (célja) konkrétan kijelölhető és számon kérhető. Ennek feltétele, hogy a kitűzött cél a kijelölt időhorizonton reális elvárás legyen és a kitűzött cél eléréséhez szükséges eszközökkel a jegybank rendelkezzen.

Europe, Time to Wake Up!

Tamás BÁNFI – Attila BÁNFI – Zoltán BÁNFI

The economic crisis arising in 2008 has severely limited the options of economic policy in Hungary. The absence of fiscal expansion, and deficiencies in the coordination of fiscal and monetary policy have had a negative impact on the effectiveness of measures in economic policy to boost economic growth. This paper highlights the drawbacks and contradictions inherent in the goals, instruments and principles of monetary policy which are regarded as axioms today. Our conclusions suggest that (1) the central bank’s participation in the secondary market of government securities could be a viable way to reduce the interest burden on public debt; (2) the system of inflation targeting is not suitable for Hungary (an exchange rate channel would be more efficient); and (3) the central bank’s independence is only justified with the appropriate degree of accountability.

Keywords: central bank, monetary policy, inflation targeting, central bank independence, open-market operation

JEL-codes: E02, E42, E43, E52, E61, G18, G21, G28, H39, H63, O23

Introduction

The European Union has imposed institutional limits on budget deficit and cumulated budget deficit, i.e. government debt, at a respective 3 per cent and 60 per cent, which the financial markets have come to sanctify as benchmarks. In the event of default, the dilemma of national governments is extremely simple: they need to raise taxes and/or cut government expenditures. Is it possible to satisfy, or at least approximate, the requirements of the European Union and the financial markets, whether or not they are reasonable, without raising taxes or cutting expenditures? Yes, it is. It may come as a surprise, but it is indeed possible through a choice of monetary policy, or the ends thereof.

This paper aims to highlight the fundamental necessity of coordinating monetary and fiscal policy, as well as the drawbacks and contradictions inherent in the goals, instruments and principles of monetary policy which are currently regarded as axioms.

The paper follows three arguments. The first part explains the necessity of coordinating fiscal and monetary policy, and a possibly new but familiar element of monetary policy instruments. The second part points out the drawbacks of the inflation targeting system, and the last part examines central bank independence.

Our proposal is primarily referring to the Non-monetary Union Member States of the European Union, for whom financing interest expenses of the State Debt continuously decreases the possibility to use these funds for internal economic development (Hungary, Poland, Czech Republic, Romania, Latvia, Lithuania).

New fiscal and monetary policy goals and instruments

Old-New Central Bank instrument: Open Market Operations on the Government Bonds Market

According to our opinion, the European solution of excluding (both theoretically and practically) the Central Bank not only from the primary government bonds market but even from the secondary market (apart from the liquidity management during specific market failures) cannot be justified. On the contrary, we consider it demonstrable, that the Central Bank as a participant on the secondary market utilizing Open Market Operations and at the same time appropriately regulated monetary policy, compared to the present European best practice, could provide direct and indirect benefits to their respective national economy, and as such to the whole society.

Let us examine first the direct benefits. Above all, the interest amount of the securities issued by the Treasury in the portfolio of the Central Bank is the income of the Central Bank, which through the consolidation, is the income of the state budget itself – and as such it is the partial source of financing the Public Debt. Phrased differently: The Treasury Issues in the portfolio of the Central Bank is a source of financing of the National Public Debt, but the real State Debt can be regarded lower by the amount held by the Central Bank, the cost of financing of the state debt is lower as well by the interest amount of the Treasuries in the Central Bank portfolio.

The second directly measurable benefit is that there would be no need to use the prevailing monetary policy instrument (2-week Central Bank security or deposit) for money market sterilization. Sterilization could be done using the Government Bonds Market since buying Treasuries by the commercial banks sold by the Central Bank would decrease their liquidity. Sterilization is generally required to neutralize the new money created by the obligatory FX market interventions and by the so-called carry-trade transactions intended to take advantage of the difference in domestic and foreign interest rate differential. If the tool of the sterilization is the short term Central Bank deposit or security, the Central Bank pays interest to the commercial banks, which is the Base Rate decided by the Monetary Council. Purchasing securities issued by the Central Bank or deposits placed at the Central Bank provide risk free yield to the commercial banks, while it is expenditure for the Central Bank decreasing its result, thus increasing the consolidated budget deficit (or decreasing its surplus).

