Az értelmezhetetlen és mérhetetlen árszínvonal (árszint)

Árak – árszínvonal (árszint) – infláció

A gazdaságtan (gazdaságtudomány) eredendően reálgazdaságtan volt, így annak tudományosnak mondott vagy vélt megközelítése is pénz nélküli gazdaságra fogalmazta meg és anélkül magyarázta az árugazdaság törvényszerűségeit. „A pénz egy fátyol” volt, ami hátráltatta a megismerés folyamatát. A pénz nem „fátyol”, hanem a gazdaság szerves része, nélküle a gazdasági folyamatok nem írhatók le, a gazdaság működésének törvényszerűségei nem határozhatók meg.

A makroökonómia központi kategóriája az általános árszínvonal (árszint), a mai napig a tudományos kritériumoknak megfelelően nem definiált fogalom. Nagyvonalúan általános árszínvonalról (árszintről), annak változásáról beszéltek és helyette árösszeget és árösszegváltozást (inflációt) alkalmaztak és alkalmaznak.

Az ár definíció rögzíthető. Ha egy konkrét áru (szolgáltatás) a piaci kereslet és kínálat alapján viszonyul a pénzhez, akkor az áru pénzben, azaz árformában fejeződik ki. Az adásvétel megtörténte után minden egyes konkrét áru adott mennyisége egyenlő adott pénzmennyiséggel. A pénzmennyiség a konkrét áru konkrét árnagysága.

A folyamatos újratermelés során a piacon jelzővel nevesített árnagyságok alakulnak ki. A termelő termelői áron értékesít a kereskedelemnek, ha a kereskedelem kettéválik nagy- és kiskereskedelemre, akkor a nagykereskedelem nagykereskedelmi áron ad el a kiskereskedelemnek és a kiskereskedelem fogyasztói áron a fogyasztónak. A termelő a termeléshez szükséges eszközöket szintén termelői áron vásárolja a közbülső termelési eszközök piacán és az a termelést követő számviteli rendszerben változatlan mennyiségű pénzzel egyenlő költségben jelenik meg. A költség a termeléshez szükséges ráfordítás (input) árnagysága.

Az árnagyság változhat, emelkedik vagy csökken, a változás az árnagyságot kifejező pénzmennyiségben vagy az áru mennyiségében, vagy mindkettőben megjelenik. A piac és ennek megfelelően a piaci kereslet-kínálat a részpiacok aggregátuma. A részpiacok számát az árufajták száma határozza meg, ami már évszázadokkal ezelőtt is százezres-milliós nagyságrendű lehetett, és azóta nem jelentéktelen mértékben növekedett. A hétköznapi életben a lakosság legszélesebb körét leginkább érdeklő gazdasági kérdés: miként alakultak az árak és hogyan fognak változni? A közgazdaságtudomány sem lehet közömbös e kérdések iránt, legfeljebb szakszerűbb kérdéssel próbálkozik és ahhoz a tudományos gondolkodás elengedhetetlen kritériumai alapján igyekszik eljutni. Az árnagyságok változhatnak és a gyakorlati megfigyelés szerint változnak is, ráadásul nemcsak egy irányba. Még csak szélsőséges esetnek sem minősíthető, hogy a részpiacok teljes körében az emelkedések és csökkenések mértéke (beleértve a nulla mértékű emelkedést és csökkenést is) különböző.

Árak – általános árszínvonal (árszint)

A pénz nélküli gazdaság működését leíró modellben nincs ár, a cserekereskedelemben árut áruért cserélnek. A csere nehézkes, mert az „eladónak” meg kell keresnie azt a „vevőt”, akinek az áruja az eladó számára, az „eladó” áruja pedig a „vevőnek” szükséges, továbbá a két áru egyenértékű, vagy oszthatók és egyenértékűvé tehetők, vagy az egyenérték-különbség másik áruval kiegyenlíthető. A barter a munkamegosztás folyamatát korlátozza, a piac a piaci szereplők érdekében „megszüli” a pénzt, amihez legalább három egymástól különböző áru termelése szükséges.

Háromtermékes modellben a piaci kereslet-kínálat alapján – feltevésünk szerint – egy adott időpontban a következő árnagyságok alakultak ki:

1 kg alma = 200 Ft,

1 kg körte = 300 Ft,

1 kg szilva = 400 Ft.

Az árnagyságok külön-külön egy-egy áru árának a szintjét mutatják. A közérdeklődés a gyakorlatban, a tudományos igény az elméletben elvárhatja és igényelheti, hogy nagyszámú, sokféle árnagyságok szintjei egy átlagszintszámmal kifejezhetőek legyenek. Ha a közérdeklődés erre még nem, arra már feltétlenül igényt tart, melyik irányba változik az összes áru árnagyságát kifejező átlagszint. A tudomány számára természetesen nemcsak a dinamika, hanem a statikus állapot értelmezése sem érdektelen, hisz a dinamika két időpontban érvényes statikus állapot indexszámával mérhető.

Az átlagszintet valakik, valamikor, valahol elnevezték általános árszintnek (árszínvonalnak). Az általános árszint (árszínvonal) kifejezést hallva vagy olvasva az elnevezés logikusnak hat. De miként határozható meg az átlagos árszint? A konkrét példánkban így: 1 kg gyümölcs = 300 Ft.

Az egyenlőség a gyümölcsök fajtájától eltekint. 1 kg gyümölcs árnagysága 300 Ft, azaz, feltételezés szerint a három gyümölcs ízüktől (savanyú, édes), cukortartalmuktól, szárazanyag-tartalmuktól, magjuktól, héjuktól és más jellemzőiktől eltekintve homogén élelmiszerek, bármelyikükből 1 kg azonos a másik két gyümölcs 1-1 kilogrammnyi mennyiségével.[1] Ez a megállapítás a hétköznapi életben még elfogadható, a közgazdaságtudomány kategóriarendszerében elfogadhatatlan.

Vegyünk a három gyümölcs helyett három eltérő használati tulajdonságú és különböző fizikai mértékegységben kifejezhető árut:

1 kg alma = 200 Ft,

1 liter bor = 300 Ft,

1 db kabát= 600 Ft.

A három árunak használhatóságukon kívül azonos tartalmú „közös része” nincs, használhatóságuk azonos mértékegységben nem fejezhető ki, így értelmes módon nem mérhetők. Ha a valós piacon megjelenő százezres nagyságrendű termékhalmazból kiemelt három termékre nincs megoldás, akkor a piacok számosságától független általános megoldás sincs, az árak átlagos árnagysága és azzal azonosítható árszint (árszínvonal) értelmezhetetlen fogalom.[2]

Ha az átlagos árnagyság statikusan ugyan nem határozható meg, de lehetséges-e a változást értelmezni és mérni? A háromtermékes modellben az induló árnagyságok változzanak, legyen

1 kg alma = 200 Ft helyett 400 Ft,

1 liter bor = 300 Ft helyett 600 Ft,

1 db kabát= 600 Ft helyett 1200 Ft.

Az áruk árnagysága külön-külön kétszeresére emelkedett. Bármennyire csábító a gondolat, aggregálás hiányában nem lehet a változást úgy kifejezni, hogy az áruk árnagyságának átlagos szintje 100 százalékkal emelkedett. Ha az áruk árnagyságának átlagos szintjét nem lehet meghatározni, akkor annak változását értelmezni és mérni sem lehetséges. Változatlanul csak azt állíthatjuk, hogy az első, a második és a harmadik áru árnagysága külön-külön, azaz az árura jellemző mértékegységben kifejezett mennyiséggel (volumennel) egyenlő pénzmennyiség kétszeres növekedésével az árnagyságok áruféleségenként 100 százalékkal emelkedtek.

A háromtermékes modellben a három termék feltételezett azonos mértékű árváltozása különleges esetnek tűnhet, holott nem az, teljes mértékben azonos azzal a sémával, ahol mindhárom termékár nagyság eltérő mértékben emelkedik, legyen

1 kg alma = 200 Ft helyett 250 Ft,

1 liter bor = 300 Ft helyett 350 Ft,

1 db kabát = 600 Ft helyett 650 Ft.

A lehetséges következtetés ugyanaz, mint az előbbi esetben. Az árak változási iránya azonos, a termékenkénti árnagyságok eltérő mértékben emelkedtek, és az eltérő mértékek átlaga nem értelmezhető és nem mérhető.

A kizárólag emelkedő vagy a kizárólag csökkenő árváltozások a gyakorlatban a valós piacon is előfordulhatnak, általános esetnek – ami a harmadik lehetőség – csak az egyidejű emelkedés és csökkenés tekinthető. A három termék közül az egyiknek az árnagysága csökkenjen, a másodiké emelkedjen, a harmadiké ne változzon, legyen

1 kg alma = 200 Ft helyett 180 Ft,

1 liter bor = 300 Ft helyett 350 Ft,

1 db kabát = 600 Ft változatlanul.

A következtetés csupán annyi lehet, a három piacon háromfelé változó irány volt megfigyelhető, és azoknak az eredője már nemcsak mértékben, hanem irányában sem meghatározható.

Hasonló jelenség a természetben is előfordul. Ha három folyó vízszintje különböző mértékben emelkedik, az átlagos vízszint-emelkedésnek nincs értelmezhető tartalma. Annyit tudhatunk, hogy a nagy esőzés vagy a gyors olvadás áradást okozott mindhárom folyónál. Ha az egyik folyó vízszintje csökken, a másiké emelkedik, a harmadiké változatlan, az átlagos vízszint értelmezhetetlen fogalom, sem a változás irányát nem lehet meghatározni, sem annak nagyságát nem lehet mérni. Amit tudhatunk, a három folyó vízgyűjtő területe nem azonos, az elsőnél aszály volt, a másodiknál bőséges csapadék hullott, míg a harmadiknál az eső vagy az olvadás éppen pótolta az elfolyó vízmennyiséget. A változások eredőjének az iránya és mértéke meghatározhatatlan.

Összegezve:

Az árnagyságok egyidejű emelkedése és csökkenése az általános jelenség, ekkor az árnagyságok változásának az átlaga és a változás előjele is értelmezhetetlen, az átlagos árnagysággal azonosított általános árszint fogalma értelmezhetetlen.
A gyakorlatban nem tipikus, de elméleti modellben kizárólag egyirányú (akár emelkedő, akár csökkenő) árnagyság-változások feltételezhetőek. Ekkor a változások iránya meghatározható, de a változás mértéke nem, mert az átlagos árnagyság szintén értelmezhetetlen.

Az ármérce mértékegységének, a pénzlábnak a hatása

A pénzeredendőenárupénz volt,praktikus okokból az árupénzek közül a fémek, ritkaságuk alapján (kis tömeg, nagy érték) a nemesfémek (váltópénzként a réz), azok közül kezdetben az ezüst, majd az arany terjedt el. A nemesfémek eredendően súlyra mért formában töltötték be a pénz szerepét, amit a pénznevek és a súlymértékek azonossága igazol. Egy márka, egy font egy márkányi, egy fontnyi súlyú nemesfémet jelentett. A történelem során praktikus okokból a pénznevek és a súlynevek szétváltak, a pénznevek önállósodtak. Ha a pénznév már nem súlymérték és az áruk árnagyságának meghatározódása a pénzként funkcionálónemesfém súlyával továbbra is összefügg, szükségszerű a kiválasztott pénznév egységeinek a nemesfémsúlyát meghatározni. A meghatározás tetszőleges, vagyis önkényes, azt legfeljebb a hagyomány, a szokásjog és a működés egyszerűsítése befolyásolta.

Amíg a pénznév és a súlynév azonos volt, példaként említve

1 kg alma = 0,1 font, azaz

1 kg alma = 0,1 font súlyú ezüsttel,

akkor az árucsere még barterként is értelmezhető, adott súlyú alma egyenlő adott súlyú ezüsttel. Ha egy font már nem egy font súlyú ezüst, az egy font ezüstsúlyát, ami a pénzlábnak nevezett mértékegység, meg kell határozni. Legyen 1 font = 1 gramm ezüst és a font ezüsttartalma alapján 1 kg alma = 0,1 font a piacon megfigyelhető árnagyság. 1 font ezüsttartalma lehetett volna 1 gramm helyett 2 gramm, akkor minden más tényezőt változatlanul hagyva, 1 kg alma = 0,05 font lenne az árnagyság. A mértékegység megkétszereződött, a mérés eredménye felére csökkent.

Az arany pénzkénti megszűnése a pénzláb fémsúlykénti meghatározását is kizárta. A pénzt már nem termelik, hanem teremtik, de a pénzzel való méréshez ármérce továbbra is kell, és az ármérce lényege továbbra is a mértékegységet kifejező pénzláb. A teremtett pénzből létrejövő pénzrendszerben a pénzláb változatlanul önkényesen kijelölhető mérték, praktikusan egy kiválasztott áru adott mennyiségét a pénz adott mennyiségével teszik egyenlővé. Közeli példát említve, 1946. július 27-én a forint bevezetésekor Magyarországon 1 tonna búza lett egyenlő 400 forinttal.

