A Föld kizsákmányolása – a földi világ pusztítása és pusztulása

Az elmúlt két év tapasztalata súlyos következtetésekre kényszerít. A Földünk egy nem túl nagy gömb, amelynek bármelyik pontjáról akármelyik irányba menekülünk, bizonyosan ugyanazon pontjára érkezünk vissza ahonnan elindultunk, azaz menekülési útvonala és lehetősége senkinek nincs. Nem kell, hogy a nukleáris hatalmak egyikének az őrült vezetője gombnyomással a teljes emberiséget a többi élőlénnyel együtt egyidejűleg elpusztítsa, elegendő egy konzervdoboznyi vírus kiengedése, a járvány megállíthatatlanul végigsöpör a Földön. Nem gondolhatjuk, hogy belátható időn belül az utolsót is legyőzzük és többé hasonló fenyegetettségünk nincs. Van és lesz. Az emberiség a túlfogyasztásával, a rombolásával, a károkozásával, a korlátok ledöntésével a természet egyensúlyát már felborította. A Föld felélése és pusztítása folytatódik vagy megállítható? A jelek nem biztatóak, inkább elkeserítőek.

A világ kormányai, a vezető politikusok, mögöttük a gigantikus méretű vállalatok tulajdonosai és menedzserei, ráadásként a makroközgazdászok és elemzők arról vizionálnak, mikorra érhető el a járvány előtti GDP-növekedés, a vállalati eredmény és a tőzsdei cégeknél a részvényárfolyam. Hiába mondogatták többen-kevesebben az elmúlt évben, a járvány lezajlása után változatlan feltételekkel a gazdaság nem működhet, ezzel szemben már a vége előtt változatlanul a folytatást remélik. A négyéves ciklusokban érdekelt és gondolkodó politikai vezetők a természet pusztításának fékezését és akadályozását a gazdasági növekedés és az életszínvonal megőrzésének óhaja mögé sorolják (Lee, 2017., 110. o.)

A bioszféra a Föld megszületésétől kezdődően folyamatosan változott és több milliárd év alatt jutott el a viszonylagos egyensúlyi állapotig. Az élőlények, a növények, az állatok, majd az ember is a kialakult rendszerbe illeszkedett. A harmonikus együttlét meghatározhatatlan ideig fennállhatott, azonban a mai állapotot megelőző több évszázados, de lehetséges, hogy több évezredes időszakban olyan irányú és mértékű változások kezdődtek el és zajlottak tovább, amely az egyensúlyt már akkora mértékben megbontották, hogy az a rendszerben lévő automatizmusokon keresztül eredeti állapotához nem térhetett vissza, attól inkább gyorsuló ütemben távolodott. Nos, ezt a folyamatot nevezzük ma FEJLŐDÉSnek. A FEJLŐDÉS az elmúlt néhány száz évben felgyorsult, az utolsó egy-két évszázadban robbanásszerű a változás. Nagyfokú leegyszerűsítéssel mondhatjuk, az első jelentős mértékű lökést a gyarmatosítás adta, majd az iparosítás és az azt követő tudományos alapú gazdasági robbanás a természet rombolásával és pusztításával tette lehetővé a mai fogyasztói társadalmi szint elérését. E szinten sokan vagyunk, de nem elegen. Az emberiség durván 1/7-e a 6/7 rovására jutott ide, és most azt kellene a 6/7 résznek megmagyarázni, a Föld megmaradt adottságai 9-10 milliárd embernek már nem elegendőek, sőt, a további pusztítás a Föld globális megsemmisítését okozza.