The third direct benefit is linked to the possibility to decrease the level of the state reserves. The Treasury papers in the portfolio of the Central Bank are de jure part of the State Debt. Since this portion is not financed through capital markets, the required level of state reserves can be decreased.

Even further, open market operations on the Treasury Market have also indirect benefits. Firstly, the risk of financing state debt is lower, as the portfolio of Securities issued by the Treasury owned by the Central Bank decreases the required market funding. Secondly, the effect of market reactions on credit rating agency announcements also decreases, as the market funding need is lower and parallelly through the increase or decrease of Central Bank financing – yields of Treasuries become more predictable.

Last but not least, the Central Bank (not necessarily without limits) can fulfill the ˝quasi˝ role of lender of last resort to the State – therefore its primary treasury market participation could be regarded as extraordinary. However, this extraordinary nature is not more relevant than in case of providing liquidity/solvency for the commercial banks as the lender of last resort.

Choosing monetary policy goals and instruments

The mutually coordinated Fiscal and Monetary Policy in countries following inflation targeting requires different monetary policy tools. Currently the base rate is the interest rate of a relatively longer term (2-week) instrument decided by the highest monetary executive body (Monetary Council), originally designed to help the sterilization. Instead of the present two weeks’ instrument, we suggest that the highest monetary executive body, based on the available information determines a base rate that would be under the new regime a target value. The target value might coincide with the actual value of the base rate (in this case the central bank is approving the current target value), or decide on an upward or downward different rate (the Central Bank is either decreasing or increasing the target value). The target value, as the name suggests, would not be the effective interest rate. The effective interest rate is a market rate, which in turn could be regulated by Central Bank open market operations (buying or selling treasury issues), so the effective interest rate would not deviate substantially from the target base rate in neither direction. Effective rate usually fluctuates around the base rate.

By the use of open market operations (buying and selling treasury issues), the Central Bank would influence the reserves of the banking system (monetary base), which (given unchanged reserve requirements) determines the money multiplier, thus the maximum of the money created by the commercial banks. In addition, it would also affect – apart from the base rate – the interest and yield of the money and capital market instruments.

The objective of the Governmental Economic Policy

The governments of developed and developing countries are usually optimizing their policies according election cycles. In advance of coming elections, in order to maximize the possible votes, in a more optimal situation the accents are changed among potential governmental objectives, while in a less optimal scenario unrealistic promises are made. In the meantime, the Central Bank, regarded as an independent institution, is struggling to reach the inflation rate, a numerical value announced and regarded as price stability or if it is already reached then to keep it at that level. The decision makers of fiscal policy and monetary policy are watching each other from a distance, while in an optimal solution they should work in harmony and cooperate to reach their common targets for the interest of the whole society.

According to our opinion, the State (precisely the Government) economic policy objective must include simultaneously the accessible employment rate and the permissible inflation rate. Upward deviation from the 1-2% inflation rate regarded as price stability, until it reaches the level that generates hyperinflation, would not create demonstrable larger social deficit than the social loss of unemployment at the prevailing inflation target. Based on the above and due to the interdependency of the two target rates, we are of the opinion that the target inflation rate and the target employment rate should not be determined separately. Therefore the definition of the target inflation rate should also fall within the competence of the economic policy, thus be defined by the Government.

The Government in order to reach or stabilize the target employment level is in the position to change the expenditures of State and thus to influence its annual budget balance, however these changes are limited by the Maastricht Criteria and by the market sentiment required to finance the deficit. Public debt increase has similar constraints.

The requirement related to the Balance of Budget might be unwelcomed by politics (Government) (in terms of economic policy, it is also debatable) however, the required adjustment would be the responsibility of the same government, which has created the excessive deficit. On the contrary, the limit of financing National Public Debt – which is not independent from the economic policy decisions of the previous governments – is determined by the propensity of the market (assuming rational and professional regulatory environment). The propensity of the market to finance Public Debt can deviate due to several a priory unexpected reasons, thus contingency situations can arise. The necessary decision is economic, but also has political implications as the level of Public Debt (considered excessive by the market implying its willingness to finance it only with a substantial risk premium) can be decreased only through the positive balance of the state budget (disregarding privatization as a possibility). Altering the state economic policy in regard to revenues (tax) and expenditures leads to income and wealth redistribution within the society.