A hangsúly a 400 forinton van, amiből az

mértékegység következik. Ami a pénzen keresztüli mérést a fizikai méréstől megkülönbözteti, az a mérési eredmény kialakulásának módja és a mérési eredmény jellege. A pénzen keresztüli mérés tömeges piaci eseményekből álló folyamatok alapján zajlik, a mérési eredmény időről időre változik és helytől függően más és más lehet. Az árnagyságok és a bérnagyságok a piaci szereplők érdekellentéteinek szüntelen megoldódásán keresztül a mértékegységhez igazodó mérési eredményszintet adnak.

Ha 1 tonna búza = 200 Ft egyenlőséget fogadták volna el és így

a mértékegység, akkor az ár- és bérnagyságok a mérési eredményszintnek megfelelő fele akkora pénzmennyiséggel lesznek egyenlőek. Vagy fordított irányú és azonos mértékű mértékegység-változtatásnál a mérési eredményszinthez igazodó ár- és bérnagyságokat kifejező pénzmennyiségek kétszeresére emelkednek.

Ha az ármérce mértékegységének, a pénzláb kijelölésekor egy új pénznem bevezetésekor elméleti indok nélkül önkényes, csupán praktikus szempontokat lehet mérlegelni, akkor változtatása szintén praktikus szempontokkal magyarázható és változtatásának mértéke is önkényes. Kétféle hivatkozás ismert, az egyik valós és mérlegelhető, a másik hamis. Sok helyiértékű hosszú számsorral leírható árnagyságoknál és bérnagyságoknál (1 havi bér 4 657 000 líra, 1 kg sajt ára 46 570 líra) a hétköznapi fizetési fogalomban a számolás egyszerűsíthető, továbbá a számvitel papírigénye, a készpénzforgalom költségei csökkenthetők, ezért a mértékegység növelése még a változtatás egyszeri költségeinek figyelembevételével is támogatható és ésszerű döntés lehet. Ha a változtatás esztétikai szándékból történik, a lakosságnak a hazai pénz „erősödését” szeretnék mutatni (Például, ha eredetileg 1$ = 90 rubel volt a hivatalosan deklarált, bár tényleges átváltásra sohasem használt árfolyam, és a rubel országában az árak, a bérek és a pénzben kifejezett vagyonelemek teljes körében 100-zal osztották, így a hivatalosan, de átváltásra továbbra sem használt árfolyam 1 dollár = 0,9 rubel lett), akkor nyilvánvaló félrevezetés történik.

Az ármérce mértékegységének megváltoztatása technikai beavatkozás, amit általános formában egyszerű leírni. Ha a pénzlábat, mint mértékegységet tízszeresére, százszorosára vagy ezerszeresére emelik, akkor ez azt jelenti, hogy az összes árnagyságot és bérnagyságot, a pénzben mért és kifejezett eszközök teljes körében a nominális nagyságokat tízzel, százzal vagy ezerrel elosztják, azaz a tizedesvesszőt eggyel, kettővel vagy hárommal balra viszik. A pénzláb változtatásának eredményeként az árnagyságok, a bérnagyságok és a pénzben kifejezett eszközök nominális nagysága tized-, század- vagy ezredszinten fejeződnek ki, de a lényeg, sem jövedelmi, sem vagyoni újraelosztás nem történik.

Új pénznem bevezetése új mértékegység meghatározásával alapvetően más célból is történhet és már történt is. Ekkor az új mértékegység kijelölése csak eszköz, a cél nem a fizetési forgalom egyszerűsítése, hanem egyszeri vagyonadó (vagyondézsma) kivetése, ekkor a kiinduló feltételezés szerint a nem állami vagyon nem jelentéktelen hányada adózatlan jövedelemből készpénzes formában halmozódott fel, amelynek mind nagyobb hányadát államosítani akarják. Ha az ármérce mértékegységét megváltoztatják és például 10 régi dong egyenlő lesz 1 új donggal, miközben új grafikai címleteket is kibocsátanak, a készpénzvagyont át kell váltani az új dongra. A tízzel osztott átszámítás és átváltás a jogszabályban megállapított mértékig automatikus, azon felül már a vagyon eredetét igazolni kell, és a hatóság dönt az igazolás elfogadásáról. A nem igazolt és az el nem fogadott igazolású vagyon az államháztartás egyszeri bevétele, amely a folyó kiadások és az államadósság csökkentésének finanszírozási forrása lehet.

Nemzeti valutájú országcsoportból pénzunió két módon jöhet létre. Egyik esetben a nemzeti valuták fennmaradnak és azok egymás közötti árfolyama sem rövid távon a pillanatnyi kereslet-kínálat hatására, sem hosszabb távon a gazdaságpolitikai érdekek szerint nem változhat (más szóval nincs sem ingadozási intervallum, sem eladási és vételi árfolyameltérés és a valuták le- és felértékelésének a lehetősége kizárt). A másik esetben a nemzeti valuták helyett létrejön a pénzunió közös valutája, amelyhez a nemzeti valuták egyeztetett, a bevezetésig titokban tartott átszámítási kulccsal kapcsolódnak.

Ha egy ország a már létrejött pénzunióhoz később csatlakozik, szükségszerű, hogy a titkosan egyeztetett szorzóval az ár- és bérnagyságokat, az összes pénzben kifejezett eszközöket közös pénzre átszámítsák. Az alkalmazott szorzószám „árfolyamszerű”, a hivatalos piaci árfolyamhoz közelítő mérték, de a közelítés „alulról és felülről” is lehetséges. Az árfolyam a fizetési mérleg tételeiből adódó valutakereslet és -kínálat, valamint a várakozásokhoz igazodó spekulációs valutamozgások alapján alakul, míg a szorzószám eldöntésénél többek között a bérszínvonalat, a nem kompetitív szektort, a vagyoni szerkezetet is figyelembe kell venni. Feltételezhetően kis, nyitott gazdaságban a szorzószám a piaci árfolyamhoz közelebb lehet, mint a zártabban.

A szorzószám az ellentétes érdekek érvényesítésétől függően különböző lehet, de meghatározása nem önkényes, mert a régi nemzeti pénz helyett bevezetett közös uniós pénz ármércéinek mértékegységei mellett az újonnan csatlakozó ország és a közös valutájú országok piaci súlyozású gazdasági teljesítményeinek az arányát is kifejezi. Az elfogadott szorzószám szerint az uniós közös pénz bevezetésekor az áruk árnagyságának szintje, a bérszint, a pénzben kifejezett eszközök szintje is megváltozik.

Az árfolyamok az ármérce mértékegységének az önkényes kiválasztásából adódó ár- és bérnagyság-eltéréseket közömbösítik. Ha két ország pénzének mértékegysége azonos, akkor az induló árfolyam 1 egység = 1 egységgel. Ha a két ország pénzének mértékegysége különböző, az egyiké a második kétszerese, akkor az induló árfolyam 1 egység = 2 egység. Az árfolyam a pillanatnyi kereslet-kínálat alapján folyamatosan a semlegességi pont (valutaparitás) körül két irányban ingadozhat, míg az ingadozás centruma a fizetési mérleg pozíciójától, a gazdaság teljesítményétől függően hosszabb távon mindkét irányba változhat, az egyik valuta fel-, a másik leértékelődhet.

A felértékelődő valuta árfolyama az importtermékek árnagyságát közvetlenül, az importtermékeket felhasználó termelés és szolgáltatás kibocsátási árait közvetetten mérsékli, míg a leértékelődő valuta árfolyama ellentétes hatású, az árnagyságokat emeli.

Közbülső összegzés és konklúzió

A piaci áruk árnagyságai külön-külön a kereslet-kínálat alapján folyamatosan meghatározódnak, de aggregálásuk lehetetlen, sem az általános árszint, sem annak változása nem értelmezhető és nem mérhető.
Az ármérce mértékegysége, a pénzláb önkényes kijelölésével az egyedi árak, bérek, vagyonelemek nominális mértéke is meghatározódik. A termelési teljesítmény hatására egy-egy áru árnagysága változik, de a változások eredőjének iránya és mértéke már nem értelmezhető és mérhető, legfeljebb, ha az árnagyságok csak egyik irányba mozdultak el, akkor a nominális mérték változási iránya adott.
Az ármérce mértékegysége, a pénzláb önkényesen módosítható. A gyakorlatban az összes árnagyságot (velük együtt az összes bérnagyságot és a pénzben kifejezett eszközértékeket) önkényesen kiválasztott számmal osztják vagy szorozzák (általában osztják), praktikus okokból tízzel, százzal, ezerrel osztják, azaz az árnagyságokat kifejező számokban a tizedesvesszőt eggyel, kettővel, hárommal balra viszik. A nominális mérték változik, és a változás az összes egyedi esetben azonos, így a piaci szereplők között jövedelem- és vagyoni újraelosztás nem történik.
Az árnagyságok nominális mértékének változását legalább megközelítően mérni egy kiválasztott áru árnagyságának a változásán keresztül lehetne. Célszerű lenne a mértékegységként elfogadott áru kiválasztása. Emellett szól, ha induláskor a pénznem bevezetésénél kiemelkedő fontosságú áru volt és a piacon megjelenő többi áru árnagyságára is hatott, árnagyságának változása az összes többi áru piaci árváltozását képviselheti és kifejezheti. Ellene szól az országonként eltérő egyedi gyakorlat (ki mit választ), a domináns élelmiszerek időjárástól és az állami támogatástól nem függetleníthető áralakulása.
Az értelmezhetetlen és mérhetetlen általános árszint helyett egy értelmezhető és mérhető, teljes értékű kategória választható ki. Az általános bérszint, mint átlagbérszint értelmezhető és mérhető, felfogható egy különleges áru árszintjeként. A bérszint és az áruk árnagysága között a kölcsönös, közvetlen összefüggés feltételezhető. Erre épültek a jövedelmi pénzelméleti irányzatok, amelyekben az irányzatok képviselői szerint a bértömeg (bérszint X foglalkoztatottak száma) a vélelmezett fogyasztási áruk árszintjének az elsődleges meghatározója.

A mennyiségi pénzelmélet forgalmi és állományi változata

Az árszínvonal pénzelméleti kategória, a mennyiségi pénzelméletből ered. Ki alkotta meg és ki használta elsőként, nem tudjuk, de ez az ismerethiányunk érdektelen. A mennyiségi pénzelmélet egyszeri és közérthető változata a 16. század második felétől a 20. század kezdetéig tartó háromszáz év egyik uralkodó felfogása volt. Az elmélettörténetben általánosan elfogadott, hogy J. Bodin 1568-ban megjelent írása lehet a kezdet, amelyben az árak emelkedését a forgalomban lévő nemesfémek mennyiségének változásával kapcsolja össze. Külön kiemeli az ezüsttermelés és a gyarmati import növekedését, de figyelembe veszi a rossz termés és a háborúk okozta károk miatti áruhiányt is. Bodin után a filozófusok és a közgazdászok többsége elfogadta a mennyiségi pénzelméletet és számos kiegészítéssel, megjegyzéssel pontosították azt. A legismertebbek: J. Locke, C. Montesquieu, D. Hume,
A. Smith, D. Ricardo, a híres currency-banking elmélet képviselői, L. Walras és I. Fisher. Walras már 1874-ben egyenlet formájában felírta az áruk ára és a pénz mennyiségi összefüggését, az elmélettörténeti irodalom Fisher 1911-ben megjelent könyvében szereplő egyenletet tette közismertté:

M · V + M’ · V’ = P · Q, ahol

M = a készpénz mennyisége,

V = a készpénz forgási sebessége,

M’= a banki számlapénz mennyisége,

V’= a banki számlapénz forgási sebessége,

P = az áruk egységárai,

Q = az áruk mennyisége.

A Fisher-i egyenlet korrekt módon kifejezi a mennyiségi pénzelmélet lényegét. Ha a forgási sebesség, valamint a megtermelt és piacra vitt, ott értékesített áruk mennyisége állandó (konstans), akkor az áruk árai a készpénz és a banki számlapénz mennyiségétől függnek.