A múlt és a jelen társadalmainak a természettel szembeni konfliktusai közismertek, azokat sokan sok helyen leírták, itt most elegendő az egyik alapvető forrásra hivatkozva azokat felsorolni (Diamond, 2009., 469-480 o.):

• A Föld természetes előhelyeit elpusztítjuk akár túlzott kihasználásukkal (erdők), gondatlansággal (mocsarak, korallzátonyok), vagy emberi élőhellyé alakítjuk (városok és falvak, utak, raktárak, golfpályák).
• A vadon termő élelmiszerek túlfogyasztásában az óceánok és tengerek rablógazdálkodása a legjelentősebb kártevés. Megközelítően 2 milliárd ember, ráadásul az emberiség szegényebb hányadának fehérjefogyasztását jelenti, és 200 millió halásznak a munkahelyét adja.
• A vadon élő növények és állatok biológiai rendszert alkotnak, amelyben, ha kihal egy-egy állatfaj, vagy növényi társulás, nem egyszerűen a biológiai sokféleség egyszerűsödik, hanem a rendszer egészének a működőképessége romlik vagy szűnik meg. Könnyen érthető példa a méhek és más rovarok jelentősége. Nélkülük a kertészeti és szántóföldi haszonnövények beporzása nem valósulna meg, amit pótolni majdnem lehetetlen, vagy csak rendkívül magas költséggel lenne lehetséges. A példák vég nélkül sorolhatók.
• A termőtalajt a szél és a víz rombolja, termőképessége nem megfelelő használattal romlik. A talaj savasodhat és lúgosodhat, mindkettő a terméseredményt rontja. A Föld jelentős részén a talaj növénytermelésre már nem alkalmas, sivatagosodás, szikesedés zajlik.
• A kitermelhető nyersanyagok, különösen a fosszilis energiahordozók, a szén, a kőolaj, a földgáz korlátos. Csak becsülhetők a Föld mélyében található mennyiségek és különösen az a mennyiség, aminek a kitermelési költsége még viselhető, és a kitermelés természetet romboló hatása elfogadható. Az aggályokat mérsékelheti a kitermeléssel és felhasználással szembeni érv és az annak alapján megfogalmazott cél, miszerint a karbonmentességet néhány évtizeden belül el kell érni.
• Nehéz és nem is biztos, hogy szabad rangsorolni. Az egyik legsúlyosabb veszély az édesvíz mennyiségének csökkenése. A rendelkezésre álló mennyiség nagy részét már használjuk ivóvízként, ipari célokra, öntözésre, halászatra, hajózásra. Jelenleg több mint 1 milliárd ember nem jut megbízhatóan egészséges ivóvízhez, miközben a fel nem használt tartalék már kevés (Szibéria, Izland, Északnyugat-Ausztrália), ráadásul a sűrűn lakott területektől nagy távolságban található.
• Talán a legkevésbé ismert korlát a napfény energiája, ami a haszon- és a vadnövények fotoszintéziséhez szükséges. A fotoszintézisben hasznosuló fényenergiának mennyisége függ a hőmérséklettől és a csapadéktól. A növények a sarkokhoz közeledve a hideg, a sivatagokon a vízhiány miatt lassan nőnek, az utak és épületek helyén a fotoszintézis lehetséges kapacitása elveszett.
• Több iparágból, elsősorban a vegyiparból sok féle mérgező anyag jut a levegőbe, a vizekbe, a talajba. Egy részüket mesterségesen állítjuk elő, mások a természetben is előfordulnak, de a koncentrációjuk kisebb és így mérgező hatásuk az emberre a veszélyes szint alatti (higany, arzén). A mezőgazdaság növekvő termelési eredményeiért felhasznált gyom-, gomba- és rovarírtószerek, de még a túlzott mértékű műtrágya is mérgező hatásúak. Hosszan sorolhatók a lassan és a le nem bomló anyagok (a bányászat melléktermékei, a háztartások tisztítószerei).
• Hátrányos lehet az élőlények szándékos vagy véletlen áttelepítése eredeti környezetükből más területekre. Egyesek az új helyen hasznosak, mások rossz hatásúak lehetnek az őshonos fajokra, mert elpusztítják, élősködnek rajtuk, betegségeket terjesztenek, az élőhelyeikről versenytársként azokat kiszorítják. Nem egy-két, hanem sok száz esetről van szó, példaként említhetőek az ausztrál nyulak és rókák, az amerikai leveles kutyatej és foltos búzavirág, a gesztenye- és szilfa rozsdagombája … felsorolás hosszan folytatható.
•  A globális felmelegedést az úgynevezett üvegházhatású gázok okozzák, elsősorban a légzésből és a tüzelőanyagok égéséből származó széndioxid és a kérődző állatok beleiben képződő metán. Mind széndioxid-, mind metán-kibocsátás mindig volt, de a fa és a fosszilis energiahordozók égetésével, a kérődző állatok számának drasztikus mértékű növekedésével az ózonréteget roncsoló gázok kibocsátása a természetes szintet jóval meghaladja.
• Felsorolásunkban az utolsó, súlyával és jelentőségével feltehetően az első helyen szerepelhetne a népesség létszámának a növekedése. Ami vitathatatlan, a következő századfordulóig nem elhanyagolható mértékű a növekedés, ami vitatható, az a mérték. Fogadjuk el az ENSZ szakértői modelljének a becslését, amely szerint 10-12 milliárd között lehet az emberiség létszáma 2100-ra. A becslés egyszerű átlaga 11 milliárd, amely szinten a növekedés megállhat és ott a létszám stabilizálódhat. Több embernek magától értetődő szükséglete a több víz, az élelem, az energia, a lakóhely. A mai átlagfogyasztás és hulladékkibocsátás alapján is a 3-5 milliárdos népességnövekedés jelentős mértékű erőforrás felhasználást igényel és jelentős mértékben növeli a szemétkibocsátást is. Az előbbi lehetősége és annak a hatásának az elviselhetősége is kérdéses, és a helyzet megítélése aggasztó. A világ szegényebb része a gazdagabbak szintjére szeretne eljutni. Ma már mindenhol láthatóak a szintkülönbségek. Még ha az elmúlt évtizedekben csökkentek is, a szélsőértékek közötti eltérések óriásiak. Vagy otthon maradva, vagy legálisan és illegálisan elvándorolva akarnak jobb és minél jobb életet elérni. Határozottan kijelenthető, Földünk nem képes elbírni azt a terhelést, amit a teljes népesség a mai legfejlettebb anyagi színvonalon élve okozna. Háborúk, tömegmészárlások, járványok, éhínségek, társadalmak összeomlása és pusztulása csak a gazdagabb országok kompromisszum-képességével, a ma még felmérhetetlen mértékű változtatásával csökkenthető, ideális esetben zárható ki. A gazdagabb országok mai politikai szerkezete és működése erre a változtatásra képtelen, a globális szintű kompromisszum elfogadása elképzelhetetlen.  