Bad practice in Europe: badly chosen goals, disadvantageous instruments, misinterpreted central bank independence

Monetary policy astray: inflation targeting

The application of inflation targeting has made monetary policy excessively simple, or even primitive. In the worst case, the central bank will set the inflation target (so-called goal independence); at best, the government and the central bank will agree on the inflation target, which the central bank will try to achieve using the means it autonomously chooses (so-called operational independence). The central bank prepares the quarterly reports on inflation, which, deducing from a model, describes the inflation rates expected in the time horizon of inflation targeting. Once a month the monetary decision-making body evaluates the relationship between the inflation target and the projected inflation, together with the already received actual figures, then increases or decreases the interest rate depending on the direction of the deviation from the inflation target. This is the basic scenario, from which deviations are possible in both directions.

What is wrong with inflation targeting? First: what should the inflation target be for the given period, assuming that the ultimate goal is to achieve and maintain price stability, the extent of which cannot be precisely determined? Second: what should the time frame for achieving price stability be? Third: is interest rate policy an adequately efficient instrument to attain the target? Fourth: should price stability enjoy priority over all other macroeconomic indicators irrespective of place (country) and time?

Price stability can be the ultimate inflation target (although its level does not necessarily have to be the same in a developed or in an emerging country). In theory, three situations are possible:

• the country applying inflation targeting has already achieved the level of price stability and aims to maintain it;
• the current rate of inflation is higher than the agreed level of price stability, and the goal can be attained as the outcome of a disinflationary process;
• the rate of inflation is already lower than the price stability requirement, allowing monetary policy (primarily the base rate) to be eased. This last, scenario however, could also result in a higher inflation rate.

In the second case, the time frame for attaining the ultimate goal requires a decision. This time frame may vary, depending on the efficiency of monetary policy instruments, the inflationary/disinflationary effects of national economic policy and on external shocks. It is conceivable that the disinflationary process is not very long, and the ultimate inflation target can already be met within the realistic time horizon of monetary policy, which is usually estimated to be eight quarters. Otherwise, the level of the inflation target may be lower every year, but the ultimate goal (the level of price stability) will only result from a disinflationary process of several years. If the process is hastened and an unfounded target is announced, it has to be admitted every year that the target has not been met. And the reason is not that the monetary policy of the central bank was wrong; in fact, the target was unfounded. The situation may even be worse if the central bank wants to achieve the target literally at any price. For example, by repeatedly raising the interest rate, so that, as a result of the increasing interest rate spread, the inflow of short-term funds will strengthen the domestic currency to an extent that leads to a spectacular decline in import prices. Thus, although the target that can be considered unfounded is met, the interest rate level, which was raised too high, and the other negative effects of the overvalued currency exchange rate burden the national economy.[22] Growth decelerates, export-orientedness declines, while import-orientedness increases. The most serious consequence of the negative processes is the decline in employment and labour market activity.

There is no explicit proof that interest rate is the most efficient tool for attaining the inflation target. It is especially true of small, open economies, where we assume the exchange rate channel to be a more efficient instrument compared to the interest rate channel. What we can state with great certainty is that in small, open economies the import price increase resulting from the depreciation of the exchange rate exerts its effect directly, without transmissions, whereas the reduction of the central bank base rate can have an effect on global demand through several transmissions, through which it may stimulate inflation.

In Hungary and many other small, open economies, through the revaluation of the assets and debts held in foreign exchange, the indirect effect of the exchange rate has a much more significant impact on domestic demand than the interest rate.

The disinflationary effect of the appreciation of the exchange rate is conditional and depends on the importer’s decision: whether he wants to realise the increase in his sales revenue instead of a price reduction or wants to attain an increase in profits by generating additional demand by reducing his prices. A step corresponding to exchange rate appreciation is the raising of the central bank interest rate level, which can also only have a disinflationary effect through several transmissions. It can also be stated with great certainty that any instrument has more effect on the inflationary than on the disinflationary process.

It is not a good idea to undervalue the social impact of inflation; however, overvaluing it would also be a mistake. If the inflationary process can be kept under control, an inflation rate that is higher than price stability or price stability defined as a higher-level inflation rate, which is practically the same, is acceptable, provided that in the economy it is triggered by a decline in unemployment and inactivity, i.e. an increase in employment.