Az egyenlet ugyanazt írja le, mint amit Hume már 1752-ben megjelent tanulmányában verbálisan is pontosan megfogalmazott: „Világos továbbá, hogy az árak nem annyira függnek az országban létező árúk vagy pénznek abszolut mennyiségétől, mint inkább, a mi az árukat illeti, azon mennyiségtől, mely piaczra kerül vagy kerülhet; a mi pedig a pénzt illeti, annak azon mennyiségétől, mely forgalomban van. Ha az ércz a szekrényben marad elzárva, ez az árképződésre csak annyi befolyást gyakorol, mintha meg volna semmisítve; ugyanezt tapasztalnók, ha az áruk raktárakban maradnak felhalmozva. A pénz s az árú ily esetekben nem találkozhatván, nem gyakorolhat egymásra hatást. Ha azon helyzetbe jutnánk, hogy az élelmi szerek ára tekintetében valami föltevést kellene tennünk, a gabonának azon mennyisége, mit a földmíves vetőmagul, saját és családja föntartására visszatart, sohasem jöhetne számba. Az értéket csakis a kereslethez arányosított fölösleg állapítja meg.” (Hume, 1886. 56-57. oldal)

Míg a Fisher-i egyenlet szöveges magyarázata nem, az algebrai jelölés alkalmazása félreérthető. A P · Q szorzat, valamint a P és a Q külön-külön skalárral kifejezett mennyiségnek látszik, holott a P az egységárak, a Q a termékek halmaza, az előbbi pénzben kifejezett árnagyságok, az utóbbi természetes mértékegységekben (liter, kilogramm, darab) kifejezett volumenek halmaza, és a párba állított szorzatok összege valóban skalárként leírható árösszeg:

(P · Q)Ft = (p₁· q₁)Ft + (p₂· q₂)Ft … (p_n· q_n)Ft =_i· q_i) Ft

A pénz megjelenése az árucserét kettéválasztotta eladásra és vételre. Az eladó árujáért pénzt kap, a vevő az áruért pénzt fizet, a pénz a piacon forog, miközben a forgalmi (tranzakciós) funkciót betölti. A Fisher-i mennyiségi pénzelmélet a pénznek ezt a funkcióját emeli ki és a forgalomban lévő pénz (a pénz forgási sebességét is figyelembe véve), valamint a piacon lévő áruhalmaz és az egységárak szorzataként adódó árösszeg között oksági összefüggést feltételez: a pénz mennyisége az egyes áruk árnagyságát meghatározza. A Fisher-i és a korábbi elméletet utólag jogosan nevezték a mennyiségi pénzelmélet forgalmi változatának. Az elmélet leggyengébb pontja, hogy a forgalomban lévő pénzmennyiség nem meghatározható, azaz a pénztömeg ex ante (az árucserék megtörténte előtt) nem választható ketté a keresletként megjelenő és a kereslettől tartózkodó pénztömegre. E fogyatékosság kikerülésére megszületett a mennyiségi pénzelmélet állományi változata, amit pénztári egyensúlyelméletnek vagy cambridge-i megközelítésnek is neveznek.

A pénzállományra épülő cambridge-i változat kiindulópontja a forgalmi változat ellentéte. A pénz forog vagy nyugszik, az adásvételek forgatagában az eladás után az eladónál rövidebb-hosszabb ideig nyugszik. A piaci szereplők összességénél folyamatosan változó mértékű pénzállomány halmozódik fel, ami lényegében a pénz felhalmozási (megtakarítási) funkciójának a megjelenése.

A forgalmi és az állományi jelzők nem csupán a pénz funkciókra utalnak, sőt, ez a szempont nem is túl lényeges. A lényeg: a forgalmi válfaj flow típusú, míg az állományi stock típusú megközelítés. A pénztári egyensúlyi elmélet képviselői szerint a forgalom pénzmennyisége mindig egyenlő a piaci szereplők pénztárában lévő pénzmennyiséggel, aminek dimenziója pénz/időpont (a forgalmi változatban a pénzmennyiség dimenziója pénz/időtartam). De hogy mennyi pénzt akarnak időpontról időpontra tartani, vagyis milyen irányba és mekkora mértékben változik a pénztári állomány, azt a piaci szereplők árupiaci kereslete határozza meg. Ennek alapján megszületett a pénzkereslet definíciója és formulája:

M = k · P · y, ahol

M = a tartani kívánt pénzmennyiség,

P = „az áraknak egy jól megválasztott átlaga” (Friedman, 1986. 103. oldal),

y = reáljövedelem,

k = a pénzállomány reáljövedelemhez viszonyított aránya.

A közgazdaságtudományi irodalom előszeretettel hivatkozik a forgalmi és az állományi megközelítések szoros kapcsolatára, amivel jelzik, hogy ugyanannak az elméletnek a két irányzata, így a forgalmiból az állományi változat levezethető. Az MV = PT egyenlőségben az áruk mennyisége (T) helyett a hozzáadott értéknek megfelelő jövedelem (y) fogalmát használják, mert ezzel a fisheri egyenlet második gyengesége is megszűnik. A T a termelés vertikális tagozódásából adódó halmozódást tartalmaz, amit az y bevezetése korrigál. Igen ám, de ha a halmozódást kizáró jövedelem (y) szerepel a T helyett, akkor a V már nem lehet a forgási sebesség, mert az a halmozódást is tartalmazó áruk összegének és az árukat realizáló pénzmennyiségnek a viszonyát fejezi ki, ami a piacról is megfigyelhető adat. Az eltérő tartalmat jelzi, hogy a forgási sebesség reciproka helyett már azonnal k jelzést alkalmaztak (Marshall, 1923). Továbbá a pénzkereslet (M) sem a piaci árakhoz igazodó mennyiség, hanem egy elméleti kategória, ami a hozzáadott értéket tartalmazó jövedelem (y) nagyságához kapcsolható. Ráadásul, ami e tanulmány szempontjából a kulcsszereplő, a P nem lehet egységárak halmaza, mert még ha az y termékenként meghatározható is lenne, az egyes egységekhez nem rendelhető árnagyság, mert a létező piaci árak nem az egyes árak jövedelemnagyságának árnagyságai, hanem a halmozódást tartalmazó piaci eladásra vitt és eladott áruké. Így a jövedelem nem lehet nomináljövedelem, csakis reáljövedelem, amit a pénzkereslettel összefüggésbe hozható nominális nagysággá valamilyen árkategória alakíthat át. Egy-egy piaci áru értékének az ára értelmezhetetlen, egyetlen lehetőségként marad a jövedelemtartalommal kifejezett áruhalmaz-aggregátum egyfajta átlagára, amit elneveztek árszin(t)vonalnak.

A hosszas magyarázatok után az átvezetés már egyszerű technika:

MV = PT,

és ha mindkét oldalt elosztjuk V-vel és az elnevezzük k-nak, T-t y-nal helyettesítjük, a P jelzés megmarad, de tartalma már nem egységárak halmaza, hanem valami módon értelmezett árkategória, akkor a pénzkereslet

M = kPy.

Az átvezetés egyetlen szépséghibája, hogy a két egyenlőség egyetlen tényezője sem azonos tartalmú kategória, így a két egyenlőség között legfeljebb távoli kapcsolat feltételezhető.

A pénzkereslet kategóriának meg kellett születnie, mert kiegészítve a pénzkínálattal, A. Marshall korszakos jelentőségű kereslet-kínálati elemzést bevezető elméletéhez jól illeszkedett.

Keynes az árszínvonalról

Az Általános elméletben Keynes az árszínvonal fogalmát elutasítja, kvantitatív elemzésre alkalmatlannak tartja:

„A bizonytalanságnak azok az ismert és elkerülhetetlen elemei, amelyek elválaszthatatlanok az általános árszint fogalmától, igen alkalmatlanná teszik ezt a terminus technicust az oknyomozó elemzés céljaira, hiszen ez utóbbinak egzaktnak kell lennie.

E nehézségeket azonban joggal nevezhetjük «rejtvényeknek». «Tisztán elméletiek» abban az értelemben, hogy a gazdasági döntéseket sohasem zavarják, sőt szóba sem kerülnek e döntések meghozatalakor, és nem érintik a gazdasági események okozati összefüggéseit, amelyek az említett fogalmak kvantitatív determinálatlansága ellenére is világosak és determináltak. Ezért kézenfekvő az a következtetés, hogy a kérdéses fogalmak nemcsak homályosak, hanem fölöslegesek is. Nyilvánvaló, hogy mennyiségi elemzéseinkben kerülni kell a kvantitatívan bizonytalan kifejezéseket. Amint azt igazolni igyekszem majd, csak meg kell kísérelnünk, s mindjárt világossá válik, hogy nélkülük jobban boldogulunk.

Az a tény, hogy heterogén tárgyaknak két összemérhetetlen sokasága önmagában nem lehet kvantitatív elemzés tárgya, természetesen nem akadályozza meg, hogy megközelítő statisztikai összehasonlításokat végezzünk, amelyek nem szigorú kalkuláción, hanem az ítéletalkotás széles értelemben vett elemén alapulnak, de amelyeknek bizonyos határok között mégis jelentőségük és érvényességük lehet. De az olyan fogalmaknak, mint a nettó reális termék vagy az általános árszint, a történelmi és statisztikai leírás tulajdonképpeni területe, a célja pedig az, hogy történelmi vagy társadalmi ismeretigényeket elégítsenek ki. Ez pedig olyan cél, amellyel kapcsolatban sem nem szokásos, sem nem szükséges olyan tökéletes pontosság, amilyent oki elemzésünk követel meg, akár teljesek és pontosak a kérdéses mennyiségek tényleges nagyságáról szerzett ismereteink, akár nem. Az, hogy jelenleg a nettó termelés nagyobb, az árszint pedig alacsonyabb, mint tíz vagy egy évvel ezelőtt, olyan jellegű állítás, mint az, hogy Viktória jobb királynő volt, mint Erzsébet, de mint asszony nem volt boldogabb nála. Olyan állítás ez, amelynek értelme is van, érdekes is, de differenciálszámításra alkalmatlan. Pontosságunk csak látszat lesz, ha megkíséreljük a kvantitatív elemzést ilyen – részben bizonytalan és nem kvantitatív – fogalmakra alapozni.” (Keynes, 1965. 59-60.)

Meglepő, hogy az Általános elmélet megjelenését öt évvel megelőző Treatise on Money c. könyvében ellentétes nézetet képvisel. Nemhogy az árszínvonal értelmezhetőségét és alkalmazhatóságát elutasítaná, az akkor kialakuló jövedelmi pénzelméletnek nevezett elméleti iránynak megfelelően, a termékhalmazok közül a fogyasztói és a beruházási javakat kiemelve, azok parciális árszintjét egymástól függetlenül határozta meg. A változtatás jelentőségét Keynes is érzékelte, az Általános elmélet Előszavában az okokat hosszan magyarázza: „A kapcsolat a jelen könyv és az öt évvel korábban publikált Treatise on Money c. könyvem közt valószínűleg világosabb számomra, mint mások számára, s lehet, hogy az, amit én sok éven keresztül érlelt gondolataim természetes továbbfejlesztésének érzek, az olvasó szemében nemegyszer zavarba ejtő véleményváltozásnak tűnik. A nehézséget fokozzák a terminológia némely változásai, amelyeket elkerülhetetlennek éreztem. A szóhasználatnak e változásait az ezután következő oldalakon ismertetem; a két könyv közötti általános viszonyt pedig röviden a következőképpen írhatom le. Amikor hozzákezdtem a Treatise on Money írásához, még annak a hagyományos gondolatmenetnek a keretei között éltem, amely a pénz szerepét a kereslet és kínálat általános elméletétől mintegy elválaszthatónak tekintette. Amikorra befejeztem a könyvet, bizonyos előrehaladást értem el abban az irányban, hogy a pénzelméletet újra az összes termelés elméletének részévé tegyem. Akkor azonban még nem szabadultam meg eléggé bizonyos előítéletektől, s ez okozta a szóban forgó mű elméleti részeinek azt a hibáját, amelyet ma a legnagyobbnak tartok (a III. és IV. könyvről van szó). Elmulasztottam ugyanis részletesen kifejteni a termelési volumen változásainak hatásait. Úgynevezett «alapegyenleteim» az adott termelésen alapuló pillanatfelvételek voltak. Megkísérelték bemutatni, hogy adott termelés esetén miképp fejlődhetnek ki erők, amelyek megzavarják a nyereségegyensúlyt, és ezért kikényszerítik a termelés volumenének változását. A pillanatfelvételekkel szemben a folyamat dinamikus elemzése befejezetlen és zavaros maradt. Ez a könyv viszont elsősorban éppen azoknak az erőknek a vizsgálatát helyezi előtérbe, amelyek az összes termelés és az összes foglalkoztatás nagyságának változásait határozzák meg. Kimutatja, hogy a pénz fontos és sajátos szerepet tölt be a gazdasági rendszerben; eközben bizonyos mértékig elhanyagolja a technikai-pénzügyi részletkérdéseket. Mint látni fogjuk, a pénzt használó gazdaságot lényegében az jellemzi, hogy benne a jövőt illető várakozások megváltozása nemcsak a foglalkoztatás irányát változtathatja meg, hanem a mennyiségét is. Az a módszer azonban, amellyel a könyv a jelennek – a jövőre vonatkozó változó várakozások hatása alatt tanúsított – gazdasági magatartását elemzi, a kereslet és a kínálat egymásra hatásán alapul, s ily módon szorosan kapcsolódik általános értékelméletünkhöz. Így jutunk el egy átfogó elmélethez, amelynek csupán egyik speciális esete a hagyományos, klasszikus elmélet.” (Keynes, 1930. 10-11. o.).