A felsorolt, külön-külön röviden vázolt pusztító tényezők természetesen nem egymástól elkülönülten függetlenek, hanem a kölcsönhatások eredőjeként fokozott mértékben rombolnak. Az azonnali összes irányú beavatkozás irreális elképzelés, így kénytelen-kelletlen rangsorolni kell.

Két okból is első a népességszám várható növekedése. Egyrészt a Föld eltartóképességének felső határát a népességszám nem haladhatja meg, másrészt az eltartóképesség nemcsak globális kritérium, hanem konkrét országokra és régiókra is vonatkozik. A kedvezőtlen és tovább romló természeti adottságú földrajzi területeken a jelenleg ott élők száma már meghaladja az eltarthatósági küszöbértékeket, ott a népességszám nem növekedhet, ellenkező esetben a népvándorlási hullám elkerülhetetlen.

Második a klímaváltozást jelentő felmelegedés. Hatására a természeti feltételek visszafordíthatatlanul tovább romlanak. Reális lehetőség csupán a növekedés azonnali fékezése és a lehetőség szerinti legalacsonyabb szinten a növekedés megállítása.

Mind a népességszámtól, mind a felmelegedés mértékétől függ a szükséges ivóvíz és az élelmiszer elérhetőségének biztosíthatósága.

A feldolgozatlan hulladék tömege nem növekedhet, a már felhalmozódott mennyiséget kell csökkenteni. A hulladék az eddigi befogadó országokba már nem szállítható, a keletkezés helyén kell feldolgozni.