The system of inflation targeting is disputable in itself, even at a theoretical level, because it explains the dynamics, and cannot be interpreted for the levels. If the expected inflation is below or above the set target, the reduction or the increase of the interest rate, respectively, is justified. However, it is not possible to answer and justify what interest rate level belongs to a specific inflation rate and vice versa, what inflation rate a specific interest rate level corresponds to.[23]

If the possible interest rate cuts fail to be carried out repeatedly, and then – even due to external reasons – the central bank is compelled to raise the interest rate, a significant difference in interest rates evolves compared to other countries in spite of the identical inflation rates, which – in case of a liberalisation of short-term monetary movements – results in speculative monetary movements and volatile exchange rates. The statement then can be made, based not on a theoretical objection, but on practical experience, that central bank decision makers are more flexible when there is an opportunity to raise the interest rate compared to the situation when there is an opportunity to cut the interest rate.

Central bank independence

Inherently, the central bank was dependent of the state

The privilege of the central bank did not stem from the organic development of the economy, but was a matter of government decision.[24] One of the banks was invested with the right (monopoly) to issue bank notes, in exchange for which the selected bank undertook to be a lender to the state (the Treasury). The original method (technique) of lending was similar to today’s practice: the state issued so-called government securities representing its debt, which the bank appointed to be the central bank purchased (subscribed). Government securities had maturities and yielded interest. The state repaid the central bank by redeeming the government securities, including the interest applicable upon maturity. Payment required a revenue surplus on the state’s part, i.e. on maturity, the state was required to have a surplus from revenues (taxes, duties, leases) corresponding to its debt (nominal amount plus interest) to the bank promoted to be the central bank. This condition was normally not met, causing the state to issue additional government securities, the nominal value of which was not less than that of the previously issued and matured government securities plus interest. The new issue was again subscribed by the central bank, and the revenue was used to repay the state’s matured debt. The state used new debt to finance its old debt, and naturally, new interest charged to maturity was added to the debt. Old debt can only be financed with new debt as long as the state is unable and unwilling to cut its expenditures so that it can repay its debt, in part or in full, from its revenue surplus. Generally, the state was unable to obtain a sufficient revenue surplus to repay its debt, which allowed government debt and the claim of the lending bank (the central bank) to grow. Precisely in order to ensure that the central bank was willing to purchase additional government securities time and again, the state granted privilege to the central bank for a definite term only, making its renewal conditional on the purchase of new issues of government securities.

The central bank’s ‘quasi’ legal independence and dependence on economic policy

The process that started hundreds of years ago continued until the end of WWI essentially in the same form and following the same principles, meaning that the central bank was a dependent institution. Then, the Reparation Commission established by the Allies, concerned that fulfilment of the reparations claimed was at risk on account of the total collapse of Germany’s economy and public finances, exploiting the German government’s request in 1922 for a moratorium on reparation payment, made the Imperial Bank’s autonomy a condition to the moratorium, also stipulating a prohibition on the Imperial Bank’s providing funds for public finances.^[25]

Similar rules also came to be followed elsewhere in Europe, and after WWII, presumably owing to the roots of 1922, were revived most markedly in the case of the German central bank. From the 1980s, the International Monetary Fund and, as a result of German dominance, the European Union and the European Central Bank made a very strong point of the notion and practice of central bank independence.[26]

The central bank’s political independence

The concept of independence is best approached through the arguments concerning its violation (endangerment) as known from practice. Known cases of the violation or endangerment of central bank independence involve changes in government where the mandate of the president (vice-presidents, members of the Monetary Council) appointed by the previous government overlapped with the term of the new government. It appears that the longer the overlap, the more vulnerable independence becomes, at least in the view of the opposition. In this approach, the concept of central bank independence is much rather a political issue than an economic one, because what it involves is no more than the current debate of the governing parties and opposition. Differences of opinion are not caused by economic dilemmas but by personal conflicts, which could ultimately endanger so-called central bank independence.

The central bank’s dependence on economic policy

A central instrument of governance in national economy is financial policy, the two main disciplines of which are fiscal and monetary policy. Based on the widely accepted distribution of powers, the government of a given country defines, implements and is responsible for fiscal policy, while the central bank (national bank) is concerned with monetary policy. We are not aware of any proposition (in stronger terms, evidence within the science of economics) according to which the interest of the national economy would not be the most perfect harmony possible between the two disciplines of financial policy. For the opposite, there are plenty of highly damning conclusions to be drawn from practical experience. To offer a simple argument in plain terms: the disharmony of fiscal and monetary policy is unacceptable as it interferes with the interests of the national economy, hurts the performance of the economy, and lowers the quality of life for society (the population of the country).