Keynes az Általános elméletből az árszínvonal fogalmát kizárta, néhol mégis használja, de „csak annyiban változnak az árak”, „az árak és a bérek emelkedése” megfogalmazások a jellemzőek, azaz, az árszínvonal helyett többesszámban „az árak” terminológiát használja.

A monetarizmus árszínvonal értelmezése

Friedman a Keynes-i feltételrendszer bírálatával, jellemzően tagadásával másfajta elméletet igyekezett felépíteni. Leegyszerűsítve és kizárólag az árszínvonal értelmezésére koncentrálva kijelenthető, hogy a monetarizmus a pénztári egyensúly elméletet újította fel és egészítette ki.

A mennyiségi pénzelmélet cambridge-i változatában a jövedelem (y) valamekkora konstans (k) hányada az árszínvonallal együtt meghatározza a pénzkeresletet:

M^d=k · P · y

Keynesnél a tranzakciós és az óvatossági pénzkereslet ( a jövedelem (Y), a spekulációs pénzkereslet ( a kamatláb (r) függvénye. Az óvatosságit a jövőbeli tranzakciós szükséglet, a spekulációst a kamatváltozás bizonytalansága határozza meg. Mindkettő az egyéni várakozások szerint változik:

M^d = (y) + (r).

A pénzkereslet monetarista felfogása a Keynes-i és a cambridge-i változatokhoz igazítva felírható (Friedman, 1986., 121. o.), amiből a különbségek láthatók:

ahol

r = a folyó kamatláb,

r^*= a várható kamatláb.

Friedman a pénzkeresletet reálpénzmennyiséggel azonosítja, Keynesnél a rövid távú ármerevség feltételezésével a nominális pénzmennyiség a reálpénzmennyiséggel a nominális jövedelem (Y) a reáljövedelemmel (y) azonos, ezért az árszínvonal elhagyható.

Friedman elméleti rendszeréből az árszínvonal kihagyhatatlan, de értelmezését nagyvonalúan kezeli. Az általános árszínvonal-változás és az inflációs ráta kategóriákat felváltva, szinonimaként használja. Egy példa: „…egy olyan növekedési ütemet választanék, amely durván biztosítaná a végtermékek árszínvonalának hozzávetőleges stabilizálását… Még mindig jobb azonban valamifajta stabilan tartott ütemet választani, ami mérsékelt, de egyenletes inflációt vagy deflációt eredményez.” (Friedman, 1986., 238. o.) És végül az explicit állítás: „… a különböző indexekkel definiált aggregált árszínvonal” (Friedman, 1986., 236. o.).

Töredékek az árszínvonal – árszint – infláció fogalmak használatából

Az árszínvonal fogalmát Keynes „kitiltotta”, Friedman visszahozta, sőt a monetáris politikán keresztül a centrumba állította és az inflációval azonosította. A két domináns gazdaságpolitikai irányzat alkotóinak követői sajátos fogalomhasználattal kikerülik a megoldatlan problémát. Négy makroökonómiai tankönyvből kiemeltem idézeteket, azok érdemleges különbségeket nem mutatnak, az értelmezési problémát meg sem említik.

Inflációs időszakban „emelkedik az áraknak a fogyasztói vagy a termelői árak átlagait reprezentáló árindexekkel mért általános színvonala” (Samuelson-Nordhaus, 1987., 329. o.).

„Az inflációs ráta (rate of inflation) az általános árszintnek az egyik időszakról az azt követőre történő százalékos változása. Ma két megközelítés létezik az általános árszint meghatározásával kapcsolatban: az árindexet (price index) közvetlenül az áru és szolgáltatások ezreinek áraira vonatkozó adatokból állapítják meg, illetve deflátorokat (deflators) számolnak úgy, hogy a nominál GNP valamelyik komponensét osztják a reál GNP ugyanazon összetevőjével.” (Hall-Taylor, 1997., 85. o.).

„… a nominál GNP és a reál GNP aránya az árak egyfajta mérőszáma lesz. Az így kapott kifejezést a GNP implicit árdeflátorának (GNP implicit price deflator) nevezik.” (Hall-Taylor, 1997., 87-88. o.).

„Az infláció, … az árak átlagos szintjének növekedését jelenti. Az árak átlagos szintjét árszínvonalnak nevezzük (25. oldal)… Az árindex a gazdaságban adott időszak alatt megtermelt áruk és szolgáltatások valamely halmazának súlyozott átlagára. Ha az árindex minden árura és szolgáltatásra kiterjed, akkor az általános árszint mérőszámáról, avagy az áruk és szolgáltatások árszínvonaláról beszélhetünk. Az inflációs rátát, azaz az árszint egyik időszakról a másikra történő változásának ütemét árindexek segítségével számítjuk ki. Ha pedig az inflációs ráta ismert, akkor meghatározhatjuk, hogy a GDP időszakok közötti változásából mekkora rész a tisztán nominális, illetve mekkora a reálváltozás. (Williamson, 2009., 45. o.).

„Az árszint változásának mérésére leggyakrabban használt mutató a fogyasztói árindex (CPI – Consumer Price Index). A Munkaügyi Minisztériumhoz tartozó Munkaügyi Statisztikai Hivatal feladata a CPI számítása. A munka azzal indul, hogy összegyűjtik javak és szolgáltatások ezreinek az árait. Ahogy a GDP a termékek és szolgáltatások mennyiségét egyetlen számadatba sűríti, a CPI a javak és szolgáltatások árait fejezi ki egyetlen indexben.

Hogyan összesítsük a gazdaságban fellelhető sok-sok árat az árszintet megbízhatóan tükröző egyetlen mutatóba? Vehetnénk egyszerűen az árak átlagát. Ebben az esetben minden jószág és szolgáltatás egyforma szerephez jutna. De az emberek több csirkét fogyasztanak, mint kaviárt, ezért a csirke árának nagyobb súlyt kell kapnia a CPI-ben, mint a kaviár árának. A Munkaügyi Statisztikai Hivatal úgy határozza meg a különböző termékek befolyását, hogy egy olyan termék- és szolgáltatáskosárnak számítja ki az árát, amit egy tipikus fogyasztó felhasznál. A CPI ennek a fogyasztói kosárnak az árváltozása egy bázisévhez képest. … a másik árváltozást mérő mutató, a GDP-deflátor, ami a nominális GDP és a reál GDP hányadosa. A GDP-deflátor és a CPI némiképp eltérő információkat ad az árak összességének alakulásáról. Három alapvető különbség van a két mutató között.

Az első az, hogy a GDP-deflátor az összes termék és szolgáltatás árát figyelembe veszi, míg a CPI csak a fogyasztók által vásárolt javaknak és szolgáltatásoknak az ellenértékét használja fel. Ezért ha emelkedik a vállalatok vagy az állam által vásárolt termékek ára, akkor az megjelenik a GDP-deflátorban, de a CPI-ben nem.

A második különbség az, hogy a GDP-deflátor csak a belföldön előállított termékeket tartalmazza. Az importtermékek nem részei a GDP-nek, így a GDP-deflátorban sem jelennek meg. Vagyis ha a Japánban gyártott, itthon értékesített Toyota ára emelkedik, ez érinteni fogja a CPI-t, mert azt fogyasztók vásárolják, de nem fogja befolyásolni a GDP-deflátort.

A harmadik és egyben legfontosabb különbség abban mutatkozik meg, ahogyan a két mutató a gazdaságban létező sok-sok árat kezeli. A CPI változatlan, a GDP-deflátor pedig változó súlyokat rendel az egyes termékek áraihoz. Más szóval, a CPI számításakor rögzített termékkosarat használnak, a GDP-deflátor esetében viszont megengedett, hogy a termékkosár összetétele – követve a GDP összetételét – változzon.” (Mankiw, 1999., 62-63. o.).

„A nominális GDP és a reál GDP segítségével számítható egy harmadik mutató, a GDP-deflátor vagy GDP-árdeflátor, ami definíció szerint:

A GDP-deflátor tehát a reál és a nominális GDP hányadosa.” (Mankiw, 1999., 55. o.).

„A mennyiségi pénzelmélet szerint a pénzkínálat és -kereslet együtt határozzák meg az egyensúlyi árszínvonalat. Az árszínvonal változásai definíció szerint az inflációs rátát jelentik.” (Mankiw, 1999., 196. o.).

Célszerű egy lexikon-enciklopédia köztes formájának nevezhető közgazdaságtudományi ismerettár kapcsolódó szócikkeit is áttekinteni. A szócikkek között az árszínvonal és árszint fogalmak nem találhatók, míg a definíciókban szerepelnek.

„Price = Ár. Egy jószág (good) avagy input ára megmutatja, mekkora összegről kell lemondanunk, hogy hozzájussunk az adott jószághoz, illetve inputhoz. Általában monetáris formában fejezik ki, noha nem feltétlenül monetáris formában történik a kielégítés. A relatív ár a megszerzésért szükséges alternatív jószágmennyiséggel fejezhető ki. Így, ha valamennyi ár ugyanolyan ütemben nő, akkor az abszolút árak (absolute price) nőni fognak, a relatív árak azonban változatlanok maradnak.”

„Absolute prices = Abszolút árak. Pénzbeli árak (money prices) szemben a relatív árakkal (relative prices), azaz a javak és szolgáltatások árai közvetlenül a pénzegység mennyiségében kifejezve. (Lásd Ár [Price])”

„Price theory = Árelmélet. Az árelmélet egyetlen makroökonómiai vonatkozása az aggregált árszínvonalban bekövetkező változások meghatározása. (Lásd Infláció[Inflation])”

„Inflation = Infláció. Az általános árszínvonal tartós növekedése. Az időegységre jutó általános árszínvonal-növekmény százalékban kifejezett mértéke. Az inflációt kiváltó okok elméleteit lásd Keresleti oldalról kiinduló infláció [Demand-pull] és Költségoldalról kiinduló infláció [Cost-push inflation].”

„Deflation = Defláció. Az általános árszínvonal tartós csökkenése. Az általános árszínvonalnak az időegységre vetített csökkenési aránya. (Lásd még Deflációs rés [Deflationary gap].)”

„Price index = Árindex. Egy olyan indexszám (index number), amely megmutatja hogyan változott egy „árukosár” ára az egyik időszakról a másikra. Egy ilyen index általában nem az árak egyszerű átlaga, hanem az egyes árakat az adott árura fordított kiadások arányával súlyozzuk. Ez a súlyozás attól függően változik, hogy melyik periódust választjuk a kiadások elemzésére. (Lásd Paasche-index [Paasche price index], Laspeyres-index [Laspeyres price index].)”

„Deflator = Deflátor. Olyan implicit vagy explicit árindex (price index), amelyet arra használnak, hogy a bruttó nemzeti termék (gross national product) pénzbeli értékében történt változásokat felbontsák az árváltozásból és a kibocsátás fizikai mennyiségének változásából eredő összetevőkre.”

„Retail Price Index (RPI) = Fogyasztói árindex. Az Egyesült Királyságban a termékáraknak egy olyan indexszáma (index number), amelyet gyakran a megélhetési költségek indexeként használnak. A fogyasztási cikkek egy olyan meghatározott halmazának relatív árváltozását méri, amelyet az átlagos háztartás rendszeresen vásárolna. A számításnál használt súlyokat a háztartás-statisztikai felmérésekből nyerik, hogy az garantáltan az aktuális fogyasztási szerkezetet tükrözze. A kiadásban nagyobb súllyal szereplő jószág nagyobb súlyt fog kapni az indexben is. (Lásd Laspeyres-féle árindex [Laspeyres price index], Paasche-féle árindex [Paasche price index].)” (Pearce, 1993)

Végső konklúzió: az árak – általános árszínvonal (árszint) – infláció értelmezhetősége és mérhetősége

Két vélemény egyértelműen rögzíthető. Keynes öt év elteltével megváltoztatta álláspontját, 1930-ban az árszínvonalat, azon belül a fogyasztói és a termelési eszközök árszínvonalát meghatározó két, egymástól független összefüggést írt le, majd 1935-ben az Általános elméletben már felesleges és közgazdaságtani szempontból értelmezhetetlen fogalomnak minősítette. A monetarizmus – jelesül Friedman – a monetáris politika gazdaságpolitikai jelentőségét a költségvetési politikával szemben hangsúlyozva az árszínvonalat szükségszerűen visszahelyezi a közgazdaságtan alapkategóriái közé, és az árszínvonal változását az inflációs rátával azonosítja.