***

The world in ruins

Exploiting the Earth – the destruction and decay of the earthly realm

The experience of these past two years forces us to make grave conclusions. Our Earth is a not-so-big globe on which fleeing from any point in any direction inevitably leads us back to where we started, so that none of us have any escape routes or a chance to use them. You do not need the crazed leader of a nuclear power to press a button and eradicate all of humanity along with all other living creatures; releasing a can’s worth of virus that will inevitably sweep across the Earth will do. We certainly cannot hope to defeat the last of it within a foreseeable period of time and be rid of similar threats, the likes of which are present now and will be in the future. Humanity has already upset nature’s equilibrium with its overconsumption, demolition, the damage it has caused and the barriers it has toppled. Will we continue burning through the Earth or can we halt the process? The indicators are distressing rather than reassuring.

The world’s governments and leading politicians, the owners and managers of gigantic corporations behind them, as well as macroeconomists and analysts are trying to envision when we can reach pre-pandemic levels of GDP-level growth, corporate P&L or, for listed companies, share prices. Intermittent warnings were voiced last year that the economy would not be able to function within the same parameters after the pandemic, yet, most stakeholders are hoping exactly for that even though the pandemic is still far from being over. Political leaders thinking and interested in four-year cycles rank curbing or blocking the destruction of the environment behind economic growth and preserving quality of life (Lee, 2017, p. 110).

The biosphere has been in constant flux since the birth of our planet and has reached a state of relative balance in the course of billions of years. Living organisms, flora, fauna, and then humans, have adapted to the established system. The harmonic symbiosis may have existed for an inconceivably long period of time but, preceding our present state, changes of such magnitude and direction were set in motion and continued throughout the centuries – or even millennia – that upset the equilibrium to the extent that it could no longer recover through the automatisms of the system itself but moved away from it at an accelerating pace. As a matter of fact, this series of events is what we now call PROGRESS. PROGRESS accelerated in the past few centuries, and the pace of change exploded in the last two. We may say with some oversimplification that the first significant push was given by Colonialism, then it was Industrialism and the succeeding economic boom driven by scientific progress that made it possible, via the destruction of the environment, to reach the levels of today’s consumer society. Many of us are at this level, but not nearly enough. Roughly one seventh of humanity has reached this point at the expense of the other 6/7, and now comes the awkward task of explaining to them that the remaining resources of the Earth are no longer sufficient for 9–10 billion people; in fact, continued destruction will cause the global obliteration of the Earth.

The conflicts between nature and the societies of past and present are well-known and well-documented; it will suffice to list them here by referring to one of the fundamental sources (Jared Diamond: Collapse. How Societies Choose to Succeed or Fail, Budapest, 2009. Typotex. Pp. 469-480):