An independent central bank is accountable without responsibility

Central banks, or more precisely, central bankers fight with all their might for their independence, for the maintenance of their imperium in imperio status. Invented in New Zealand, inflation targeting was uncritically adopted by a great many developed and emerging countries which either neglected or ignored New Zealand’s specificities.[27] However, they have not adopted, probably by no accident, the keystone of the central bank’s inflation targeting system, the rule concerning the responsibility and sanctioning of the Central Bank Governor, where the Central Bank Governor works with the government to define the inflation target and the time horizon for achieving the target, and once the agreement is set in writing, takes a personal decision on the application of the instruments required to achieve the target. If the agreement is not fulfilled for the interim dates specified, the government may recall the Central Bank Governor. That is to say, the central bank, or more precisely, the Central Bank Governor was not granted independence without responsibility and sanctions: independence and responsibility apply in symmetry.

The central banks of other countries demand independence and apply the monetary policy technique developed for the special situation of a special country, but the need to adopt responsibility and sanctions has not even been raised. Accordingly, the independent leader of an independent central bank may not hit the inflation target even once during their term of presidency, and their report may not be approved even once at the annual hearing in parliament, and yet, when their mandate expires, as a reward for a “successful career”, they have a well-deserved pension or the lucrative world of business waiting for them. The system is hypocritical, dishonest and antisocial.

An independent and responsible central bank

In each country, the independent central banker of the independent central bank is nominated and delegated by the premier (head of the state) and/or the parliament. The only interpretation of the independence of the Central Bank Governor is that the government (premier, parliament) has no means to instruct them in a legal form or verbally pursuant to a legal form. However, it is unreal that the professional identity and human loyalty of a Central Bank Governor appointed by the government (premier, parliamentary majority) would allow monetary policy decisions which are fundamentally different or contrary to the views and interests of the government.

The European Central Bank could be an exception if its Governor were to be elected by Member States by secret ballot from a number candidates nominated by them. Instead, the premiers (heads of state) of dominant countries privately agree on the nationality of the new governor, obviously giving pointers for national governments’ nominations.

If the political affiliation of a president elected in a referendum is not the same as that of the majority in the independently elected parliament (congress), or the party (coalition) nominating and delegating the Central Bank Governor is succeeded, during the Governor’s term, in parliamentary elections by a former opposition party or coalition, then central bank independence will become a real issue, revealing the fact that the conflict is essentially political and not economic in nature.[28]

The Central Bank Governor and thus the central bank may be independent if the confines of independence are clearly defined. Through the Central Bank Governor, the central bank is responsible for attaining the central bank’s goals, and their responsibility may be sanctioned (they may be recalled).

The central banks of EU Member States are members of the European System of Central Banks, which at the same time supervises the European Central Bank, while requiring compliance by the central banks of countries outside the Euro area. The notion of central bank independence has become a European doctrine so that criteria for independence could be outlined by collecting specific cases where independence is supposed to have been violated, which is not exactly a sound basis for a strict compliance requirement.

The task of an independent central bank (Central Bank Governor) is to achieve the inflation target and, ultimately, price stability. The task is specified, but neither responsibility, nor sanctions are associated with achievement of the target set.[29] Thinking in realistic terms and using sound judgement (in general but especially with respect to a small, open economy), the central bank (or the Central Bank Governor) cannot be held responsible for achieving the inflation target, as most causes cannot be influenced by the instruments available to central banks.

• The higher the ratio of imports to domestic production, the greater the impact of imported inflation, which generally cannot be prevented by appreciating the currency to drive up the exchange rate. This is especially true at times when the prices of energy (oil, gas, coal, electricity) and mining commodities (copper, iron, aluminium, etc.) rise in the world market. In addition, exchange rate policy cannot be the sole decision-making competence of the central bank, independently of government.
• Food prices are largely dependent on the cyclical character of agricultural production, and the growth in global demand.
• Disinflationary processes may also be triggered which are independent of the central bank (such as the fall in the global market prices of the products of the textile and leather industries and mechanical engineering due to low wage levels in Asia).

If responsibility cannot be expected, then sanctions are not appropriate either, in which case the notion of independence is nothing more than an empty political slogan.

However, the notion of central bank independence can be given economic substance if the task (goal) of the central bank can be specified and the central bank can be held accountable for that task. This requires that the goal set should be reasonable over the time horizon specified, and that the central bank should have the instruments needed to achieve its goal.