A makroökonómiai tankönyvek töredékes áttekintés szemlélteti a monetarizmus térhódítása után elterjedt felfogást. Az árszint (árszínvonal) kategóriákat szinte az összes makroökonómus egzakt definíció nélkül használja. Néha rafináltnak gondolt maszatolás vagy csúsztatás mellett, néha explicit kimondva az árszint vagy az árszínvonal változását (a dinamikát) – anélkül, hogy a statikus szintet definiálnák – árindexszel, annak valamilyen konkrét formájával – jellemzően a fogyasztási árindexszel – azonosítják.

Ha az árszint vagy az árszínvonal értelmezhető kategória lenne és csak a mérési nehézségek okoznak problémát, az árindex valamelyik formája proxyként használható. De nemcsak a mérési mód, hanem az értelmezés is hiányzik.

Az árindex mindenkor árösszegeket viszonyít egymáshoz, azaz a célnak megfelelően meghatározott áruhalmazok (árukosarak) árösszegének változását fejezi ki. Az áruhalmazok árösszegének meghatározása nem érdektelen információ. Ha az általános létminimumot vagy csak a nyugdíjasok létminimumszintjét akarjuk meghatározni, ahhoz a rájuk vonatkozó összetételű árukosár, az egyes termékek átlagfogyasztása és átlagára a szükséges adat, amiből kiszámítható az árösszeg. Az összegnek megfelelő pénzmennyiség a létminimumszint, ekkora pénzbeli jövedelem szükséges (a létező vagyon felhasználásán túl) az élet fenntartásához. Az árösszegek indexe a jövedelemváltozásnak azt a mértékét mutatja, ami a létminimum fennmaradásához szükséges.

Míg az árösszegeket összehasonlító indexszám a változó volumenek és a változó egységárak együttes hatását méri és ezt is akarja mérni, az árszintváltozással azonosított árindex használatakor az árösszeg változását szeretné a volumenek és az árnagyságok változására kettéválasztani. Az árnagyságok változásához csak a volumenek rögzítésével lehet közelíteni, de annak két megoldása is lehetséges (a bázisadatot alkalmazó Laspeyres-index és a folyó adatokat alkalmazó Paasche-index), amit a mértani átlagként számított Fisher-indexszel, azt láncszerű összekapcsolással igyekeznek a statisztikusok tökéletesíteni. Ezzel szemben a tökéletesítés azt jelenti, hogy a valós adatot közelítjük. Korábban, a háromtermékes sémában látható volt, az árszint (az árszínvonal) általános kategóriaként nem értelmezhető, következésképpen az indexszámítás újításaival nincs mihez közelíteni.

A végső konklúzió megfogalmazható:

A makroökonómiában az infláció és az azt mennyiségileg kifejező inflációs ráta árindexszel mérhető kategória. Számos összefüggés („képlet”) viszont a nem létező árszínvonal kategóriát tartalmazza, következésképpen, ha helyette az árindexszel mért inflációs ráta szerepel az elméleti modellben, annak konzisztenciája vagy/és relevanciája nem feltétlenül bizonyítható.
Élesen el kell választani a gazdaság teljesítményéből és a mérés technikai eszközéből következő hatásokat. A gazdaság intenzív módon is bővülhet, de a fejlettebb gazdaságokban elsősorban a munkatermelékenység, másodsorban a munkaintenzitás változása az árupiaci folyamatok kínálati oldalának, a jövedelmi folyamatok változása keresleti oldalának a meghatározói. Az árupiaconkénti kereslet-kínálat a konkrét áru árnagyságát meghatározza, de az összes áruféleség egysége, az egységre jutó átlagos pénzmennyiség, mint átlagos árszint nem értelmezhető és nem mérhető kategória. Ezzel szemben az ármérce kiválasztott mértékegységének nominális mértéke az árnagyságok, a bérnagyságok, a pénzügyi vagyonelemek nominális mértékét meghatározza, de azt kizárólag a mértékegység alapján értelmezhetjük és mérhetjük, az eredményt csupán, mint technikai szintet fogadhatjuk el.

[1] Már az alma, a körte és a szilva is gyűjtőnév, almából 313, körtéből 376, szilvából 115 Magyarországon termő fajtát sorol fel az 1887-ben Aradon megjelent Bereczki Máté: Gyümölcsészeti vázlatok című négykötetes, ma is alapműnek számító könyv.

[2] A probléma hétköznapi szűk körű kezelésére analógia található. Az állattartásban régebben a számosállat (SZá), ma a nagyállat egység (Ne) fogalmat hivatalosan is használják. Például a számosállat 500 kg élősúlyra átszámított átlagos háziállat (2 db 250 kg-os borjú, 4 db 125 kg-os sertés számosállatként egyenlőek).

***

Az értelmezhetetlen és mérhetetlen árszínvonal (árszint)

Árak – árszínvonal (árszint) – infláció

Árak – általános árszínvonal (árszint)

Háromtermékes modellben a piaci kereslet-kínálat alapján – feltevésünk szerint – egy adott időpontban a következő árnagyságok alakultak ki:

1 kg alma = 200 Ft,

1 kg körte = 300 Ft,

1 kg szilva = 400 Ft.

Vegyünk a három gyümölcs helyett három eltérő használati tulajdonságú és különböző fizikai mértékegységben kifejezhető árut:

1 kg alma = 200 Ft,

1 liter bor = 300 Ft,

1 db kabát= 600 Ft.

Ha az átlagos árnagyság statikusan ugyan nem határozható meg, de lehetséges-e a változást értelmezni és mérni? A háromtermékes modellben az induló árnagyságok változzanak, legyen

1 kg alma = 200 Ft helyett 400 Ft,

1 liter bor = 300 Ft helyett 600 Ft,

1 db kabát= 600 Ft helyett 1200 Ft.

1 kg alma = 200 Ft helyett 250 Ft,

1 liter bor = 300 Ft helyett 350 Ft,

1 db kabát = 600 Ft helyett 650 Ft.

1 kg alma = 200 Ft helyett 180 Ft,

1 liter bor = 300 Ft helyett 350 Ft,

1 db kabát = 600 Ft változatlanul.

A következtetés csupán annyi lehet, a három piacon háromfelé változó irány volt megfigyelhető, és azoknak az eredője már nemcsak mértékben, hanem irányában sem meghatározható.

Összegezve:

Az árnagyságok egyidejű emelkedése és csökkenése az általános jelenség, ekkor az árnagyságok változásának az átlaga és a változás előjele is értelmezhetetlen, az átlagos árnagysággal azonosított általános árszint fogalma értelmezhetetlen.
A gyakorlatban nem tipikus, de elméleti modellben kizárólag egyirányú (akár emelkedő, akár csökkenő) árnagyság-változások feltételezhetőek. Ekkor a változások iránya meghatározható, de a változás mértéke nem, mert az átlagos árnagyság szintén értelmezhetetlen.

Az ármérce mértékegységének, a pénzlábnak a hatása

Amíg a pénznév és a súlynév azonos volt, példaként említve

1 kg alma = 0,1 font, azaz

1 kg alma = 0,1 font súlyú ezüsttel,

A hangsúly a 400 forinton van, amiből az

Ha 1 tonna búza = 200 Ft egyenlőséget fogadták volna el és így

Közbülső összegzés és konklúzió

A piaci áruk árnagyságai külön-külön a kereslet-kínálat alapján folyamatosan meghatározódnak, de aggregálásuk lehetetlen, sem az általános árszint, sem annak változása nem értelmezhető és nem mérhető.
Az ármérce mértékegysége, a pénzláb önkényes kijelölésével az egyedi árak, bérek, vagyonelemek nominális mértéke is meghatározódik. A termelési teljesítmény hatására egy-egy áru árnagysága változik, de a változások eredőjének iránya és mértéke már nem értelmezhető és mérhető, legfeljebb, ha az árnagyságok csak egyik irányba mozdultak el, akkor a nominális mérték változási iránya adott.
Az ármérce mértékegysége, a pénzláb önkényesen módosítható. A gyakorlatban az összes árnagyságot (velük együtt az összes bérnagyságot és a pénzben kifejezett eszközértékeket) önkényesen kiválasztott számmal osztják vagy szorozzák (általában osztják), praktikus okokból tízzel, százzal, ezerrel osztják, azaz az árnagyságokat kifejező számokban a tizedesvesszőt eggyel, kettővel, hárommal balra viszik. A nominális mérték változik, és a változás az összes egyedi esetben azonos, így a piaci szereplők között jövedelem- és vagyoni újraelosztás nem történik.
Az árnagyságok nominális mértékének változását legalább megközelítően mérni egy kiválasztott áru árnagyságának a változásán keresztül lehetne. Célszerű lenne a mértékegységként elfogadott áru kiválasztása. Emellett szól, ha induláskor a pénznem bevezetésénél kiemelkedő fontosságú áru volt és a piacon megjelenő többi áru árnagyságára is hatott, árnagyságának változása az összes többi áru piaci árváltozását képviselheti és kifejezheti. Ellene szól az országonként eltérő egyedi gyakorlat (ki mit választ), a domináns élelmiszerek időjárástól és az állami támogatástól nem függetleníthető áralakulása.
Az értelmezhetetlen és mérhetetlen általános árszint helyett egy értelmezhető és mérhető, teljes értékű kategória választható ki. Az általános bérszint, mint átlagbérszint értelmezhető és mérhető, felfogható egy különleges áru árszintjeként. A bérszint és az áruk árnagysága között a kölcsönös, közvetlen összefüggés feltételezhető. Erre épültek a jövedelmi pénzelméleti irányzatok, amelyekben az irányzatok képviselői szerint a bértömeg (bérszint X foglalkoztatottak száma) a vélelmezett fogyasztási áruk árszintjének az elsődleges meghatározója.

A mennyiségi pénzelmélet forgalmi és állományi változata

M · V + M’ · V’ = P · Q, ahol

M = a készpénz mennyisége,

V = a készpénz forgási sebessége,

M’= a banki számlapénz mennyisége,

V’= a banki számlapénz forgási sebessége,

P = az áruk egységárai,

Q = az áruk mennyisége.

(P · Q)Ft = (p₁· q₁)Ft + (p₂· q₂)Ft … (p_n· q_n)Ft =_i· q_i) Ft

M = k · P · y, ahol

M = a tartani kívánt pénzmennyiség,

P = „az áraknak egy jól megválasztott átlaga” (Friedman, 1986. 103. oldal),

y = reáljövedelem,

k = a pénzállomány reáljövedelemhez viszonyított aránya.

A hosszas magyarázatok után az átvezetés már egyszerű technika:

MV = PT,

M = kPy.

Keynes az árszínvonalról

Az Általános elméletben Keynes az árszínvonal fogalmát elutasítja, kvantitatív elemzésre alkalmatlannak tartja:

A monetarizmus árszínvonal értelmezése

A mennyiségi pénzelmélet cambridge-i változatában a jövedelem (y) valamekkora konstans (k) hányada az árszínvonallal együtt meghatározza a pénzkeresletet:

M^d=k · P · y

M^d = (y) + (r).

A pénzkereslet monetarista felfogása a Keynes-i és a cambridge-i változatokhoz igazítva felírható (Friedman, 1986., 121. o.), amiből a különbségek láthatók:

ahol

r = a folyó kamatláb,

r^*= a várható kamatláb.

Töredékek az árszínvonal – árszint – infláció fogalmak használatából

Inflációs időszakban „emelkedik az áraknak a fogyasztói vagy a termelői árak átlagait reprezentáló árindexekkel mért általános színvonala” (Samuelson-Nordhaus, 1987., 329. o.).

„A nominális GDP és a reál GDP segítségével számítható egy harmadik mutató, a GDP-deflátor vagy GDP-árdeflátor, ami definíció szerint:

A GDP-deflátor tehát a reál és a nominális GDP hányadosa.” (Mankiw, 1999., 55. o.).

„Price theory = Árelmélet. Az árelmélet egyetlen makroökonómiai vonatkozása az aggregált árszínvonalban bekövetkező változások meghatározása. (Lásd Infláció[Inflation])”

Végső konklúzió: az árak – általános árszínvonal (árszint) – infláció értelmezhetősége és mérhetősége

A végső konklúzió megfogalmazható:

A makroökonómiában az infláció és az azt mennyiségileg kifejező inflációs ráta árindexszel mérhető kategória. Számos összefüggés („képlet”) viszont a nem létező árszínvonal kategóriát tartalmazza, következésképpen, ha helyette az árindexszel mért inflációs ráta szerepel az elméleti modellben, annak konzisztenciája vagy/és relevanciája nem feltétlenül bizonyítható.
Élesen el kell választani a gazdaság teljesítményéből és a mérés technikai eszközéből következő hatásokat. A gazdaság intenzív módon is bővülhet, de a fejlettebb gazdaságokban elsősorban a munkatermelékenység, másodsorban a munkaintenzitás változása az árupiaci folyamatok kínálati oldalának, a jövedelmi folyamatok változása keresleti oldalának a meghatározói. Az árupiaconkénti kereslet-kínálat a konkrét áru árnagyságát meghatározza, de az összes áruféleség egysége, az egységre jutó átlagos pénzmennyiség, mint átlagos árszint nem értelmezhető és nem mérhető kategória. Ezzel szemben az ármérce kiválasztott mértékegységének nominális mértéke az árnagyságok, a bérnagyságok, a pénzügyi vagyonelemek nominális mértékét meghatározza, de azt kizárólag a mértékegység alapján értelmezhetjük és mérhetjük, az eredményt csupán, mint technikai szintet fogadhatjuk el.