• We destroy environmental habitats either by over-exploitation (forests), negligence (swamps, coral reefs), or by transforming them into human habitats (cities and towns, roads, warehouses, golf courses).
• The most significant damage in the overconsumption of wild foods stems from the predatory farming of the seas and oceans. These foods comprise the protein intake of approximately two billion people – and the more economically disadvantaged part of humanity at that –, and provide jobs for 200 million fishermen.
• Wild flora and fauna live in ecosystems in which, if a species is extracted or goes extinct, the result is not merely a simplification in biodiversity; the entire system may experience a loss in functionality or completely cease to function. A simple example is that of bees and other insects. Without them there would be no pollination of horticultural or agricultural crops which is almost impossible to replace, and to do so would certainly come with an exorbitant price tag. The list of examples goes on without end.
• The soil is eroded by wind and water; its fertility is deteriorated by improper use. The soil can become more basic or more acidic – crops are damaged by both. On a significant part of the Earth, the soil is no longer suitable for planting due to desertification and salinisation.
• The amount of raw materials available for extraction, especially fossil fuels, carbon, oil, natural gas, is limited. We can only guess at the volume of resources lying at the depths of the Earth, and it is especially hard to quantify the volume whose extraction costs and the resulting environmental damage can still be considered bearable. Our worries may be assuaged by the arguments against their use and extraction and the goal articulated based on such arguments: reaching carbon neutrality within a few decades.
• It is difficult to prioritise, and it may not be right to do so, but one of the most serious threats is the loss of freshwater. Much of the available freshwater is already used for drinking, industry, irrigation, fishing and shipping. Currently, more than a billion people do not have reliable access to healthy drinking water, while unused supplies are already scarce (Siberia, Iceland, North-West Australia) and located far from densely populated areas.
• Perhaps the least well-known constraint is the amount of sunlight energy needed for the photosynthesis of crops and wild plants. The amount of light energy used in photosynthesis depends on temperature and precipitation, with plants growing slowly the closer they are to the poles – due to the cold – and to the deserts – due to water shortages –, while the potential capacity for photosynthesis is lost where roads and buildings are located.
• Many industries, especially the chemical industry, release large amounts of toxic substances into the air, water and soil. Some of these toxic substances are produced artificially, others occur naturally, but their concentration is lower and thus their toxicity to humans is below dangerous levels (mercury, arsenic). The herbicides, fungicides, insecticides and even excessive fertilisers used to boost agricultural production are all toxic. The list of slow and non-degradable substances (mining by-products, household cleaning products) is long.
• The deliberate or accidental translocation of living organisms from their original environment to other areas can be detrimental. Some are useful in their new location, others can have a negative impact on native species by destroying them, parasitising them, spreading diseases, competing with them and forcing them out of their habitats. There are not just one or two, but hundreds of cases, such as Australian rabbits and foxes, American leafy spurge and spotted wheat flower, chestnut and elm tree rust fungus, and the list goes on.
• Global warming is caused by so-called greenhouse gases, such as carbon dioxide from breathing and burning fuels, and methane from the intestines of ruminants. Both carbon dioxide and methane emissions have always been present, but with the burning of wood and fossil fuels and the dramatic increase in the number of ruminants, ozone-depleting gas emissions are well above natural levels.
• The last item on our list, which could probably be the first in terms of its weight and importance, is population growth. What is indisputable is the significant population growth by the turn of the next century, what is disputable is the scale of it. Let us accept the UN expert model’s estimate that humanity could number between 10–12 billion by 2100. The simple average of the estimate is 11 billion, at which level growth could stop and world population could stabilise. More people obviously need more water, food, energy and housing. Even based on today’s average consumption and waste generation, a population increase of 3–5 billion will require a far more intense use of resources and will significantly increase waste generation. The possibility of the former and the tolerability of its impact are also questionable, and the assessment of the situation is distressing. The poorer part of the world wants to reach the level of the richer. Nowadays, the differences in levels are visible everywhere. Even though disparities have declined in recent decades, they are still enormous between the extremes. Those living in poorer parts of the world either stay home or migrate – legally and illegally – to attain a better life. To put it bluntly, our Earth cannot sustain the strain that the entire population living at today’s most advanced material standards would put on it. Wars, massacres, epidemics, famines, the collapse and destruction of societies can only be reduced – in an ideal case, eliminated – by the ability of richer countries to compromise and to make changes on a scale that is still unpredictable today. The current political structure and functioning of richer countries are incapable of such a change, while accepting a global compromise is inconceivable.

The destructive factors briefly outlined above are not, of course, independent of each other, but are the result of interactions that lead to increased destruction. Immediate intervention affecting all aspects is an unrealistic idea, so – like it or not – it has to be prioritised.

Expected population growth is the number one priority for two reasons. On the one hand, the population must not exceed the upper limit of the Earth’s carrying capacity, and on the other hand, carrying capacity is not only a global criterion, but it also applies to specific countries and regions. Since the current population of geographical areas with unfavourable and deteriorating natural conditions already exceeds the thresholds of sustainability, population growth cannot continue in these regions; otherwise a wave of international migration will become inevitable.

The second is global warming leading to climate change. As a result, natural conditions continue to deteriorate irreversibly. The only realistic option is to curb growth immediately and stop it at the lowest possible level.

The ability to provide the necessary drinking water and food depends on both population and the rate of warming.

The amount of unprocessed waste should not increase, and the amount already accumulated must be reduced. The waste can no longer be shipped to the current host countries and must be processed at source.