---

[1] Rendkívül széles, mind angol, mind német nyelvű irodalomra lehet hivatkozni, de a magyar nyelvű szakirodalomban is az eseménytörténetek leírásai megtalálhatók. Lásd: dr. Óvári Papp Zoltán: A jegybankok viszonya az államhoz… Budapest, 1926; Homonnai Farkas: Banktörténet. Budapest, 1946; Közgazdasági Enciklopédia. Budapest, 1929.

[2]Dr. Georg Schanz: Finanz-Archiva. XXXIX. Jahr. 1922. 290. o.

[3] Többek között illegális import és export nincs, a villamos energiát vízi és geotermikus erőművek biztosítják, élelmiszerben önellátóak tudnak lenni, az agrárium és az idegenforgalom a gazdaság meghatározó ágazatai.

[4] A jegybanki függetlenség vizsgálata sajnos széleskörűen fellelhető az irodalomban. Sajnos, mert azt a látszatot kelti, mintha valós közgazdasági dilemmáról lenne szó. A jogtudomány, a politikatudomány jegybanki függetlenség elemzése indokolt lehet. Részletes példaként említhető: dr. Kovácsné dr. Sipos Ágnes A jegybanki függetlenség fejlődéstörténetének vizsgálata a XVIII. századtól napjainkig. PhD értekezés. Miskolc, 2007. A közgazdasági „tudományos” megközelítések sem kevesek, az egyszerű üzemgazdasági szempontoktól a már-már humorosnak tekinthető találmányokig terjed (példaként említhető: a jegybankelnök forgási sebessége a jegybank függetlenségével fordítottan arányos).

[5]Mishkin (2001) az inflációs célkövetést a jegybanki tevékenység elszámoltathatóságának gátjaként említi.

[6]                  A huszadik század a vita szempontjából csupán 50 év. A ’30-as évektől ugyan kezdődhetne, azonban a világháború, a jóvátételi kötelezettségek, a helyreállítási periódus miatt csak az ’50-es évektől jellemző a gazdaság normális működése.

[7]             Brümmerhoff az egyenlő haszonáldozat elvéből három különböző adózási megoldást is – azonos hasznossági függvény feltételezése mellett – elfogadhatónak tart. Brümmerhoff érdeme a probléma egzakt leírása. A többféle értelmezés lehetőségét korábban már több, az adózás elméleti kérdéseivel foglalkozó szerző felvetette.

[8] Ellenérvként felvethető, hogy az iszlám vallás szegényadót ajánl, a földbirtok, a vagyon és a jövedelem 2,5%-át, ha a muszlim hívőt legalább egy éve adósság nem terheli. Az ellenérv vitatható, mert az iszlám a muszlim közösségnek az állammal való azonosságából indul ki, és az ún. sarai állami és vallási jog egyszerre.

[9]   A görög, az angol, a francia, a német moralisták hosszú névsora igazolhatja az etika több évszázados tudományos múltját. Platón (Állam. i.e. 370), Arisztotelész (Nikomakhoszi etika. i.e. 322 után) a kezdet, majd később az angol Joseph Butler, külön hangsúlyozva Adam Smith (Az erkölcsi érzelmek elmélete. 1750) Thomas Reid, David Hume (Értekezés az emberi természetről. 1740) John Stuart Mill (A szabadságról. 1859; Haszonelvűség. 1862), Jeremy Bentham (Bevezetés az erkölcsök és a törvényhozás alapelveibe. 1789), a francia Rousseau, Voltaire, Holbach, a német Immanuel Kant (A gyakorlati ész kritikája. 1788), a német Johann Fichte (Az erkölcstan rendszere. 1798), a névsor hosszan folytatható.

[10] 2007 előtt a jegybanki betét, míg 2007 után az ún. MNB-kötvény a magyar Jegybank irányadó instrumentuma (MNB, 2012)

[11] 2007 előtt a jegybanki betét, míg 2007 után az ún. MNB-kötvény a magyar Jegybank irányadó instrumentuma (MNB, 2012)

[12] Jegybanki finanszírozás növelése – állampapír vásárlás; Jegybanki finanszírozás csökkentése – állampapír eladás.