***

The uninterpretable and unmeasurable price level

Prices ‒ price level ‒ inflation

Economics (economic science) was originally real economics, so its approach, deemed as being scientific, defined and explained the rationales of commodity economics without making use of the concept of money. According to the general belief, “money was a veil” that did not help, but rather hindered the process of understanding. The change that began unfolding in the first half of the 20th century was both inevitable and essential. Money is not just a “veil”, and is an integral part of the economy; without it, we cannot describe economic processes, the rationales of the economy’s functioning and the outcomes of such attempted descriptions are misleading.

The overall price level is a central category of macroeconomics, but to this day it has not been defined according to scientific criteria. Discourse has spoken broadly of the overall price level and changes therein, while referring to the price amount and changes in the price amount (inflation).

The definition of price can be fixed. If a specific good (service) relates to money based on market demand and supply, then the good is expressed in money, i.e. in the form of a price. After a sale and purchase, a specific quantity of each good will be equal to the specific money quantity. The money quantity is the prize size of the specific good.

In the course of continuously repeated production, price sizes given specific indicators emerge on the market. The producer sells to commerce at producer prices, and if commerce is split in two ‒ wholesale and retail ‒, wholesale sells to retail at wholesale prices, and retail to consumers at consumer prices. The producer also purchases means of production at producer prices on the market for intermediate goods, which are recognised as a cost equal to the constant amount of money in the accounting system following production. Cost is the price size of the expenditure (input) necessary for production.

The price size may change, increasing or decreasing, and the change is reflected in the quantity of money expressing the price size, in the quantity of goods, or both. The market, and thus market demand and supply, is/are the aggregate of submarkets. The number of submarkets depends on the number of categories of goods, which already amounted to hundreds of thousands or millions a century ago, and has significantly expanded since.

In day-to-day life, the most pressing economic question on people’s minds is: how did prices emerge, and how will they change? Economics cannot ignore these questions, and the most it can do is attempt to formulate more professional ones and strive to answer them based on the indispensable criteria of a scientific approach. Price sizes may and do change according to empirical observations, and not only in a single direction. The fact that the range of submarkets is marked by different rates of increase and decrease (including increases and decreases of zero) is by no means an extreme case.

The model describing the functioning of an economy without money does not feature any price, and goods are traded for goods in the context of barters. Barters are cumbersome because the “seller” must find the “buyer” offering goods that are necessary for the seller, and for whom the “seller’s” goods are also necessary, and the two goods are equal in value or can be dividable or rendered equal in value, or the difference in equal value can be offset by another good. Barter restricts the division of labour process, and the market “gives birth” to money in the interest of market players, which requires the production of at least three different types of goods.

In a three-product model, ‒ according to our assumption ‒ the following price sizes emerge on the basis of market supply and demand at a given moment in time:

1 kg of apples = HUF 200,

1 kg of pears = HUF 300,

1 kg of plums = HUF 400,

Price sizes each reflect the price level of a specific good. Public interest in practice and the scientific requirement in theory may expect and require a large diversity of price size levels to be expressible with an average number. Even if public interest does not specifically have a need for this, it does have a need to know the direction in which the average level expressing the price of all goods changes. For science, interpreting not only dynamics but the static state is also relevant, as dynamics can be measured as an index of the static states prevailing during two different points in time.

The average level was named by someone, somewhere, sometime as the overall price level (price level). Encountering the expression of overall price level (price level), this seems like a logical choice. But how can the average price level be defined? For instance, in specific examples: 1 kg of fruit = HUF 300.

The equality disregards the type of fruit. The average price of 1 kg of fruit is HUF 300, meaning that according to the assumption, fruit is a homogenous food independent of flavour (sour, sweet), sugar content, dry matter content, seed, peel or any other attributes, 1 kg of which is equal to 1 kg of the other two types of fruit.[1] Although this finding is still acceptable in everyday life, it is unacceptable in the category system of economics.

Instead of three types of fruit, let’s assume three goods with different uses and expressed in different physical units of measurement:

1 kg of apples = HUF 200,

1 litre of wine = HUF 300,

1 coat = HUF 600.

Besides their capacity for being used, the three goods have no “common parts” with identical content, their capacity for being used cannot be expressed in the same unit of measurement, therefore they cannot be measured in any meaningful way. If no solution can be found for three goods taken from the set of goods on the actual market, containing hundreds of thousands of product types, then there is no general solution independent of the number of markets, and the general price size and the price level determined on the basis thereof are uninterpretable concepts.[2]

Even if the average price size cannot be statically defined, can the change therein be interpreted and measured? Initial price sizes should change in the three product model, with

1 kg of apples = HUF 400 instead of HUF 200,

1 litre of wine = HUF 600 instead of HUF 300,

1 coat = HUF 1200 instead of 600.

The price size of each of the goods has doubled. Tempting as it may be, in the absence of aggregation, the change cannot be expressed with the average level of the goods’ price size having risen by 100%. If the average level of the goods’ price size cannot be determined, the changes in them cannot be interpreted, and they cannot be measured. We can still only claim that the price size of the first, second and third good each increased individually by 100% per category of good, i.e. by an amount of money equal to double the increase in the quantity (volume) expressed in the unit of measurement characteristic of the good.

In the three-product model, the assumed identical price change of the three goods may seem a special case, but in fact it is not, and is entirely consistent with the pattern where the three price sizes increase to different extents, say

1 kg of apples = HUF 250 instead of HUF 200,

1 litre of wine = HUF 350 instead of HUF 300,

1 coat = HUF 650 instead of HUF 600,

The possible conclusion is the same as in the previous case. The direction of the change in prices is the same, relative price sizes increased to different extents, and the average of these extents cannot be interpreted or measured.

Purely increasing or purely decreasing price changes may occur in practice on the real market, but only concurrent increases and decreases ‒ i.e. the third scenario ‒ can be regarded as the general case. Of the three products, the price size of one should decrease, that of the second one should increase, and the third should remain unchanged:

1 kg of apples = HUF 180 instead of HUF 200,

1 litre of wine = HUF 350 instead of HUF 300,

1 coat = HUF 600, remaining constant.

The only conclusion we can draw is that three different directions of change were observed on the three markets, and their corollary cannot be defined in terms of either extent or direction.

Similar phenomena can be observed in nature. If the water level of three rivers increases to various degrees, the average water level increase has no interpretable content. All we know is that high levels of precipitation or rapid thawing resulted in flooding in all three rivers. If the water level of one river decreases, the water level of the second one increases, and that of the third river remains unchanged, neither the direction of change, nor its extent can be measured. All we know is that the water collection areas of the three rivers are not identical, and the first river was affected by a drought, the second by substantial precipitation, while for the third one, the rain or thawing offset the water quantity lost. The direction and degree of the corollary of the changes cannot be determined.

To sum up:

The concurrent increase and decrease in price sizes is a general phenomenon; in this scenario, the average and prefix of changes in price sizes is uninterpretable, and the concept of overall price level identified through average price sizes is also uninterpretable.
Although not typical in practice, only unidirectional price size changes (either increasing or decreasing) can be assumed in the theoretical model. In this case, the direction of change can be defined, but not its extent, because the average price size is also uninterpretable.

Impact of the currency standard, the numéraire’s unit of measurement

Money was originally commodity money, but for practical reasons it was initially metals, then precious metals due to their rarity (weighed little, high value, copper as change), specifically silver and then gold that gained widespread use as commodity monies. Precious metals initially fulfilled the role of money according to their weight, as attested to by the equivalence of currency names and measures of weight. One mark or one pound represented one mark or 1 pound of precious metal. In the course of history, currencies and weight names were decoupled for practical reasons. If currency is no longer a measure of weight and the price size of goods continues to be defined in relation to the weight of the precious metal functioning as money, it is necessary to define the precious metal weight of the chosen currency units. The choice is random, i.e. arbitrary, and was shaped at most by tradition, customary law and efforts to simplify operation.

As long as the currency and weight name were identical, for example

1 kg of apples = 0.1 pound, i.e.

1 kg of apples = 0.1 pound of silver,

then the exchange of goods can be interpreted as a barter, with a specific mass of apples being equal to a specific mass of silver. If a pound is no longer equal to a pound of silver, the weight in silver of one pound, referred to as the currency standard, must be defined. If we assume that 1 pound = 1 gram of silver, then the observed price size on the market based on the silver content of the pound is 1 kg of apples = 0.1 pound of silver. The silver content of 1 pound could also have been 2 g instead of one, in which case, all other things being equal, the price size would be 1 kg of apples = 0.05 pounds. The unit of measurement doubled, as a result of which the outcome of the measurement was halved.

The abandonment of gold as money also ruled out the definition of the currency standard as a metal weight. Money is no longer manufactured, but created, but a numéraire is still needed to be able to measure using money, and the currency standard remains the essential element of the numéraire, used to express the unit of measurement. In the monetary system derived from fiat money, the currency standard is still a measure that can be defined arbitrarily, and in practical terms, is defined as the equivalent of a specific quantity of a specific good. To mention a recent example, on 27 July 1946, when the forint was introduced in Hungary, one tonne of wheat was defined as being equal to 400 forints.

The emphasis is on the 400 forints, giving rise to the

unit of measurement. What distinguishes measuring in money from measuring physically is the method that gives rise to the measurement outcome and the nature of the measurement outcome. Measuring through money is performed on the basis of processes comprising mass market events, the measurement outcome changes from time to time and may also differ according to location. Price sizes and wage sizes result in measurement outcome levels that adapt to the unit of measurement through the uninterrupted resolution of opposing market player interests.

If the 1 tonne of wheat = HUF 200 is accepted, and thus

is the unit of measurement, then price and wage sizes will be equal to half the amount of money corresponding to the measurement outcome levels. Or, in the event of an opposite change in the unit of measurement to the same degree, the amounts of money expressing price and wage sizes, adapting to the measurement outcome level, will be doubled.

If the definition of the numéraire’s unit of measurement, i.e. the currency standard, when introducing a new currency is arbitrary without any theoretical reason, and only practical considerations can be taken into account, then changing the unit of measurement can also only be explained with practical reasons, and the degree of change therein is also arbitrary. Two types of references are known: one of them is true and can be taken into consideration, while the other is false. When price sizes and wage sizes can be expressed with a long series of digits with many positional elements (a monthly wage of 4,657,000 lira, the price of 1 kg of cheese 46,570 lira), the calculations used during daily transactions can be simplified, and the paper requirement of accounting and the cost of cash circulation reduced, so increasing the unit of measurement is warranted and justified despite the one-off cost of the change. If the change is implemented for aesthetic reasons, it is to show to the population that the local currency is “appreciating” (for instance, if 1$ = 90 rouble was originally the officially declared exchange rate, albeit never used for actual conversion, and all prices, wages and assets expressed in monetary terms in the country using the rouble divided by 100, the official exchange rate still not used for conversion became 1$ = 0.9 rouble), which is obviously misleading practice.

Changing the numéraire’s unit of measurement is a technical intervention that is easy to describe in its general form. If the currency standard as the unit of measurement is multiplied 10-fold, 100-fold or 1,000-fold, it means that the nominal amount of all price sizes and wage sizes, and all assets measured and expressed in the money are divided by 10, 100 or 1,000, i.e. the decimal point is moved one, two or three positions to the left. As the outcome of the change in the currency standard, price sizes, wage sizes and the nominal size of assets expressed in monetary terms are expressed at the tenth, hundredth or thousandth level, but most importantly, there is no income or wealth redistribution.

The introduction of a new currency by defining a new unit of measurement can fundamentally occur, and has occurred, for other reasons as well. In this case, the designation of the new unit of measurement is only a tool, with the objective not being to simplify payment transactions, but to levy a one-off property tax (capital levy), in which case, under the initial assumption, a large proportion of non-public assets was accumulated from untaxed income in the form of cash, and the intention was to nationalise a growing portion of these assets. If the numéraire’s unit of measurement is modified, and 10 old dongs rendered equal to one new dong, and new graphical denominations are issued, then the cash assets must be converted to the new dong. The recalculation and conversion (dividing by 10) is automatic to the extent laid down in legislation, but over this specific threshold the origin of the assets must be declared, with the authorities deciding on whether or not to accept the declaration. Undeclared assets or assets for which the justification of origin was rejected thus become one-off revenue for the general government, which may be a source of funding for current expenditures or for decreasing government debt.

There are two different scenarios for creating a monetary union from a group of countries with their individual national currencies. In one scenario, national currencies are maintained and their relative exchange rates do not change in the short run in response to current supply or demand, nor in the long run according to economic policy interests (in other words, there is no fluctuation interval, nor sell or bid price deviations, nor the option for devaluing or revaluing the currencies). In the other scenario, the national currencies are replaced by a single currency created for the monetary union, and the former are linked to the new currency by an agreed conversion rate kept secret until the time of introduction.

If a country joins the already established monetary union at a later point in time, it must convert all of its price and wage sizes and assets expressed in monetary terms to the single currency using a multiplier agreed on confidentially. This multiplier is “akin to an exchange rate”, and is a measure close to the official market exchange rate from either “below or above”. The exchange rate is shaped by the supply of and demand for currency stemming from balance sheet items and by speculative currency movements, while the multiplier is shaped amongst other things by the wage level, the non-competitive sector and wealth structure. In a small, open economy, the multiplier will presumably be closer to the market exchange rate than in a closed economy.

The multiplier may differ according to which opposing interests prevail, but it is not defined arbitrarily, as the single currency replacing the old national currency not only expresses the units of measurement of its numéraires, but also the proportion of the market-weighted economic performance of the newly joining country and the members of the monetary union. According to the accepted multiplier, at the time of introduction of the single currency, the level of goods’ price size, the wage level and the level of assets expressed in monetary terms all change.

Exchange rates neutralise the discrepancies in price and wage size stemming from the arbitrary choice of the numéraire’s unit of measurement. If the unit of measurement of two countries’ currencies is identical, then the initial exchange rate is one 1 unit = 1 unit. If the unit of measurement of two countries’ currencies differs, then the initial exchange rate is one 1 unit = 2 units. The exchange rate may fluctuate continuously around the point of neutrality (currency parity) in either direction based on current supply and demand, while the central point of the fluctuation may change in either direction in the longer term depending on the balance of payments position and the economy’s performance; one currency may appreciate, and the other may depreciate.

The exchange rate of the appreciating currency directly lowers the price size of import goods, and indirectly lowers the output prices of goods and services utilising import goods, while the depreciating exchange rate exerts the opposite effect, raising price sizes.

Intermediate summary and conclusion

The price sizes of market goods are continuously shaped individually by supply and demand, but they cannot be aggregated, nor can the overall price level or changes therein be interpreted or measured.
Arbitrarily choosing the currency standard, i.e. the numéraire’s unit of measurement, defines individual prices, wages and the nominal value of assets. Individual goods’ price sizes change in response to output performance, but the direction and extent of the corollary cannot be interpreted and measured; the most we can determine is the direction of change in price sizes, in which case the direction of change of the nominal value is given.
The unit of measurement of the numéraire, the currency standard, can be modified arbitrarily. In practice, all price sizes (along with all wage sizes and asset values expressed in monetary terms) are multiplied or divided (generally multiplied) by an arbitrarily chosen number, generally 10, 100 or 1000 for practical reasons, in other words the decimal point is moved one, two or three positions to the left (or right) in the numbers expressing price size. The nominal value changes, and the change is identical across all individual cases, which means there is no income or wealth distribution among market players.
We can at least provide an approximate measure of the change in the nominal degree of price sizes through the changes in the price size of a specific good. For practical reasons, a good accepted as the unit of measurement should be chosen. The advantage of such a choice is that if the good played a pivotal role initially when the currency was introduced, and also shaped the price size of other goods appearing on the market, changes in its price size may represent and express changes in the market prices of all other goods. The drawback is diverging practice from one country to the next (which country chooses which good) and price changes in dominant foodstuffs that are dependent on the weather and state subsidies.
In lieu of an uninterpretable and unmeasurable overall price level, an interpretable and measurable fully-fledged category can be chosen instead. The overall wage level as the average wage level can be both interpreted and measured, and can be considered as the price level of a specific good. We can assume a mutual and direct correlation between wage levels and the price size of goods. This is the premise of the income theories of money; subscribers to these theories argue that the wage bill (wage level _x number of people in employment) is the primary factor shaping the price level of consumer goods.

The stock and flow version of the quantity theory of money

The price level is a monetary theory category stemming from the quantity theory of money. We do not know who first coined and used the term, but this is not relevant. The simple and understandable version of the quantity theory of money was one of the prevailing beliefs for 300 years, starting from the second half of the 16th century until the early 20th century. It is a generally accepted fact in the history of theory that J. Bodin’s paper published in 1568 was the seminal work that linked an increase in prices to changes in the quantity of precious metals in circulation. The author specifically emphasises silver production and the increase in colonial imports, but also takes into account shortages of goods stemming from poor yields and wars. After Bodin, the majority of philosophers and economists accepted the quantity theory of money, adding numerous supplements and comments to the theory. The most widely known are: J. Locke, C. Montesquieu, D. Hume,
A. Smith, D. Ricardo, and the representatives of the famous currency banking theory, L. Walras and I. Fisher. Walras had already established the correlation between the price of goods and money supply in 1874, the literature on the history of theory focused on Fisher’s equation proposed in his book published in 1911:

MV + M’V’ = PQ, where

M = money supply,

V = velocity of circulation.

M’= quantity of bank scriptural money,

V’= velocity of bank scriptural money,

P = unit prices of goods,

Q = quantity of goods.

The Fisher equation adequately expresses the essence of the quantity theory of money. If the velocity of circulation and the quantity of goods produced, put and sold on the market is constant, then the prices of goods depend on the quantity of cash and bank scriptural money.

The equation describes the same thing that Hume had accurately formulated verbally in his 1752 paper: “It is also evident, that the prices do not so much depend on the absolute quantity of commodities and that of money, which are in a nation, as on that of the commodities, which come or may come to market, and of the money which circulates. If the coin be locked up in chests, it is the same thing with regard to prices, as if it were annihilated; if the commodities be hoarded in magazines and granaries, a like effect follows. As the money and commodities, in these cases, never meet, they cannot affect each other. Were we, at any time, to form conjectures concerning the price of provisions, the corn, which the farmer must reserve for seed and for the maintenance of himself and family, ought never to enter into the estimation. It is only the overplus, compared to the demand, that determines the value.” (Hume, 1886, pp. 56‒57)

While the explanation to Fisher’s equation is clear, the application of its algebraic expression can be misunderstood. The PQ multiple and P and Q both seem like quantities expressed using a separate scalar, but in fact, P is the set of unit prices and Q is the set of goods; the former is the totality of price sizes expressed in monetary terms, while the latter is the set of volumes expressed in natural units of measurement (litre, kilogram, unit) and the sum of the paired multiples is in fact an amount that can be expressed as a scalar:

(PQ)Ft = (p₁q₁)Ft + (p₂q₂)Ft … (p_nq_n)Ft =_iq_i) Ft

The emergence of money separated the exchange of goods into a selling and a buying component. The seller receives money for his goods, the buyer pays money for the goods, the money circulates on the market while fulfilling a transactional function. Fisher’s quantity theory of money highlights this function of money, and assumes a causality relationship between the money in circulation (factoring in the velocity of money) and the price amount defined as the multiple of the set of goods on the market and unit prices: the quantity of money defines the price size of individual goods. Fisher’s and the earlier theory were legitimately referred to retrospectively as the flow version of the quantity theory of money. The theory’s weakest point is that the quantity of money in circulation cannot be determined, in other words, the money supply cannot be divided ex ante (prior to the exchange of goods) into the amount of money channelled into demand and the amount of money refraining from demand. To address this shortcoming, the stock version of the quantity theory of money emerged, referred to as the cash balance theory or the Cambridge approach.

The starting point for the Cambridge approach, based on the money supply, is the opposite of the flow version. Money either sits or circulates, and in the midst of sales and purchases, is held by the seller for a certain period of time after the sale. Continuously varying amounts of money accumulate in the hands of all market players, which is essentially the emergence of the accumulation (saving) function of money.

The terms stock and flow not only refer to the function of money, this aspect is in fact less relevant. In essence: the flow version follows a flow approach, while the stock version follows a stock approach. According to supporters of the cash balance theory, the amount of money in circulation is always equal to the amount of money in market players’ wallets, which features a money/point in time dimension (in the flow version, the dimension of the quantity of money is money/duration). But the amount of money that market players intend to hold at specific point in time, and the direction and extent of change in the cash balance, is defined by the market demand of market players. This gave rise to the definition and formula of money demand:

M = kPy, where

M = quantity of money to be held,

P = “a well-chosen average of prices” (Friedman, 1986, p. 103),

y = real income,

k = the proportion of the money supply relative to real income.

Economic literature frequently references the close link between flow and stock approaches, indicating that they constitute two versions of the same theory, and the stock approach can be derived from the flow approach. In the MV = PQ equality, instead of the quantity of goods (Q), we use the concept of income (y) corresponding to value added, which resolves the second weakness of the Fisher equation. Q contains accumulation stemming from the vertical fragmentation of output, which is corrected by the introduction of y. Yes, but if income excluding accumulation (y) is used instead of Q, then V can no longer be velocity, as velocity expresses the correlation between the amount of goods including accumulation and the quantity of money used to purchase the goods, which can also be observed on the market. The diverging content is indicated by the fact that instead of the reciprocal of velocity, the symbol k was used immediately (Marshall, 1923). Moreover, money demand (M) is not a quantity adapting to market prices, but rather a theoretical category that can be linked to the size of income (y) containing the value added. In addition, P, a key protagonist in terms of this paper, cannot be the set of unit prices, because even if y could be defined for each good, no price size can be associated with the individual units because existing market prices are not the price sizes of the income size of individual prices, but of the goods offered for sale and sold, which contain accumulation. Thus income cannot be nominal income, only real income, which can be transformed into a nominal size associated with money demand by some form of price category. The price of the value of a market good is uninterpretable, and we have only one option left for a kind of average price of the aggregate set of goods expressed with income content, referred to as the price level.

After these long explanations, applying this in practice is a simple technique:

MV = PQ,

and if we divide each side by V and refer to as k, substitute Q with y, P remains, though its content is no longer a set of unit prices but a price category interpreted in some way, then money demand is

M = kPy.

The only issue with this formula is that none of the factors of the two equalities are a category featuring the same content, so we can only assume a loose relationship between the two.

The category of money demand had to be born because supplemented with money supply, it was well aligned with A. Marshall’s watershed theory introducing supply and demand analysis.

Keynes on price levels

In The General Theory, Keynes rejects the concept of price level, deeming it unsuitable for quantitative analysis:

“Thirdly, the well-known, but unavoidable, element of vagueness which admittedly attends the concept of the general price-level makes this term very unsatisfactory for the purposes of a causal analysis, which ought to be exact.

Nevertheless these difficulties are rightly regarded as “conundrums”. They are “purely theoretical” in the sense that never perplex, or indeed enter in any way into, business decisions and have no relevance to the causal sequence of economic events, which are clear-cut and determinate in spite of the quantitative indeterminacy of these concepts. It is natural, therefore, to conclude that they not only lack precision but are unnecessary. Obviously our quantitative analysis must be expressed without using any quantitatively vague expressions. And, indeed, as soon as one makes the attempt, it becomes clear, as I hope to show, that one can get on much better without them.

The fact that two incommensurable collections of miscellaneous objects cannot in themselves provide the material for a quantitative analysis need not, of course, prevent us from making approximate statistical comparisons, depending on some broad element of judgment rather than of strict calculation, which may possess significance and validity within certain limits.