[13] Akhar (1997) részletesen foglalkozik az Egyesült Államok gyakorlatával

[14] Erdős (2007) és Erdős (2011) más megközelítésben, de hasonlóképpen vélekedik

[15] A két változó közötti kizárólagos dinamikus kapcsolat feltételezi, hogy egyik és másik változónak más irányú hatása nincs. Mert ha lenne, akkor nem lehet közömbös, hogy mekkora kamatszintről mennyi az emelés vagy a csökkentés (ami nulla, azaz tartás is lehet) a modell alapján becsült várható inflációs pálya befolyásolására.

[16] Rendkívül széles, mind angol, mind német nyelvű irodalomra lehet hivatkozni, amik a magyar nyelvű szakirodalomban is az esemény történetek leírása mellett megtalálhatók.  Lásd: dr. Óvári Papp Zoltán: A jegybankok viszonya az államhoz… Budapest, 1926; Homonnai Farkas: Banktörténet. Budapest, 1946; Közgazdasági Enciklopédia. Budapest, 1929.

[17] Dr. Georg Schanz: Finanz-Archiva. XXXIX. Jahrg. 1922. 290. o.

[18] A folyamatot rendkívül részletesen leírja dr. Kovácsné dr. Sipos Ágnes: A jegybanki függetlenség fejlődéstörténetének vizsgálata a XVIII. századtól napjainkig. A keleti és nyugati fejlődési út összegző bemutatása kilenc európai uniós tagország példáján keresztül. PhD értekezés. 2007, Miskolc (kézirat)

[19] Többek között illegális import és export nincs, a villamos energiát vízi és geotermikus erőművek biztosítják, élelmiszerben önellátóak tudnak lenni, az agrárium és az idegenforgalom a gazdaság meghatározó ágazatai.

[20] A jegybanki függetlenség vizsgálata sajnos széleskörűen fellelhető az irodalomban. Sajnos, mert azt a látszatot kelti, mintha valós közgazdasági dilemmáról lenne szó. A jogtudomány, a politikatudomány jegybanki függetlenség elemzése indokolt lehet. Részletes példaként említhető: dr. Kovácsné dr. Sipos Ágnes A jegybanki függetlenség fejlődéstörténetének vizsgálata a XVIII. századtól napjainkig. PhD értekezés. Miskolc, 2007. A közgazdasági „tudományos” megközelítések sem kevesek, az egyszerű üzemgazdasági szempontoktól a már-már humorosnak tekinthető találmányokig terjed (példaként említhető: a jegybankelnök forgási sebessége a jegybank függetlenségével fordítottan arányos).

[21] Mishkin (2001) az inflációs célkövetést a jegybanki tevékenység elszámoltathatóságának gátjaként említi.

[22] Although in a different approach, Erdős (2007) and Erdős (2011) hold similar views.

[23] The exclusive dynamic relationship between the two variables assumes that neither has any impact in any other direction. If they had, it would make a difference to know what degree of increase or cut (if any) is applied at what level of interest to influence the inflation path estimated according to the model.

[24] There is an extensive body of literature to refer to in both English and German, to which references are also made in Hungarian literature where account is given of events.  See dr. Zoltán Óvári Papp: Central Banks and the State… Budapest, 1926; Farkas Homonnai: Bank History. Budapest, 1946; Encyclopaedia of Economics. Budapest, 1929

[25] Dr. Georg Schanz: Finanz-Archiva. Vol. XXXIX.1922. p. 290.

[26] An extremely detailed description of the process is provided in dr. Ágnes Sipos: A study of the development of central bank independence from the 18th century to the present. A summary of the eastern and western development through the examples of nine EU Member States. PhD thesis. Miskolc, 2007 (manuscript)

[27] Among other things, there are no illegal imports and exports, electricity is produced by hydroelectric and geothermal plants, the country is potentially self-sustaining for food, and the leading industries of the economy are agriculture and tourism.

[28] Unfortunately, there is an extensive body of literature on central bank independence independence. This is unfortunate because it makes the issue appear to be a real dilemma of economics. An analysis of central bank independence may be appropriate in the sciences of law and politics. A detailed example is dr. Ágnes Sipos: A study of the development of central bank independence from the 18th century to the present. PhD thesis. Miskolc, 2007. The approach of the “science” of economics also ranges from simple administrative aspects to inventions verging on humour (observing, for example, that the turnover rate of Central Bank Governors is inversely proportional to central bank independence).

[29] Mishkin (2001) refers to inflation targeting as an obstacle to the accountability of central bank activity.