But the proper place for such things as net real output and the general level of prices lies within the field of historical and statistical description, and their purpose should be to satisfy historical or social curiosity, a purpose for which perfect precision – such as our causal analysis requires, whether or not our knowledge of the actual values of the relevant quantities is complete or exact – is neither usual nor necessary. to say that net output to-day is greater, but the price-level lower, than ten years ago or one year ago, is a proposition of a similar character to the statement that Queen Victoria was a better queen not a happier woman than Queen Elizabeth – a proposition not without meaning and not without interest, but unsuitable as material for the differential calculus. Our precision will be a mock precision if we try to use such partly vague and non-quantitative concepts as the basis of a quantitative analysis.” (Keynes, 1965, pp. 59-60)

Surprisingly, he proposes an opposing position in his Treatise on Money, published five years prior to The General Theory. He does not reject the interpretability and applicability of price level in accordance with the theoretical approach emerging at the time, referred to as the income monetary approach, but defines the partial price level of consumer and capital goods, emphasised from among the sets of goods, independently of each other. Keynes also perceives the significance of this change, and provides a long-winded explanation of the causes in The General Theory:

“The relation between this book and my Treatise on Money [JMK vols. v and vi], which I published five years ago, is probably clearer to myself than it will be to others; and what in my own mind is a natural evolution in a line of thought which I have been pursuing for several years, may sometimes strike the reader as a confusing change of view. This difficulty is not made less by certain changes in terminology which I have felt compelled to make. These changes of language I have pointed out in the course of the following pages; but the general relationship between the two books can be expressed briefly as follows. When I began to write my Treatise on Money I was still moving along the traditional lines of regarding the influence of money as something so to speak separate from the general theory of supply and demand. When I finished it, I had made some progress towards pushing monetary theory back to becoming a theory of output as a whole. But my lack of emancipation from preconceived ideas showed itself in what now seems to me to be the outstanding fault of the theoretical parts of that work (namely, Books III and IV), that I failed to deal thoroughly with the effects of changes in the level of output. My so-called ‘fundamental equations were an instantaneous picture taken on the assumption of a given output. They attempted to show how, assuming the given output, forces could develop which involved a profit-disequilibrium, and thus required a change in the level of output. But the dynamic development, as distinct from the instantaneous picture, was left incomplete and extremely confused. This book, on the other hand, has evolved into what is primarily a study of the forces which determine changes in the scale of output and employment as a whole; and, whilst it is found that money enters into the economic scheme in an essential and peculiar manner, technical monetary detail falls into the background. A monetary economy, we shall find, is essentially one in which changing views about the future are capable of influencing the quantity of employment and not merely its direction. But our method of analysing the economic behaviour of the present under the influence of changing ideas about the future is one which depends on the interaction of supply and demand, and is in this way linked up with our fundamental theory of value. We are thus led to a more general theory, which includes the classical theory with which we are familiar, as a special case.” (Keynes, 1930, pp. 10-11)

Keynes excluded the concept of price level from The General Theory, yet still uses it in some instances, but typically uses formulations like “prices change only to the degree that”, “the increase in prices and wages”, i.e. using the terminology “prices” in plural form instead of the price level.

Price level interpretation of monetarism

Friedman attempted to forge a different type of theory by criticising, usually denying, the Keynesian set of conditions. In simplified terms and focusing solely on interpreting the price level, monetarism renewed and supplemented the cash balance theory.

In the Cambridge approach to the quantity theory of money, a constant (k) portion of income (y), combined with the price level, defines money demand:

M^d=kPy

For Keynes, transactional and prudential money demand ( are a function of income (Y), while speculative money demand ( is a function of the interest rate (r). Prudential demand is shaped by future transactional demand, while speculative demand is shaped by the uncertainties of interest rate change. Both change according to individual expectations:

M^d = (y) + (r).

The monetary concept of money demand can be expressed in a form adjusted to the Keynesian and the Cambridge versions (Friedman, 1986, p. 121), which reveals the differences:

where

r = the current interest rate,

r^*= the expected interest rate.

Friedman identifies money demand using the real money supply, while Keynes assumes short-term price rigidity, so nominal money supply is equal to the real money supply, and nominal income (Y) is equal to real income (y), therefore the price level can be omitted.

Price level is an essential component of Friedman’s theoretical framework, but he offers a broad interpretation of the term. He uses changes in overall price level and inflation rate as synonyms. For example: “…I would choose a growth rate that roughly ensured the relative stability of the final good’s price level… Yet it is still better to choose some type of rate that is kept stable, which results in moderate, but uniform inflation or deflation.” (Friedman, 1986, p. 238) And finally, the explicit statement: “… the aggregate price level defined using various indices.” (Friedman, 1986, p. 236)

Fragments from use of the terms price level ‒ inflation

Keynes “banned” the concept of price level and Friedman brought it back, placing it at the centre of the debate through monetary policy and identifying it with inflation. The followers of the founders of these two dominant economic policy approaches avoid the unsolved problem using unique terminology. I have taken citations from four macroeconomic textbooks; they do not reveal any material differences, and make no mention at all of the interpretation problem.

Inflationary periods are ones in which there is a rise in the general level of prices as measured by price indexes, which are averages of consumer or producer prices. (Samuelson-Nordhaus, 1985, p. 226)

“The rate of inflation is defined as the percentage rate of change in the general price level from one period to the next.” “There are now two approaches to measuring the general price level: constructing price indexes directly from data on the prices of thousands of goods and services, and calculating deflators by dividing a component of nominal GNP by the same component of real GNP.” (Hall–Taylor, 1991, p. 59-60)

“… the ratio of nominal GNP to real GNP is a measure of prices. It is called the GNP implicit price deflator. (Hall–Taylor, 1991, p. 62)

”Inflation, the rate of growth in the average level of prices” Price index is a measure of the general price level “A price index is a weighted average of the prices of a set of the goods and services produced in the economy over a period of time.” If the price index includes prices of all goods and services, then that price index is a measure of general price level, or the average level of prices across goods and services. We use price indices to measure the inflation rate, which is the rate of change in the price level from one period of time to another. If we can measure the inflation rat, we can also determine how much of a change in GDP from one period to another is purely nominal and how much is real.” (Williamson, 2008, p. 46)

“The most commonly used measure of the level of prices is the consumer price index (CPI). The Bureau of Labor Statistics, which is part of the U.S. Department of Labor, has the job of computing the CPI. It begins by the collecting the prices of thousands of goods and services. Just as GDP turns the quantitites of many goods and services into a single number measuring the value of production, the CPI turns the prices of many goods and services into a single index measuring the overall level of prices.”

“How should economists aggregate the many prices in the economy into a single index that reliably measures the price level? They could simply compute an average of all prices. Yet this approach would treat all goods and services equally. Because people buy more chicken than caviar, the price of chicken should have a greater weight in the CPI than the price of caviar. The Bureau of Labor Statistics weights different items by computing the price of a basket of goods and services purchased by a typical consumer. The CPI is the price of this basket of goods and services relative to the price of the same basket in some base year”… “The implicit price deflator for GDP, which the ration of nominal GDP to real GDP. The GDP deflator and the CPI give somewhat different information about what’s happening to the overall level of prices in the economy. There are three key differences between the two measures.”

“The first difference is that the GDP deflator mesures the prices of all goods and services produced, whereas the CPI measures the prices of only the goods and services bought by consumers. Thus, an increase in the price of goods bought by firms or the government will show up in the GDP deflator but not in the CPI.”

“The second difference is that the GDP deflator includes only those goods produced domestically. Imported goods are not part of GDP and do not show up in the GDP deflator. Hence, an increase in the price of a Toyota made in Japan and sold in this country affects the CPI, because the Toyota is bought by consumers, but it does not affect the GDP deflator.”

“The third and most subtle difference results from the way the two measures aggregate the many prices in the economy. The CPI assigns fixed weights to the prices of different goods, whereas the GDP deflator assigns changing weights. In other words, the CPI is computed using a fixed basket of goods to change over time as the composition of GDP changes.” (Mankiw, 2000, pp. 30‒31)

“From nominal GDP and real GDP we can compute a third statistic: the GDP deflator. The GDP deflator, also called the implicit price deflator for GDP

is defined as the ratio of nominal GDP to real GDP.” (Mankiw, 2000, p. 22)

“As the quantity theory of money explains, money supply and money demand together determine the equilibrium price level.” (Mankiw, 2000, p. 173.)

It is also worthwhile looking at the related list of terms included in a work of economics that is a hybrid between a lexicon and an encyclopaedia (Pearce, 1993). The concept of price level is not included among the entries, but is included among the definitions.

“Price. The price of a good or input shows what has to be given up in order to obtain a good or service. It is usually denoted in money terms although payment need not be in a monetary form. The relative price is expressed in terms of the quantity of some other good which has to be given up. Thus if all prices increase at the same rate absolute prices will rise but relative prices will remain unchanged.”

“Absolute prices. Money prices as opposed to relative prices; that is the price of goods and services expressed directly in terms of a quantity of the monetary unit. (See price.)”

„Price theory. The only macroeconomic aspect of the theory of price is the determination of changes in the aggregate price level. (See inflation.)

„Inflation. A sustained rise in the general price level. The proportionate rate of increase in the general price level per unit of time. For theories of the causes of inflation See demand-pull and cost-push inflation.”

“Deflation. A sustained fall in the general price level. A proportionate rate of decrease of the general price level per unit of time. (See also deflationary gap.)

“Price Index. An index number showing how prices of a “bundle” of goods have changed from one period to the next. Typically, such an index will not be a simple average of prices, but each price will be weighted by the proportion of total expenditure taken up by the good in question. This weighting may vary depending on which period is chosen for the analysis of expenditure.”

„Deflator.An implicit or explicit price index used to distinguish between those changes in the money value of gross national product which result from a change in prices and those which result from change in physical output.”

“Retail Price Index (RPI). An index number of prices of goods which is often referred to as the “cost of living index”. It measures relative changes in the prices of a specified set of consumer goods which would be bought by the average household on a regular basis. The weights are based on information from the government’s survey of family expenditure to ensure that it relates to present day buying patterns. Goods representing larger proportions of expenditure will then be given more significant weights in the index.”

Final conclusion: overall price level ‒ the interpretability and measurability of inflation

Two opinions can clearly be stated. Keynes changed his opinion after five years, describing two independent correlations defining the price level, and within it, the price level of consumer goods and production goods in 1930, while qualifying the price level as a superfluous and economically uninterpretable concept in The General Theory in 1935. Monetarism, most notably Friedman, stresses the economic policy significance of monetary policy as opposed to fiscal policy, and inevitably returns the focus on the price level to the basic categories of economics, and identifies changes in the price level using the inflation rate.

A partial overview of macroeconomic textbooks reveals the widespread approach that followed the spread of monetarism. The category of price level is used by almost every macroeconomist without an exact definition. The price level or changes in the price level (its dynamics) ‒ without defining its static level ‒ is generally identified with a price index, or a specific form thereof, typically the consumer price index, in some instances with “muddling” or shifts in accuracy, but explicitly stated in others.

If the price level were an interpretable category and measurement difficulties were the only issue, a form of the price index could be used as a proxy. But the measurement method is not the only missing element; so is the interpretation.

The price index compares current price amounts, in other words, it expresses the price amounts of sets of goods (baskets of goods) defined according to the purpose. Defining the price amount of sets of goods is relevant information. If we are seeking to define the minimum subsistence figure or the minimum subsistence level for pensioners, we look at a basket of goods featuring a composition specific to this group, and the average consumption and average price of the individual goods is the data necessary for calculating the price amount. The quantity of money corresponding to this amount is the minimum subsistence level, i.e. the amount of monetary income necessary to maintain life (over and above the utilisation of existing wealth). The index of the price amounts expresses the degree of change in income that is necessary to maintain the minimum subsistence level.

While the index number comparing price amounts measures and wants to measure the joint impact of changing volumes and changing unit prices, using the price index identified with price level changes attempts to distinguish changes in volume and changes in price size within the overall change in the price amount. We can only approximate the change in price sizes by fixing volumes; there are two possible solutions to this (the Laspeyres index using base data and the Paasche index using current data), which statisticians strive to perfect using the Fisher index calculated as a geometric average, linking it in a chain pattern. Yet this perfection means that we approach actual data. I demonstrated earlier using the three-product model that the price level cannot be interpreted as a general category, consequently there is nothing to approximate by renewing the index calculation.

We can draw our final conclusion.

In macroeconomics, inflation and the inflation rate expressing the former in quantitative terms is a category that can be measured using a price index. However, numerous correlations (“formulas”) contain the non-existent price level; as a result, if it is replaced in the theoretical model by the inflation rate measured with a price index, its consistency and/or relevance cannot necessarily be proven.
A sharp distinction must be made between the impacts stemming from economic performance and the technical tool of measurement. The economy can expand intensively, but in more advanced economies, it is mainly changes in labour productivity, and to a smaller extent changes in labour intensity that define the supply side, and changes in income processes that define the demand-side of commodity market processes. Supply and demand on a specific commodity market defines the price size of the specific good, but the totality of all goods, the average money supply per unit as the average price level cannot be interpreted or measured as a category. By contrast, the nominal degree of the unit of measurement chosen as the numéraire defines the nominal degree of price sizes, wage sizes and financial assets, but this can only be interpreted and measured on the basis of the unit of measurement, the outcome can only be accepted as a technical level.

[1] Even apple, pear and plum are umbrella names, as there are 313 types of apple, 376 types of pear and 115 types of plum in Hungary alone, according to Máté Bereczki’s four-volume Gyümölcsészeti vázlatok (Sketches on Pomology) published in Arad in 1887, which remains a fundamental work even today.

[2] An analogy can be found for addressing the issue on a narrow everyday basis. In livestock farming, the term livestock unit was used in the past, and has been replaced by the concept of “animal unit” (AU) officially used today. For instance, a livestock unit corresponds to average livestock translated into 500 kg of live weight (i.e. two calves of 250 kg or four pigs of 125 kg are equal in terms of livestock unit).

Bánfi Tamás

Témák

Az értelmezhetetlen és mérhetetlen árszínvonal (árszint)

Intermediate summary and conclusion

Final conclusion: overall price level ‒ the interpretability and measurability of inflation